×

A vakmerő remények fővezérei

Hermann Róbert: Kossuth hadserege, Kossuth fővezérei

Kovács István

2009 // 09
1859-ben, a Franciaországnak és a Szárd-piemonti Királyságnak Ausztria ellen vívott háborúja idején, amikor a magyar ügy a nemzetközi politika erőterébe került, Kossuth és Klapka – ellentéteiket félretéve – több ízben tárgyaltak az együttműködésről. E megbeszéléseik során azt fejtegette Kossuth, hogy „forradalomban, mely háborúval van összekötve, a katonai és polgári főhatalomnak együtt kell lenni. (…) csak így lehet az egész nemzet nagy tartalékhadsereg, a hadsereg pedig polgár”. Ehhez hozzátette: „A nép bizalma körültem összpontosul. Más szavára nem fog a nemzet felkelni. Ha én szólítom fel, felelős vagyok Isten, a világ s a nemzet előtt azért, ami következni fog. Ha én vagyok a felelős, kell, hogy én legyek a vezér.”

Elhatározottságát Kossuth azzal indokolta Klapkának, hogy az elmúlt tíz esztendőben „minden üres percét a hadtudománynak szentelte”, s hadvezérré képezte magát. Ennek jegyében a politikai vezető mellett e másik szerepet is vállalja. „Vagy így lépek fel, vagy nem” – szögezte le Kossuth.

Való igaz, Kossuth már az emigráció idején, Kütahyában hadtudományi órákat vett az általa Törökországban tábornokká kinevezett Jerzy Bu©haryntól, aki 1848 szeptemberében a lengyel légió felállítását kezdeményezte.

Hermann Róbert monográfiájának I. fejezetében – Kossuth és a magyar hadügy 1848–49-ben – alapkérdéseket tisztáz. Kossuth, az 1848. július 11-én tartott képviselőházi beszédén alapuló közhiedelemmel ellentétben, a március 15-ét követő első fél esztendőben nem vett részt a hadsereg szervezésében. Mint pénzügyminiszternek köze volt ugyan a sorezredi alakulatok ellátásához, de ez – mai szóval – egyfajta szolgáltatás volt részéről. Kívülállását bizonyíthatja az is, hogy nem bízott a Batthyány miniszterelnök által felállított honvédzászlóaljakban. Szerinte a megbízható székely határőrezredekre kellett volna támaszkodni a szerb mozgolódás és a Jellayi´ neve által fémjelzett horvát szakítópróba kezdetén. Batthyányék azonban csak azután rendelkezhettek a székely határőrvidék katonai erejével, miután az utolsó erdélyi országgyűlés elfogadta az uniót, vagyis Erdély törvényesen egyesült Magyarországgal, s a döntést az uralkodó szentesítette.

Kossuthnak a székely határőrezredek kiemelt jelentőségével kapcsolatos vélekedése nem vált rögeszmévé. Amikor 1848 októberétől mind meghatározóbban belefolyt a hadseregszervezésbe, felismerte „a magyar lábon álló” honvédzászlóaljak előnyeit, s az idő múlásával a sorezredek honvédzászlóaljakká történő átszervezését pártolta. Ugyanúgy képes volt véleményének megváltoztatására az általa szorgalmazott vadász- vagy szabadcsapatok szervezése során is. (Erről Hermann Róbert Az abrudbányai tragédia, 1849. Hatvani Imre szabadcsapatvezér és a magyar–román megbékélés meghiúsulása című monográfiájában ír bővebben.) A velük kapcsolatos visszaélések – például az önkéntesség elvének megsértése – nyomán az előírások szigorú betartására adott utasítást. Hermann Róbert a Kossuth által pártolt vadász- vagy szabadcsapatokkal szembeni kritikák ismertetése mellett kiemeli, hogy ezek a honvédhad 7–10 százalékát alkották, és soraikban olyan egyének szolgáltak, akik más alakulatokba nem léptek volna be. Ez fontos szempontnak bizonyult, mert már a nyár folyamán bebizonyosodott, hogy a nemzetőrség hadműveleti feladatokra alkalmatlan, s az önkéntes mozgó nemzetőrség is csak időben, térben, minőségben korlátolt feladatok végrehajtására alkalmas.

Az ősz folyamán a mozgó nemzetőr-zászlóaljak vagy feloszlottak, vagy átalakultak honvédzászlóaljakká. Az I. fejezetben a szerző a huszárezredekkel kapcsolatos gondokat, feladatokat is ismerteti. Ezek régi cs. kir. alakulatoknak számítottak, amelyek ragaszkodtak nevükhöz és számozásukhoz. Ennek megváltoztatására ugyan kísérletet tett Kossuth, de miután ellenállásra talált, az újonnan felállított huszárezredeket ő illesztette folytatólagos számozásukkal a régiekhez. Csupán azt az elvet sikerült keresztülvinnie, hogy az újonnan szervezett huszárezredek a nemzet egy-egy kiemelkedő hősének nevét vegyék fel. (Ahogy kezdetben a szabadcsapatok is tették.) Így a 13. huszárezred Hunyadi, a 14. Lehel, a 15. Mátyás, a 16. Károlyi, a 17. Bocskai, a 18. Attila nevével büszkélkedhetett.

Kossuthnak az a törekvése, hogy magyar vértesezred alakuljon, megfeneklett a várható költségeken, s dzsidásosztályok is csak a lengyel légió alkalmas emberanyagának és helytállással alátámasztott követelésének köszönhetően jöttek létre.

Hermann Róbert könyvének II. fejezete (Kossuth és tábornokai) tartalmában mintegy összekapcsolja a két tematikát bekeretező kötetcímet. A szerző leszögezi, hogy „Kossuth és tábornokai egymásra voltak utalva 1848–49-ben, s Kossuth számára 1848. szeptember végétől sokkal fontosabbak voltak azok a személyi kapcsolatok, amelyek e hadfiakhoz fűzték őt, mint a politikusokhoz fűződőek”. A kérdéskör másik kiváló ismerője, Gergely András emeli ki, hogy az önvédelmi háború oldalán eddig senki sem rendelkezett nála átfogóbb kapcsolatrendszerrel, amely kiterjedt az intézmények, hivatalok és a sajtó képviselőire is.

Hermann Róbert Bona Gábornak a Kossuth tábornokai című lexikonában is közzétett kutatásaira hivatkozva ismerteti, hogy „a végigszolgáló 945 tényleges és címzetes honvéd és nemzetőr törzstiszt mellett 182 a kilépett tényleges és címzetes honvéd és nemzetőr törzstisztek száma. Az összesen 1127 törzstisztnek tehát, különböző okokból, kb. 16 százaléka hagyta el a honvédsereget.” Ehhez hozzáteszi: „feltűnő, hogy a legfelső szinten, a tábornoki karban szolgáló 40 személyből 10 fő lépett ki a honvédseregből: ez 25%-os arányt jelent”. (…) „A kilépettek között 1848-ban a legmagasabb rangfokozatban, tényleges vagy nyugalmazott altábornagyként 4, ezredesként 3, őrnagyként 2, századosként 1 személy szolgált. Tábornoki előléptetését tehát csak 6 fő köszönhette a magyar kormánynak. A végig szolgálók között 1848 előtt csak 1 altábornagyot és 2 vezérőrnagyot találunk, de közöttük két lengyel tábornok, Bem és Dembi¬ski, akik nem a cs. kir. hadseregből kerültek át a honvédseregbe. (…) A végig szolgáló tábornokok rendfokozat szerinti további összetétele 1848-ban a következő volt: 2 ezredes, 3 alezredes, 6 őrnagy, 9 százados, 5 főhadnagy, 1 hadnagy és 1 tüzér hadapród.” Őket nevezi Hermann Robert – Bona Gábor immáron három kiadást megért, századosokat bemutató lexikonának címére utalva – Kossuth Lajos tábornokainak, akiknek pályafutását Az önálló tábornoki kar megteremtése és Az 1848. évi kinevezések című alfejezetekből ismerhetjük meg. Akikről a tábornokká kinevezések sorrendjében szó van: Kiss Ernő (korábban ezredes), Görgei Artúr (főhadnagy), Majthényi István (ezredes), Perczel Mór (tüzér hadapród), Bakonyi Sándor (ezredes), Lázár György (százados), Vetter Antal (alezredes), Schweidel József (őrnagy), Baldacci Manó (ezredes), Fack József (ezredes), Répásy Mihály (őrnagy), Bem József (tábornok a lengyel hadseregben), Friedrich Ede – Eder von Eichenhain Friedrich (tábornok), Esterházy Sándor (őrnagy), Vécsey Károly (őrnagy), Damjanich János (főszázados), Gaál Miklós (alezredes), Csuha Antal (őrnagy), Henryk Dembi¬ski (altábornagy a lengyel hadseregben), Hadik Gusztáv (nyugalmazott alezredes), Aulich Lajos (alezredes), Láhner György (őrnagy), Guyon Richárd (főhadnagy), Klapka György (főhadnagy), Lenkey János (százados), Gáspár András (százados), Czetz János (hadnagy), Knezi´ Károly (főszázados), Józef Wysocki (a lengyel hadsereg tüzér főhadnagya), Nagysándor József, Poeltenberg Ernő (százados), Dessewffy Arisztid (főszázados), Kiss Pál (alszázados), Leiningen-Westerburg Károly (alszázados), Kmety György (főhadnagy).

Hermann Róbert az ő kinevezésüket szem előtt tartva összegzi: „Kossuthnak nemcsak a magyar hadsereg megteremtésében voltak komoly érdemei 1848–1849-ben, hanem a hadsereg felső vezetésének kialakításában is. Választásainak többsége jónak bizonyult, ami nem kis dolog egy olyan politikus részéről, akinek 1848 előtt nem voltak katonai tapasztalatai.”

Az 1848:3. törvénycikk 14 paragrafusa rendelkezett arról, hogy a felelős magyar minisztériumnak honvédelmi osztálya is legyen. Ez jelentette a törvényes alapot az önálló magyar hadügyminisztérium megszervezéséhez. Gondot jelentett, hogy a törvénycikkek nem tisztázták a magyar kormány és az országban működő főhadparancsnokságok kapcsolatát, sem pedig az Udvari Haditanács örökébe lépő bécsi és magyar hadügyminisztérium viszonyát. Az is homályban maradt, mit jelent a magyar katonaság: az ország határain belül állmásozó cs. kir. ezredeket – függetlenül azok etnikai hovatartozásától – vagy a magyarországi kiállítású alakulatokat? E kérdéseket Bécs és Pest a saját érdekeinek megfelelően igyekezett értelmezni, de idővel, a politikai és katonai kihívásoktól bonyolult nyári hónapokban, a magyar hadügyminisztérium apránként érvényt tudott szerezni felfogásának. Nem véletlen, hogy amikor a szerb felkeléstől, a horvát mozgalomtól és a döntő itáliai győzelmektől mind magabiztosabb bécsi udvar döntésre akarta vinni a dolgot, többek között az önálló magyar hadügyminisztérium felszámolását követelte. Ez a magyar kormány és országgyűlés számára elfogadhatatlan volt, mivel a márciusi vívmányok részbeni feladását jelentette volna. A magyar részről megbékélés céljából Bécsbe küldött delegációk dolgukvégezetlen tértek vissza.

Azt követően, hogy Jellayi´ szeptember 11-én betört Magyarországra, a két héttel később megalakult Országos Honvédelmi Bizottmány fokozatosan átveszi a kormány, az elnökké választott Kossuth pedig az addigi honvédelem szervezésében jeleskedő Batthyány szerepét.

Kossuth a hadszervezésben azáltal szerez magának országos hírnevet, hogy szeptember 24-én alföldi toborzóútra indul, ahonnan három nap múlva tér vissza Pestre. Nem egészen két napot töltve itt, szeptember 29-én – a pákozdi csata napján – újabb, ezúttal hosszabb toborzóutat tesz, amelynek során Hódmezővásárhelyre és Szegedre is ellátogat. A legjelentősebb azonban Kossuthnak a fővezéri főpróbaként is értékelhető, harmadik toborzóútja. Erre a válságos október második felében kerül sor, amikor a katonai és politikai mellett erkölcsi kérdéssé vált Ausztria határának átlépése és a felkelt Bécsnek nyújtandó segítség. „Bécs megsegítése mellett szólt a bécsi forradalom és a magyar önvédelmi harc közös érdeke, hiszen Jellayi´ viszonylag érintetlen hadsereggel lépte át a Lajtát, s a magyar fél mindaddig nem lehetett nyugodt, amíg ezt a hadsereget meg nem semmisítik vagy le nem fegyverzik – írja ennek kapcsán Hermann Róbert. – Ugyanakkor komoly katonai és jogi érvek szóltak az előnyomulás ellen is: a támadó magyar hadsereg mind létszámát, mind minőségét tekintve jóval alatta állott a szemben álló ellenséges csoportosításnak. A háború Ausztriába történő átvitele pedig támadó háborúnak számított, holott a hadsereg tisztikarának többsége az ország védelmére esküdött, s ezen az alapon szállt szembe szeptember 29-én Pákozdnál a bán hadseregével.”

A táborban lévő kormánybiztosok is bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy helyes volna-e a határátlépés. Az országgyűlés ugyan Kossuth javaslatára azt az utasítást küldte meg október 10-én a seregnek, „hogy Jellayi´ot Bécs falai alá is kövesse és megsemmisítse. Szeme előtt tartva mindig azt, hogy az osztrák határok átlépése a német és a magyar közös szabadság érdekében, s nem mint ellenségeskedés történik.” Amikor azonban a honvédhad zöme október 16-án végre átlépte a határt, éppen Kossuth volt az, aki külön levélben és országgyűlési határozattal visszaparancsolta a sereget, mondván: csak akkor lehet Ausztriába benyomulni, ha Bécsből hivatalosan segítségkérés érkezne. Ilyen kérést azonban sem a városi tanács, sem a Reichstag nem küldött a magyar politikai és katonai vezetésnek. Mind a két testület hangsúlyozta az Olmützbe menekült uralkodó iránti hűségét. Az október 15-én Bécs védelmi parancsnokává kinevezett Bem bemutatkozó kiáltványában katonai lázadásnak igyekezett beállítani Jellayi´ és Windisch-Grätz csapatainak fővárossal szembeni mozgását, illetve azt, hogy a Karl Auersperg tábornok által vezetett bécsi helyőrség e reakciós vezérekhez csatlakozott.

Abban, hogy Kossuth október végén mégis a határátlépés mellett döntött, az a levél is szerepet játszott, amelyben bécsi kiküldötte, Pulszky Ferenc franciák és angolok közvetítési ajánlatáról számolt be neki. Ez az ellenőrizetlen hír lehetett a végső érv: Bécs felszabadítása nyomán ki kellene használni az angolok és a franciák közvetítési hajlandóságát. A cél eléréséhez egy megerősített hadsereggel és egy céljaiban tudatos tisztikarral kellett volna a határt átlépni. Ezért indult október 17-én a sereghez azzal az elhatározással Kossuth, hogy útközben nemcsak a már fegyverben álló csapatokat vonja magához, hanem toborozni is fog. Vác, Esztergom, Győr, Barátföld, Öttevény, Moson, Mosonmagyaróvár érintésével egy hét múlva érkezett meg Parndorfba tízezer főnyi, vegyes összetételű és felszereltségű fegyveres erő kíséretében. Négy napot tartózkodott táborban, majd október 28-án ő is követte a Lajtán immáron harmadszor átkelt és ezúttal valóban Bécs felé nyomuló honvédhadat. Hogy a sereg, elsősorban annak főtiszti és törzstiszti kara vállalta a határátlépést, Kossuth meggyőzőképességét bizonyítja, aki a morális indokok helyett a külpolitikai érdeket állította előtérbe. A sikerhez a magyar fél tárgyalási készségét tartalmazó memorandumot október 27-én „Lázadókkal nem tárgyalok!” szokványos fordulattal visszautasító Winidisch-Grätz is hozzájárult, s nem kevésbé az átkelést mindaddig ellenző Görgei is, aki – környezetének megrökönyödésére – kijelentette: „nincs választás, előre kell menni, mert ha nem megyünk, többet veszítünk, mint ha három csatát veszítenénk.” Ennek kapcsán jegyzi meg Hermann Róbert: „A támadást nem annyira a katonai ésszerűség, mint inkább a hadseregen belüli viszonyok tisztázásának igénye indokolta.”

A két nappal később vívott schwechati csata volt az első olyan összecsapás, amelyben Kossuth részt vett. Méghozzá tevékenyen – szögezhető le. Jelentésében ő írta le, hogy „noha az ellenséget minden ponton visszaverték, Móga és Kollmann József ezredes, vezérkari főnök, azt állították, hogy a túlszárnyalás veszélye miatt a csapatoknak a Fischa melletti állásba kell visszahúzódniuk. »Én ellenben – írja – világosan látván, hogy az elsőbb csatarendnek helyreállítása lelkesült hadseregünket Schwechat elvételével vagy győzelemre, vagy legalább tetemes térnyeréssel egy erős védelmi pozíció elfoglalására legbiztosabban vezetheti, Görgei ezredesért küldöttem, hogy azon határozottsággal, melynek hiánya seregünk vezérlete körül hetek óta tapasztalható, a parancsnokságot által vegye.«”

E jelentés legfontosabb adaléka Görgei ezredes, akinek Kossuth már október 10-én kiállította a tábornoki kinevezéséről szóló oklevelet. A zavart azonban, amelyet a közibük csapódó ágyúgolyótól megfutamodó komáromi kaszások idéztek elő, sem Görgeinek, sem magának Kossuthnak nem sikerült eloszlatnia. A lováról leesett és ennek ürügyén lemondott Móga János altábornagy helyébe Kossuth Görgeit tette meg fővezérnek. A seregre vonatkozó rendelkezéseket, így többek között a Magyarországra betört és Nagyszombat ellen vonuló Simunich dandárjának visszaverésére felhívó parancsokat november 5-ig Kossuth adta ki, s Görgeinek nem volt ellenük kifogása. November 4-én például többek között a dunántúli fölösleges gabonakészlet felvásárlásáról és a Rudolf Beyer őrnagy javaslata alapján a morva határ és Pest között felállítandó elektromos távíróvonallal kapcsolatban intézkedett. Utolsó katonai jellegű utasításként jóváhagyta Görgeinek az utászkar felállítására vonatkozó javaslatát, s kérte, parancskiadásoknál vezesse be a magyar szolgálati nyelvet.

Hermann Róbert szerint „Kossuth a schwechati csata és a Simunich elleni expedíció tapasztalatai alapján kezdett megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ő maga is katona legyen”. Első katona – tegyük hozzá. Első: vagyis fővezér. A fővezéri kérdés Schwechat után napirenden volt, s egyre inkább égetővé vált, ahogy a Windisch-Grätz vezette főhadsereg Pest-Buda felé közeledett. Görgei iránt fokozatosan elpárolgott Kossuth bizalma, aki területet akart védeni, s ezért döntő csatára biztatta a feldunai hadsereg főparancsnokát. Görgei azonban legfeljebb csak akkor vállalta volna a csatát, ha egyesül Perczel murai hadtestével. Azt azonban az egyesülés előestéjén, december 30-án Mórnál szétverte Jellayi´. Ezután Kossuth az általa inkább kedvelt Perczelt sem tudta fővezérnek kinevezni.

Hermann Róbert a monográfiája felét kitevő V. fejezetben tárgyalja a fővezérség 1849-ben újra meg újra felmerülő kérdéseit. Az egymást követő alfejezetek a szabadságharc történetének hosszabb-rövidebb összefoglalói: Az első fővezér – Henryk Dembi¬ski; Egy tehetséges fővezér – Vetter Antal; Egy önjelölt fővezér – Kossuth Lajos (I); Az ideiglenes fővezér – Görgei Artúr; Egy önjelölt fővezér – Klapka György; Egy tehetséges fővezér – Józef Bem; Hadügyminiszter vagy fővezér? – Görgei Artúr; Egy tehetetlen fővezér – Mészáros Lázár; Egy lehetetlen választás: ki legyen a fővezér – Perczel Mór vagy Henryk Dembi¬ski?; Egy vakmerő fővezér – Józef Bem; Még egyszer Görgei; Két fővezér között – a menekülő Kossuth; A kormányzót kereső fővezér – Józef Bem.

Az 1849. január 5-én Vácott kiadott proklamáció Görgeit politikailag hosszú időre kompromittálta Kossuth szemében. A tavaszi harctéri sikerek idején, amikor több napot töltöttek egymás társaságában, Kossuth mintha azt érzékeltette volna, hogy napirendre tért az adott helyzetben a hadsereg tisztikarának megtartását szolgáló nyilatkozat fölött. Pulszky Ferenc szerint Kossuth egyébként is csak azért bízott Görgeiben, mert az „annak idején elhagyta a katonai pályát, s polgári foglalkozással kereste kenyerét több évig”. A december közepétől az erdélyi hadszíntéren sikert sikerre halmozó Bem 1849. január 13-án Marosvásárhelyen kapta meg Kossuthnak a fővezérség átvételére vonatkozó felkérését, amit nem fogadott el, mivel Dél-Erdély felszabadítására készült. Ekkor fordult a figyelme egy másik lengyel tábornok, Henryk Dembi¬ski felé, aki a magyar ügyet Párizsban képviselő Teleki László ajánlásával 1849. január közepén érkezett Magyarországra, s három hét múlva a magyar seregek fővezére lett. A hozzá fűzött reményeket azonban – ellentétben Bemmel – nem váltotta be. Minden februári hadmozdulata arra mutat, hogy az ellenséggel kerülni akarja a megütközést. Felháborodottan maga rökönyödik meg legjobban, amikor február 26-án hírét veszi annak, hogy az általa vezetett sereg és Windisch-Grätz császár-királyi főhadserege között érintkező harc bontakozott ki Kápolnánál. A részéről ügyefogyottan vívott csata elveszett, noha a magyar csapatok megállták a helyüket. Az utóbbi tényt bizonyítja az is, hogy február 28-án a VII. hadtest lovassága Mezőkövesdnél megfutamítja a visszavonuló honvédsereget üldöző osztrák lovasdandárokat, s négy ágyút zsákmányol. A honvédek azt követelik, hogy forduljanak vissza, s folytassák a harcot, Dembi¬ski azonban a Tisza vonala mögé hátrált. Március 3-án az elégedetlenkedő törzstisztek katasztrofális működése miatt a jelen lévő Szemere Bertalan főkormánybiztos Dembi¬skit elmozdította posztjáról. A Tiszafüreden fellépő katonák élén – a közhiedelemmel ellentétben – nem Görgei tábornok, hanem Klapka ezredes állt.

Kossuth kénytelen-kelletlen tudomásul veszi a történteket, de a leváltott fővezér helyébe nem a téli hadjárat győztesét, Görgeit állítja március 8-án, hanem Vetter Antalt, akit ez alkalomból altábornaggyá léptet elő. Minden látszat ellenére Kossuthnak ez a döntése szakmai szempontból megalapozott, s ezt alfejezetcímével maga Hermann Róbert is hitelesíti: „Egy tehetséges fővezér – Vetter Antal”. Az az elgondolkodtató csupán, hogy a későbbiek során Kossuth miért nem ragaszkodott Vetterhez, aki 1848 utolsó és 1849 első válságos heteiben legfőbb katonai tanácsadója volt. Bátorságával, képzettségével nem érdemtelenül. Talán amiatt vonta meg tőle a bizalmat, amit Hermann Róbert is állít róla, márminthogy „személyével egyetlen, ám annál fontosabb gond volt: nem volt népszerű a hadsereg körében”.

Beosztott tábornokainak, elsősorban Görgei és Damjanich ellenszenve mellett a március 16-án, 17-én megindított „kora tavaszi” hadjárat kudarca s a többször módosított haditervével szembeni kétely is hozzájárult Vetter március 27-én bekövetkezett betegségéhez. Ekkor merült fel Kossuthban először a gondolat, hogy neki kellene megfelelő vezérkari főnök mellett a fővezérletet átvenni. Klapka vélekedésére azonban elállt az ötlettől. Görgei Artúr lett az ideiglenes fővezér, akivel kapcsolata az elkövetkező hónapokban harmonikusan, már-már barátian alakult. Ennek alapját persze a személyes találkozásokon kívül a győzelmet győzelemre halmozó tavaszi hadjárat vetette meg. Bizonyíthatja ezt az is, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat után a Szemere Bertalan miniszterelnöksége alatt megalakult kormányba meghívta hadügyminiszternek. Igaz, ebben benne lehetett az a meggondolás is, hogy két fontos posztot egy személy nem tölthet be. Ha Görgei hadügyminiszter, szükségképpen más kell legyen a fővezér. De ki? Kossuth június 24-én tárgyalt Nagyváradon Bemmel a fővezéri poszt átvételéről. Bem feltételül hat hét teljhatalmat követelt. Ezt a törvényesség elvét szigorúan szem előtt tartó Kossuth nem fogadhatta el.

Metsző élességgel június végén vetődött fel a kérdés, s szoros kapcsolatban állt a magyar haderők összpontosítási helyének eltérő koncepciójával. Görgei szerint a koncentrációnak Komárom és Budapest térségében kell végbemennie, s kellő gyorsaság esetén még az orosz csapatok fővárosi megjelenése előtt döntő vereséget lehet mérni az osztrák főhadseregre. Kudarc esetén Komárom erődrendszere lehetőséget ad a harc, illetve a tárgyalások folytatására. Dembi¬ski Szegedet javasolta az erőösszevonás bázisául. Végül ez utóbbi terv győzött. Talán azért, mert kudarc esetére nyitva maradt az út Törökország felé.

A kialakult helyzetben, amelynek minden összetevőjét, ok-okozati összefüggését részletesen ismerteti Hermann Róbert, Mészáros Lázár lett a fővezér, vezérkari főnöke pedig Henryk Dembi¬ski. Hogy Mészáros mennyire vakon bízott Dembi¬skiben, azt alábbi vallomása is bizonyítja: „ha valamennyi magyar tábornok »tudománya egy mozsárban töretnék össze, mégsem jönne ki annyi belőle, mennyi magában Dembi¬skiben van«.” Mellettük Kossuth számára csak a politikai megbízhatóságuk szólt, egyébként kételkedett benne, hogy a betöltött poszton bármelyikük is meg tudná állni a helyét. „A két öregurat illetőleg igazad van. Az egyik (Dembi¬ski) mindent felejtett, a másik (Mészáros L.) csak amannak szemeivel lát” – írta július 23-án Perczelnek. A fővezérpárost Perczel Mór tábornok kinevezésük első pillanatától bírálta, mert – nem kis túlzással – úgy vélte, hogy miután több győzelmet aratott, mint az összes többi honvédtábornok együttvéve, egyedül ő képes megmenteni a hazát. Ezt egyre nyíltabban és ingerültebben is hangoztatta, s dühkitöréseinek savával július végén maga marta szét Kossuthnak a nyár elején iránta helyreállt bizalmát. A kialakult helyzetben Kossuthban az a meggyőződés vert gyökeret: a legjobb megoldás az, ha ő maga veszi át a hadak vezetését. Erre áttételesen Szemere Bertalantól is biztatást kapott: „Önben sokkal több tulajdon van meg, mint Görgeiben, de ez bír néhány olyant, mi Önből hiányzik, pedig lényeges: szigor, következetesség, állhatatosság az egyszer választott ösvényen. (…) De éppen nevére is szükség van, már nevében is hatalom van. Bűn volna az ország megmentésén túl, hiba volna addig nem gyakorolni.”

Kossuth azonban változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy minden döntésének törvényes, minisztertanácsi vagy országgyűlési megalapozottsága legyen. Amikor július 24-én összeül a minisztertanács, amelynek egyetlen tárgya a fővezérség kérdése, tétován előhozakodik saját kinevezésének ötletével, de egyöntetű elutasításra talál. Az általa támasztott zavar csak arra lehet jó, hogy Görgei kinevezésének kérdését is elnapolják.

Az események ezután felgyorsulnak, következményeik ismertek: július 31-én Kossuth Dembi¬skit nevezi ki a Szegednél összevont magyar csapatok főparancsnokának. Dembi¬ski gyakorlatilag azonnal felmondja az engedelmességet a két nappal később Aradra átköltözött kormánynak és képviselőháznak. Egyrészt nem vállal csatát Szegednél, másrészt az összpontosítás új helyszíne, Arad helyett Temesvár felé vonul vissza. Az erdélyi hadsereg felmorzsolódásának végnapjaiban fővezéri kinevezést kapott Bem augusztus 9-én reggel érkezik meg Temesvárhoz, s a sértődött Dembi¬skitől átveszi a magyar had parancsnokságát. Azonnal csatába kezd, amely katasztrofális vereséggel végződik. A kudarchoz hozzájárult az is, hogy Dembi¬ski elfelejtette őt arról tájékoztatni: a tüzérségi lőszertartalékot már előreküldte Lugosra.

Kossuth számára Aradon nem maradt más, mint az összpontosítás helyszínére időben pontosan megérkezett Görgeinek átadni a katonai és polgári hatalmat…

Hermann Róbert az alábbiakban foglalja össze a monográfiájában felvetett kérdéseket: „Kossuth a fővezérek kiválasztásánál három komoly hibát követett el: Dembi¬ski 1849. januári–februári és júliusi, valamint Mészáros júliusi kinevezésekor. Mindhárom esetben a politikai megbízhatóságot helyezte a szakmai teljesítmény fölé; ám míg az első esetben ezt úgy tette, hogy nem tudta, mit lehet várni Dembi¬skitől, 1849 júliusában már annak ismeretében döntött így, hogy nagyon is tudhatta. Az pedig, hogy a magyar hadsereg egyik legsikeresebb tábornokát 1849. július elején az egyik legsikertelenebb tábornokkal, Mészárossal váltotta fel, magyarázható, de nem menthető. Kossuth ugyanis – Bemet és Damjanichot leszámítva – lelke mélyén nem bízott a sikeres katonákban. Szinte érthetetlen, hogy 1849 nyarán miért tartotta magától értetődőnek, hogy Vetter nem alkalmas fővezérnek, ugyanakkor Mészárost, Kisst és Dembi¬skit, de még önmagát is alkalmasnak vélte e poszt betöltésére. Az okok nyilván a nézőpontból fakadtak: Kossuth elsődlegesnek tartotta a politikai és katonai vezetés közötti harmónia fenntartását, de még válsághelyzetben sem volt képes az eredményességet a törvényesség fölé helyezni. (…)

S ehhez járult még egy tényező: Kossuthnak nemigen volt módja válogatni. A rendelkezésére álló tábornoki karban (a képességeit a tavaszi hadjáratban megcsillogtató, de aztán betegsége miatt alkalmatlanná vált Aulich Lajost leszámítva) csupán ennyien jöhettek szóba hadsereg-parancsnoki vagy a fővezéri pozícióra, s ha Kossuthnak valamelyikükkel kapcsolatban fenntartása volt, illetve valamelyikük betegség (Aulich, Vetter) vagy baleset (Damjanich) miatt kiesett, a megmaradtakból kellett választania.

Kossuth a fenti nehézségeket nem tudta megoldani, csak kezelni. Ennek volt köszönhető, hogy az emigrációban arra a meggyőződésre jutott: az újraindítandó szabadságharc sikere akkor biztosított, ha ő maga egy személyben egyesíti az államfői és a főparancsnoki tisztet.” (Argumentum, 2007)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben