Villányi László: valaki majd

Rendkívül szép kiállítású, ízléses, lapozgatásra termett színes kis könyvvel ismerkedik meg az, aki Villányi László legújabb verseskönyvét kézbe veszi. A győri Műhely főszerkesztőjének munkája hatvankilenc rövid, mindössze négysoros verset tartalmaz, melyek mindegyike egy-egy különböző nemzetiségű költőnő munkája. A valaki majd alcíme (ismeretlen költőnők versei) és a versek alcímei legalábbis ezt sugallják, de természetesen egy percre sincs kétségünk afelől, hogy e szerzőnők egytől egyig Villányi alteregói, hiszen nem titok, a borítón is szerepel, ki a valódi szerző.

A szerepverseknek, a szerzői hang különböző álarcok, maszkok mögüli megszólalásának jelentős hagyománya van a magyar irodalomban. Szintén nem ismeretlen ennek az eljárásnak az a speciális esete, melynek során egy férfi imitál női hangot: lírában Weöres Psychéje, prózában pedig Esterházy Csokonai Lilije vagy Parti Nagy Sárbogárdi Jolánja talán a legjobb példák. Villányi László kötete ezek közül Weöres Sándor művéhez kötődik leginkább, hiszen azonfelül, hogy mindkét esetben a líra a meghatározó (Villányi esetében kizárólagos) műnem, a lírai alany(ok) nem csupán nő(k), hanem költőnő(k), ami egyáltalán nem mellékes körülmény. Fontos különbség azonban, hogy míg a Psychében egyetlen alak tartja össze a verseket, addig a valaki majd című kötetben minden vers más hangján szólal meg. A fiktív alkotók között van laoszi, kubai, osztrák, ukrán és még sok más nemzetiségű nő, ámde ez az etnikai sokféleség a versek hangulatában, formájában, beszédmódjában nem érhető tetten, a couleur locale, a nemzetek egyedi jellemzői, a kultúrák közötti különbségből adódó látásmódbeli differenciák – néhány kivételtől (sörtől habos, rizsföld mellé) eltekintve – nem dominálnak a kötet rövid verseiben. Heterogenitás helyett inkább valamiféle egységesség jellemzi ezt a szövegvilágot, melyben valójában nem az a lényeges, hogy éppen görög, horvát, kameruni vagy izlandi költőnő a lírai alany, hanem az, hogy a versekben mindig a férfihoz való viszonyról van szó. A férfi-nő kapcsolatot azonban rendkívül sok aspektusból járják körül a négysorosok: az apró pillanatképek (egy megbomlott konty, egy esti fürdő, egy elkapott pillantás) mellett a szerelmi kapcsolatok legsúlyosabb kérdései (hűség, hiányérzet, vágyakozás, beteljesületlenség) is megjelennek.

Női szemszögből (túlnyomórészt megszólító versek révén) ismerkedhetünk meg azzal, hogyan gondolkodnak a nők a férfiakról, a velük való kapcsolatról – legalábbis első pillantásra így tetszik. Csakhogy ezeket a verseket egy férfi írta, így valójában arról kaphatunk képet, hogyan képzeli egy férfi azt, ahogyan a nők gondolkodnak a férfiakról – arról tehát (épp fordítva, mint először gondoltuk), hogyan gondolkodik a nőről a férfi, és egy különös megoldással arról is, hogyan látja/láttatja saját nemét kívülállóként. A haikuszerű rövid forma és a rendkívül finom nyelv elsősorban impressziók, hangulatok, a szerelem egy-egy apró mozzanatának érzékeltetésére képes: „Éppen beleharaptam az almába, mielőtt föltűnt / a furcsa társasággal, tartogattam a falatot (íze / akárha az ő szájában), egyenesen toltam a biciklit, / tudva, hogy néz, és csak a saroknál kezdtem el rágni” (íze akárha). „Eljegyzésemre utaztam a zsúfolt buszon, / lassanként sikerült egymáshoz feszülnünk / (hiába szálltak le sokan), bár érezhetném / reggelig, kívántam, és senkit úgy, azóta se” (senkit úgy). Ezek az apró pillanatok, benyomások szinte mindig túlmutatnak önmagukon, mögöttük általában erős gondolatiság is meghúzódik.

És hogy mit akar mondani ez a kötet a szerelemről? Villányi költeményei többnyire nem a beteljesült, boldog szerelem pillanatképeit villantják fel, hanem az elutasítás, a hiány, az elszakadás, a vágyakozás, a szerelem beteljesülése előtti vagy utáni pillanatokat idézik meg: „Amint megláttam, úgy éreztem, átölel, / egész este néztük egymást, éjfél tájban / kiderült, utazik tovább, csak ennyi volt, / kérdeztem letörten, s ő széttárta karját” (ennyi volt). „Nem vagyok kíváncsi álmaidra, / hogyan közelít feléd egy arc, / s ér el valaki másnak a szája, / velem te ne, véletlenül se álmodj” (valaki másnak). A feltételes mód és a tagadószók túlsúlyában is megmutatkozó negativitás, a szerelem beteljesületlensége mintha a kötet végére veszítene dominanciájából, s háttérbe szorulna a boldog, beteljesült kapcsolatok képeit felvillantó versekhez képest. A szerelem megjelenítésekor természetesen az erotika sem maradhat ki, a finom líra mindvégig játszik is ezzel a kérdéssel, soha egyetlen pillanatra sem tolódva el az obszcenitás felé: „Nézni se bírod, kiborít cigarettám füstje, / kerülöd számat, folyton csak fintorogsz, / de kínálatomban van másfajta íz és illat is, / ott lent, gond nélkül, csókold összes ajkamat” (ott lent).

Nagyon fontos, kikerülhetetlen és a versekben is gyakran tematizálódó körülmény, hogy a lírai alanyok minden esetben költőnők, akik míg a szeretett, esetleg elutasított férfiról gondolkodnak, egyúttal irodalmi alkotásokat hoznak létre. A négysoros szövegek nemcsak magáról a szerelemről, a férfi-nő kapcsolatról mesélnek, hanem arról is, hogyan válik mindez irodalommá. Több szövegben is fellelhető az erre utaló, igen hangsúlyos reflexió: „Inkább sörtől habos szád, kortyolsz / nyugalmat, gondolod, de tudnod kell, / ahogy az idő mutatja korsód fenekét, / úgy lesz horkolásodból is irodalom” (sörtől habos). A versekben tehát az élet és az irodalom kapcsolata is kérdéssé válik. A kötet címét adó négysoros például arra utal, hogy az irodalom vagy az abba való beleíródás lehetősége sokszor értékesebb lehet egy költőnővel kapcsolatot létesítő számára, mint maga a kapcsolat: „Fenébe az irodalommal, megint kiderült, / némelyik töredékem érdekesebb nálam, / eztán hát mélyen hallgatok verseimről, / s valaki majd magában engem mondogat” (valaki majd).

A kis kötetnek nemcsak borítója gazdag színekben, hanem a benne megszólaló versek is. A szerelem jellemző érzéseit és szituációit körüljáró kis szövegek ily módon felkínálják a magunkra ismerés örömét, de sokat nyújtanak azoknak is, akik a számukra ismeretlen tapasztalatok megértésére, megismerésére (is) nyitottak.

(Orpheusz, 2008)