Alkonyút; Kavicsok szemrése; Mai táncszók; Előlelt töredék

Alkonyút

1

Mint aki az alkonyhoz alkonyi
szolgálatra szegődött, fölfelé-
léptem is lefelé időzik, bevárva
a Nap színlelt halálát, egyesével
járja a lépcsőfokokat, egyesével
hagyja el, amit kezdetemtől el
kellett volna hagynom, amit, a-
mit, mindent, ami elvakított,
hogy magam-magamra lássak.

2

Sűrűn, egyre sűrűbben horzsol-
kodik bennem az emlék, mond-
ja, dünnyögi előragadt igazát,
szűri, pisszegi a szót, ha hitvá-
ványa azért, ha polcról hullik,
majmolatlan idejét lapozza,
sziszegőitől tart a legkevésbé,
messzét járt dallama hosszan
betölti e haza-hely Medencét!

3

Az estére, estéimre nem kérde-
zek rá (ki se látszanék a kérdé-
sek garmadájából), a merengé-
sen túl az is a titkok titka, hogy
mennyünkké tágul-e alattunk a
pokolvaló mély, ahonnét végte-
lenéig kísérhető az Idő, vissza-
merhető a fény; igézett életünk
imába vehető ajándéka…

4

Egyébiránt, vált szokatlan iram-
ban a gondolat, a mire tört de-
rengés, a már szálazódik, sze-
memre homályló pillanat, velő-
mig szédít, akaratomért eseng:
„Nem hagyhatod, hogy rést üs-
sön emlékezeteden, ki vigyáz
árnyas lobbanásodra, ha nem
én: az örökfogoly jelenvalóság.”

5

Régi teher, új, ne kíméld csil-
lapíthatatlan nyugalmad, vi-
lágérkezésed óta többszörte
rajtad a terü, nyűge nélkül a-
ligha gazdagulsz, zuhansz ma-
gad fölé, lábalsz ki a mételyes
évek: a Nagy Hitettetés buz-
góságából, nősz, növekedsz
a szívek tízparancsolatáig…

6

Amit nem éltem meg, nem él-
hettem meg, ha már kellékeim-
ből hiányzik a kifestő álom,
maradjon a titkok titka, néma-
ságom a megmondhatója: en-
gem a napok kevese gyógyít,
különmód a reggel; a reggel-
álomhatár – minden ébredés-
sel innen futok a halálon…

7

Elég egy hang, zsoltáros szó,
szívre futó dallam, egyidőn
szivárványát íveli fölém a
Nap, napom: nyomuló fehé-
rét, vörösét, kékjét, rejtett s
rejtetlen hullámhossza; tűnő
tündöklése mögül hét-szín-hét-
század termő éneke, megtartó
esősírása sír fel, kavarog elő…

8

Innen is, onnan is elmarado-
zol, innen is, onnan is a rovó
pillantás: ki gondolta volna,
hogy ennyire a maga foglya,
magamagát ily szűkre fogja,
„szűkre?” halványul számra
a mosoly, hát ennyi? hát csak
ennyit, ennyit láthat a látszat?
Szívem ennyit se játszhat?

9

Addig jó, örülj, amíg azt ér-
zed: semmid sem veszett el,
kész csoda, ahogy kímél a fe-
lejtés (amit felejtek, álomi
felejtés), kérve kéretlen min-
den egyes napomba, átszen-
vedett percembe bevilágít –
mit vihetne, ragadjon magá-
val, s mire hagyjon haladékot.

10

Ha eddig tékozló voltam, a-
szályos időm se tehet fukar-
rá, megígértem (elégszer tör-
tem kenyeréből), jussolt ínsé-
gemnek ígértem meg: többé
nem ejtek szót a szegénység-
ről, gazdagságnak bővivel e-
lég a magam gazdagsága –
amim van, most is a másé!

Kavicsok szemrése

Forrás, kavicsok
szemrése néz rám:
nekem a népköltészet
az antik példám.

Mai táncszók

1

Járom, szakad a víz rólam,
járom, fogy a föld alólam,

járom, rúgtatom az eget,
hátha még ma hazavezet…

2

Árnyékfiak, árnyékkezek;
innen viszek, onnan veszek,

nem a jussa, mégis oszt, vág,
árvuljon a meseország –

ide ehült országkicsik
maradékát hordják-viszik!

Előlelt töredék

Alföldy Jenőnek

Kijáratunk
alkony-kijárat,
létünk
csöndbéli lét,
árvult szavak
erdejéből való,
vesszőzet-
kimondatlan:
magunkat
hallgatjuk el,
vesszőzet-
megváltatlan:
gyülekezetünket
némítjuk el!