×

Fecske Csaba: Visszalopott idő

Léka Géza

2009 // 09
„Az emberben mindig visszamarad valami,
ami visszamarad, az viszi előre.”
(Németh László)

„…Azért lopás, mert az emlékezet nem természetes megélése az életnek, hanem nosztalgia és gondolatokban való visszaidézése a valós életnek…” A Viszszalopott idő megjelenésekor éppen a hatvanadik életévét s vele friss József Attila-díját ünneplő Fecske Csaba ilyen és ehhez hasonlóan indokolatlan, már-már mentegetőző mértéktartással igyekszik a múlt utáni sóvárgás „dilettáns” fogalmába átgyömöszölni új kötetének mind az ötvenkét szonettjét. A költő a Miskolc TV által készített csaknem tízperces beharangozójában több kibontásra érdemes gondolatot érint ugyan, de csak az idézett mondat szintjén, súlyaik nélkül, lámpalázasokat megszégyenítő igyekezetében is csupán kedvcsinálónak. Maradjunk hát ennél az egynél, hiszen ez is elegendő ahhoz, hogy mindjárt az elején kimondhassuk: minden átgondolatlannak, első hallásra talán „ügyetlenkedőnek” tetsző kijelentése ellenére Fecske Csaba hallatlanul tudatos és koncentrált alkotó. Legyen szó nyilatkozatról, interjúról, de kötet- vagy verscímekről is akár – ellentétben a népdalbeli mogyorófa virágával –, ő látványosan és minden esetben sokkal többet ád, mint amennyit előzetesen megígér. Épp ő ne tudná, hogy az emlékezet olyannyira „természetes megélése az életnek”, hogy az érzékelés-észlelés és a figyelem után egyenesen és szükségszerűen következik a lélektan egymásra épülő alapfogalmainak sorában? Dehogynem, pontosan tudja, különben hogy írhatta volna le evidenciaként: „a múlt van akkor is ha véget ért” (Elmúlt). Ilyenformán mi sem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, bölcsesség és ravaszdiság kölcsönösen – és tegyük hozzá: minőségi ízléssel! – gerjesztett együttélése Fecskénél olyan stílusjegy, ami immár nemcsak a költői személyiség része, hanem munkásságának utóbbi egy-másfél évtizedét is termékenyíti.

Vannak költők, akiket hallgatva-olvasva szinte belezsibbadunk a minden porcikánkat átlényegítő lelkesültségbe, mert szavaik, gondolataik az értelem, az agy szerpentinjein ereszkednek le a szívig, ám néhány nap múltán fejből már jószerével idézhetetlenek. És igen, vannak a Fecske Csaba-félék, akiktől elegendő egyetlen különlegesre komponált, a mindenséget egy szempillantás alatt átkódolni képes sor vagy strófa, a létezés belső arányait eladdig sosem látott-érzett-képzelt módon megváltoztató metafora, s máris egy életre feledhetetlenné válnak. „Már akkor gyönyörű, mielőtt érteném” – magyarázta ilyen esetekben a korán eltávozott kiváló költő, Rózsa Endre, aki ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy a mesterségbeli bravúrok keltette energiák másként és máshol rögzülnek az emberben, hiszen szerencsés csillagállásnál akár a bőrön keresztül is bejuthatnak a véráramba. A tíz-tizenkét esztendő előtti fölismeréshez, hogy Fecske cáfolhatatlanul ez utóbbiak számát gyarapítja, számomra is csupán egyetlen sorra, egyetlen metaforára és mindössze két másodpercre volt szükség. „Köd ajtaján varjú a lakat” – olvastam azonnal átforrósodva a zuglói nyárban, s nemigen akad olyan barátom, ismerősöm, aki cáfolni tudná, hogy azóta is őt idézve hirdetem mindenfelé és mindenkinek: más őszök, más telek járnak ma már, mint annak előtte…

Fecske képeit, képalkotási technikáját illetően – a fenti logikából kiindulva – természetesen mélyebb és izgalmasabb különbségeket is tehetünk. Az előbbi példát és a szonettgyűjtemény talán legnagyobb energia értékű képsorát, „a gyertyák szarván fönnakad az éj”-t (Hűtlen szerető) összevetve ismét meggyőződhetünk róla, hogy – hasonlóan a legkarakteresebb, leginkább egyéni hangú alkotók által sugalltakhoz – e kifejezésmód mögött sem elsősorban a beszélt nyelv mesterfoka, hanem sokkal inkább a benne és általa fölsejlő folyamat, a mentális szocializáció az, amely igazán lefegyverzi az olvasót. Remek hasonlatai pedig – amelyek természetükből adódóan csupán egy hajszálnyival „pongyolábbak” a metaforáknál – tovább erősítik a nem mindennapos élményt, hiszen ugyanezen a nívón, az érzéki megfeleltethetőség legmagasabb szintjén tökéletes hatásfokkal láttatják a láthatatlant: „mint gyík a naptól felhevült kövön / sütkérezik agyán a gondolat” (Mózes). Maradva még a poétikai vonatkozásoknál, különösen izgalmas megfigyelni, hogy míg az elvont fogalmak általában ballasztjai a verseknek (szonettek esetében ez fokozottan így van), addig Fecske Csabánál mindebből szemernyi sem érzékelhető. Sőt, igazán imponáló az a magabízóan játékos rutin, amellyel hol csökkenti, hol megterheli, hol pedig éppen hogy kezelhetővé teszi a bennük rejlő, különböző rendű és rangú nehézségi erőket. Az első esetben ez azért sikerülhet, mert van bátorsága hideg fejjel megzabolázni s ezzel az egyetemes emberi bölcsességekhez igazítani, ha úgy tetszik, „uniformizálni” önnön gyermek- és ifjúkora lázas korszakát: „az elme sok mindent megőriz / mit az élmény egyszer belerótt / a gyermekkor fényes mezőit / tények palánkja mögött valót // fürkészi mint kívánatos nőt / a felizgult kamasz a résen át / a fákat látja nem az erdőt / mókuskerékben jár nem jut tovább” (Fű alatt). Ugyanakkor érdekes és igen tanulságos tapasztalni (nem is oly régen erre még nem kellett külön fölhívni a figyelmet, mert a költők zöme egyfajta aranyszabályként tartotta számon a mesterség tanulható regulái között), hogy egyetlen fogalmat sem ír le anélkül, hogy a versen/verseken belüli aktuális minősítettségüket (súlyukat!) egyidejűleg ne érzékeltetné. Ebből következően, ahol szükségét érzi, ott képes a konnotációk erőterét és intenzitását jelentősen megnövelni – még a kimondottan elvont fogalmak esetében is –, ahogy azt a kötet talán legemberibb s a művészi egyszerűség szempontjából is legkerekebb versmondatában teszi, amelyet éppen a szeplőtelen fogantatást megjövendölő angyal szájába ad, nem nélkülözvén ezzel annak filozófiai mélységeit sem: „a boldogság terhét hozom” (Gábriel). Magyarul: a „boldogság” fogalma önmagában üres és értelmezhetetlen, „teherként”, metaforikus szerkezetbe vonva azonban konkrét, esztétikailag leírható tartalommal és terjedelemmel telítődik, így súlyával együtt sem válhat a vers passzív nehezékévé. Mindezek után pedig immár abban sincs semmi váratlan, ahogy Fecske a testi szerelem révült mámorának igézetébe bújva, már-már az érzelmi fokozhatatlanság határán is elegánsan, játszi könnyedséggel mozgatja a világmindenséget: „mi minden történt velünk akkor ott / ahogy ember csak tud szerettünk / a pőre vágy föléje boltozott // szemünkből a világ el-eltűnt” (Ámor mostohái). Mert ez utóbbi történés oly borzongatóan monumentális, mégis emberi keretek közé szorítható megfogalmazása annak, amit ki akar fejezni, hogy ha bárki költő egy hasonlóan szerelmes szonett ötödfeles sorában kísérelné meg überelni, az valószínűleg a lehetetlennel próbálkozna. Olyan igényes és átütő erejű költészettel van dolgunk, hogy talán senki sem veszi zokon, ha fölemlítem: a 728 sorból mindössze egyetlen akad, amely nem Fecske Csaba felé visz. „múlik lassan fűszálanként a nyár” – írja a Mért van? első mondatában, s már felelem is rá magamban a közelmúltban eltávozott Bella István elhíresült, Hegedű című versének vonatkozó gondolatát: „megpendült füvenként a rét”. De igazságtalan lennék, ha Bella nevét csak e parányi kuriózum kedvéért említeném, ezért gyorsan hozzáteszem: az 1996-ban napvilágot látott Szeretkezéseink-je óta a Visszalopott idő az első kötetegész, amelyet becsukva úgy éreztem, elfogy körülöttem az oxigén.

Ötvenkét szonett, ötvenkét impozáns, magával ragadó vágta az időben. Nyereg (formai vasfegyelem) és zabola (központozás) nélkül, könnyedén, délcegen és önfeledten. Még azt is megengedheti magának, hogy ahol kedve tartja, ott fölszegett fejjel, kikacsintva váltson lépést, fütyülve az írott és íratlan szabályokra, ámultatván kicsit a háborgó stilisztákat is, akik – bár nincs az a hatalom, amiért bevallanák – egymás között még mindig azon huzakodnak, szabad-e trocheust használni egy szonettben, pláne sorkezdő verslábként. Fecske azonban rájuk sem hederít; sebességet se vált, galoppra se tér át, mindannyiszor ugyanazzal a lendülettel nyargal át a terzinákon is, amellyel az elején nekivágott. Ám bármilyen nagyszerű és emlékezetes, amit látunk és érzünk, Visszalopott időnek mégsem nevezném. Elmondása szerint magát a szerzőt is nyomasztotta, vajon úgy van-e, ahogy gondolja, befér-e mindegyik darabja a választott a cím alá, mi több, a kötetet a kezében tartva is jobbára csak reménykedett benne. Gyanakvása az olvasóra is átragad. Mert noha a legkülönbözőbb alkotói periódusokban született versek gyűjteményéről beszélünk – amelyek valószínűleg hosszú évtizedeken is átívelnek –, a cím által sugallt s a személyes múltat a maga konkrétságában megidéző vers szinte alig akad közöttük (Vesztes meccs után, Ezüst rét, Ámor mostohái, Kamaszok, Naponta, Egy nyár). A bibliai témák (például Az első emberpár, Ábrahám, Mózes, Zsuzsánna és a vének, Potifárné elcsábítja Józsefet) eleve kívül esnek e körön, ahogy az ajánlott versek is (Alávalóság, Mint a Rama margarin, valamint a Pasolinihoz illően rendkívül bizarr Rómeó és Rómeó). Mondandóinak zöme azonban a tömbökké összeállt emlék- és élményanyag kibeszélhetetlenségét, statikai mozdíthatatlanságát erősíti, ezáltal leginkább „csupán” allegorikus kapcsolatot tart az idővel. E sajátos viszony legszebb példája a Kilőtt vad, amely maga a halálra készülődő Ember, aki tulajdon reménytelenségével néz farkasszemet: „Vágy és remény vadászebként csahol / hiába mert csak röpke kis kaland / ez vége máris megszólalt a hang / a búcsúkürté messzi valahol // sötét a szó akár a pernye hull / nehéz az ég amint fölénk borul / nyüszít bordák mögött a szív”. A személyesség ezen árnyalt és sejtelmekkel teli előbukkanásai következtében a megszokottnál erősebb fényben látszanak a versekből ki-kikandikáló, esetenként messzebbre tekintő sorok, sőt azok legapróbb részletei is. Mindezek együttesen pedig tovább érlelik a meggyőződést, hogy Fecske Csaba még egy vállaltan szűkebb keresztmetszetű, tematikusnak szánt kötet kedvéért sem képes kibújni a bőréből, hiszen önnön sorsán – s a szonettformán – keresztül is a lehető legnagyobb tágasságot, a „szó van a világ leírásáról” Nagy László-i elvét követi.

Ennél nagyobb „baj” sose érje.

(Napkút Kiadó, 2008)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben