Tamás Menyhért: Rések

Ha mottót kellene választani Tamás Menyhért új kötetéhez, egy kétsorosa a legalkalmasabb: „Ami még hiányzik, az a több…” A költő egész pályáját jellemzi ez a célkitűzés: mindig többre, mindig teljesebbre tör, s paradox módon célja megvalósítása közben nyelve nagyjából változatlanul őrzi a bukovinai székelyek beszédmódját, kifejezésmódja azonban egyre tömörebb, lényegre törőbb.

A hagyományokhoz való hűség új kötetének első ciklusára (Titkolások) a legjellemzőbb. Könnyes játékosság jellemzi a Tollpróbákat, gyerekkorába visszaszállva idézi édesanyja, Kiss Emerencia tanácsait, amelyek egész életszemléletének meghatározói. A lélek tartományában való elmélyedés, önmagunk alaposabb megismerése, az érzelmekre való hagyatkozás, a küzdelmes előrelépés – ezek azok az életformáló eszmék, amelyek az anyai hagyaték legfontosabb részei, s ezeket is kibontja új kötetében. Némelyik költeményben a ráolvasások és igézések tónusát idézi, s az idő múlásába varázsolva éljük át a szülők egymás iránt érzett szerelmét, a tiszta, már-már szent egyesülést, a születő gyerekek miatt érzett örömöt s az elhunytak elveszítése fölötti gyászt („ring a bölcső, / sír, kacag a ringás, két kacagás közt / alattoma sírt ás. // Tizéből hata / életre jutott, / tizéből hata / földfutást futott!”)

Felsejlik a Bukovinából kiűzöttek keresztútja, amelynek stációit mintha gyászének kísérné:

Régiből űzettem,
új szállásom nincsen,
sehova utunkra
mely kendőm terítsem?




Fehérét terítem,
megsirat az Isten,
gyászosát terítem,
nincs, ki megsegítsen!

A ciklus végére fakulnak az emlékek, csak a keresztút fájdalma kíséri a vándort újabb megpróbáltatások felé: „Elfogy az út, ott az árok / lássa az Úr, mélyen hálok, / fejed alatt tövispárna / jövend napok hélyét várja” (Intelmek).

Ez az első ciklus leginkább egy jól felépített drámára emlékeztet, amely a versek olykor játszi ritmusa által még erősebben visszhangzik az azonosulni kész olvasó tudatában. Szűkszavú, ökonomikusan építkező dráma, amelyben írója számára nemcsak az átélt események telített volta ábrázolásra váró és tanulságos anyag, hanem ahol mestersége törvényeivel is számot vet, a rá annyira jellemző erkölcsi emelkedettséggel. „Csak akkor írj” – hangzik a figyelmeztetés, de a költő megtanulta, hogy hüvelyknyi létünkben nem az „akkor”, hanem a megragadott pillanat a fontos, s ennek sugárzásában születik a vers, „égre írt időnk ereztetése”. Ehhez a tiszta, belső meggyőződéséből fakadó programhoz akkor is ragaszkodik, amikor egyre fájdalmasabban kell átélnie a jelen valóság aljasságait. A világ gyökértelen – ez egyik versének sokatmondó címe. Elveszítette hitelét: „tengert, hegyeket ígér / beűzetett / paradicsomi kerteket”, csakhogy elidegenítsen önmagunktól, s egy hazugságokkal átszőtt látszatvilágba kényszerítsen, ahol szabadon tenyészik a bűn, s természetes egymás megrágalmazása. Ebből a kelepcéből csak saját, őszinte, minden következményeivel kimondott szavaink igazságtartalma segíthet ki:

Sokáig kínzott,
ma már nem is fájlalom,
szegülő szó helyett
a magamét keresem,
a bizonyosság tehetőt:
szabadítható ön-
érzetünkig
szabadítható
a seb alá forrt félelem!

(Szegülő szó helyett)

A versek egy része korunk szomorú látlelete. „Indulhatsz bármerre, csillag helyett / keselyűk jelzik az utat” (Még), s ez az út az emberség megőrzése szempontjából tévút: „Van, ahol úgy tartják: / Nyugat a halál iránya – / nekünk bizonyosan az!” (Nyugat) Gyűlölet „sziszeg” ránk, s közben a költő-krónikás följegyzi az Úrnak korunk lehangoló történetét:

Rovom, rovom az Úrnak,
rovom e mérgezett időt,
rovom erdőútra, levegőégre,
tilalmas mezőre,
átvérzett határkőre,
rovom és rovom:
végzetünkre nyitottunk,
nyikorgatjuk az ajtót –
küszöbünk is fogytán;
belülről orvul a török,
a tatár,
belülről méri, mit oszt rád
az osztrák!

(Rovásírás)

Akár úgy is olvashatjuk ezt a verset (s még néhányat), mint történelmünk gyászos eseményének illusztrációját. Ám nyilvánvaló az áthallás, amit még egyértelműbbé tesz Rimay János egykori versének visszaidézésével (és a hozzá fűzött kommentárral):

Kedvelt s becsült véred lött csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja olcsóságossá.
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége útálatságossá.

A végkövetkeztetés meglehetősen lehangoló és igaz: „A Föld azé, aki konkolyt hint bele!” Eddig a következtetésig persze bárki eljuthat, aki haragvó tekintettel szemlélődik az áltatásokkal és ígérgetésekkel megfertőzött világban, Tamás Menyhért azonban költőként fogalmazza meg jogos indulatait és kiábrándultságát, s így még elhihetőbbé válnak leleplező szavai. Pontosan érzékeli és érzékelteti a szavak jelentésének ijesztő változását, a hitegetések mögött a kiábrándító, vészterhes valóságot: „Szabad vagy, szabad vagy – / hajnalt ácsol / a rabablak” (Szabadság), s ugyanígy hiteltelenednek el a hajdan fontos eszmények, egyebek mellett a haza fogalma is.

Felemás képet alkotnánk Tamás Menyhért világáról, ha nem szólnánk a megcsalatottságát és kiábrándultságát sugalló költeményeinek ellenpontjairól, amelyekben emelkedetten, szívós és kikezdhetetlen hittel fogalmazza meg reményét, a jövő felé vivő út esélyét, a túlélés módját! Az Ami nem öl meg-ben tömören összegzi ilyetén érzését:

Ami nem öl meg, erősít,
évgyűrűimnek erős hit,
aki nem öl le, reményem:
alattomát is túlélem…

„Bárány, pecsét, oltár – / fogadj be egy népet” – fohászkodik. Az áldozati bárány bizonyára meghallgatja könyörgését, s példájával azt is mutatja, hogy a remény útja tövisekkel van teleszórva, s az igazság megtalálásáért kinek-kinek hordania kell keresztjét. A Rések indításában a reménytelenség stációit mutatja meg, de ellentétéül visszaidézi édesanyja „pirító értelmeit”: „elég a hunyász tekintetből, a szánakoztató rebegésből”, hisz „halló szívet” kaptunk az Úrtól.

A Rések és a Közeleim prózaversek, ezek alkotják a kötet súlypontját, mert „a prózavers a szabadulás művészete”. Tegyük hozzá: a „kibeszélés” művészete is. Manapság ilyen egy ünnep: „…résel a szabadság. Pajzzsal, vízágyúval, maszkosan résel, zabszem-hős parancslói újjá- és újjászülik a rendet, igazgatják fölénk Európa elnyűtt takaróját, igazgatják rojtokkal, rojtok nélkül, hátha feledésig melegszünk alatta.” Mintha magunkra maradtunk volna: nincsen, ami „belénk ragyoghatna”. „Meddig ékülhet e zsoltáros HAZA- és hazaéneklő ima, Arany, Petőfi, Ady, a nyelvrészeg Kosztolányi át- és átvérzetten is őriztető szava, Illyés, Sütő szófejedelemsége?” És nemcsak ők hiányoznak, hanem a megértésre hangolt emberi szó is, amelynek híján magányra vagyunk ítélve, és kiszolgáltatottak vagyunk. Ám senki sem veheti el tőlünk magyarságunk hitét és öntudatát, amely akkor is erőnk és kitartásunk forrása, ha egy nagy és hazugságra épülő világrend ábrándképével hitegetnek: „Végórádban se nézd, melyik oldalon álla a szerencse. A másikon áll? Álljon a másikon! Magyar vagy, tudd: a legsötétebb pillanat is elővillantja menedékét, tudd: evilági még az Időd, hozott rendje szerint; jövő napra ébreszt, megtanít nevetni, megtanít, hogy megtanulj nevetni a kockán…”

Tamás Menyhért költészetének szinte kezdettől ösztönzői a magyar kultúra nagyjai. A Közeleim ciklusban ismét erőforrásainkként tesz róluk vallomást. Illyés Gyulával kezdi a sort, kinek „neve hallatán… ma is nyelvhegyre gyülemlik a szó!”, s aki ma is az őseinkhez való hűség példája. Nagyon időszerű e vallomástétel, hiszen egy ideig azzal vádolták Illyést, hogy készségesen kiszolgálta a Kádár-rezsimet, s a kisebbségi sorban élő magyarok ügyének szószólóját olyanok bírálják, akiket a párt palástja védelmezett, a legújabb irodalomtörténetben pedig valótlanságot állítanak róla. Tamás Menyhért sokak nevében áll ki mellette, joggal írja: „Hangzavaron innen, hangzavaron túl, a tanúságé vagyok, az egyedül mondatoló tanúságé.” Ez a mondat Illyésre is, idézőjére is érvényes. Mint ahogy a Tamási Áron kapcsán leírt „egyparancsolatú hűség” fogalma is egyaránt jellemzi Ábel életre keltőjét és a „szívbe-vett táj” hűséges megéneklőjét is.

Hogyan lehet, hogyan tudja az igazi tehetség jellemezni nagy elődjét, erre példa a Szabó Lőrincet megjelenítő néhány sor:

„Azóta tudom: ahány tükre van a léleknek, mind Ő, ahány rezzenése az idegnek, mind Ő, ha önzéseibe fordul a vágy, Egésszé teljül – az is Ő, ami még nincs; mert Ő az akarat, a teremtő Én, aki kedve szerint emlékíti csillaggá a fákat, a madarakat, a szeretők szemét. S amit még nem tudok: meglelem ebben az Egyedül-Világban.”

Sütő Andrást, a küldetéses embert az „égi kapuzatban” látjuk, s a sor egy csillagfényű költővel, Nagy Gáspárral zárul. A szép és nagyon mélyen érintő verseket időszerű vallomás keretezi:

Nincs valahol, csak az itt,
és nincs majdan, csak a most –
vérzetten is vallom:
e hazátlan haza a Hazám!

(Nap Kiadó, 2008)