Két boldog fénygombolyag

regényrészlet

Amarilla résztvevően nézi őket, felveszi a rendelést, virslit kérnek mindketten és jázminteát, alkoholt ezúttal nem, aztán egy pillanatra, szinte egyszerre véve le szemüvegüket, bűnbánón ránk néznek.

– Nincs harag? – kérdezi Anna.

– Rámenősek voltunk, bocsássatok meg – folytatja Attila.

– Nincs – legyint Tatjána. – Van baj elég, minek tetézzük, amellett…

– De hát mi van? – értetlenkedik Carla. – Összevesztetek?

– Azt azért nem mondanám, csak…

– Ajánlatot tettünk nekik, az éjszaka az uszodában – fordul feléje Anna, és visszateszi fél arcát eltakaró hatalmas szemüvegét. – De nem fogadták el. Visszautasítottak.

– Még új a szerelem – mosolyog Carla, és kíváncsian bámul ránk. – Erről nem is beszéltetek.

– Mert nem is fontos – legyintek. – Ismersz – fordulok Attila felé –, igazán nem vagyok prűd és álszent sem. A monogám férfi szobrát sem rólam mintázhatnák… Fénykorunkban, a nyolcvanas évek vége felé, a szép román fővárosban, emlékezz, vettünk mi már részt együtt néhány hasonló partin…

– Amelyekben néha utolsó feleséged, Andrea is benne volt, sőt éppen ő forszírozta, épp ezért gondoltam, hogy kedves, szép szokásaid nem változtak, és…

– Ez azért más, Tatjánát szerettem, Andi pedig, hát ő…

– De ezt én honnan sejthettem volna?

– Nyilván nem volt honnan, te azt tetted, amit egy férfi hasonló esetekben tehet, ajánlatot tettél egy vonzó nőnek… Ezért is mondom, felejtsük el. Emellett, higgyétek el, nem vagyok hülye sem, ha a látszat azt mutatja is… És Anna tetszik is nekem. És Tatjána sem prűd, kár, hogy róla kevesebbet tudtok, ő hallgatta a te történetedet, az Annáét is, a Lauráét is, az Ahmedét is, a Carláét is, de az övét csak én hallgathattam, még Velencében, aztán Ravennában és itt is, a hajón… Elégedjetek meg annyival, hogy elfogultságomat nem is tagadva kijelentsem, ugyanolyan mozgalmas életet élt egy időben, mint te, drága Annám, tehát egyáltalán nem prüdériából utasított vissza titeket – nézek megint Attilára. – S nem is azért, mintha nem tudna elképzelni partnernek, szépek vagytok, fiatalok, erősek, csakhogy van itt még valami más is. A hülye helyzet, amelybe becsöppentünk, s amely foglyul ejtett, mint csapda a rókát, mint madarat a lép, halat a horog…

– Nem értem – komorul el Anna. – Ettől még nem szakad le a plafon.

– Persze hogy nem – folytatja Tatjána. – Csak éppen most, ebben a kretén helyzetben a lehető legnagyobb meggondolatlanság, sőt, fokozhatnánk: hülyeség lenne belemenni ilyen játékokba.

– Miért?

– Mert ki vagyunk szolgáltatva azoknak, hadd ne nevezzem meg őket, akik behatolnak álmainkba, akik kísérleteznek velünk, akik hipnotizálnak, akik miatt napok óta egyetlen nyugodt percünk sincsen, s feltartóztathatatlanul veszítjük el valóságérzékelő képességünket, egyre kevésbé tudunk különbséget tenni valóság és illúzió között, a realitás és az irrelitás határai összemosódnak. És ebben a hülye, kiszolgáltatott helyzetben – kortyol söréből Tatjána –, s ezt nemcsak mint érintett magánember, hanem mint pszichológus is mondom, egyetlen menedékünk a szerelem lehet, és az ettől elválaszthatatlan bizalom… Ha most elkezdünk összevissza őrjöngeni, mindenfajta kalandba belemenni, csak azt érjük el, hogy még teljesebben kiszolgáltatottakká válunk, és a viszonyunk, a barátságunk is megbomlik.

– Emlékszem – töpreng Attila –, az éjszaka arról is beszéltetek, hogy érzékiségünket, hihetetlen nemi étvágyunkat is szándékosan idézték elő.

– Egészen bizonyosan – bólint Tatjána. – S még csak nem is telepatikusan, hanem holmi izgató- vagy ajzószert keverhettek a pezsgőnkbe. A ti korotokban persze ez még természetes.

– Az enyémben – röhögök fel – vagy az Ahmedében már nem annyira.

– De miért csinálták ezt? – kérdezi fojtott hangon Attila. – Ráadásul miután megígérték, hogy kész, vége, többé nem kísérleteznek velünk, sőt azt is állították, hogy eddig sem kísérleteztek, nem ők idézték elő közös álmainkat, látomásainkat. Ha ez igaz, s az este, a kajütben még ti sem kételkedtetek Eduardo igazában, vagy ha igen, ennek nyilvánosan nem adtatok hangot, akkor utána rögtön miért csinálták ezt az egészet, erőfitogtatásból?! Sőt, ha jobban átgondoljuk, előre eltervezve, hiszen az ajzószert, a bugatóport bele kellett keverni a pezsgőbe.

– Hogy egymással foglalkozzunk, és ne velük. Még szerencsések vagyunk, hogy szerelmi étvágyunk nőtt meg, s ennek mindannyian örültünk… De ennyi erővel impotenciát is idézhettek volna elő, vagy még bizarrabb helyzeteket – vigyorgok Attilára. – Mi állandó merevedésben lettünk volna, míg a csajoknak egyszerre jött volna meg a menzeszük… Vagy mit tudom én, nem szeretnék senkinek sem tippeket adni, a lányok elvesztették volna a kedvüket, vagy egymás iránt kezdtek volna érdeklődni, kihagyva minket a játékból. Számtalan lehetőség van még, hadd ne soroljam.

– De volt itt más is – sóhajt Anna, s tűnődve néz ránk. – Nekünk Attilával egészen különös, gyönyörűséges látomásaink voltak. Egyesültünk a…

– …a mindenséggel…

– Honnan tudod? – bámul Attila megdöbbenve Carlára.

– Majd elmondjuk, csak meséljétek el.

– Feküdtünk egymás mellett az ágyon, mint két izzó fadarab, kimerülten, hálásan simogattuk a másik odaadóan kitáruló testét, már régen jött össze ennyire, már régen voltunk ilyen boldogok, egyszerre mozgott négy lábunk, négy kezünk, s akkor hirtelen valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történt, a kajüt szétesett, eltűnt, s mintha, bármennyire is bizarrul, megmagyarázhatatlanul hangzik ez, kiszállottunk volna a testünkből, egy virágzó réten állottunk, szorítottam Attila kezét, noha nem volt keze, valamiféle árnyak voltunk, mi is és mégsem mi, kétségbeesetten néztem az ő árnyát, pulzált, szikrázott a napfényben, akkor én is ilyen lehetek, gondoltam fásultan, nem értettem semmit, de nem ijedtem meg, valahogy természetesnek találtam ezt is, azok után, amik az utóbbi napokban, Ravenna óta megtörténtek velünk, körülnéztem, bármilyen szikrázó fénygomolyag lehettem, látni láttam, sütött a nap, zöld volt a fű, megnyugtatóan duruzsoltak a béke méhei, távolabb a Laura egyik filmjéből ismert tölgyfa látszott, a tölgy, amely alá a menekülő pszichológusnő eláshatja végre a fél országon át magával hurcolt neszkávés üveget szekus atyja hamvaival, igen, pontosan olyan volt a tölgy, összeölelkezve indultunk feléje, noha nem volt kezünk sem, nem is szólva a testünkről, mert testünk sem volt, amit például ha mégis van kezünk, átölelhettünk volna, hát akkor képzeljétek úgy, hogy ez a két érző és érzékeny és változatlanul érzéki fénygomolyag egymás mellett gördült a levegőben, tíz centivel a susogó fűszálak fölött, egymást meg-megérintve, akárcsak a hajó körül fáradhatatlanul kerengőző, szerelmes delfinek, akiket, mert én tudatos, gondolkodó, bűbájos lényeknek tekintem őket, annyiszor nézegettem el, félrehajtott fejjel az elmúlt napokban, kissé irigyen is, bevallom, csodáltam odaadásukat, fáradhatatlanságukat, kitartásukat, mert ahogyan kezdtem megismerni és értelemszerűen megkülönböztetni is őket, nagyon hamar meglepetten rájöhettem, hogy nem mindenik táncol mindenikkel, kiválasztódnak a párok, akik hűségesek egymáshoz, csak a másik, nekik kedves delfin körül kerengnek, alig-alig érintve, de ha mégis, akkor hihetetlenül érzékien, kecses odaadással a párjukat, igen, így görögtünk, szállottunk, úsztunk mi is, két érző és érzékeny fénygomolyag, a tiszta levegőben, a tölgyfa alatt állapodtunk meg, néztük a napfényben fürdő, végeláthatatlan mezőt, hallgattuk a fűszálak elmosódó, álmosító susogását, a méhek zsongását, és megtelt a szívünk nyugalommal és békével, noha minden bizonnyal, ha sem kezünk, sem testünk nem volt, szemünk, fülünk, szívünk sem lehetett, gondolatok voltunk, szikrázó, izgő-mozgó gondolatok, de a nyugalom és a béke érzete hitelesnek tűnt, valóságosnak, s már épp azt szerettem volna elmondani Attilának, de hát szám sem volt, és neki nem volt füle, azt szerettem volna közölni vele, hogy igen, bizonyára csoda történt, elértük az emberi teljességet, a mindenség részei vagyunk valamiképpen, s csak egy vágyam maradt, még egyszer látni Canaletto építészeti capriccióját, ezt a különleges és a velencei látogatásaim során a Galleria dell’ Accademián mindig felkeresett és megcsodált festményt, a különös az, hogy a veduta, a veduták népszerű és keresett festőjének híres vásznai szét vannak szórva Európa nagy múzeumaiban, képtáraiban, de városában, Velencében alig található belőlük, ez a különleges kép az egyik, meg sem próbálom leírni az oszlopok fenségét, a ki tudja, hova vezető ajtó titkait, az előtérben tévelygő, háttal forduló, köpönyeges, kalapos férfit, akinek az arcára mindig kíváncsi lettem volna, és a kalapjáról meredő tollra is, érdekelt, milyen madár tolla lehet, a mellette állingáló gyermeket, amint kérdez valamit tőle, de nem hallani, mint ahogyan a választ sem, hiszen a férfiú háttal áll nekünk, a mögötte üldögélő és álló fehér ruhás nőket, a kép bal oldalának előterében, bizonytalan eredetű tárgyakkal telezsúfolt asztal mellett elhelyezkedő, piros szoknyás, sötét blúzos asszonyt, akinek szintén nem látszik, csak profilból az arca, de akit szemmel láthatólag teljesen leköt titokzatos tevékenysége, melynek mibenlétére is fényt szerettem volna deríteni, s mivel egy üres, támlás faszék is volt asztalánál, szerettem volna helyet foglalni mellette, valamiképpen élete, titokzatos tevékenysége részévé szerettem volna válni, beavatottá tehát, annál is inkább érdekelt, hogy mit csinálhat, hol lehet, mert a fenséges oszlopokon túl tovább folytatódó különleges alakzatok és formák, lépcsősorok és lámpák, épületrészek és a csak részben látszó toronyszerű épület is lekötötték a figyelmemet, a lépcsőn álldogáló lányok is, talán mert valamifajta mór hatást is mutattak az oszlopok, az ajtók, az ablakok, a galéria, az egész épület s a csak részleteikben megmutatkozó szomszédos paloták is, de lehet, hogy tévedek, nem vagyok szakértő, és engem különben igazán a galérián ülő, hajlongó, a lelógó hatalmas, bíborvörös zászlóval elmélyülten foglalatoskodó alak érdekelt, nem tudtam megállapítani, nő-e vagy férfi, és a kép bal oldalán a galéria díszes korlátjába kapaszkodó és lenéző másik figura, tudni szerettem volna, mit figyel olyan odaadással, és a másik, hajlongó és bizonyára fontos és semmifajta halasztást nem tűrő munkájában teljesen elmerülő személynek mi lehet a szándéka, mit akarhat vajon a lecsüngő hatalmas zászlóval, amelynek bojtjai biztatóan inogtak a huzatban vagy a szélben, igen, nem csalás, nem ámítás, ha sokáig, elmélyülten néztem a képet, megmozdultak, lengedezni kezdettek ezek a bojtok, Velence dicsőségének tanújaként, a lagúnák varázslatos városának elmúlhatatlan, mindenekfelett való és örök dicsőségét hírelve, igen, nem tagadom, botorság is volna, leginkább ez a zászló foglalkoztatott, amelyet mindig, már csak babonából is meg szerettem volna érinteni, hogy végre óvatosan kézbe véve, kiteregetve megbizonyosodjak méreteiről, és lengessem egy darabig a galériáról, hátha felfigyelnek rám és a lengedező, mégiscsak karmazsin és nem bordóvörös lobogóra a lentiek, a háttal forduló férfi, a mellette álló gyermek, a guggoló lány, az állingáló és talán vetkőző nő, a többiek is, a lépcsőkről, az asztalnál dolgozó asszony, és akkor valamiképpen én is része lehetek életüknek és a mindenségnek, amelynek ők már részei, s talán a többi, a képen szétszórtan tevékenykedő lányt is felhívhatom magam mellé a galériára, hogy lengessük együtt a zászlót, hát ide, a kép elé érkeztünk meg váratlanul, két egymást alig érintő fénygomolyag, a teremőrök nem vettek észre, s ha mégis, az ablakokon beszökő napsugarak játékaira gyanakodhattak, semmi akadálya nem volt hát annak, hogy régi vágyamat végrehajtva, beteljesítve, egyszerűen beguruljunk, beszálljunk, beússzunk a képbe, hogy közelről is megvizsgálhassuk titkait, megérinthessük az oszlopok csodálatos cirádáit, ékítményeit, díszítéseit, hogy megtapogassunk lehetőleg mindent, de rájöttünk, közel mehetünk ugyan mindenhez, de mivel, mint már többször is említettem, hogy nincsen kezünk, aligha tudhatjuk meg is érinteni őket, s mivel szájunk sincs, és beszélni sem tudunk, érintkezésbe sem léphetünk velük, a kontaktus mindenfajta formájáról le kell mondanunk, ez darab ideig mélységes szomorúsággal töltött el, ha szemeim lettek volna, bizonyára sírni kezdek, hogy könnyek pöröghessenek a szememből, és a rettenetes tengerhez menekülök, amely itt dübörög és morajlik és hullámzik és lélegzik és él, a várostól nem messze, de egy fénygomolyag voltam csupán, és annak is örülhettem, hogy ebben az alakomban sem vagyok egyedül, mellettem van Attila, akit szeretek, hát ide-oda úszkáltunk a képben, mindent közelről csodálhattunk meg, láthattuk a dór oszlopok cirádái és ékítményei között az alattomosan terjengő repedéseket is, az elmúlt évszázadok romboló hatását a festményen, de még mielőtt fölérhettünk volna a galériára, valami váratlan, be nem tervezett esemény történt, a galéria alatt lógó hatalmas, és döbbenten érzékelhettük, noha gyertyái nem égtek, mégis, csodálatos s megmagyarázhatatlan, irracionális módon, valami megnyugtató aranysárga fényt árasztó lámpa mágnesként húz magához, egy ideig vonakodtunk, igyekeztünk ellenállni, őrizni illékony szabadságunkat, de azután, hirtelen rádöbbenve arra, hogy ezt sokáig amúgy sem lehet, felismertük elhivatottságunkat, tudtuk már feladatunkat, ebbe a fénysugárba kell valahogyan beilleszkednünk, itt a helyünk, erősítendő a lámpa aranysárga, szórt fényét, s akkor, amikor tervünket végrehajtva egyesültünk a kép hatalmas lámpájának valahonnan áradó aranyos sugaraival, villámcsapásszerűen ért az újabb felismerés, de hiszen mindig is ezt akartuk, a kép és a mindenség részévé lenni valahogyan, és ez most, annyi keresés, kínlódás, vándorlás, szenvedés és önemésztő, saját elhivatottságunkban kételkedő, törekvéseinket feleslegesnek látó, életünket elhibázottnak, zátonyra futottnak ítélő, gyötrelmes tépelődés után végre sikerült, világíthatunk a többieknek, másokért létezhetünk, és utoljára érintettük meg szikrázva, fénygomolyagként egymást, aztán feloszlottunk a lámpa mindent betöltő, emanációs fényében, és nem érdekelt már semmi, mert mi is érdekelhetne két, egykor szabadon, az áttetsző és illatos levegőben pörgő fénygomolyát, akik helyük felismerve, az erősebb lét amúgy is lebírhatatlan vonzásának önként és odaadóan engedelmeskedve, egy kép lámpájának fényét erősíthetik, az idők, de legalábbis a gyönyörű Canaletto-festmény idejének végezetéig, meg-megpihenve a lobogó mégiscsak pipacspiros selymén, a nők brokátruháján, a vetkőző nő fehér combjának megvillanó kecses ívén, a háttal forduló férfi töprengő arcán és a kezét fogó gyermek ámuló, kerekre táguló szemén és az asztalánál dolgozó nő odaadó testén, az oszlopok cifra díszítésein és a lépcsők ide-oda kanyargó fokain, amelyek egy másik, számunkra láthatatlan, tehát nem is létező világba vezetnek, ahová mi már, önhibánkon kívül, nem juthatunk el soha, nem fedezhetjük fel szépségeit, elámulva rejtelmein, ez elszomorított – töröl ki egy könnycseppet szeméből tétován Anna –, de nem adtam át magam régi rossz szokásom szerint mélabús, sodró hangulataimnak, nem engedtem, hogy a kép világában is valamiképpen jelen lévő, sűrű, hálószövésű depresszió a hatalmába keríthessen, nekiszorultam Attilának, már ami a lámpa fénysugarában belőle maradt, odaadóan szorultam neki annak, ami a mindent betöltő sugárzásban Attilából egyáltalán megmaradhatott, és ha lehet, még nagyobb hévvel, még elszántabban kezdettünk el világítani, és akkor értettem meg, elvakulva önnön fényemtől, a Wilhelm Meister szerzőjének halálos ágyán elsuttogott szavait, mehr licht, igen, több fényt, és ha a Faust szerzője a mindenség része életművével, sőt, ha lehet azt mondani, remekműveivel alakítja és formálja is ezt a mindenséget, akkor mi is azok vagyunk, akik, beteljesítve utolsó figyelmeztetését, kérelmét, óhaját, vágyát vagy intelmét, mintegy végérvényesen és visszavonhatatlanul fénnyé változva járulunk hozzá, hogy ne legyen, lehetőleg soha ne legyen többé sötétség, hogy semmi ne maradjon rejtve, ne bujdokolhasson a megváltatlan szürkületben, ne húzódhasson meg az alattomosan terjengő homályban, hogy minden megmutatkozhasson a fényben, amelynek erősségét, intenzitását már mi is garantálhatjuk Attilával, legalábbis ezen a festményen, s ez a tény önmagában is örömmel töltött el, mert véglegesnek tűnt, hiába jelentünk meg hajnal felé megint egymás mellett, emberi alakunkban a hajóágyon, hogy megint és újult erővel, sóváran tapadjon egymáshoz a kielégíthetetlen testünk, mert egy részünk legalábbis ott maradt a Canaletto-festményt bevilágító, sugárzó fényben, s hiába mondjátok, hogy éjszakai nimfomániánkat, véget nem érő sóvárgásunkat még csak nem is felmérhetetlen hatású, telepatikus erejükkel, hanem különféle főzetekkel, ki tudja, milyen mellékhatásokat előidéző kotyvalékokkal érték el a halhatatlanok, a mindenséggel összefüggő látomásainkat meg nyilván hipnózissal vagy szuggesztió útján, mert engem nem érdekel, én azáltal, hogy emberi időnk szerint nem mérhető ideig fénygombolyagként göröghettem, repdeshettem, úszhattam a tiszta, átlátszó, jóízű levegőben, és aztán sorsom beteljesítve megérkezhettem a szívemnek oly kedves festményemhez, és beléphetem annak mindig is csodált és áhított benső terébe, elértem mindent, amit vártam az elhibázott, zátonyra futott, esztelenségekre pazarolt életemtől, ezért sem idegesítenek különösebben a halhatatlanok fondorlatai, abban, drága Tatjánám, igazad van, hogy tőlük, kiszámíthatatlan, gügye ötleteiktől, az általuk előidézett rémálmoktól és vízióktól s lényegiekben a bennük áskálódó, lebírhatatlan gonosztól is csak a szerelem menthet meg, amíg szeretem Attilát, és amíg ő szeret engem, egész egyszerűen immúnisak vagyunk, nem férhetnek hozzánk, benső lényegünk rejtve marad előttük.

– Biztos vagy ebben? – kérdezi Laura.

Döbbenten bámulok rá, észre se vettem, hogy mikor érkeztek vissza, annyira lenyűgözött és elgondolkodtatott Anna története.

– Annyira, amennyire egyáltalán mi még valamiben is biztosak lehetünk.

– S mivel – szól közbe komoran Attila – helyzetünkben jelenleg igen kevés dologban lehetünk biztosak, engedjétek meg, hogy fűzzek még néhány szubjektív megjegyzést Anna megkapóan előadott történetéhez, nem mintha nem lenne igaz, nem mintha nem úgy történt volna az egész bizarr, fénygombolyaggá való, titokzatos átváltozásunk, ahogyan ő, szenvedélyesen s a részletekre is kitérve, elmesélte, nem mintha nem lenne ez az egész fénygomolyokká való átalakulásunk önmagában is bizarr s meghökkentő, s nem mintha nem hinném, hogy felgerjedtségünket és ezt a fura álmot, látomást, vagy amit akartok, nem a halhatatlanok idézték volna elő, a nemi gerjedelmet főzetekkel, a közös víziót nyilván szuggesztióval, de volt azért ennek az egész Canaletto-őrületnek némi előzménye is. Én a festményt még menekülésünk első napjaiban láthattam Velencében, lenyűgözött, sokáig álldogáltam előtte a Galleria dell’ Accademia akkor éppen zsúfolásig telt termében, habár egyre jobban zavartak a körülöttem feltartóztathatatlanul, végeláthatatlanul vonuló és csicsergő japán, koreai, kínai, vietnami turisták, egyszerűn képtelen voltam kiszakadni környezetemből, noha a rejtélyes festmény mint egy örvény szippantott volna magába, de az egyesülésre még várni kellett, a hely és az idő a legkevésbé sem volt alkalmas, egy idő után föl is adtam a kilátástalan küzdelmet, vettünk egy képeslapot, a kép reprodukcióját, majd később egy üzletben albumot is, majd egy monográfiát a festőről, de csak hónapokkal később, hosszú, gyötrelmes itáliai és németországi kalandozások után, Svájcban, egy alpesi üdülőben vettem kézbe megint valamiféle sugallatra, a szobában kellemes meleg volt, Anna aludt, délután megnyúltak már a fények, ott terjengett körülöttünk a homály. A hatalmas ablakokon keresztül szinte érintésközelben voltak a hótól szikrázó hegycsúcsok, s a kandalló előtt ülve, a lángok játékát el-elnézegetve hirtelen eszembe jutott Giovanni Antonio Canaletto festménye, előkerestem a rettenetesen otromba reprodukciót, de azon nem találtam, amit akartam, ami azóta izgatott, amióta abban a zsúfolt teremben, a nyughatatlan ázsiai turisták között találkozhattam ezzel a titokzatos festménnyel. Elővettem hát az albumot, itt már egy egészen tűrhető reprót találtam, nézegetni kezdtem, közben annyira besötétedett, hogy minden elmosódott előttem, lámpát kellett gyújtanom, Anna motyogott valamit álmában, de nem ébredt fel, a folyosón lépések kopogtak, méghozzá tanácstalan lépések, mintha az illető, aki közeledett, nem tudta volna pontosan, melyik szobát keresi, s tanácstalanul bámulta volna a rejtélyes ajtókat, hogy meginduljon megint… Megmarkoltam az asztalon fekvő revolvert, akkor már fegyvereket is szerzett Ahmed, hogy védekezni tudhassunk, ha megtámadnak, céllövőleckéket is tartott, fenn a hegygerincen a havas erdőben, és megdöbbentő volt, hogy Laura és Anna, a két amazon is milyen jól céloz, egyik üveget a másik után lőtték el, arcukon idvezült mosollyal. Amazonnak Ahmed nevezte őket mosolyogva, elmondotta, hogy ha egyszer menekülésünk véget ér, és visszatérhetünk elhagyott életünkbe, finanszírozni fog egy olyan történelmi vagy mesefilmet, ahol a mennyei hurik e két, egymáshoz káprázatosan hasonlító ükunokája amazonokat alakíthat, mert ez a szerep az igazán nekik való, a harcos nők szerepe, ezzel azután azonosulhatnak kedvükre, és kiélhetik rejtett vágy- és fantáziaképeiket is, amelyek lenn gomolyognak a tudatalattiban… Igen, pisztolyok kellettek, hogy ne legyünk teljesen védtelenek. Akkor már mindenre el voltunk készülve, az egy jón kívül. Felemelkedtem, megmarkolva a revolvert, szembeállottam az ajtóval, de a lépések elhaladtak ajtónk előtt, felgyorsultak hirtelen, mintha az ismeretlen rájött volna, hova is megy, már nem kopogott megvasalt cipősarka sem annyira tétován. Egy eltévedt, félrészeg vendég lehetett, gondoltam bágyadtan, aki nem találta a szobáját, megzavarodott… Újra a festményt kezdtem el, félrehajtott fejjel, kíváncsian nézegetni, s akkor, valószínűleg azért, mert a lobogó lángok elvakították fáradt, meggyötört, a vakító kinti fehérségtől állandóan könnyező szemem, megrökönyödve vehettem észre, hogy a háttal álló és a kisgyereknek bizonyára valamit magyarázó, köpenyes, kalpagos férfiú megfordul a képen, és rám néz. Tekintete üres volt és kifejezéstelen, de mégis valami olyan bánat, valami olyan mély szomorúság áradt belőle, hogy azt hittem, felüvöltök a fájdalomtól. Leeresztettem az albumot, s amire megint felemelve a fény felé tartottam, hogy minuciózus aprólékossággal megvizsgáljam, már ismét háttal állott nekem, a mindenkori nézőnek, ahogyan állnia is kellett a kompozíció szigorú rendjében. Káprázat lehetett, legyintettem, de ahogyan lehunytam könnyező szemem, újra megjelent előttem a festmény, élesen, elevenen, mintha ott állottam volna a velencei múzeum kiállítótermében, a csivitelő japán, kínai, koreai, vietnami, tajvani és mit tudom én, melyik ázsiai országokból jövő sárga arcú, gyanútlanul kacarászó és magyarázó emberkék között, és nem csalás, nem ámítás, a köpenyes, kalpagos, idősebb férfi ismét megfordult, szembenézett velem, ezúttal mintha akart volna mondani is valamit, láttam, hogy megfeszül az erőfeszítéstől az arca, de aztán mégsem szólalt meg. Nem tudtam megállapítani, meggondolta-e magát, vagy egyszerűen tehetetlen, nem tud beszélni, nincsenek szavai erre az egészre, amiben évszázadok óta vagyunk, csak nézett rám tovább, nem, nem a vágott szemű kicsi, nyughatatlan ázsiai turistákra, rám nézett, kizárólag rám, egyedül csak hozzám volt köze, csak velem akart valamit sürgősen közölni, hogy mit, fel nem foghattam, fel nem foghatom, és már nem is tudom, nem is tudhatom meg soha, és szeméből olyan bánat, olyan mély szomorúság áradt, hogy a körülöttem ólálkodó depresszió ismét letepert, tehetetlenül zsugorodtam össze a fotelben, és a lámpafényben, a térdemen fekvő albumban szikráztak a titokzatos festmény oszlopai, és lengett a skarlátvörös zászló a galériáról. Az éjszaka, amikor fénygomolyagokként bekúsztunk, berepültünk, beúsztunk, begurultunk a festmény belső terébe, megkérdezhettem volna a férfit, hogy tulajdonképpen mit is akart közölni velem, de nem volt szám, nem tudtam beszélni, kedvesen görögtem körülötte egy ideig, de nem figyelt fel rám, egyre a gyereknek magyarázott valamit, ha jól értettem, lombardiai tájszólásban, arról, hogy nem lehet, értse meg a fiú, hogy nem lehet, de nem értettem jól, hogy miről beszélnek, következésképpen azt sem, hogy mit nem lehet végül is, s egyre csak a gyerek csalódott arca vibrált előttem, hiányzott elöl egy foga, s ez egy kissé kópéssá tette a gyermekarcot, ő is hadarva, gyorsan kezdett magyarázni, de hogy mit, nem tudom, mert Anna türelmetlenül hívott, nem értette, miért állapodtam meg a szigorú, meggyőzhetetlen kalpagos férfiú és a csalódott gyerek mellett, amikor annyi látnivalónk, felfedeznivalónk van még a festmény benső világában, ahová mindig is vágyakoztunk, nehéz szívvel bár, ami megint eufémisztikus túlzás, hiszen több más fontos testrészünk mellett szívünk se volt, elváltam a köpönyeges alaktól és a kisfiútól, hogy felszabadultan és ámuldozva tovább kerengjünk a festmény benső, intim terében, csodálkozva szemlélődjünk, ha lehet ezt mondani, hiszen hogyan szemlélődhetnek azok, kérdezhetitek, kedveseim, teljes joggal, akiknek önhibájukon kívül ugyan, de nincsen szemük, kis kerek fénygombolyagok csupán, de mégis érintkeznek egymással valamiképpen, és éreznek is kétségtelenül, örvendeznek és bánatosak, elámulnak és elszomorodnak, noha mindezen érzéskavalkád kifejezésére nincsenek szavaik, mert nincsen szájuk sem, hogy beszélhessenek, érzéseiket, gondolataikat szavakká formálva. Bonyolult dolog ez, tudom, de egyet higgyetek el nekünk, ez a két, most már elárulhatom, amit Anna különben megkapó és hiteles előadásában bátortalanul csak kerülgetett, de nem mert vagy nem akart kimondani: boldogan ide-oda guruló fénygombolyag is mi voltunk, a lényegünk volt benne a kicsiny, érzékenyen fel-felszikrázó fénycsomókban, a lelkünk, igen, a szellemünk, a halhatatlan lelkünk és a győzedelmes szellemünk, az emlékeink, azonosak voltunk azzal a két egymás mellett heverő, egymást odaadóan simogató mezítelen nővel és férfival, akiket elhagytunk a kajütben, egymáshoz simultunk, fel-felszikrázva mi is, de aztán történt valami be nem számított, be nem tervezett, váratlan dolog, és hirtelen feltartóztathatatlanul kezdettünk el közeledni az aranysárgán világító lámpához, mely vonzott, mint mágnes a vasreszeléket vagy madárkát a kígyó, lepkéket a fény, gravitáltunk feléje, noha nem akartunk, de éreztük, nincsen már erőnk, előbb-utóbb így is, úgy is beszippant, ezért egy idő után amúgy is teljesen fölösleges ellenállásunkat feladva közeledni kezdettünk feléje, hogy eggyé olvadjunk a melegen áradó, aranysárga lámpafénnyel, részesei legyünk mi is ennek a helyiséget megnyugtatóan bevilágító fénynek, ahogy Anna helyesen mondotta, a mindenség részeként, mert ha ez a festmény a mindenség része, amelyben semmi okunk nincsen kételkedni, akkor mi is, fénygombolyagokká válva, és a képet megvilágító lámpa emanációs sugárzását erősítve, elhivatottságunkat végre megtalálva, szintén a mindenség részei lehetünk. A felismerés meghökkentett és megrázott, szomorúvá, majd boldoggá tett, és nem veheti el már tőlünk senki és semmi. Azonos velünk, mint ahogyan mi is azonosak voltunk a két boldog fénygombolyaggal, akik mindörökre ott maradtak a Canaletto-festmény benső terét bevilágító lámpa áradó fényében. És mert ez így történt és nem másképpen, és mert ez az egész megmásíthatatlan immár és végleges, megérthetitek, kedveseim, hogy akárcsak Annát, engem sem érdekel, hogy kik és miért idézték ezt az egészet elő, hogy mit akartak vele, hogy befolyásolni akartak-e vagy nem, hogy kőrisbogárport vagy valami más hevítőszert kevertek-e a pezsgőnkbe, amelytől mindenki, megtapasztalhattuk a hosszú éjszaka folyamán, hihetetlenül érzéki lett, és nem szeretett volna semmi egyebet, mint elveszni egy másikban, a férfiak nőket akartak, a nők férfiakat, nem, őt ez az egész hidegen hagyja, nem érdekli, szarik rá, őt csak a saját nagy közös élményük érdekli, egyszer fiatalon olvashatta Hamvas Béla néhány, akkor még nyomtatásban meg sem jelent szövegét, az egyik passzust megjegyezte, talán mert már akkor világosan érezte, hogy egyszer erre is sor kerül, alkalmazhatja majd, ha eljön az ideje. És most eljött. Azt mondja Hamvas, hogy „a meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa, és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye”. Igen, hát erről van szó, mi másról, ez a feladat, és mindenki elhiheti, nem is kevés, és nem is könnyű, de elhalaszthatatlan, kikerülhetetlen, fontos, nagy és embert próbáló feladat, és ő a maga részéről erre koncentrál az elkövetkezőkben, mert fel akarja szabadítani magában és természetesen Annában is saját végtelen erőiket, hogy megszabadulhassanak innen, és eltűnhessenek a világban, élhessék végre zavartalanul a saját életüket. Igen, ezt akarja ő… A többi nem is érdekli. A többi smafu.

– Fölöttébb érdekes – mondja, majdnem egyszerre, Tatjána és Laura, és figyelmesen néznek a teáját közönyösen iszogató Annára és a maga elé bámuló Attilára.

– Miért? – kérdezi végül lassan, vontatottan Anna. – Miért lenne különösebben érdekes? Ez történt velünk, ennyi és nem egyéb, de ez nekünk egy életre elég.

– Azért – válaszol Tatjána vontatottan –, mert mindenkinél, Jánosnál is, Lauránál is, Ahmednél is, Carlánál is a látomások egybeestek a szexualitással, egyik gerjesztette a másikat, de párhuzamosan végig mindkét élmény jelen volt, nem, nem kioltotta, akkor már inkább erősítette egymást, míg náluk, a nagy álompárosnál szó sem volt ilyesmiről, náluk ez a kettő nem párhuzamosan, hanem külön-külön zajlott, csak fergeteges szeretkezéseik egyik szünetében léptek ki váratlanul a testükből, és változtak fénygombolyagokká.

Jó, mondja Anna, és felveti a fejét, és kacéran pillant rám, ezt érti, fogyatékos értelmével valamennyire fel is fogja, elrendezi lassan magában, megemészti, csak azt nem érti, csak azt nem tudja fölfogni a tyúkagyával, csak azt nem bírja megemészteni, hogy a drága Tatjána, mindannyiunk esze és büszkesége miért csak a mi és a János látomásairól, vízióiról, jelenéseiről, rémálmairól beszél. Bár az ő esetükben Attilával tulajdonképpen még ez sem áll fenn, már a rémálom, a cauchemar, nightmare esete sem forog fenn, hát igazán nem volt semmi rémes és megrettentő, borzalmas és félelmet keltő abban, amint ők ketten, két boldog fénygombolyag, ide-oda gurultak, röpködtek, úszkáltak, lebegtek, görögtek a napfényben, majd a kép benső terében, nem, abban nem volt semmi rémes, semmi borzalmas, ellenkezőleg, csodálatos volt, élete nagy, meghatározó metafizikus élménye, ami után örökké tehetetlenül, telhetetlenül és vakon vágyakozni fog, amíg csak él, amíg csak el nem éri ama teljességet, amit fénygombolyagként már átélt, és ami után sóvárog, szóval, hogy szavát ne felejtse – néz metszően Anna Tatjánára –, a saját látomásairól, vízióiról, rémálmairól, jelenéseiről miért nem beszél? Miért is az az érzése neki, noha kedveli, őszintén kedveli Tatjánát, hogy ebből az egészből ki szeretne maradni?

– Mert nekem nem voltak látomásaim – válaszol komoran Tatjána. – Én csak a János látomásait, mindenséggel való, egyszerre fenséges és groteszk egyesülését élhettem át, amíg szeretkeztünk.

– Á, szóval te is érzéki voltál?

– Én is ittam a pezsgőből… De vízióim nem voltak. Azt hiszem, azért, mert engem nem tudnak hatásuk alá vonni, pszichológus vagyok, ismerem a védekezés formáit, és eddig hatottak. De az is lehet, titokban a vogul névtelen védelmez, aki már ott, a Bajkál-tó partján, amikor megismertem, rokonszenvezett velem, s miközben nem hagyta, hogy a kapitány átverje a helyi sámánokat, akiktől mindenáron mágikus erejű sámándobokat akart volna vásárolni, hogy összeköttetésbe kerülhessen a sámán korában, ezer esztendeje megismert alsó és felső világgal, adott nekem egy medvekarmot, itt van a nyakamban – mutatja –, s azóta védelmező erejét örökké érzem, ha bajban vagyok. Márpedig most bajban vagyok, és bajban vagytok ti is, bajban vagyunk, dehogy maradhatok ki én ebből, Anna kedves, ha akarnék, se tudhatnék kimaradni, és az sem igaz, hogy hűvös távolságtartással, kívülről szemlélem vergődéseitek, nem!…

– Azt hiszem – szólal meg élénken Ahmed, Annára pillantva –, hogy a menyei hurik ükunokája téved a helyzet megítélésében. Tatjánára gyanakodik, megosztva erőnket, noha Tatjánának köszönhetjük, hogy végre bizonyítékok is vannak a kezünkben a főnök s társai rejtett és most már teljesen világos, hogy ellenünk irányuló szándékait illetően.

Ezt ők nem értik, szólal meg egyszerre döbbenten Anna és Attila. Miféle bizonyítékok?

– Magnófelvételek, arról, hogy az este és az éjszaka is, a főnök minket megnyugtató nagyáriája után is lehallgattak – szól köze Laura.

– Nem értem. Miféle magnófelvételek?

– Tatjána mikrofont helyezett el a széke alatt – magyarázza Ahmed. – És ezután lehallgathatták Jánossal a minket lehallgató Dianát, Kisseleffet és Vittoriót. Érted már?

– Hogy mit helyezett el? – bámul Attila megrökönyödve Ahmedre, majd Tatjánára.

– Poloskát – nevet Laura. – Több esze volt, mint nekünk. A felvételek megvannak, bizonyítani tudjuk, hogy lehallgattak, a mellébeszélésnek tehát vége.

De nem tudja folytatni, mert az ajtó kitárul, belép Vittorio, meghajol, és bejelenti, hogy készüljünk, hamarosan befutunk a görög sziget kikötőjébe. Megérkeztünk!