×

Termékeny kétely

Közelítések – Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján

Csábi Domonkos

2009 // 07-08
Tavaly, november 26-án ünnepeltük Babits születésének 125. évfordulóját. Még a jubileum előtt zajlott le az a költő életművét tárgyaló konferencia, melyet az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke szervezett, s amelynek anyaga az évforduló alkalmával könyv formájában is napvilágot látott.

A Közelítések címet viselő kötet egyben távolodást is kifejez, távolodást egy korábban rögzült/rögzített Babits-képtől, mely a költő korabeli, magyar irodalomban betöltött helyét, költői és írói teljesítményének valódi arányait nem láttat(hat)ta. Ez az elrajzoltság természetesen kényszerű is volt, a tekintetben föltétlenül, hogy egy, a múlthoz való kötődést, valamint a személyesség értékét jelszavakban is eltörölni hivatott rendszer számára csupán eltűrt lehetett az a szerző (és életműve), aki (és amely) mindezekben termékeny alkotói lehetőséget látott.

A kötetben olvasható tanulmányok szerzőit (életkoruktól és tudományos fokozatuktól függetlenül) az az igyekezet köti össze, hogy a kilencvenes évek dereka óta intenzíven bővülő ismeretanyag figyelembevételével (gondoljunk itt a kritikai kiadásra, de az azt kísérő dokumentum- és tanulmánykötetek sorára is) új megközelítésmódokat fölvetve szóljanak Babits életművéről.

A „Babits-mű” – terjedelmes irodalmi teljesítményről lévén szó – elég rétegzett ahhoz, hogy termékeny viszonyba kerülhessen az irodalomtudomány különböző alapelvű módszereivel. A fiatal Babitsnál ambicionált törekvés, amely a XIX. század lírai (és általában: irodalmi) eszményét folytathatatlannak ítélte, s a modern magyar irodalom megteremtésének igényével másfajta viszonyt kívánt kialakítani a (magyar és világirodalmi) hagyomány, az alkotó és a versbeszélő (elbeszélő) (s hozzátehetnénk: eredeti és fordított mű) között, természetszerűleg a költő tevékenységére mindvégig jellemző maradt. A Közelítésekben olvasható tanulmányokat a líra, az epika, az esszé, a fordítás, az irodalmi kapcsolatok, valamint az eddig még újnak, szokatlannak minősülő kutatási szempontok érvényesítési lehetőségei és eredményei mentén szerkesztették tematikus csoportokba. Az irodalomtudománynak Babits életművéhez való viszonyában nemcsak irodalomelméleti megközelítések hozhatnak fordulatokat, hanem a filológiaiak is. Lehetetlen kitérni a kötetben tárgyalt valamennyi problémára, a következőkben fókuszáljunk azokra, melyek átrajzol(hat)ják az eddig ismert Babits-portrét.

Babits az 1912-es Játékfilozófia című esszéjében (Szókratészt és Phaidroszt beszéltetve) művészetről (és világról) elmélkedve a jelenségek egyre differenciálódó (s így gazdagodó) voltáról írt, majd befejezésként megállapította: mindezt akár fordítva is elmondhatta volna, azaz a jelenségek az egyszerűsödés irányába is mutathatnak. Ez a befejezetlenség, bizonytalanságban tartás (állandó önreflexív és -korrekciós igény) fejeződik ki újra a Babits líráját középpontba állító tanulmányokban. Sipos Lajos Babits első kötetének két emblematikus versét, A lírikus epilógját és az In Horatiumot vizsgálja meg az „eredeti vitaszituáció” rekonstruálásával. A kötetbe (s ekképpen kontextusba) szerkesztés eltakarja azt a magatartást, mely Babitsot a versek írásakor jellemezte. A lírikus epilógja, mely kötetzáró költemény lett, eredetileg a saját addigi teljesítményével való elégedetlenségének (tudniillik a világ birtokbavételét – mondhatnánk: újraalkotását – „lételméleti távlattal” megfogalmazó modern vers megalkothatatlanságának) kifejezésére adott lehetőséget. A francia szakot a latinra cserélő Babits az In Horatiumban nem feltétlenül a teljes elutasítást, szakítást kívánta jelezni a címben szereplő in prepozícióval (mint az egyébként a tankönyvekben szerepel), hanem e kötőszó többirányú (a tiszteletet is magában foglaló) jelentése is mozgathatta. Kötetindító pozícióba emelve az újraírt (-értelmezett) hagyomány értékének jelzése is lehet a vers, melynek első szakasza egy Horatius-költemény részletének a fordítása. A megszokott értelmezésektől való eltérés, az azokból való kimozdítás persze nemcsak a költészet feladata (és sajátossága), hanem az arról szóló irodalomtudományé is. Babits költészetét átfogóan (s nehezen fölülmúlhatóan) először Rába György vizsgálta még a költő születésének centenáriumát megelőzően. Azóta, a kutatás elmélyülésével (bár eddig még csak összegyűjtött verseit olvashatjuk, melyek a korábbi, csonka kiadásokhoz képest teljesebbek) a módosítást igénylő pontok is látszanak. Gintli Tibor tanulmányában az első két Babits-kötet szerkesztési elveit vizsgálja, s megállapításaiban vitázik Rába György meglátásaival. Eszerint nem lehet kiemelni egyes verseket, melyek ars poeticaként funkcionálhatnának, hanem magukat a köteteket jellemzi egyfajta „globális jelentéstulajdonítás”, mely elbizonytalanítja az eredeti poétikai gondolatot is. A líra tematikus egységében kapott helyet két, Babits drámáira irányuló elemzés is. Vilcsek Béla (aki a költő drámáit rendezte sajtó alá a kritikai kiadásban) a Laodameia interpretációjára vállalkozik. A korabeli fogadtatás és Babits megnyilatkozásai alapján érvel amellett, hogy e „drámai költemény” (Rába György) inkább versként értelmezendő. Babits teljes egészében soha nem engedte színpadra ezt a művét, s a „dialógusos vers” (Vilcsek Béla) eredeti megjelenési helye (vagy pontosabban: módja – verseskötetének zárlatában) is ezt támasztja alá. Hasonló következtetéssel zárul Bárdos László tanulmánya is, aki szintén korabeli (noha az időrendet nem követő) idézetekkel demonstrálja Babits viszonyát a drámához és a színpadhoz. Shakespeare és Euripidész példája kapcsán hívja fel a figyelmet arra, hogy Babits lírának (tehát inkább olvasásra, mint előadásra alkalmasnak) tartotta az említett szerzők műveit. Fráter Zoltán viszont a Babits-líra pályakezdetre jellemző „ezer isten” motívumának az utolsó „politeista” vonásokat viselő köteten, az 1916-os Recitativon túl megmutatkozó nyomait gyűjtötte egybe, melyek akár keresztény motívumokkal is egybejátszanak (lásd például az Őszi pincézést). Ám nemcsak az istenek későbbi fel-felbukkanását mutatja föl, hanem az európai hagyománytól eltérő tradíció jelenlétét is: a hinduét (itt rögtön az első Babits-kötet Theosophikus énekek című versére gondolhatunk), amely nem él az európai szemléletnek ismerős kizárólagossággal, inkább az egységben látás jellemzi, s így a jelentés leszűkítésétől óvakodó költő számára rokonszenves lehetett. De Babits nem csupán e tradíciókkal szemben támasztott kételyt, hanem a költői nyelvvel szemben is. Az egész huszadik századot (s az utána következő – eleddig – rövid időt is) jellemző kérdés ez, amely nála is előtérbe kellett hogy kerüljön. Cseke Ákos írása a Babits-lírának éppen ezt a tematikáját, a költői szó hitelét érintő kételyt vizsgálja meg, s ez a probléma (ki az, hol van az, aki a kimondott szó fedezetét nyújthatja?) arra a metafizikus vidékre kalauzol, ahol már csak a kétségbeesés vagy Isten lakozik. Bár Cseke tartózkodik attól, hogy akár vallásos, akár posztmodern lírikusként (utóbbinak nyilván objektív akadályai vannak) értékelje Babitsot, annyit azonban leszögezhetünk, hogy a szkepszis hangsúlyos előfordulásai mégis jelentős elemzői perspektívát nyújthatnak.

Babits általában költőként él az olvasók emlékezetében, noha jelentős a prózaírói munkássága. Négy regénye kritikai kiadásban is megjelent már, elbeszélései még nem. Ezért is érdekes Buda Attila egy hosszabb, Babits elbeszéléseit tárgyaló írásának részlete, mely a Közelítések epikai egységét nyitja. Már műfaja is szokatlan: értelmezésesszé, amely az író Mythológia című elbeszélését elemzi a cselekményvezetés kibontásán keresztül. Ezen „újraírás” által tárul fel e görög mitológiai témájú novellát a mélyből mozgató, az egzisztencialista filozófia meghatározó problémáival (szorongás, semmi, szabadság) való szembesülés. Természetesen ez esetben nem az egzisztencialista filozófia „hatása” a figyelemre méltó, sokkal inkább a babitsi problémaérzékenység, amely a regények kapcsán is feltűnhet. Hiszen ahogy Kovács Péter a Tímár Virgil fia olvasástörténeti szempontú elemzésében megjegyzi: az, ahogyan Babits Ignotus értelmezésére reagál, mintegy megelőlegezi a posztmodern teóriákban a nyelv és világ közötti viszony elbizonytalanítását, tehát az irodalom referenciájának kérdését veti fel. Kovács tanulmánya az után nyomoz, hogy az olvasmányaikkal jellemzett regényszereplők hogyan értelmezik egymást és viszonyaikat (egyáltalán: mit árulhat el a regény ekképpen saját szövegszerűségéről). Ha nem teljességgel bizonyos a szó érvényességébe vetett hit, ami a fiatal (mondhatnánk: „programos”) Babitsot jellemezte, ugyanez az elbizonytalanodás érvényes arra a regényre is, amely a modernitás nemzedékrajzának is fölfogható: a Halálfiaira. Tverdota György tanulmányában e mű revíziójának időszerűségére hívja fel a figyelmet. Arra, hogy ez a fogyatékosságoktól sem ment regény (többek között) a modernitás magyar történetéről szólva annak fontossága mellett negatív vonásait is kiemeli, s láttatja az őrzés (konzervatív) értékeit is. Ily módon a modernitáshoz való viszony sem lehet más, mint ambivalens.

Babits nemcsak költőként és prózaíróként alkotott maradandót, esszéírói tevékenysége korának mércéjével mérve is (hiszen a múlt század harmincas éveiben hatalmas népszerűségnek örvendett e műfaj) tekintélyes, ráadásul a kritika, a tanulmány és az esszé műfajait elválasztó határok igencsak homályosak. Pienták Attila Babits esszéírói pályájának első szakaszát értékeli az esszékötetek előszavai alapján. A költő nagy hatású tanulmányai sokszor könyvbírálatként készültek, s abból váltak nagy elvi kérdéseket tárgyaló írásokká, mert a szövegek aktualitását folyamatosan felülírta Babits „átdolgozói” hajlama; az állandó műfaji határátlépéssel keletkező műfajkeveredésből olvassa ki Pienták az énépítés folyamatát. Az értelemhordozó struktúrák kiépítésének, a holt anyag átszellemítésének egyik legfontosabb „laboratóriuma” Az európai irodalom története. Schein Gábor azokat a szerkezeteket tárja föl tanulmányában, melyek kiépítik a babitsi értelmet a világirodalom időtlen értékeiről, s melyek aztán mégis az anyagra vetített konstrukciónak bizonyulnak. Maga Babits egyébként szépirodalomnak tartotta művét, melyből az értékek elvesztésének folyamata, egy hanyatló történet olvasható ki. Visy Beatrix tanulmányában ezt a koncepciót szilárdítja meg, tehát: ahogy a Halálfiai egy ideális (szinte mitikus) állapot felbomlásáról szól, úgy adhat mintát Az európai irodalom történetének olvasásához is. Azaz: e mű mintegy családregényként olvasható.

Babits műfordítói tevékenységének csúcsa Dante Isteni Színjátékának átültetése. Rába György külön monográfiát szentelt Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád műfordítói karakterének összevetésére, azonban – ahogy Nédli Balázs Babits műfordításairól írott tanulmányában fogalmaz – azok a megállapítások a múlt század derekának fordítástudományi fölfogásain alapulnak, s így nem a forrás- és célszövegek tüzetes összevetésén. Mind Nédli, mind Mátyus Norbert Babits Dante-fordításának kéziratáról, Sipos Dániel Shakespeare A viharjának átültetéséről írott tanulmányai, valamint Téglás Jánosnak az Erato-antológiát tárgyaló írásából az tűnik összességében levonható tanulságnak, hogy Babits meglehetősen szuverén módon viszonyult forrásszövegeihez, sőt néhol nyelvtudása is bizonytalannak tűnik, Dante-fordításánál pedig alapos dantisztikai ismeretek nélkül fogott neki a magyarítás feladatának (jegyezzük meg azt is, hogy egyes szövegek összevonása sem állt tőle távol). A forrásszövegekhez való autonóm viszony azonban nem von le tevékenységének értékéből, inkább annak értelmezői vonását emeli ki (mely más irányú irodalmi aktivitására is jellemző volt). Ekként nemcsak az esszé műfaja tekinthető énépítésnek, hanem a fordítás is.

A babitsi oeuvre új hozzáférhetőségéről számol be írásában Hibsch Sándor. Az internet nyújtotta ismeretszerzési módok hatást gyakorolhatnak az irodalomhoz fűződő (alapvetően konzervatív) viszonyainkra. A gyors információszerzés nem is a könyvből való olvasás mással pótolhatatlan módját változtathatja meg, inkább a már olvasott szövegről való ismeretek bővítésének lehetőségét hordozza. Így a Babits-szövegek kritikai kiadásának internetes változata – noha nem teszi a papíralapút feleslegessé – esetenként segítségére lehet a kutatóknak is (ahogy nyugati irodalmak esetében erre már van példa).

Babits életműve – noha a rendszerváltozás idején az irodalomnak inkább a nyelvvel, semmint bármilyen hagyománnyal (vagy akár az élettel) való szorosabb kapcsolatát hangsúlyozó szerzők hangja erősödött föl – már annál is inkább további diskurzusok tárgya lehet, mert nélküle nem látható be a magyar modernitás irodalma, s termékeny kétellyel jellemezhető tevékenysége, mely több irányba nyitott értelmet eredményezett, a különböző megközelítési stratégiák számára nyújt lehetőséget az értelmezésre. A Közelítések című kötet tanulmányai (azok is, melyek most említetlenül maradtak), amellett, hogy e rendkívül gazdag életmű számbavételéről, a kutatás állásáról adnak hírt, megmutatják azokat a szerteágazó utakat is, amelyeken az bejárható.

Közelítések – Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján (Szerk.: Nédli Balázs, Pienták Attila, Sipos Lajos), Savaria Universtiy Press, 2008

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben