Világsorssá válhat-e a hazátlanság?

Töredékes válaszkísérletek

I.

Az elmúlt évszázadban Magyarországnak és a magyar nemzetnek nem adatott meg a nyugodt belső építkezés esélye. Sőt, mert ebben nemcsak valami történelmi végzet működött, az emberi jogok érvényesítésének elsőbbségét hangoztató világrendben nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy az ehhez való jogának gyakorlásában szenvedett akadályoztatást. Némely esetekben közvetlenül meghatározható az a kör is, amelybe ennek a frusztráló ténynek kialakítói, felelősei tartoztak.

Megnevezésük azonban elmaradt. Ez az egyik döntő oka annak, hogy nem térhetett vissza a történelmi jóhiszeműségnek az a foka és állapota, amely a kibontakozáshoz nélkülözhetetlen. Így pedig összekeverednek az eredendő és a járulékos okok (például a két világháborús részvétel, kommün, antiszemita kurzus, Trianon, kényszerpályás irredentizmus, náci kollaboráció, az ország megszállása és következményei, a pártállam nyílt és burkolt diktatúrája, a szellemi élet nemzedékenkénti lefejezése stb.). Ennek folyományaként a magyarság frusztrált, nemzeti személyiségzavarokkal küzd, megrendült identitását olyan formában és elemekből kísérli meg fölépíteni, amelyek e célra ma alkalmatlanok.

Húsz éve azt hittük: a diktatúrák korának lezárultával, a nemzeti szuverenitás helyreállításával ez a kérdés önmagától megoldódik.

Nem így történt: mert az önrendelkezés a mai világrendben már nem azt jelenti, mint valaha, a klasszikus értelemben fölfogott nemzeti identitás kialakulásának idején. A magyarság önkeresése azért olyan zaklatott, azért hív elő újabb és újabb kudarcokat, mert e törekvésből (ha van) kimarad annak tudomásulvétele, hogy a világ hatalmasat változott. Egy sántító példával élve: olyan ez, mint amikor egy sportoló valamely okból kihagy néhány idényt, és utána újra akarja kezdeni a versenyzést. Ilyenkor nemcsak az egykori önmagától való lemaradást kell pótolnia, hanem azt is, amennyivel a mezőny egésze közben előbbre lépett. Többnyire éppen ezért szoktak az ilyen kísérletek mérsékelt sikereket hozni.

Amikor tehát nemzeti identitásválságunk (aminek tényét aligha tagadhatjuk) feloldására szeretnénk megoldási kísérleteken gondolkozni, egyszerre két irányba kellene indulnunk. Egyfelől szemügyre venni azt a történetet, melyben külső és belső okokból a magyar önismeret és öntudat egy hosszas történelmi folyamat során csorbult, sorvadt és kisiklott; másfelől szembe kell nézni mindazzal, ami ezt a rekonstrukciót a rendszerváltás után, tehát mai történelmi jelenünkben akadályozza, esetenként kétségbe vonja.

A magyarság számára a 20. század annak az államiságnak szétverését hozta, amely nemzeti identitásának egy évezreden át alapja volt. Ezért Trianon sokkját a nemzeti tudat máig képtelen volt feldolgozni, és már nem is fogja. Az idő túlhaladt azon a ponton, amikor erre még lehetőség nyílt. A törött csontok rosszul forrtak össze, az így létrejött, torz formák már adottságnak tekinthetők, és velünk maradnak. Ha ezt nem tudjuk megérteni, akkor – ahogyan ezt már láthattuk – a trianoni csapás közvetlen hatásánál is nagyobb károkat okoz, ahogyan hatásaival nem sikerül szembenézni. Tudomásul kell venni azt is, hogy a járulékos károk meghaladják azt, amit a békediktátum közvetlenül okozott. Ennek megértésében az uniós tagság is segíthet.

A szovjet birodalom megroppanásakor, az európai Kelet alkonyán a határok szabdalta magyarság előtt megnyílt az összetartozás megélésének esélye. Rövidke pillanatig úgy tűnhetett, hogy ez még jelent valamit. Hamarosan kiderült, hogy nem így van. A magyarság nem akart és így nem tud kezdeni semmit azzal, hogy nemzet.

Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy nem voltak okos és tájékozott értelmiségiek is, akik fontosnak tartották, hogy ez másként legyen, akik tudatosan és áldozatosan, nemes értékeket képviselve dolgoztak az oly fontos összetartozás érdekében. Talán nem is sikertelenül – de szándékaiknak leküzdhetetlen akadályok álltak útjába. Mindenekelőtt az, hogy maga a világ átalakult. Az egykor megszakadt folytonosságot nem lehet már helyreállítani – és a szakadás következményeinek elhárításához, egy folyamatosság megteremtéséhez sokkal átfogóbb nemzeti-társadalmi akaratra lenne szükség. Az a folyamat, amit globalizációnak neveznek, mely fogalom a rendszerváltás pillanatában még ismeretlen volt a hazai közbeszédben, felkészületlenül érte a kelet-európai közösségeket. Azok a társadalmak tudtak jól megfelelni neki, amelyekben a nemzeti elszántság és akarat erős volt. Ne kerteljünk: ahol a korábbi, diktatórikus hatalom nacionalizmusa a nemzeti közösséget megerősítette. Nálunk nem ez történt. A globalizáció egy olyan társadalomba hatolt be, amelynek identitása eleve bizonytalan volt. Ennek folytán a magyarság összetartozásának tudata ott sérült a legsúlyosabban, ahol a legtermészetesebbnek kellene lennie: Magyarországon.

II.

„Az ember lényege […] abban áll, hogy több, mint puszta ember” – állította Heidegger 1946-ban, Levél a humanizmusról című írásában. Ez a szöveg olyan időszakban született, amikor a nemzeti dimenzió, a nacionalizmus bármely vonatkozása egy közeli tragédia traumáján keresztül merült fel, olyankor tehát, amikor a világ egyetértett abban, hogy az áldozatok tízmillióinak pusztulása a nemzeti érzés számláját terheli. Ám a rémtettek háttere más is lehet. Sok közösség erős nemzeti érzése nem vezetett rémtettekhez: a francia, a brit, az egyesült államokbeli nacionalizmus az adott időszakban is konstruktív hatású maradt. Bármennyire közkeletű is tehát a nemzeti ideológiák felelősségét hangsúlyozó doktrína, indokolatlan pusztán erre szűkíteni a történtek magyarázatát. A háború, a más embercsoportok elpusztítására való hajlam, a kollektív erőszak változatos formái az emberiséggel egyidősek. Az a jelenség viszont, amelyet a nemzeti-etnikai összetartozás gondolatának korábbi formáival szemben nacionalizmusnak nevezünk, alig néhány száz éves. Ez önmagában is indokolja, hogy a modern kor háborúinak okát ne elsősorban, de legalábbis ne egyedül a nacionalizmusban lássuk. Mert vajon indokolt-e a mások életének elvételéig eljutó agresszióra való hajlam aktuális megjelenési formáját tenni felelőssé valamiért, ami az évezredek során oly sokféleképpen, az emberiség minden új gondolati vívmányának jegyében újból és újból megjelent? Vagyis jogos-e az emberiség gyilkos ösztöneinek nacionalista mezben való megjelenése miatt a nacionalizmus gyilkos hajlamait bizonyítottnak tekinteni?

Heidegger nem ezzel a kérdéssel foglalkozik. Írásának tónusát azonban erősen befolyásolta, hogy egy faji-nemzeti téboly jegyében zajlott világégés után született. Vagyis nemcsak elvont filozófiai megfontolásokból vezethetők le e munkájának állításai.

Így a következő sem: „A hazátlanság világsorssá válik. Ezért szükséges ezt a küldetéses sorsot [vagyis a lét rejtett igazságát hordozó sorsot] léttörténetileg meggondolni. Amit Marx Hegelt követve egy lényegi és jelentőségteli értelemben az ember elidegenedéseként ismert fel, az gyökereivel visszanyúlik az újkori ember hazátlanságába. Ez aztán a lét küldetéses sorsából a metafizika alakjában előhíva a metafizika által rögzül, de ugyancsak általa mint hazátlanság el is fedett.” Természetesen hiba volna, ha e nemcsak filozófiai, hanem költői értelemben is elvont és emelkedett szöveget a mindennapi nyelvhasználat szintjének jelentéstana jegyében értelmeznénk, és a hazátlanság kifejezést csupán köznapi jelentésében tekintenénk. De a szövegkörnyezet, mindenekelőtt a történelemre való utalások megerősítik, hogy a haza szó fosztóképzős használatában e fogalom köznapi jelentése bukkan elő, és az még ebben a formájában sem csupán egy adott etnikum vagy populáció földrajzi értelemben vett és politikai határok által meghatározott élőhelyét jelenti, hanem a hozzá tartozó kultúrát, történelmet, a közösség identitástudatát is tartalmazza.

Ezt az értelmezést a gondolatmenet további szakasza is megerősíti: „A veszély, melybe az eddigi Európa egyre egyértelműbben belekerül, vélhetően abban áll, hogy mindenekelőtt gondolkodása – melyben egykoron nagysága rejlett – a megtörő világsors lényegi menetében visszaesik, amely világsors lényegi származásának alapvonásaiban mégis európaiként meghatározott. (…) Az ember lényegi hazátlansága szempontjából a léttörténeti gondolkodás számára abban mutatkozik meg az ember jövendő küldetéses sorsa, hogy rálel a létigazságra, és e rálelés kedvéért vállalja az utat. Minden nacionalizmus metafizikailag antropologizmus, és mint ilyen szubjektivizmus. A nacionalizmust nem küzdi le a puszta internacionalizmus, hanem csak kiszélesíti, és rendszerré emeli. A nacionalizmus éppoly kevéssé jut el a humanitáshoz, és szűnik meg az internacionalizmus által, mint az individualizmus a történelmet nélkülöző kollektivizmus által.”

Ne bonyolódjunk most bele a nacionalizmust megbélyegző rutin vitatásába (itt különben sem erről van szó), hanem másra figyeljünk. Heidegger nem hétköznapi, nem politikai-történelmi értelemben beszél, hanem metafizikai távlatban vizsgálja az európai ember állapotát: hazátlanságon az ember világbavetettségét is érti. Vagyis a történelem tapasztalati valósága is ott áll metafizikai megalapozottságú fejtegetései mögött.

Heidegger az európai ember hazátlanná válásának gondolatát összeköti az európai gondolkodásban megtestesülő európaiság hanyatlásának szomorú gondolatával, a földrajzi nevével meghatározott világ- és emberkép, az ennek jegyében született értékek szerepének pusztulásával-hanyatlásával, egyáltalán: az értékteremtés európai modelljétől való elszakadással. Amibe, vagyis az európai módon való létezésbe, a haza-találás (hazatalálás) is beletartozott. Vagyis az, hogy Európa kultúrájának egysége a nemzeti kultúrák sokszínűségében virágzott ki.

Ha a hazátlanságról gondolkodunk, azt is tudnunk kell, mit jelent, ha van hazánk.

A haza nem földrajzi fogalom. Abban különbözik az ország és a szülőföld fogalmától, hogy feltételez egy nemzetet. Így van jól, elsősorban azért, amit annyian leírtak: hogy az emberiséghez mint a nemzetek egyeteméhez a saját nemzeten keresztül vezet az út

A haza attól is az, ami, hogy olyan hely, ahol nemzeti önazonosságunk megélése, megőrzése, kiteljesítése természetes, ahol ez az önazonosság maga a valóság. Ami ettől különbözik, az a „más”, és amikor otthon vagyunk, akkor nem kell e tény meghatározásában másokhoz viszonyítanunk magunkat. Ezt a természetes biztonságérzetet a haza adja. Minden ember alapvető joga, hogy ezt megélhesse. Azért van erre szüksége, mert a hiányában elszenvedett hazátlanság nemcsak eseti gond, hanem az emberi lét végső tartalmainak megélését, megragadását és kifejezését teszi lehetetlenné.

A hazátlanság ezért nem a köznapian felfogott nemzeti kötöttségek miatt elfogadhatatlan, hanem – az egyetemesség belső szerkezetét tartó pillérek összeomlása miatt – mint (fenyegető) világállapot botrányos.

Ennek kifejtésekor belebonyolódhatunk végül sehova sem vezető definíciós kérdésekbe, abba tudniillik, hogy nemzeti identitásunkhoz való ragaszkodásunk összemosható-e a bűnösnek mondott nacionalizmus vétkébe eséssel.

Tudom, a szavak jelentésének tisztázása, a pontos kifejezés fontos – de ebben a kérdésben, ahol a jó és a rossz oly élesen elválik, s a tartalmakban könnyű egyetérteni, a szavakról szóló viták a lényegről terelik el a figyelmet. És a végeredmény nem a fogalomhasználat pontossága, hanem néhány szavalat, néhány tömeggyűlési rigmus, amelyet felajzott kórusok (ad notam: „Négy láb jó, két láb rossz” – vagy éppen fordítva) zengenek: „A nemzeti: jó; a nacionalista: rossz!” Igen, ezt ma így illik és így is szokás mondani, megfeledkezve arról, hogy történetileg a kettő közt nincs eleve drámai különbség. És megfeledkezve arról is, hogy az igazi baj éppen az, hogy szembeállíthatóvá vált egy genezisében egyazon ártatlansággal jellemezhető, bonyolult történelmi és érzelmi képződmény két nézete. És e figyelmetlenség (noha az okáról semmi bizonyosat nem tudunk) azt a gyanút is fölébresztheti, hogy a nacionalizmust azért kell elítélni, hogy alkalmanként bármi hírbe hozhatóvá, gyanúsíthatóvá váljon, ami nemzeti.

Pedig a 19. század történelme megmutatta, hogy maga a nacionalizmus nem szükségképpen és nem elsősorban a humanizmus tagadása, hanem csodálatra méltó energiákat fölszabadító eszme (amely egy – semmiképpen nem heideggeri értelemben fölfogott – hazátlanságra adott válasz). Hogy jobban értsük, miről is van szó, utalnunk kell Heidegger gondolatmenetének egy számunkra most különösen fontos elemére. Arra, hogy amit a humanizmusból a nacionalizmus esetenként megtagad, azt az internacionalizmus semmiképpen sem tudja visszaadni. És a legszebb emberi álom a humanizmus teljessége – ezért kell visszaperelnünk azt, amitől egy torz, az emberi minőség negatív oldalával társult nacionalizmus, pontosabban ezeknek a vétkeknek a nemzeti mezben való megjelenése foszt meg minket. Egyetlen percig sem szabad elfelejtenünk: az igazi bűn nem a nemzeti érzésé, még csak nem is az eredeti értelmében fölfogott nacionalizmusé, hanem valami másé. Aminek természetét nem ismerhetjük meg, sőt, éppen a felszínesség (ha az ősokot eseti megjelenésének formájával azonosítjuk) lesz megismerése legfőbb akadálya.

Mi következik ebből? Egyebek közt az is, hogy humanistának a humanizmusért kell lennünk, és ha ebben akár a (ma szokásos értelemben vett) nacionalizmus, akár az internacionalizmus korlátoz minket, akkor szembe kell fordulnunk velük.

És hogy eközben mint egyéneknek is legyen minek vetnünk a hátunkat, nem árt gyógyírt lelnünk saját hazátlanságunkra sem, mert hazátlanul, nemzetünk nélkül nem lehetünk ideális értelemben vett, teljességünket megélni képes humanisták, nem lehetünk egyetemesek sem. (Ennek felismerése volt a 19. századi konstruktív nacionalizmusok legnagyobb érdeme.)

Azt azonban még hozzátehetjük: a nemzeti érzelmek működése, jelentősége nem azon múlik, hogy önmagukban véve milyenek, hanem (túl intenzitásukon!) azon, hogy milyen további (erkölcsi, kulturális, metafizikai vagy éppen fogyasztói stb.) értékválasztásokkal társulnak, mint például a humánum tiszteletével, az egyéniség jogának elismerésével, demokratikus meggyőződéssel vagy fanatizmussal, kollektivizmussal, a diktatúra elfogadásával. A nacionalizmus természetét ez a szinergizmus bizonnyal erősebben befolyásolja, mint maga a nemzeti érzés.

Sajátos módon a közbeszédben a (sokszor eleve visszásan megjelenített) nacionalizmus elleni harc egyoldalú, az egyre súlyosabb emberi megpróbáltatásokat hozó hazátlanság, a nemzeti érzésekben, identitásban való megbántottság témája alig jelenik meg. Ha igen, akkor sem mint közvetve minden nemzet jogát korlátozó, egyetemes sérelem, hanem jobbára a közvetlenül érintett sérelmeként. Vagyis a nemzeteket érintő sérelmek kérdésében nem érzékelhető az a szolidaritás, amely a nemzetek által okozott sérelmek ügyében működik. A közbeszédben általánosan tapasztalható, hogy amikor a nacionalista ostobaságok ellen kell fellépni, nem az ostobaság, hanem a vele hibásan azonosított nacionalizmus lesz a célpont, amivel a probléma csak súlyosbodik. (Gondoljunk egy kicsit szegény József Attilára: ugyan ki idézi tőle azokat a sorokat, amelyekben a kórt terjesztő őspatkánynak a „meg nem gondolt gondolatot” nevezi? Jószerével senki, és nem véletlenül. Életünket, sokszor csak formális közösségeinket nem a dolgok végiggondolása, hanem a meg nem gondolt gondolatok vademberi kultusza jellemzi. Az föl sem merül, hogy egy meg nem gondolt gondolat esetleg további gondolkozásra is ösztönözhet.)

III.

A nemzeti identitás tartalmainak és a modern társadalmak politikai szerkezeteinek kapcsolatában sajátos ellentmondás érzékelhető. Az egyes államok (és a kereteik között működő társadalmak) határait, egymáshoz való viszonyát a nemzetállami paradigma jelöli ki, és abban a sajátos történelmi előzmények jegyében formált közösségvállalásnak, csoporttudatnak, az egyénen túli és az egyénnél nagyobb szellemi erőknek, hagyományoknak alapvető szerepük van. Ezért, miközben a világ meghatározó szellemi és erkölcsi mozgásait a mi kultúrkörünkben (inkább) a liberalizmus uralja, a nagy, fundamentális rendszerek (inkább) a konzervativizmus normáira épülnek. A struktúra így (inkább) konzervatív, míg e szerkezet működtetésének rendszere (inkább) liberális. Ilyenformán, miközben a jelek szerint a nemzeti identitás a mai világ szervezőerői között is kiemelt szerepet kap, és elismertségét illetően szinte teljes körű konszenzus tapasztalható, addig a szerepet meghatározó értékrend és ideológia folyamatos támadások tárgya. Ezt a sajátosságot érzékeli a liberális sztártörténész F. Fukuyama is, amikor úgy véli, hogy „a modern identitáspolitikák forrása a liberális demokrácia politikai ideológiájának hiányossága. Ez a hiányosság az, hogy a liberalizmus hallgat a csoportok helyéről és jelentőségéről.” (Identity and migration, Prospect Magazin, 2007. február) Márpedig a történelem ma is csoportok (rétegek, osztályok, nemzetek, vallási és kulturális közösségek, államszövetségek, gazdasági társaságok stb.) összjátéka, olyan csoportoké, amelyek közvetlenül nem különösebben érzékenyek az individuális értékekre és érdekekre.

Fukuyama idézett tanulmányának háttere – mi más is lehetne – a „fehér”, a „keresztény”, politikailag korrekt(ebb) kifejezéssel az angolszász, európai civilizáció és a betelepülő iszlám vagy más „színes” populációk együttélésének mai problematikussá válása. Ám nemcsak ez: tételei abból a szempontból is fontosak, hogy a posztmodern kor utáni időszak ma még pontosan nem exponált, de egyre inkább érzékelhető gondjai felé is nyílnak belőlük utak. Egyebek közt például benne is fölmerül az a kérdés, hogy mihez lehet kezdeni a világ szerkezetében meghatározó szerepet betöltő nemzeti tagolódással, magával a nemzeti érzéssel, hiszen mind többen élnek szupranacionális keretek közt – miközben nemzeti identitásuk döntően egyetlen közösséghez köti őket. (Legalábbis azokat, akik a világpolitika meghatározó országainak többségi nemzeteihez tartoznak.) Ismert és megválaszolatlan kérdés az is, hogy miként alakul azok eredeti identitása, akik ilyen közegbe kerülnek.

Fukuyama fejtegetései a mi kérdéseinkkel akkor is összefüggésbe hozhatók, ha nem adnak rájuk választ. Gondolatai mindig komoly figyelmet kapnak, és jelentős politikaformáló csoportok elképzeléseit tükrözik. Így ezt a tanulmányát éppenséggel a mi ügyeinkkel kapcsolatosan még hiányai is fontossá teszik. Nem árt hát fölfigyelnünk arra, hogy régiónk a maga problémáival kimarad egy tanulmányból, amely olyan kérdéseket feszeget, amelyek közvetve nagyon is idevágnak. A kérdéskör régiónk életében hagyományosan jelentős, ma ismét egyre aktuálisabb, de nem fér bele egy máskülönben globális áttekintésű gondolkozó látókörébe. Ennek egy oka van: az, hogy miközben a kérdéskör jelentősége a nagy nyugati társadalmakban láthatóan növekszik, azok kontextusában egészen másként jelenik meg, mint régiónkban. A mi kisnépi problémáink csak nekünk fontosak.

Az identitásunkat befolyásoló, velünk élő népcsoportok nem új bevándorlók, és nem elvándorlás folytán kerültek nemzeti identitásuk megőrzésében érdekelt magyarok idegen államokba. A mi problémánk más: az ifjabb generáció elvándorlása; és éppen a legképzettebb, legrátermettebb, mozgékony, tehetséges fiataloké – akiknek a jövő Magyarországát, magyar identitását kellene építeniük. (Mert a nemzeti identitás, az annak tartalmát jelentő nyelv, kultúra, történeti hagyományok újrafogalmazása, az identitás folyamatos karbantartása mindig az új generációk feladata.) Fukuyamát nem foglalkoztatja az elvándoroltak helyén támadó űr kérdése, az így bekövetkező identitásvesztés. Nem foglalkoztatja az sem, hogy ebben globalizáció kiváltotta mozgások milyen szerepet kapnak. Nem érzékeli azt a problémát sem, hogy a nemzeti identitás tartalmai milyen szerepet töltenek be a mai világ működésében. Szeptember 11-e fényében a „nagyok” számára a migráció és az identitásprobléma nem a maga természete szerinti formában, hanem mint terrorfenyegetés jelenik meg. Az emberek túlnyomó többsége azonban nem migráns, hanem a hazájában szeretne élni. Ott, ahol identitásával azért nem kell foglalkoznia, mert annak jegyében élhet, ahol otthon lehet a szívéhez legközelebb álló tájakon, ahol családjával és barátaival tetszése szerint találkozhat, ahol a közösség nyelve a saját anyanyelve is, nemcsak kommunikációs eszköz, hanem vele együtt fejlődő, személyisége teljes spektrumával összefüggő kerete a gondolkodásának, amelyben benne vannak a kifejezések keresésének első bizonytalanságai, és ahol a nemzeti közösségbe, kultúrába épülve egy szolidáris közösségnek is kétségbevonhatatlanul a tagja.

IV.

Ha a miénktől nagyban különböző hatalmi helyzetű államok nem törődnek e kérdéssel, az érthető. Ez nem az ő bajuk. De vajon szembenéztünk-e a magunk bajával mi magunk?

Sajnos, azt kell mondanom, hogy e tekintetben a rendszerváltás óta eltelt időszak nem hozott eredményeket. Nemcsak azért, mert a változások igazi nyertesei az egykori hatalmi elit köréből kerültek ki, vagyis abból a körből, amelynek vezető ideológusai évtizedeken át következetesen a nemzeti érzelmeket és értékeket tartották legfőbb ellenségüknek, hanem azért is, mert a magát a nemzeti hagyományok örökösének és védelmezőjének szerepével identifikáló politikai csoport (az úgynevezett nemzeti oldal) sokszor hibázott. Először akkor, amikor kívánatosnak tartott és elfogadott egy olyan politikai képletet, mely szerint a nemzeti értékek és érdekek képviseletében csak ő maga hiteles. Amikor azonban nemzeti identitását pártpolitikai identitásának alapjává tette, vagyis kisajátított egy olyan feladatot, amelyet a baloldal belső zavarodottság nélkül és nyíltan hagyományosan nem szívesen vállalt, akkor föl is mentette a nemzet ügyében való felelőssége alól. Ezzel a baloldal számára csak azt a feladatot hagyta meg, hogy tovább harcoljon a nacionalizmus ellen, amit annál nagyobb buzgalommal tett meg, mert ez az ő pártpolitikai érdekeinek is megfelelt.

A másik alapvető hiba, hogy a nemzeti érzés és értékek ellen a pártállam által viselt háború évtizedei után szükségszerű nemzeti restaurációs törekvések lényegében elfedték a nemzeti érzés megújítása érdekében nélkülözhetetlen erőfeszítések hiányát. Pedig a modern magyar kultúra története azt bizonyítja, hogy a nemzeti érzésben, identitásban az újításnak döntő szerepe van, a múlt értékei csak akkor menthetők meg, ha a megújulás ehhez megfelelő kereteket teremt. A puszta megőrzés politikája (kiegészítve az új iránti gyanakvással, esetenként sértettséggel és a pártpolitika kultúrharcainak rombolásával) hamar üressé vált, és ez ma sem nagyon változik.

E mostani, a kialakult helyzet miatti felelősséget a nemzeti értékekért bátor és áldozatos harcot folytató gondolkodókra, művészekre is hárító megjegyzéseimet nem szórakozottságból nem támasztom alá érvekkel. Nem akarom álláspontomat tételesen, érvelve bizonyítani, csak azt akarom jelezni, hogy bajban vagyunk. Sok mindent másként kellett volna csinálni. De a tömérdek méltatlan támadás, a nemzeti értékek védelmezőinek kigúnyolása és megalázása, esetenként az ellenük folytatott hecckampányok a pártpolitika eszközeként értékellenesek. Ezen túl pedig a légkör mérgezésével a kibontakozás esélyét is tartósan korlátozták.

Régóta itt az ideje a változtatásnak, és annak, hogy mindenki a legfontosabb stratégiai kérdésnek kijáró felelősségtudattal közelítsen ehhez a kérdéshez. Egy közösség identitásának megteremtése is közösségi feladat, amelyben az egyéni kezdeményezéseknek meghatározó szerepük lehet – ám ezek összegezéséhez, rendezéséhez, közbeszédbe illesztéséhez együttes erőfeszítésre van szükség. Az állam segítsége ebben nélkülözhetetlen.

A feladat tehát egy dinamikus, új értékeket teremtő, az új, e kérdéskörben elbizonytalanodott generáció számára is vonzó értékként megjelenő magyar nemzetkép és magyar identitás kialakítása.

A jelenlegi állapot lehangoló. A nemzetről alkotott képet a múltba fordulás jellemzi, a nemzetfogalom maga egy letűnt világ számára fontos kategóriaként jelenik meg. Nemcsak azok számára, akik túlhaladottnak tartják, hanem azoknak is, akik hisznek mai fontosságában. Annyiban igazuk van, hogy a nemzet valóban történelmileg kialakult értékek együttese, és a történelem értelemszerűen a múltat jelenti. De a nemzet mindig a jelenben működik, folyamatosan megújul, és a nemzeti identitás alakításának legnagyobbjai mindig újítók voltak. Olyanok, akiket a nemzet örökségére hivatkozó kortársak szívesen bélyegeztek a nemzet ellenségének. Így volt ez a polgári nemzetalapításkor (reformkor), és így a 20. század elejének nagy nemzeti modernizációs hulláma idején. Ady, Bartók, a nyugatosok nagy része, József Attila, a népi írók java a kortárs nemzetvédők szemében nemzetellenesnek számítottak. De ez csak egy része a történetnek: ennél izgalmasabb fejezet az, ahogyan a nemzeti tudat szempontjából közömbösnek tűnt akár még egy Babits, később Hamvas Béla vagy például Pilinszky János és Weöres Sándor. Pedig amit tőlük kapott a nemzet, nem kevesebb, mint amit a nemzetet gondolkodásuk középpontjába állító nagyságok adtak neki. Utóbbiak nem azt az utat járták, mint az ősi kulturális örökségünket mai formában megjelenítő Juhász Ferenc és Nagy László. De magyarul, a magyar nyelvet és kultúrát ismerve, folytatva, annak vonzásában, s ez akkor is a nemzeti identitás erősítését, a nemzeti örökség gazdagítását jelenti, ha az, aki ezt teszi, nem vallja magát par excellence nemzetinek.

Az ő példájukra utalva le kell szögeznünk: szűk látókörű, mert érték- és így nemzetellenes az a felfogás, amely szerint csak az nemzeti, aki ha nem is kizárólagosan, de programszerűen a nemzetet és a nemzetit (történelmét, kulturális örökségét, önmagában vett érdekeinek képviseletét stb.) helyezi gondolkodása, műve középpontjába. A nemzet sohasem csak önmaga (egyébként ma az ilyen típusú gondolkodást szokás a nacionalizmus megnevezéssel illetni és megbélyegezni), nem az egyetemes emberi létezés aktuális megjelenési formájára szűkített, hanem az egyetemesség helyi értékekkel gazdagított és így aktualizált változata. Másként értelmetlen és pusztulásra ítélt egzotikum.

És – szakítva a 19. századi nemzetfogalmakkal – feladat az is, hogy a hagyományos, irodalom-történelem alapú kultúraképet bővítve a hagyományokba beépítsük a természettudományos alkotásokat, a nemzeteszme kiformálásakor még nem is létezett tudomány, művészet eredményeit. Modell van erre is: a reformkori nemzetfogalom annak ellenére nem sokat tudott kezdeni például a magyar népzenével, hogy erre törekedett. A 20. század elejéig kellett várni arra, hogy Bartók és Kodály törekvései az egykori vágyakat hiteles tartalmakkal be is teljesítsék. Ez a példa jelzi: a tudományok haladása olyan értékeket képes felmutatni, amelyek a nemzeti tudat tartalmait jelentős mértékben gazdagíthatják. Napjainkban is láthatunk ilyen tendenciákat: a genetika és az ökológia hatása témánk szempontjából is értékelhető információkkal segíti a nemzet önismeretét.

V.

És ezzel visszatérhetünk a kiindulásunkat jelentő Heidegger-idézethez. Mert a modern ember hontalanságának okai közt nem a nemzeti paradigma alkonya vagy tagadása a meghatározó. Inkább az, hogy a 19. században viharos gyorsasággal hatalomra jutó nemzeti elv uralmának látványos értékteremtése hamar lezárult. A nagy nemzetek nacionalizmusának útjába állt a kisebbeké, s a később startolók beleütköztek azokba, akik korábban indultak. Így lettek egyes nacionalizmusok jók, mások rosszak. És e szembeállításból kimaradt, hogy a „jó” és a „rossz” értelmezéséhez nem lenne szabad innen közelíteni.

Nemzetek voltak a nacionalizmus kora előtt is, vannak és lesznek utána, utánunk is. Heidegger szövegében összeér a világba vetett ember hazátlansága a hontalanná váltakéval. Amikor Kölcsey (mindazon folyamatok előtt, amelyek után Heidegger életműve létrejött) a hazájában szertenéző és honját nem lelő magyarról írt, akkor nemcsak (talán nem is elsősorban) a nemzeti, hanem az egyetemes értékek pusztulása határozta meg pesszimizmusát. Önmagában véve a nemzeti függetlenség hiánya, a hazafiság üldöztetése roppant fájdalmas következményekkel jár. Ez azonban kihívás, feladat – nem pedig a végső kétségbeesést kiváltó tényező. De az ember metafizikai értelemben hazátlanná válik, ha léte humánus teljessége válik megélhetetlenné hazájában, ha elveszíti azt az esélyét, hogy a heideggeri értelemben vett rejtett céljai közelébe jusson.

De mit jelent ez számunkra, nekünk, magyaroknak, éppen most? Elsősorban feladatot. Azt, hogy ne törődjünk bele sem nemzeti létezésünk megélésének, sem egyetemes létünknek korlátozásába. Ahhoz, hogy az ember az egyetemessé vált világban ne legyen hazátlan, hogy történetileg adott közösségében, a maga véletlen nemzetében megtalálja küldetését, egyetemes lényében kell fogódzót találnia – és viszont.

VI.

Hazug minden egyetemességeszme, amelyben nincs része a nemzetnek, és hazug minden nemzeteszme, amely az egyetemességgel fordul szembe.

Története során ez a tétel a magyar nemzeti identitásnak, változatos szemléleti és kifejezési formákban, mindig központi gondolata volt – még akkor is, ha valamelyik oldala aktuálisan erősebb hangsúlyt kapott. De a két pólus egysége nem sérült (most ne rövid időszakok politikai kurzusaira gondoljunk, hanem a magyar identitás formálóinak gondolkodására!), ezek a pólusok nem szakadtak el egymástól, nem egymástól távoli tartalmak átlagaként, hanem együttesen és – ami nagyon fontos – hangsúlyosan jelentek meg. Ez a tudatosan vállalt és akart, amellett tekintélyes szerep olyan politikusok és ideológusok gondolkodásában fejeződött ki, mint Széchenyi, Deák, Eötvös, majd Bethlen István, Teleki Pál és – a politikából az irodalom, illetve a politikai gondolkodás felé mozdulva – Ady, Babits, Szekfű Gyula, Németh László, Bibó István, Illyés Gyula, Cs. Szabó László és társaik. Ők nemcsak saját gondolataikkal, hanem együttesen, történelmi kontinuitásukban, műveikkel egy új kontextust kialakítva irányt és mércét adtak. Az általuk kijelölt szellemi centrum vonzásköre esetenként fontosabb volt, mint megteremtőinek gondolkodása, egyes helyzetekben való lépéseik hatása. Ez a centrum valós közéleti súlyt kapott, nemcsak a nemzeti gondolkodásban, hanem a társadalom életében, a politika (ezen keresztül a történelem) formálásában is szerepet játszhatott.

A nemzeti identitás és az egyik meghatározó tartalmát jelentő gondolkodásmód a nemzet, majd az ország szuverenitásának felszámolásával igen sokat vesztett szerepéből, befolyása különösen a legutóbbi bő hatvan évben erodálódott, és mára lényegében megszűnt.

Félreértés ne essék, nem pusztán a tartalma csorbult: maga a nemzeti identitás mint történelmi-kulturális képződmény, mint fontos feladatok megoldásában szerepet kapó tényező vesztette el egykori rangját. Ha ma vita folyik a nemzeti identitásról, akkor a középpontba már nem is annyira annak tartalmát, hanem létének mai igazolhatóságát kell állítanunk. Azért, hogy ismételten el tudjuk fogadtatni.

Ennek a tragikus következményekkel fenyegető helyzetnek sokféle oka van. Aligha vonható kétségbe, hogy ezek közé tartozik a pártállam azon törekvése, hogy kiüresítse a nemzeti identitást – hogy aztán annál könnyebb legyen azt idejétmúltnak, fölöslegesnek, meghaladottnak mondani. A globalizációnak a magyar közvélekedésben többnyire negatív képében nemcsak a gazdaság gyöngesége és kiszolgáltatottsága játszik szerepet, hanem az is, hogy a nemzeti tudatot illetően is hasonló a helyzet. Nem segíti a nemzeti identitás megújítását a jellemzően nemzeti tudományoknak a nemzetközi tudásközpontok elvárásaihoz való igazítása sem, sőt, értékek pusztulásának veszélyét idézi fel. Talán nem is elsősorban önmaga természete szerint: legfeljebb azzal az érzéketlenséggel, amely nem számol a magyarság nemzeti tudatának a 20. században végbement és egy diktatúra tudatos rombolásával elmélyített pusztulásával.

A nemzeti identitás roncsolódása azonban nem számolja fel automatikusan és azonnal magát a nemzetet. Amíg a nemzet, bármilyen rozzant állapotban is, de létezik, addig van identitása. Lehet, hogy csökevényes, hogy hiányaival vagy működési zavaraival jellemezhető – de van. És ez már önmagában is indokolja, hogy kezdjünk vele valamit. Annál is inkább, mert a világ változatlanul nemzeti keretekben működik, és ha ezek közül kifut a tartalom, maguk a keretek is megsérülnek. Egy ilyen helyzet nemcsak a nemzeti létekben felhalmozott tudást, a nemzeti kultúrákban megjelenő gazdagságot fenyegeti, hanem olyan átrendeződés perspektíváját is előhívja, amely az emberiség egészére nézve is káros. Az emberiség nemzeti tagoltsága, a kultúrák változatossága olyan kulturális evolúció eredménye, amit egyetemes érdek fönntartani. Az Európai Unió jogrendszere ezt határozottan alátámasztja, politikája támogatja a nemzeti kultúrák (és ezeken keresztül a nemzeti identitások) védelmét, erősítését. Így a magunk nemzeti identitásának gondozását, rekonstrukcióját joggal láthatjuk olyan feladatnak, amit nemcsak értékőrző konzervativizmussal, a nemzeti múlthoz való kötődés érzelmi vagy romantikus vállalásával köthetünk össze. Éppen ellenkezőleg: lehetőségünk van arra, hogy ezt az első pillantásra tradicionalista törekvést magából a többnyire fenyegetésként értelmezett globalizációból vezessük le. És láthatjuk azt is, hogy mindazok az eszközök, amelyek a világméretű kulturális egyneműsödés irányába hatnak, felhasználhatók a sokszínűség védelmében is.

Túl ezen: a mai világ képe azt mutatja, hogy azok a régiók, államok, nemzetek a legsikeresebbek, amelyeknek adottságaikat, történetüket, humán erőforrásaik természetét figyelembe vevő, illetve azokra szabottan kidolgozott stratégiájuk van. Magyarországnak az elmúlt évtizedekben nem volt nemzetstratégiája, ma sincs. Nem véletlen folyamatos lecsúszása: ha csak túlélni, igazodni akar, hosszú távon még abban sem lehet sikeres. A nemzetstratégia nem különféle ágazati tervek konglomerátuma, hanem az a terv, amelyben mindez együttesen nyer értelmet. Beletartozik, sőt meghatározója a nemzethez tartozók anyagi állapotával összefüggő kérdések köre, a társadalom önmagáról és céljairól alkotott képe, a kulturális, demográfiai, mentális viszonyokra való figyelem. Aminek a végén ott a legfontosabb: az, hogy legyen egy közös álmunk.

A nemzetek működésének máig az államalakítás az egyik döntő jelentőségű kifejeződése, igen gyakran kerete. Ha nincs saját állama, minden nemzet legfőbb törekvése, hogy létrehozza. Ha azonban ez az állam már megszületett, akkor természetéből adódó, kiemelt feladata a nemzeti identitás fenntartása. Ez egyúttal annak tartalmi befolyásolását is jelenti. (Demokratikus viszonyok között azonban az államot a nemzet ellenőrzi, így nem egy feladat kisajátításáról, hanem egy rendkívül fontos megbízatás teljesítéséről van szó.)

Mai helyzetünket illetően szomorúan láthatjuk: az elmúlt évtizedekben idevágó feladatait a magyar állam hiányosan, hibásan teljesítette, és ennek felelősségét ma sem kívánja vállalni. Sőt, úgy látszik, a kérdés végiggondolása sem történt meg.

Pedig a mai állam funkciórendszerének átalakulása a nemzeti létezés szellemi összetevőivel való foglalkozást különösen fontossá teszi. A nemzeti létezés fennmaradása ma már nem magától értetődő. Az elmúlt évtizedek példátlan átalakulásai minden olyan korlátot fölszámoltak, amely a nemzetek megmaradását természetéből adódóan védelmezte. Megszűnt a nemzetek kialakulását, megerősödését szolgáló földrajzi széttagoltság, megszűntek az utazás korlátai, a javak előállítása független a határoktól, a nemzeti gazdaságok határai a világgazdaság egészében elvesztették szerepüket. Hasonlóan a nemzetek és államok határaitól függetlenné vált a biztonságpolitika, a jogvédelem, lassanként a felsőoktatás is. A nemzetek fölötti struktúrák az államoktól egyre több jogosítványt vonnak el, ennek következményeként mind nagyobb teret kellene szentelniük a szellemiekre, ideértve a nemzeti identitás őrzésének feladatát is.

Az elmúlt évek változásai során az állam nagyon sok olyan területről kivonult, vagy legalábbis ki akar vonulni, ami hagyományosan a szerepei közé tartozott. Vagyis a közösségi közlekedés, a védelem, az egészségügy, a családtámogatás, a közoktatás stb. mellett és között ott van az is, hogy föl akar hagyni a nemzeti identitás megőrzésének, szervezésének, alakításának feladatával is. A nemzeti identitással kapcsolatos teendők azonban nem privatizálhatók: annak karbantartásában az államnak szerepet kell vállalnia. Ez a szerep nem a nemzeti identitás tartalmainak kijelölése, hanem azoknak a feltételeknek megteremtése, amelyek elengedhetetlenek e tartalmak megőrzéséhez, megjelenítéséhez, gazdagításához.

Ha az állam ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, az az adott közösség önleértékelésében súlyos zavarokat támaszthat – ami nemcsak a kulturális értékek devalválódását, hanem a közösség végveszélybe sodródását is okozhatja. A nemzet fennmaradásának feltételei között politikai kereteinek megőrzése is ott van, ahogyan a folyamatos önreflexió feladata és a maga megújítására való készségének megőrzése.

Azzal, hogy az állam szerepfelfogásából kiszorulnak némely hagyományos funkciók, ezek a feladatok nem oldódnak meg, legfeljebb gazda nélkül maradnak – ami súlyos kockázati tényező lehet.

VII.

A magyar politikai elit és a szellemi élet gondolkodásának modernizációja a 20. században sorozatosan elakadt.

A történelmi Magyarország szétverésének katasztrófája határozta meg a magyar világlátást, ezért szükségszerűnek kell tekintenünk, hogy számára a Kárpát-medence, a közvetlen környezet megmaradt elsőrendű problémának, és ezért messzebbre vagy magasabbra nem is igen nézhetett.

A magyar nemzeti identitás meghatározói egyoldalúan egy megsemmisült (részben ezért különösen idealizált) múltképhez kötődtek. Az ország középkori nagyhatalmi státusához, újkori regionális vezető szerepéhez mérve a magyar jelen fakó és kisszerű. Ebből adódóan a magyar identitásban már évszázados hagyományú sérelmi jelleg a 20. században minden korábbinál erősebb lett, és ezzel összefüggésben a bezárkózottság és egy sajátos, a megcsalt szerelmes érzelmeinek ellentmondásosságát idéző, ambivalens Európa-kép jelent meg benne. Nosztalgia, integrációs vágyak és elutasítás egyaránt jellemezték. Senki nem ecsetelte ezt metaforikusabb tömörséggel, mint Ady, aki a maga és nemzete kapcsolatát is egy futamodással meghatározta a Szerelmes, utálatos nációm-ban: „Nyugat ellen Nyugatot hozz” – írta.

Tehette, jó szívvel. De a Nyugat vonzereje a továbbiakban csökkent. Trianonban a közvélemény és közgondolkodás a magyarság száműzetését látta, és sokan azt is kiérezték belőle, hogy Európa önmagát is elárulta. Trianonban nem Trianon volt a legrosszabb, hanem ami utána jött (egészen a kilencvenes évek balkáni háborújáig). A világháborúk, békediktátumok, a diktatúrák létével és rémtetteivel kapcsolatos farizeus szemhunyás, a százmilliós nagyságrendű áldozat megrendítette az Európába vetett hitet. És ahogyan a magyarság legjobbjai számára a haza a „magasban” lett megtalálható, ahogy hitüket egy virtuális Magyarország értékeivel kötötték össze, úgy a „magasban” még megmaradt, virtuális európaiságban hihettek csupán.

Ez a legjobbaknak (Babitstól, Kosztolányitól Cs. Szabón, Illyésen, Németh Lászlón, Hamvason át Pilinszkyig, Ottlikig, Nemes Nagyig, Mészölyig) megoldás lehetett. De miközben nem kínálkozott más út számára, a magyar társadalom Európa-hite mégis megroppant. A „keletiség”, a keleti álmok szerint formált magyar glóbusz megmaradt dacos képtelenségnek, az a bolsevizált keletiség, amelybe a magyarság zuhant, egészen mást jelentett. A kiúttalanságélmény oka azonban nemcsak az ország idegen megszállása, a változás időpontjának bizonytalansága, hanem a honi diktatúrának a szerves szellemi fejlődés betiltására való hatékony törekvése is. Nem tudjuk, miként alakult volna a nemzet gondolkodása szerencsésebb és méltóbb körülmények között. De sejthetjük, hogy legalább maga alakította volna. 1956 példája mutatta meg, hogy milyen emberi és szellemi tartalékok éltek a nemzetben. Ám a forradalom leverése, a megtorlás, a kádárizmus kompromisszumos diktatúrája ezt a tartalékot megsemmisítette. Így pedig még az is, amit másként gondolkodásnak mondhattunk volna, nem aktív szellemi alakítás volt, hanem olyasmi, ami csak megtörtént velünk. Úgyszólván természetes hát, hogy a pártállam (ön)felszámolásának folyamatában nem nyílt alkalom arra, hogy a megszületett magyar demokrácia közösségi élménnyé váljék.

A kilencvenes évek elején kezdődött társadalmi átalakulás természetes dinamikája megkövetelte volna a nemzeti identitás fogalmának, helyének, tartalmainak átalakulását is. Erre nem került sor, s ennek következménye a mai nemzeti-társadalmi tudatzavar.

VIII.

Egy nemzet szuverenitását a legtermészetesebb módon szuverén államában élheti meg. Ha nem leli honát a hazájában (államában), az olyan súlyos tünet, amelynek kezelése elengedhetetlen. A magyarság számára ez a közérzeti válságtünet történelmének egyik tartós kísérője, és ebben a formában része nemzeti identitástudatának is. Ugyanúgy, ahogyan a nemzethalál víziója.

Két ilyen örökletes tétel kiváltotta kockázattal nem könnyű megbirkózni. De a magyar identitástudatban ezeken kívül is sok olyan elem van, amely belülről sorvasztja.

Az eddigi fejtegetésekben egyetlen pillanatig sem törekedhettem még viszonylagos teljességre sem, témámhoz több szempontból közelítve, a különböző rendszereket önállóan vizsgálva ugyanis jelezni akartam, hogy a magyar társadalom, szellemi és politikai élet kiemelten fontos feladata egy új nemzeti identitás kialakítása.

Az „új” nemcsak azt jelenti, hogy a korábbihoz képest új tartalmakra volna szükség – persze azokra is. Ma a magyarság nemzeti tudatát a töredékesség, lefokozottság, viszonylagosság jellemzi. Nincs széles körűen vallott, elfogadott, gyakorolt, tájékozódási pontnak számító nemzeti identitása. Ha „új identitást” szorgalmazunk, akkor arra is gondolunk, hogy meg kell teremteni a távlatos működéshez, a közélet egészségéhez, a közmegegyezéshez, mindennapi életünk természetes rendjéhez, a világhoz való viszonyunk magabiztosságához, végső soron az élet bármely területén a sikeres szerepléshez nélkülözhetetlen közös gondolati alapot. De a nemzeti identitás megteremtésében megkerülhetetlen állami szerepvállalás sürgetése nem az állami mindenhatóság elfogadása! Az állam maga nem alkalmas arra, hogy az identitás kérdésében mindenki számára elfogadható, megnyugtató iránymutatást adjon. Néhány dologra azonban alkalmas, és egyedül az államnak vannak eszközei is a hatékony segítéshez.

Mindenekelőtt megteheti, hogy megjelenít egy értékrendet, modellt, amihez illeszkedve a civil társadalom, a szellemi élet megfogalmazhatja a maga elvárásait. Ezzel nemcsak egy, nyilván vitatható és vitatandó elképzelés jelenik meg, hanem egyúttal a szellemi élet tematizációjával mindenképpen előrevivő mozgások indulnak be. Ezek anyagi támogatása pedig a szellemi életet mozgósítva tudományos és műalkotások sokaságát hívhatja elő, amelyek viszont – hiszen a nemzeti identitás ma mindenekelőtt a kulturális életben mutatkozik meg – a kérdéskör társadalmiasítását szolgálhatják. Az államnak tehát nem a nemzeti identitás tartalmát kell meghatároznia, hanem biztosítania kell azokat a feltételeket, amelyek közt ezt a társadalom megteheti.

IX.

Végezetül néhány szót arról, hogy mi minden lehet egy óhajtott új nemzeti identitás alapja. Egyfelől természetesen mindaz, ami korábban is beletartozott. Így elsősorban a 19. század nagy, nemzetteremtő modernizációjának értékei. Általában véve ez az ismeret- és élményréteg az, ami máig elsőként villan fel a magyarsághoz tartozókban, amikor a nemzet szót hallják. Tanultságtól, világképtől, szocializációtól függően ezt a „magidentitást” veszi körül a keleti származás, a középkori nagyhatalom, a függetlenségi harcok történeti és kulturális anyaga.

Ami ehhez a 20. század történetéből sorolható, az 1956 emlékét kivéve lényegében sérelmi jellegű: vereségek, Trianon, megszállások, meghasonlások, tömeges tragédiák. A közgondolkodásra leginkább ható közelebbi múlt alapvetően negatív emlékeket hagyott maga után. Az így kialakuló érzésvilágot még sötétebbé tette az a pártállami propaganda, amely a nemzeti érzést minden bűnök kútforrásává téve már nem is egy keményen önkritikus nemzeti realizmust, hanem az önmarcangoló bűntudatot a szocialista nemzetkép legkívánatosabb elemének állította be. Ennek következménye, hogy a háttérben (magának az identitástudatnak kiüresedése és leértékelődése közepette) viszonylagos súlyukat növelték azok az elképzelések, amelyekben az elérhetetlen és napjainkra alig ható régebbi múlt emlékei fölértékelődtek. Így az identitást is meghatározó ismeretanyagba ellenőrizetlen és igazolhatatlan „tények” keveredtek. A tiltás rendszerét követően, a múlt értékeit tagadó propaganda kihűlésével, annak kompenzációjaként egy múltba fordított nemzettudat látszik megerősödni. Ez a fikciós elemekben bővelkedő, bezárkózó, dekonstruktív hatású szemlélet a nemzet fogalmának és magának a nemzeti identitásnak további értékvesztése felé mutat.

Az új identitásnak ezzel is szembe kellene fordulnia.

Elvileg a dolog roppant egyszerű: a nemzeti identitásba minden érték beletartozik, legyen az jobb- vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, nyugodjék szociális vagy nemzeti alapokon, legyen közösségi vagy individuális teljesítmény. A legszélesebb értelemben vett kultúra értékeiről van tehát szó: nemcsak irodalomról, zenéről, művészetről, hanem természettudományról, technikai ismeretről, ideológiai és közéleti kultúráról. A nemzeti identitás fogalmi kiüresedése érzelmi kiüresedést, sorvadó felelősségérzetet is jelent. Ezt a vákuumot könnyű félinformációkkal, túlhajtott érzelmekkel, ábrándokkal feltölteni. Sőt, a vákuum maga szippantja be a könnyű tartalmakat. A súlyosabbak megismeréséhez nem sok segítséget ad a korszellem, az oktatás, a média, a politikai retorika. Ezen is változtatni kellene.

Döntő jelentőségű az is, hogy a nemzeti identitásba korántsem csak az tartozik bele, ami direkt módon vagy formában nemzeti. A nemzeti identitás tartalma alapvetően a magyar nyelven, Magyarországon, a magyar történelmi és kulturális örökség által kijelölt tradíciókhoz kapcsolódóan születő valamennyi érték. Egyáltalán nem baj, ha ezek vitatkoznak, feleselnek egymással, de csak ha olyanformán, mint Kossuth Széchenyivel vagy Németh László Szekfű Gyulával. A nemzeti identitás természete szerint dinamikus, nem dermeszthető mozdulatlanná.

Ma, mint annyiszor, ismét felbukkan az ezerszer eldőlt vita, amelyben a haza és a haladás hívei kerülnek egymással szembe. A rejtett egyoldalúság a retorika szintjén az egyensúlyteremtés kihirdetésével társul – ám nincs olyan szellemi vagy politikai erőközpont, amely kisajátíthatná azt a jogot, hogy ennek az egyensúlynak tartalmát egyedül határozhassa meg. Az egyensúly kialakítása közösségi feladat. Megvalósítása során nem szabad elfelejtkezni a magunk mögött hagyott század történelméről, amelynek mérlegét még nem sikerült megvonni.

A nemzeti identitás tartalmaiban megjelenő hagyományosan többpólusú rendszer fenntartása, egyensúlyközeli állapotának megteremtése ma is létfeltétel. Amikor korábban az államnak a nemzeti identitás megőrzésével, erősítésével, tartalmainak befolyásolásával kapcsolatos felelősségéről szóltam, nem a közvetlen szerepvállalásra gondoltam, hanem arra, hogy a maga eszközeivel segítenie kell az egyensúlyok kialakítását, amire egyébként törvény is kötelezi.

A nemzeti identitás mai kritikus állapotának nemcsak előzménye, hanem oka is, hogy a pártállam évtizedeiben a hivatalos politika ellenségképében a nemzeti érzés (amelynek döntő szerepet tulajdonítottak az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásában) – kimondva és kimondatlanul, de feltűnő következetességgel – az egyik legfontosabb célpont volt. Éppen ezért amikor ma a nemzeti identitás modernizációja kerül napirendre, abban – némileg ellentmondásos módon – nemzeti értékek erősítésére is szükség van: éppen a nemzeti identitás megújítása a feladat. Ezt a törekvést nehezíti, esetenként majdnem ellehetetleníti a világszerte uralkodó közszellem, illetve az EU regionális szemlélete, amely néhány hasonlatosság alapján összemos strukturálisan különböző történeteket, történelmeket. Magyarország 20. századi sorsa sokban ellentétes azzal, amit szomszédjai éltek meg. Ha csak a közvetlen múltat nézzük, abban is, hogy miként viszonyult a baloldali diktatúra éveiben a hatalom a nemzeti gondolkodáshoz. Nálunk majd minden formáját nacionalizmusnak bélyegezve igyekezett legitimálni magát. A szomszédos országok rendszerei ugyanezt a célt a nemzeti kártya kijátszásával, esetenként látványos nemzetállami nacionalizmusukkal kívánták szolgálni.

X.

Van-e tehát reális esélye a nemzeti identitás tartalmainak újszerű elrendezésére, mai életünket is segítő értelmezésére?

Szeretném azt hinni, hogy van. Széchenyit parafrazeálva: hogy magyar identitás nem volt, hanem lesz.

(A kézirat lezárva 2008. március 15-én.)