×

Szöveglabirintus

Pusztai János: Nagy álomkönyv

Hegedűs Imre János

2009 // 07-08
„Milyen szép lenne a világ, ha volna szabálya, hogyan forgolódjunk a labirintusokban.”
(Umberto Eco: A rózsa neve)

Vannak írók, akik azért rejtőznek el valamilyen háló-, illetve rácsrendszer mögé, mert akkor kimondhatják azokat az igazságokat, amelyekért deres, kaloda vagy autodafé dukált a középkorban, és becsületsértési pert akaszthatnak nyakába szépnek semmiképpen nem mondható jelenkorunkban. Rabelais álnéven adta ki a Pantagruelt, így is alig úszta meg az inkvizíciót, Swift a liliputiak világába kalandozott, hogy az angol királyi udvar konjunktúra- és léha lovagjairól elmondhassa a véleményét, de tudjuk, ez a fajta fabulázás bevett módszer már Ezópus óta, sőt a népmesék ismeretlen szerzői is bűbájos eszközökkel álcázták magukat, ha förtelmes, gaz hatalmak bukását jósolták meg.

Bizony, közismert igazságok, hagyományos toposzok ezek, de fogódzókat keres a jegyzetíró, ha olyan labirintusba téved, mint Pusztai János Nagy álomkönyve. Hatodik kötetével gigantikus vállalkozás végére tett pontot: kétezer álomleírással köszöntötte a Krisztus utáni harmadik évezredet.

A vajákos olvasó még véletlenül sem kezdi címoldalon a böngészést, csakis a hátlapra került fülszövegbe, tartalomjegyzékbe, impresszumba stb. üti először az orrát, s joggal, mert lám, Pusztai is azt írja ott, hogy: „Magyar Irodalomtörténet: Íme, a Krisztus Urunk utáni 2000 év 2000 Magyar Álma…”

Jegyzetíró a kötekedést (a „köt” szócsaládja igen gazdag, és zömmel pozitív jelentésűek a származékok!) már itt elkezdheti, feladatának tartja cáfolni a fenti kijelentést, de bárki megteheti azt, ha elmerül ebben a több ezer oldalas betű-, jel-, szó- és szövegtengerben. Természetesen irodalom a fő médium, amelyet Pusztai vizsgál (és teremt!), de nemcsak irodalomtörténet, az olvasónak meg kell másznia a politológia, a napi politika (és politizálás!), a történelem, a földrajz, gazdaságtudomány, filozófia, folklór, vallástörténet stb. meredélyeit, s legalább kilenc pár vasbocskort kell elszaggatnia, akárcsak a szerző által oly nagyon szeretett mesehősöknek, amíg bejárja ezt a hetedhét országot.

Kiindulási pontnak ki kell jelenteni, hogy a Nagy álomkönyv hat kötetében szó sincs a Freud vagy Jung értelmezése szerinti álomról, sőt Krúdy Álmoskönyvével sem rokonítható. A jelzőn van a hangsúly: „Magyar Álom”.

Nem elég, hogy szerzőnk apokrif álmokat talált ki, képes az ezerszer kiátkozott, idejétmúltnak, irredentának, ázsiai tudatcsökevénynek, retrográdnak nevezett, a szomszédaink és világhatalmak lepedős lapjai, hang- és képcsatornái által földbe, föld alá taposott „magyar álmokról” traktálni.

Bátor ember Pusztai János! Úgy ragaszkodik álmaihoz/álmainkhoz, mint indián a tolldíszeihez, bőrére tetovált rajzaihoz, őseitől örökölt tomahawkjához, utolsó talpalatnyi földjéhez, rezervátumához. Ehhez kell neki a csörgősipka! Jókai is ezt csapta fejére negyvennyolc után („Csörgősipkák alatt nőnek a koreszmék!”), mert tudta, hogy ha a bolond mondja őfelségének: „Komám, tökkelütött vagy!”, akkor harsogva nevet az udvar, s nem verik nehéz vasba a pernahajdert.

Ilyen korszerűtlen, mégis korszerű, posztmodern szövegkavalkádba bújt, szülőföldjéről elűzött, cseberből vederbe esett (?) „pernahajder” – uram bocsá’ – magyar hazafi Pusztai János.

Utolsó álmába, mint a magyar hazafiság kátéját, beleszövi Faddy Othmár atya Magyar tíz parancsát. A hátlapon megismétli azt, de ott a név „Ottmár” alakja szerepel.

*

Bevezetésnek jók talán a fenti futamok, de az alámerülést Jegyzetíró nem kerülheti el.

Itt van mindjárt a legfontosabb kulcsszava: „tünyölődéseim”. Csűry Bálint közli ezt a tájszót Szamosháti szótárában (Bp., 1936): „tünölődik: töprenkedik, (nyugtalanul) tűnődik”.

Lehetne sorolni a szinonimákat, Pusztai valóban meditál, elmélkedik, morfondíroz, hümmög, de mindenekelőtt háborog, prüszköl, és nehezen, sőt egyáltalán nem törődik bele abba, hogy – ilyen a világ.

Mindjárt a VI. kötet elején, az 1669-ik „álomban” Csáky Zoltán tévébemondón (és a Duna Televízión!) veri el a port, mivel az nem volt hajlandó odamondásai miatt sugározni egy vele készült interjút, aztán Csoóri Sándorra zsémbel, mivel nem válaszolt egyetlenegy levelére sem (1677. álom).

Álljunk meg egy pillanatra! Időznünk kell itt, mert a Nagy álomkönyv hegyrajzának egyik gerince ez a személyes(kedő) hang, ez a dörgedelemáradat, amely­lyel Pusztai eleveneket és holtakat erkölcsi ítélőszék elé állít.

Már itt felsóhajthat minden olvasó, akárcsak Umberto Eco: De jó lenne, „ha volna szabálya, hogyan forgolódjunk a labirintusokban”.

De nincs! Különösképpen a Pusztai János-féle labirintusban nincs szabály, politikusok, közéleti személyek, írók, újságírók, médiasztárok stb. nevei hemzsegnek a kötetek oldalain, s bizony, nem finomkodik velük: ritka az a személy, akinek megkegyelmez, legtöbbjüknek úgy jó szegénylegényesen, sobrijóskásan odamondogat, elhúzza a nótájukat, egyszóval boldog az a halandó, akiről nem szedi le a keresztvizet. Dante hasonlóan járt el, ő is a pokol legmélyén lévő bugyrokban helyezte el politikai ellenfeleit, a „fekete guelfeket”.

Irodalmon kívüli területekre vezetne az út, ha ennek az okait keresnők (sérelmek, melyek otthon, Erdélyben érték: „nagybányai viszonylatban az első, országos viszonylatban pedig a tizenharmadik helyen tartott nyilván halállistáján a román titkosrendőrség”), sokkal üdvösebb, ha ezt a vájatot tömedékeljük, amúgy sem lehetne felsorolni mindenkit, kiket „tünyölődéseiben” részesít.

Irodalmi szövetanyaga viszont bámulatos asszociációkból áll össze, olyan meghökkentő összefüggések láncolataiból, amelyek legtöbbször Kassák Lajos alkotómódszerét juttatják eszünkbe.

Itt van mindjárt a VI. kötet 1670-dik álma. Folytatja Csáky Zoltán szapulását-csepülését, kegyetlenül lesenkiházizza (sEnKiHáZy), de ez a dörgedelem az ötlethalmazban jól összefér a vasiparral (!), az „álomlátó” (éppen Koltón) vaslemezből félköröket vág ki lángvágóval (Pusztai alapszakmája szerszámlakatos), és közben az Ómagyar Mária-siralom sorait mormolja latinul és magyarul: „Planc­tus ante nescia…”, illetve: „Volék sirolm tudotlon…”

Ez igen. Ez irodalom. Nem a nyelvemlékünkből vett idézet miatt, azt bárki kimásolhatja lexikonból, kézikönyvből (Pusztai sem a kisujjából rázta ki a hat kötet sok ezer adatát!), a képzettársításos szövegszerkesztés teszi azzá, amit élvezettel és nem bosszankodva olvasunk.

S íme, itt a következő kulcsszó, a „bosszankodás”. Pusztai majd mindig bosz­szús, zsémbes, zsörtölődős, „tünyölődik” fűnek-fának, fűről-fáról. De hátha az olvasó is „tünyölődni” kezd egy idő után, hátha belegabalyodik a sok kiemelésbe, zárójelbe, nagy- és kisbetűs egyvelegbe, nyilakkal tűzdelt sorokba, oldalakba!

Példának az egész hatodik kötetet lehetne idézni, de álljon itt egy rövid szöveg az 1832. álomból:

„FENYŐ-, TÖLGY-, BÜKK- ÉS SZILFADESZKÁIM szélDESZKÁK voltak, »me­rőben« csökkent hatásfokúak, ami hagyján, viszont: az a rikkantás-sor, AZ A RIKÁCS, hogy… a Rákosi-ROSENFELD, a Gerő-SINGER, a Lukács-LŐWINGER, az Apró-APFELBAUM!… mindközönségesen »sebezhetővé« tettek.”

Ha értjük is a csíziót, vagyis azt, hogy a magyar közelmúlt történelme tele van álcázott, a nemzettesttől idegen, sőt ellenséges figurákkal (Kun Bélát kifelejtette!), még akkor is sok a cirkalom, a jelzés, a szájbarágás, a kézzel-lábbal történő magyarázat, ami képzavarhoz vezet: széldeszkák, rikkantás-sor, rikács, sebezhetőség… Olyan bizarr képzettársítások ezek, amelyeket hajszál választ el a szöveg­habarcstól, blöfftől, blablától. (Vagy éppen ez lett volna a szerző szándéka!?)

Már az V. kötet recenzense is figyelmeztette Pusztait, túlbonyolított eszköz­tára az olvasmányosság, az olvashatóság rovására megy. (Czegő Zoltán írta a Kortárs 2005. júniusi számában: „A rengeteg kiemelés, nagybetűzés, zárójelek és minden írásjelek igen sokszor fölösleges halmaza zavarja az olvasást.”)

Kár. Kár, hogy Pusztai nem figyelt a kritikusi szóra, s nem szelídült vissza ahhoz a folyamatos szövegíráshoz, amellyel Nagy álomkönyvét elkezdte, így amit nyert a réven, elveszítette a vámon. „Kövessen, ki bír!” – írja az 1681-ik álomban, és valóban nincs kibúvó, követni kell Pusztai Jánost Don Quijote-i galoppjaiban, de vannak részek, remek kis fejezetek, amelyek miatt megéri.

Egyáltalán nem véletlenszerűen választja ki ezek után jegyzetíró az 1922-ik „álmot”. A hatodik kötet szegmentumait gyakran indítja Pusztai a házépítés valamelyik mozzanatával, vakol, fúr-farag, lambériázik, mert itt a tél… megkötik az ezeregyedik palesztin–zsidó megállapodást… Szerbiában Kostunica lett az államelnök… Moravcsik Ernő Emil a rossz életmódról ír könyvében, ami az új nemzedékek degenerációjához vezet… Sütő András alakja egy ajtókeretben… a Balkáni gerle színműve ürügyén madártani eszmefuttatás, ornitológiai trakta, aztán a romániai közelmúlt, Gheorghe-Gheorghiu Dej halála, s a kor írója, Sütő, aki rózsaszínűre festett akkor mindent, ellátja hát munkával…

Íme, a lecsupaszított Pusztai-féle „álom”. Korlátlan, parttalan asszociációk, vakmerő trapézmutatványok, kötéltánc.

Van, aki szereti, van, aki néhány oldal után becsukja a könyvet, s leteszi. De hát ez az író sorsa. Bármit megírhat, és az olvasók vagy egekbe emelik, vagy tudomást sem vesznek róla.

Ambrus Zoltán A fületlen ember című, világirodalomba illő remekművében Daniel Defoe kálváriaútját írta meg. Csak úgy folyik a becsmérlés, gúny, lebecsülés első kiadója szájából.

Pusztai János legutolsó álmában Sütő jelenik meg, aki „éppeg esik kifele a magyar köztudatból…”, nyakában tábla, amelyről fogynak a betűk: „SÜTŐ – STŐ – TŐ…”

Sütő András nem szorul védőügyvédre, s Pusztai a saját találmányú műfajában azt ír, amit akar.

De valamilyen modus vivendire mindig szükség van, ezért kell nekünk A fületlen ember és a maradandóság, az örökkévalóság titkát kereső, kutató Ambrus Zoltán.

Ki fog hamarabb kiesni „a magyar köztudatból”? Sütő vagy Pusztai?

Egyetlenegy személy a megmondhatója: az olvasó. (Codex Print Kiadó, 2006)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben