×

Sabbia nera

regényrészlet

Czigány Zoltán

2009 // 07-08
Az oroszlán szemrehányóan nézett Zebegényire, és megint megfordult. Mikor ismét összetalálkozott a tekintetük, lassan kinyitotta a száját, és laza hangszalagját éppen csak meglebegtetve, a lehető legmélyebb oroszlánhangon azt mondta: oda. Tett egy mozdulatot is a fejével Zebegényi térde felé, vagyis a kőtömb felé, aminek támaszkodott. Ahogy Zebegényi ellépett a nagy lávakőtől, az állat nyomban a helyére húzódott, elengedte izmait, és összecsuklott a szikla féloroszlánnyi árnyékában. Ekkor ért a kő mellé Agnesa. Fújtatott, és közben szigorúan nézett Zebegényire. A tengerből kiemelkedett tűzhányó oldalában álltak, a kráter felé kanyargó, talpalatnyi széles szerpentinen, abban a magasságban, amelyben már nem volt növényzet, csak hamu és lávatörmelék. Megcsináltam a horoszkópját, mondta Agnesa. Zebegényi szerette volna, ha Agnesa meg sem áll, és meg sem szólal, csakhogy ő maga állta el az útját. A kő mellé nem tudott visszalépni, a sarka alatt pedig csúszott a por, és néha surrogva megindult lefelé egy vödörnyi törmelék. Megcsináltam a horoszkópját, ismételte Agnesa. Az akcendenséből kiderül, hogy maga szeret álmodozni, tette hozzá, mintha leleplezte volna. Zebegényi a tenger felé nézett, és hirtelen olyan tériszony fogta el, amitől megnémult. Szerette volna, ha nem kell elmagyaráznia, ha Agnesa magától is érti, hogy ezt másképpen is meg lehet fogalmazni, azaz nem álmodozik, hanem egyszerűen működik a képzelete, és ez teljesen természetes állapot. Mintha repülőről látta volna: a fekete partot cérnaszálakként öltötték végig a fehér házsorok a kikötő mellett. Eszébe jutott a fekete homok neve: sabbia nera. De hogyan mondja meg Agnesának, hogy ez éppen egy álom? Az oroszlán nem mozdult az árnyékból, sőt, úgy összegömbölyödött, hogy már sem a sörényét, sem a hátát, sem a lábát nem érte a nap. Zebegényi csak úgy tudta volna továbbengedni Agnesát, ha megfordul, és egyszerűen elindul előtte, fölfelé. Agnesa pedig már indulni készült, türelmetlenül nézett Zebegényire, és most már ellenségesen mondta: az a kőkemény valóság, hogy maga szeret álmodozni. Zebegényi lába megcsúszott, a sarka alól megint legördült néhány kő, ezért egészen előrelépett, az oroszlán behajlított praclijához tolta tornacipője orrát, és megérezte a nő leheletét. De nem múlt el a tériszony Agnesa megmagyarázhatatlan távolságától. Hogy mondja meg, hogy meg se bántsa, hogy igaza lehet, de ez most éppen egy álom, tehát mindaz a határozottság, ami szavaiból érezhető, az a kemény szándék, hogy azonnal továbbindul a kráter felé, mit sem törődve Zebegényi fáradtságával és tériszonyával, mindez nemhogy bizonytalan lábakon áll, de inkább lebeg, és egy következő álom úgy fújhatja el, ahogy a vulkán pöfékelését a hegytetőről a tenger és az ég közé keveri a szél. Már ha egyáltalán keveri, mert legtöbbször csak lebeg és elterül a felhő a kráter fölött, akár a mesekönyvek rajzain – bár ezt akkor még nem tudta Zebegényi, álmában sem, csak később, mikor már valóban látta. Mindenesetre nem az volt a kőkemény valóság, hogy álmodozik, hanem az, hogy ez álom, vagyis a kőkemény valóság szerint Agnesa nincs is ott, és nem is mond semmit sem, hiába van igaza. És hogy kerül az oroszlán a tűzhányóra?

A hajóablakra száradt sótól tompák és bambák voltak a Lipari-szigetek. Agnesa Zebegényi mellett aludt. Zebegényi, mintha egy kopott hegyű ceruzával írta volna egy átnedvesedett papírra, úgy próbálta összeszámolni, kire talált, mióta elszökött otthonról. Veronicára, a vad, fekete szicíliai parasztlányra, aki félig a szeretője volt, de félig egy arabé és ki tudja, még kié, akinek vakított a fogsora a napfényben, és több tisztázatlan gyilkosság vette körül, konkrétan egy elrejtett hulla is, kinek élő korában Zaid, az arab vágta el torkát Veronica ágyán. Néhány órája magára hagyta a lányt Szicíliában, Santa Maria la Stellában, ahol vagy meggyilkolják, vagy szeretkezni fog valakivel, esetleg mindkettő megtörténik, de ha nem most, majd hamarosan. És itt van mellette Agnesa: a kemény, tudatos, szőke bankárnő, akinek szintén csak félig a szeretője, mert igazából szörnyeteg nagynénjével él, és leszbikus, de a szökés öröme összeköti őket, ezért aztán most is együtt utaznak ismeretlen szigetek felé, mintha lenne hová menni, ahol nem önmagukra találnak. Ide jutottam, állapította meg Zebegényi, és megpróbálta megszámolni a tengerből kiemelkedő vulkáni kúpokat. Hogy hová jutott? A zűrzavaros sötétségből a napfényes zűrzavarba? Annyi bizonyos volt, hogy ennek a két nőnek szüksége van rá – félig. Vajon lehetne egyszer egyetlen, akinek egészen? Unalmas lenne? Az lenne, de nem lehet.

Elképzelte, hogy utánautazik a családja, és meglátja őket a tengerparton, Vico Equensében, mikor a Nube d’Argentóból a part felé ballag. A nyúlánk fiú mozdulatait csak ismerősnek látja, és azt gondolja majd, hogy emlékezteti csupán a fiára, hiszen hasonló testalkatúak ezek a fiúk, aztán meglátja mellette a szőke lányt, és ettől már megborzong a háta, de még mindig csak a képzelet és a véletlen közös játékának tartja, amit érez, és amikor a lány lehajtja fejét, és nem a vizet nézi, hanem a haját kezdi lassan és unottan tépkedni, akkor elszorul a tüdeje, mintha mellbe rúgták volna, megtorpan majd, és mint a vadra leső kutya, áll mozdulatlanul, és minden érzékszervével keresi a feleségét. De nem fog jönni senki sem. A kisfiú tényleg csak hasonlítani fog.

Agnesa fölébredt, és úgy igazgatta a haját, mintha segíthetne ezzel az arcán. Hogy a bódulat elillanjon tőle, azonnal adatokat kezdett sorolni a Lipari-szigetekről. Zebegényi csak az autóközlekedésre figyelt föl.

– Se a Strombolin, se a Filicudin, se az Alicudin nincs. A Vulcanón, a Liparin, természetesen, és a Panareán és a Salinán van. Lipari igazi város. Oda járnak jogosítványért a többi szigetről a halászok. Aztán hazamennek oda, ahol sosem ülnek autóba.

Micsoda romantikus dolog ez, gondolta Zebegényi, egy sziget, ahol nem járnak autók. Aztán gyanakodni kezdett arra, hogy az autóközlekedés hiánya mégsem a szigetlakók regényes érzelmeinek köszönhető, inkább valami gyakorlati oka lehet. Később, mikor meglátta a Strombolit, elég egyszerűen vált bizonyossággá ez a gyanú. A vulkán meredeken emelkedett ki a tengerből, sok helyen csaknem függőleges bazaltfalakat csapkodtak a hullámok. A szigetnek az a negyede volt lakott, ahol kissé laposabban terült el a part, de ide, erre az öt vagy hat kilométerre valóban felesleges volt kocsikat szállítani. Mégis szép lehet, hogy nem járnak autók, állapította meg Zebegényi. Aztán ebben is elbizonytalanodott. Először is vannak szép autók, amelyekre ránézni is jó. De nem is ez a lényeg. Az autózásban a mozgás szépsége a vonzó. Ahogy meglódulnak a tárgyak közötti térbeli viszonyok: hegyek és tengerek bújnak el a házak sarka mögé, mint a gyerekek, aztán hirtelen előugranak, és rád nevetnek. Eszelősen szaladnak a fák, és csöndesen fordulnak utánad a kukoricatáblák. Egyszerre őrült és egyszerre méltóságos tánc vesz körül. Mintha minden tárgy és forma úgy tenne, ahogy éppen szívének kedves. Pedig csak a perspektíva kérlelhetetlen és örökkévaló törvénye szabja meg látszólagos, szép viszonyaikat, hiszen szegények mind egy helyben állnak, és nem férhetnek közelebb egymáshoz, nem is szaladhatnak el, csupán az autó mozgása keltette életre őket. Vagyis az utazó akarata, hiszen nem is egyszer történt meg, hogy az autóban zene szólt, s Zebegényi úgy lépett a gázra vagy a fékre, úgy váltott sebességet, hogy koreográfusa vagy karmestere lehessen a körötte táncoló tájnak.

– Ló van a szigeten? – kérdezte Agnesát.

– Nincs. Szamár, az talán van néhány. És gyíkok. Rengeteg gyík.

A gyík hátára nem lehet fölülni. A ló hátán ugyan átélhető a mozgó világ élménye, de nem olyan tisztán és nem olyan nagy sebességgel, mint az autóban. A lovaglás másról szól inkább: az ember, a ló és a környező természet egysége születik meg benne, és ez joggal foglalja el a helyet a lelketlen dolgok mozgása iránti lelkesedés elől. Zebegényi szeretett vezetni. És tudta, hogy az emberek lelkének egyik legtisztább tükre autóvezetési stílusuk. Öröklött és tanult elemek is befolyásolják persze ezt a stílust, hiszen máshogy vezetnek délen és máshogy északon, de az egyéniség is megmutatkozik benne, sőt, a pillanatnyi lelkiállapot is. Mikor erről beszélt egyszer Veronicának, az megkérdezte tőle: miért, te hogyan vezetsz? Zebegényi úgy tartotta, hogy lendületesen, a problémákat gyorsan és inkább megbocsátással, mint indulattal megoldva jár az utakon, viszont kevés a türelme. Aztán azt mondta: de máshogy vezetek, ha éhes vagyok, máshogy, ha jóllakott, és máshogy, ha ittam, és máshogy, ha másnapos vagyok, máshogy szerelmesen, máshogy szeretkezés után, máshogy bizakodva, máshogy, mikor úgy érzem, feladom, máshogy mindig, csak egy dolog azonos benne, hogy szeretek vezetni, és azt hiszem, jót is tesz, ha autót vezetek. Miért, miért tesz jót, kérdezte Veronica. Zebegényi úgy emlékezett, azt válaszolta erre, hogy a vezetés segít abban, hogy ne valljon meggondolatlanul szerelmet valakinek, és hogy most nincs autója. Veronica nevetett. De később Zebegényi folytatta, és még azt is elmondta, hogy a vezetés abban is segít, hogy ne szakítson üvöltve azzal, akit szeret, egyáltalán, ne a hirtelen föltorlódott érzelmek súlya alatt döntsön. Azokat levezetem a kocsimban, ráadásul közben az egyik helyről eljutok egy másikra, és ez belátható eredmény, tulajdonképpen siker, siker a munkahelyi, családi vagy szerelmi vergődésekhez képest, de ezt már lehet, hogy nem is mondta, csak a hajón gondolta hozzá, Agnesa mellett. Látta maga előtt a repedezett, elefántbőrszerű utat, oldalt a mocskos árkokat, a kétfelől induló, végtelenül hegyes szögű háromszöget: húzta, szívta be a mélye, hogy hagyja ott a jobbról is, balról is túl közeli útszéleket, és meneküljön oda, messze, messze, ahol a rohanó partok csendesen állnak, és megérintik egymást. Mindig engedett a vonzásnak, mintha odadobná a gyeplőt, mintha nem tudná, hogy az árkok mindig mellette lesznek, csak adta a gázt, száguldott, és lassan megnyugodott.

– A gyík hátára nem lehet fölülni – mondta Agnesának.

Agnesa megsimította Zebegényi arcát.

– Majd dzsetszkízel. Azt tudom, hogy szeretsz.

– Meddig maradunk a Strombolin?

– Amíg kedved van. – Agnesa kistáskája fülét kezdte szorongatni, mintha vigyázni kellene rá. – Mindjárt kikötünk a Vulcanón. – Kicsit le is hajolt a bokája között tartott csomaghoz, szinte neki súgta: – Holnapután Nápolyban kell lennem.

– Taxis akartam lenni – mondta Zebegényi.

– Igen? Taxis? Az jó. Én meg fodrász.

Zebegényi lemondott arról, hogy folytassa. Hogy elmondja, az utakon derül ki, ki kicsoda. Agnesa úgyis azt mondaná, hogy megcsinálja a horoszkópját, és abból minden megtudható, visszamenőleg is, előre is. Agnesa nem fogja megérteni, hogy csak a végén derül ki. Például egy elképzelt utazás, mondjuk Budapesttől Palermóig, otthonról nézve veszélyesnek látszik. Hány halottat látni a híradókban, és milyen hosszú lesz az út! Aggódó szavak szorongatnak, és szorongások intenek óvatosságra teljesen feleslegesen a roppant távolság előtt. Mert vezetés közben már mindig csak a következő ötven méter számít. És akkor már egyáltalán nem szorongató, és már korántsem látszik veszélyesnek, ahogy a belátható szakaszok ismétlődnek néhány másodpercenként, inkább unalmasak, legfeljebb megoldandóak. Hogy mégis elrontja-e az ember az utazását, akár felesleges veszélyérzete tétlenségével, akár túlzott biztonságérzete cselekvéseivel, az csak attól válik bizonyossá, hogy ott van-e végül Palermóban.

– Hogy jutottál idáig?

Agnesa úgy nézett Zebegényi szemébe, hogy megelőzze az ironikus választ.

A hajó leereszkedett a szárnyairól, és lassan beúszott a kikötőbe egy gyerekvulkán mellett.

– Ez a Vulcanello, nem a Vulcano – mondta Agnesa. – Csak kétezer éve emelkedett ki a tengerből. Még gyerek, de már nem él.

Aztán egy másik, szétbányászott vulkáni kúp hajózott a homályos ablakkeretbe. Ez is kicsi volt, ép korában talán száz méter magas lehetett a tengervíztől mérve, és úgy nézett ki, mintha egy tengerjáró hajó átszakította volna a közepét, mikor rossz irányból tért be a kikötőbe.

– Ott jutottam valahová, ahol nem vagyok – válaszolta Zebegényi.

Agnesa fölállt, vállára vette a táskáját, és a kezét nyújtotta.

– Gyere! Gyere velem!

Zebegényinek megint eszébe jutott a Szicíliában hagyott Veronica és az ott működő vulkán, amin együtt jártak, aztán a már hallomásból jól ismert, sosem látott nő, Veronica húga, Giulia, aki az Etna kráterei között égett el. Férje volt már, mégis szinte gyerek volt. Aztán az is eszébe jutott, amit Veronica mesélt gyerekkoráról, mikor ugyanígy nem tudott válaszolni ugyanerre a kérdésre őneki.

Veronica, mikor tizenéves volt, két vagy három nyáron át egyik távoli nénjénél töltött néhány hetet, a Cataniához viszonylag közeli San Giorgióban, Szicília északi partján. Ugyan Cataniában is naponta fürödhetett volna a tengerben, de ez mégis más volt, és a lankásabb, kavicsos part valóban több játékra adott lehetőséget, mint az otthoni, tengerbe merevedett lávakövek. San Giorgióban közvetlenül a tengerparti pálmák fölött járt a vonat, mint annyi helyen a magas, sziklás hegyekkel körbekerített Szicíliában. Éjjelente nénje közeli szuszogása, a tenger távolabbi locsogása s az időnként eszeveszett zajjal elvágtató vasúti kocsik búgása és kattogása töltötte meg a soha ki nem hűlő szobát. A kitakarva fekvő Veronica körül megkergült árnyékok táncoltak, ha elhúzott egy szerelvény a házuk fölött, és gyors sorozatban benézett a vonat minden fülkéjének fénye az órák óta sötéten tátongó ablakon. Aztán eljött a vakító reggel. San Giorgio templomában a szicíliai Szűz Mária-tiszteletnek megfelelően az oltár fölött a Madonna szobra állt. Az oltár mellett balra pedig az az életnagyságú faszobor, mely Szent Györgyöt és a kissé kígyó, kissé víziszörny alakú sárkány harcát ábrázolta. Szent György egy valódi méretű falovon ült, és, szokása szerint, lefelé döfött lándzsájával. A szobor vastag fatalapzaton állt, amely alatt négy fakerék volt. Minden áprilisban e mögött a kordély mögött sorakozott föl San Giorgio népe a körmeneten. A templomnak volt egy oldalsó bejárata is, amit a nagy meleg miatt mindig nyitva tartottak. Ez az ajtó a templomra merőleges, hosszú, egyenes, szűk és szegényes utcára nyílott, melynek legvégén a tenger vagy a tenger fölötti ég kékje világított. Veronica nénjének éppen az oldalajtó mellett volt a helye, ezért aztán a nyaraló lányka tekintete sokszor elkalandozott az utcán. Macskákat, kiabáló gyerekeket, házimunkát végző asszonyokat látott, és aztán egyszer a vágott arcú Alessandrót, akit ki nem állhatott, és ha lehetett, erőszakoskodása elől mindig hamar elmenekült a tengerparton. Azon a vasárnap reggelen, mikor az Úrfelmutatás után a térdeplésből visszaült a padra, és kinézett a már émelyítően forró utcára, az egyik közeli kapualjból Alessandrót látta kilépni. A fiú a templom felé indult, ezért Veronica el is fordult gyorsan, de kis idő múlva mégsem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen. Ekkorra Alessandro már az utca sarkán volt, három méterre a templom oldalkapujától. Egymásra néztek, s minthogy Alessandro éppen nem tehette meg, hogy odaszóljon durván Veronicának, ahogy ezt más alkalommal sosem mulasztotta el, most egyszerűen csak letolta a gatyáját, és a fütykösét kezdte rázogatni Veronica és a Szent György tiszteletére emelt templom felé. Veronica kínkeservvel, de másnap reggel meggyónta, amit látott, és soha nem felejtette el. És valahogy Zebegényi sem, hiszen Agnesa kérdéséről nem a fütykösét lóbáló fiú, hanem az az öregasszony jutott először eszébe, akit ugyanígy San Giorgióban ismert meg Veronica, mégis előbb a templom oldalajtajában látott, fütyijét lóbáló fiú képe jelent meg előtte, csak aztán kereste meg gondolatban a padsorokban ülők között Adriennét, a kilencvenöt éves, magyar származású öregasszonyt. Veronica a vasárnap reggeli verőfénynek enyhet adó templomban ismerte meg az ősz, karvalyorrú, alig látó nénit. Fekete napszemüveget hordott, amit a templomban vett csak le. Az idős hölgy sokakkal szóba állt mise előtt vagy után, így elég hamar Veronicára is sor került. Később aztán, ha Veronica korán ment le a partra, ott is találkoztak. Az öregasszony már reggel nyolckor végigcsoszogott több száz métert a tenger és a szárazföld határán, néha megállva, meggörnyedve, mintha valamit talált volna a kavicsok között. Fürdőruháján látszott, hogy pelenkát visel alatta. Napközben kis háza teraszán aludt, este passziánszozott, és kisrádióját hallgatta. Veronica csak akkor értette meg, hogy távolról származik, amikor uborkasalátát látta enni, és recsegő hangján, kacéran szólt hozzá: ma magyarul eszem. Adrienne a húszas évek óta élt Olaszországban. Apja, aki a budapesti Royal Szálló gazdasági vezetője volt, egyszer Szicíliába vitte nyaralni, ott, Milazzóban ismerkedett meg későbbi férjével, egy olasz futballcsapat magyar edzőjének a barátjával. Tarvisióban, Nápolyban, majd Szicíliában éltek, amíg a férje meg nem halt. Azóta a nyári hónapokat San Giorgio nyaralónegyedének egyik bungalójában töltötte az öregasszony, néhány héten át kopasz, pocakos, öreg fiával, aki szigonypuskával vadászott a környékbeli halakra. Veronica Adriennétől hallotta először Budapest nevét, és őrajta csodálkozott el először, hogy miért élte le az életét hazájától távol.

Zebegényinek sikerült rávennie Agnesát, hogy üljenek be a Vulcano kikötőjéhez közeli bárba, ami éppen csak hogy kinyitott, és igyanak egy sört, mielőtt megmásszák a vulkánt. A világháború, aztán ötvenhat elég indok volt, hogy itt maradjon, gondolta Zebegényi, de nem mondta, mert akkor mit mondott volna magáról? Aztán az Adrienne és Magyarország közötti kétezer kilométeres távolságról eszébe jutott az a kép, amit gyerekként képzelt az ezredfordulóról, kétezerről. Egy körúti szálloda, talán a Royal erkélyén állt, késő este volt. Lent ünnepelt a szilveszteri tömeg. Nem emlékezetett senkire sem a környezetében. Lehet, hogy egy pohár bort ivott. Nem volt boldog, magányos is volt, de mintha mégis elégedetten nézett volna le a múló időt éljenzőkre. Hogy jutott ide, a Vulcanóra vagy bárhova? Ugyanazok a sebhelyek vannak rajta, kezén, térdén, bokáján, mint amikor az ezredfordulót látta maga előtt. Azóta boldog is volt már, beteg is volt már, és volt, hogy nem mondhatta magát magányosnak, de elégedettnek aligha érezte magát. Vagyis még mindig türelmetlenül várta azt a helyzetet, ami már elmúlt. Hát így, gondolta akkor Szicíliában Zebegényi, és ezt tette a Vulcanón is, amikor belekortyolt a Moratti sörbe. De azt nem gondolta mégsem, még akkor sem, amikor rávette Agnesát, hogy még egy sört megihasson, mielőtt a tűző napon fölgyalogolnak a kráterig, hogy valamelyik vulkán tengerpartján fog kilencvenedik életévén túl is sétálni és bepisálni, mert nem akart ötven méternél távolabb látni, az is bőven elég volt, tekintettel a Vulcanóra, és nem is láthatott tovább, ezt csak Agnesa hitte.

Szerencsére a vulkán krátere valamivel alacsonyabban volt, mint a János-hegy csúcsa. Kihalt, vulkáni törmelékkel és porral borított szerpentinen gyalogoltak fölfelé. Még az út elején állt egy bódé, csaknem deszkadarabokból összetákolva, ahol egy kutya és egy jegyárus hűsölt és szundikált. Egy blokkfüzetből kaptak valami kis papírfecnit, és caplathattak tovább, fölfelé. Zebegényinek némi erőt adott a sör, tán még az éjszakai ittasságából is visszahozott valamit, ezért még visszafordult a bódé felé, és egy helyben kitalált olasz nyelvtörőt kiabált az ismét lepihenni készülő jegyárus felé.

– Quanto costa questo cane? – Azaz: mennyibe kerül ez a kutya?

Aztán még párszor megismételte, már halkabban, de egyre gyorsabban, csak Agnesának, és várta dicséretét. De Agnesa csak különösen nézett rá, mint aki késve veszi észre, hogy az egyetem helyett egy óvodába ment be. Zebegényi megpróbált komolyan viselkedni. Tűnődve, maga elé, a porba nézett, és azt mondta:

– Azért különös, hogy egy vulkánnak nincs neve. Hogy csak vulkánnak hívják.

Agnesa megint ránézett, de most már úgy, minthogyha megtalálta volna az általános iskola felső tagozatát.

– A sziget a nevét Vulcanus római istenről kapta, mivel az ókori rómaiak úgy tartották, a tűzhányó alatt található a tűz istenének műhelye. Éppen fordítva van. A mai vulkán szó ered a sziget nevéből.

A kanyarban egy másik bódé állt, kicsit fejlettebb, mint a jegypénztár, és áram is lehetett benne, mert a vulkáni kőzeteken kívül jégkrémet is árult az eladó.

– Majd lefelé – mondta Agnesa.

Míg fölértek a kráterhez, legfeljebb négy-öt emberrel találkoztak. Tűzött a nap, és egyre erősebb lett a kénszag. A kráterben és a kráter peremén rikítósárga kövek ültek, egészen apróktól a hűtőszekrény nagyságúakig, és egy területen vadul tört föl a kéngáz, kétembernyi magasságig függönyt húzott a kráter peremén vezető útra, aztán ellebegett a gyenge szélben. Zebegényi előbb a helikopter leszállására kiépített betonkockára festett kereszt közepére állt, kitárta két karját, és forogni kezdett, mintha a rotor pörögne. Agnesa elfordult. Aztán kisebb sárga köveket gyűjtött, és csodálkozva tapasztalta, hogy némelyik meleg az alulról szivárgó kénes gőzöktől.

– Mikor tört ki ez a vulkán utoljára? – kérdezte guggolva Agnesát.

– 1888-ban. Azóta szulfátra állapotban van. Csak kénes gázokat lövell ki magából, mint látod.

– Szóval csak fingik, nem hány – összegezte Zebegényi.

– Idióta – mondta Agnesa, és most nem fordult el, figyelmesen nézte a még mindig guggoló férfit.

– Gyere, menjünk át ezen a gázfelhőn, és akkor körbe tudjuk járni a krátert.

– Azt nem lehet – rázta a fejét Agnesa.

– Dehogynem! – állt fel Zebegényi. – Az arcod elé fogod a blúzodat, és tíz lépés alatt a túlfelén vagyunk.

Megragadta Agnesa kezét, magával vonszolta a fehér felhőbe, aztán elengedte, és az arca elé húzta pólóját. Tett néhány lépést, és, ha a pólón keresztül is, ösztönösen levegőt vett. Mozgott a tüdeje, de nem érezte a levegőt – mintha légüres térbe keveredett volna. Aztán rájött, hogy abba is keveredett. Visszafordult, és a fehér gázon át Agnesára próbált nézni. Mikor meglátta könnybe lábadt szemét, intett neki: vissza! Nem tudtak sietni, de végül csak kiértek a gázfelhőből, és kicsit köhögtek, és mélyeket lélegeztek.

– Nem láttad a halálfejes táblákat? – kérdezte Agnesa még mindig könnyes szemmel. – Három is volt, amíg fölértünk.

– Nem. Nem láttam. De ha te láttad, miért jöttél velem?

Agnesa egy darabig nem válaszolt. Leült a helikopterleszálló szélére.

– Mert azt gondoltam, szép lehet meghalni egy vulkán tetején. Veled.

– Az szép – válaszolta Zebegényi. – Veled is. – Aztán arra gondolt, vajon melyik lehet jobb: elégni, vagy megfulladni egy tűzhányó tetején?

Lefelé menet a fölső bódénál vulkáni kőzeteket vettek. Például csillogó, fekete, pengeéles szélű obszidiánt, és habkövet, ami állítólag a tengervízen is fönnmarad, és egy lávakőből vésett hamutartót és jégkrémet. Csak kénes, sárga köveket nem vásároltak, mert azzal úgyis tele volt Zebegényi zsebe. Agnesa kicsit csóválta a fejét, mikor Zebegényi a hamutartót eltette, ezért nehezen tudott a jégkrémébe harapni. Zebegényi elvette a pultról a saját jégkrémét, bontogatni kezdte, aztán Agnesára nézett.

– Mindig csak vulkáni hamut fogok beletenni.

Agnesa ekkor nem csóválta a fejét, mert megint harapni szeretett volna, de nem tudott a mosolygástól. Az alsó bódénál nem ismételte meg Zebegényi a nyelvtörőjét, csak megnézte a szuszogó kutyát, és vakkantott egyet neki. A bárnál megint megálltak, és a jól sikerült vulkántúra, a haláleset nélkül végződő kirándulás örömére Zebegényi ismét kért egy sört, és elszívott egy cigarettát.

A hajó elhagyta a kikötőt, a szétbányászott vulkáni kúpot, a Vulcanellót, s lassan egészen kicsi lett a Vulcano is mögöttük. Liparin kötöttek ki, mely valóban városnak látszott a halászfaluk és üdülőhelyek között, emeletes, barokk épületekkel, autóforgalommal a kikötőben. Aztán Salina következett, melyet Zebegényi alig látott, mert útközben megint elnyomta az álom, csak mikor Agnesa szólt neki, és kimondta a sziget nevét, akkor jutott eszébe A párduc, Giuseppe Tomasi di Lampedusa regénye, mely Salina hercegről és az arisztokrácia elpusztulásáról szól. Szegény Lampedusa úgy látta meg otthonának romját Palermóban, ahogy Bánffy Miklós gróf a magáét Bonchidán, gondolta Zebegényi. Az egyiket az amerikaiak bombázták le, a másikat a németek gyújtották föl. Mindketten ugyanarról írtak, gondolta még, aztán megint elaludt. Panareát észre sem vette. Aztán legközelebb már Ginostrán kötöttek ki, a Stromboli déli oldalán néhány házból álló falucskánál, ahová gyalogút sem vezet.

– Összesen ennyien, körülbelül harmincan-negyvenen laknak az egész Filicudin – hallotta Agnesa hangját Zebegényi, de már megint nem volt ereje kinyitni a szemét, inkább elképzelt negyven embert egyszerre.

San Vincenzóban kénytelen volt fölébredni, mert megérkeztek. A kis kikötőtől nem volt messze a ház, amit Emma és Agnesa bérelt, de Agnesa előbb végigjárta mind a két, turistákat váró boltot, ahol vulkános és gyíkos pólót, táskát, törülközőt és szoknyát lehetett kapni, és vett is néhány ruhaneműt, hiszen alig volt valami náluk, Zebegényi például egy vulkános pólót és egy gyíkos alsónadrágot kapott, meg egy fekete fürdőnadrágot. A ház és a tenger között csak ötvenméternyi sabbia nera, fekete homok volt, és néhány partra húzott csónak vagy szinte csónaknyi halászhajó. A fehér, arabos motívumokkal épített ház két szobából állt, a nagy ágy volt az egyikben, a másikban pedig a konyha. Mindkettő a széles, tengerre néző teraszra nyílt, amiről néhány lépcső vezetett le a kicsi kertbe és a kapuhoz. Agnesa, mielőtt becsukta volna maga után a két helyiség közötti fürdőszoba ajtaját, azt mondta, ugye, nem baj, ha előbb ő megy zuhanyozni, mert nagyon megizzadt az úton. Nem, gondolta Zebegényi, és fölvette új fürdőnadrágját. Lesétált az üres partra, de még csak az út felénél járt, amikor már úgy sziszegett, mint egy becsavarodott kígyó, és nagyon bánta már, hogy nem mondta Agnesának, hogy vegyen neki egy gyíkos papucsot is. Mintha eloltanák, olyan megváltó érzés volt elmerülni a tengerben. Sokáig a víz alatt úszott, s mikor végre kidugta a fejét a vízből, meglátta a különös, igazán romantikusnak tetsző sziklaszirtet, amely néhány száz méterre emelkedett ki a tengerből. Hallott már Agnesától a Strombolicchióról, mely éppen nem kistestvére a nagy, naponta működő vulkánnak, hanem nagypapája, a Stromboli helyén háromszázhatvanezer éve állt tűzhányó egyetlen sziklamaradványa, kemény ásványi anyagainak köszönhetően maradt meg, s mostanra egy világítótorony lett a társa. Zebegényi a víz hűsének segítségével már el tudott nyújtózni a parti homokban, s nem bánta, hogy a hátára ragad a sabbia nera. Becsukta szemét, vörös foltot látott a nap helyén, s mindkét kezével morzsolgatta a fekete homok durva szemcséit, a lávakőzet legkisebb darabjait. Miért van olyan erő Agnesában, mint egy tűzhányóban, hogy képes utánajönni Szicíliába, és megtalálni őt, és egyszerre miért olyan gyenge, mint egy helyéből kihullott hajszál, hogy hajlandó dagadt, ronda nagynénjével henteregni a nagyágyon? Persze van, aki meg olyan, mint a homok, hordja a tenger, fújja a szél. És fekete. Egyre feketébb. Nehéz felelni azért, amit felfogni nem adatott meg az embernek. Agnesa keze érintette meg az arcát. Mögötte guggolt, és nevetett. Zebegényi fölnézett rá, s így fejjel lefelé, előrehulló hajjal még szebbnek látta, mint valaha. Agnesa fürdőruhában volt, és megint felnevetett. Zebegényi megérezte leheletén a bor illatát. Agnesa apró mozdulatokkal előrébb csúszott a homokban. Először Zebegényi homlokát érintette a nemi szerve, aztán az orrát, majd még két apró csusszanás után a száját. Zebegényi semmit sem látott, csak a mély sóhajt hallotta a magasból, majd érezte, hogy Agnesa oldalra húzza fürdőbugyiját, ő pedig kidugta a nyelvét. Mikor a bankárnő leült melléje, Zebegényi is föltápászkodott.

– A mai napon már másodszor volt lehetőségem fulladásos halálra.

– Bocsánat. Nem tudtam ellenállni. – Agnesa elnézett a Strombolicchio felé.

– Menjünk! Lezuhanyzom, aztán együnk valamit!

– Menj be előbb a vízbe! A sabbia nerától eldugul a lefolyó.

Zebegényi fölállt, és már mérsékeltebb lelkesedéssel indult a víz felé, mint az előző alkalommal.

– Várj! Én is megyek! – kiáltott utána Agnesa. – Aztán együtt zuhanyzunk!

Keskeny, egyszemélyes, meredeken emelkedő s hirtelen el-elforduló utcácskákon gyalogoltak fölfelé a fehér házak között, ahol az udvar asztalánál ülőktől nemcsak a fölfelé vagy lefelé ballagó emberek voltak karnyújtásnyira, hanem csaknem a szemközti lakó is. Zebegényi megfigyelte, hogy minden ház udvarán van egy budira emlékeztető, lefedett nyílás s a legtöbb mellett egy rézsút lejtő kőasztal, az aljában lefolyóval.

– Ezek szerint az udvaron kakálnak, aztán mellette meggyúrják a tésztát… – szuszogta Zebegényi.

– Az egyik a ciszterna, az esővizet gyűjtötték benne, a másikon mostak vagy mosogattak – magyarázta Agnesa. – Nagy kincs volt az édesvíz, minthogy a szigeten nincs. Csak az esővizet lehetett összegyűjteni.

– Minek költöznek az emberek olyan helyre, ahol nincs víz?

Agnesa fölnevetett, és visszafordult Zebegényi felé.

– Minek szeretlek? – Aztán előrefordulva még folytatta. – Az eszkimók mért nem Magyarországon laknak? Az ókorban is éltek itt, előtte is. Az 1900-as évek idején csaknem háromezer lakosa volt a Strombolinak. Most nincs négyszáz, Ginostrával együtt. Elmenekültek a kitörések, szökőárak miatt. Most viszont naponta rengeteg turista érkezik. Egyébként a Lipari-szigetek más vulkánjain ősi kultúrák maradványait is megtalálták. Pedig a halászaton kívül élelmiszerhez is nehezen juthattak. Egyes szigeteken megterem a búza, a legtöbbön a füge, a citrom, a mogyoró és a kapribogyó. A Strombolin állítólag volt szőlő, de én már nyomát sem láttam. Az egész sziget a tengerből kiemelkedő vulkáni kúp. Zöld növényzet csak az alsó peremén, abból is csak ezen a területen van, ezért épült ide egymás közelébe három falu. Másutt csak a sziklák lógnak a tengerbe, följebb pedig elkezdődik a sivár, vulkanikus kővel és porral borított hegy. Egy szál virág nem él meg benne. Holnap fölmegyünk, és lenézünk a kráterekbe, jó?

– Oda föl? – nézett a magasba Zebegényi.

– Oda. Már többször voltam fönn. Alig több mint kilencszáz méter.

– Harminchat fokban, függőlegesen…

– Mire fölérünk, alkonyat lesz, nagy szél és hideg. Most már csak csoporttal lehet fölmenni, de egyetemista társaimmal még ott aludtunk a lávaszökőkutak fényében. Minden nap kitör a Stromboli.

Zebegényi bólintott.

– Tényleg jó lehet itt. Se inni, se enni nem lehet, viszont bármelyik nap fölrobbanhat alattad a föld. Ideális.

– Gyönyörű – helyeselt Agnesa.

A vendéglő teraszáról a tengerre és a Strombolicchióra lehetett lelátni. Spagettit ettek, és bort ittak hozzá. Vacsora után még följebb gyalogoltak, a templomig, amivel szemben egy bár terasza nézett le megint a szürkülő tengerre. Több sört is megittak, s csaknem sötét volt már, mikor elindultak lefelé. Agnesáék házának teraszán megint leültek, a bankárnő bort töltött, de hamarosan fölállt, és a kezét nyújtotta Zebegényi felé.

– Gyere!

Előbb levetkőztek, aztán feküdtek le a nagyágyra. Agnesa átölelte Zebegényit, sokáig csókolta, olyan sokáig, hogy a férfi megérezte, valamit erőltet Agnesa. Hamarosan el is fordult Zebegényitől, s csak feküdt, hanyatt.

– Mi baj van? – suttogta Zebegényi.

– Semmi – rázta meg a fejét Agnesa. – Itt nem jó.

– Mért nem jó? Ettünk, ittunk, és még föl se robbantunk. Mi baj van?

– Ebben az ágyban nem jó. Nem vagyok teljesen veled… Talán érted.

Zebegényinek arra sem volt ideje, hogy azt mondja, érti, mert Agnesa hirtelen felült az ágyban, majd felállt.

– Szállj le! – szólt Zebegényihez.

Az ágy matraca alá nyúlt, fölállította, kirángatta az ágyból, és elkezdte az ajtó felé húzni. Zebegényi segíteni akart, de Agnesa nem engedte.

– Hagyd! A teraszon tedd odébb az asztalt és a székeket!

Zebegényi így is tett, aztán fölkapta a borosüveget, és hosszan kortyolt belőle. Agnesa ledöntötte a teraszra a matracot, és ráfeküdt széttárt lábakkal, meztelenül. Zebegényi érezte, hogy ismét erekciója van, még egyet kortyolt a borból, aztán a matrachoz lépett, és lefeküdt Agnesa mellé. A nő felkönyökölt, megcsókolta Zebegényi mellét, aztán a hasát, majd szájába vette a nemi szervét, és szopogatni kezdte. Zebegényi előbb az ölébe omló, a sötétben is csaknem világító szőke hajzuhatagot nézte, aztán a tengert, a tengeren egy messzi hajó fényét és az olaszországi földrészen néha felvillanó világítótorony pislákolását. Hallotta a tenger hullámainak harsogását, érezte só és hal illatát, látta láthatatlanul is hatalmasságát, szájában érezte a csók és a bor ízét, és érezte Agnesa meleg nyelvét és száját ágaskodó nemi szerve körül. Valóságos volt, amit csak önkielégítés közben szoktak elképzelni a férfiak. Túl jó volt az összes érzék öröme. Aztán eszébe jutottak a gyerekei: a szőke, nyúlánk fiú a tengerparton és mellette a szőke lány, aki hosszú hajának a végét tépkedi. Magára vonta Agnesát, és szeretkeztek. Később Zebegényi a félretolt asztalhoz ült, bort töltött magának, és meggyújtott egy cigarettát. Agnesa a matracot cipelte vissza a szobába, az ágyba.

Zebegényi arra ébredt, hogy Agnesa hazajött a vásárlásból. Zsömlét hozott, lekvárt, tejet, bort, egy sört Zebegényinek az ébredéshez és salátához való zöldségeket. Zebegényi még evés előtt lement a partra, hogy ússzon egyet, s felfrissüljön. A fekete homokra futó, pezsgő hullámok szélénél négyen vagy öten is álltak, és a tengert nézték. Barnás medúzák tömege lebegett a sekély vízben. Egy szőke kisfiú hálóval emelte ki, és kupacba rakta a nyúlós, csípős állatokat egy fekete kő tövébe, ahol lassan szikkadni kezdtek a forró napon. De nem fogytak el, úgyhogy Zebegényi dühösen és izzadtan gyalogolt vissza a házhoz. Azt hitte, egész délelőtt fürödni és napozni fog Agnesával. Lezuhanyzott a kerti locsolócsővel, és közben káromkodott néha. Többé nem ment le a partra, a teraszról jól látta órák múlva is, hogy egy-két nyaraló még mindig a vizet nézi. Agnesa ragaszkodott hozzá, hogy Zebegényi sokat pihenjen, mert nem szeretett volna a hegyről visszafordulni vele. Délután fölmentek a templomhoz, ahonnan a csoport indult a csúcsra. Természetesen a templomtér sarkában kölcsönző volt, ahol beszerezhettek mindent, a bakancstól az esőkabáton át a hátizsákig. Agnesa megpakolta Zebegényi hátizsákját ásványvízzel, Zebegényi pedig melléjük csúsztatta azt a műanyag üvegbe öntött, fél liter bort, amit a nyaralóból magával hozott. Tartott tőle, hogy az előttük, azaz fölöttük álló kilencszáz méteren egyetlen bárt sem talál majd. A bukósisakokat és a vulkáni port és hamut megszűrő maszkokat a túravezető osztotta szét, indulás előtt. Még rekettyések, cserjék borították a kúp alját, de Zebegényinek már hol elvörösödött, hol elsápadt az arca. Szeretett volna lefeküdni, de Zaza, a bennszülöttarcú túravezető nem kímélte a turistákat, alig álltak meg pihenni. Zebegényi ekkor még nem sejtette, hogy két hét múlva, Nápoly mellett, Vico Equensében Agnesa azzal az ásványvízzel fogja majd megkínálni, amit a hátán cipel. Már az élettelen, vulkáni hamuval és kőtörmelékkel borított hegyoldalon jártak, mikor Zebegényi meglátta a nagy követ. Nekitámaszkodott, úgy, hogy a hátizsák súlya a kőre kerüljön. Pisilnie kellett, de Agnesa megállt mellette, nyilván azért, hogy megvárja, és közben a tűzhányóról elmagyarázta, hogy csak hajóról néz ki úgy, mintha a szabályos kúp alakú vulkán tetején lenne a kráter (egyébként a kúp görög nevéből ered a sziget neve), ők most éppenhogy fölé fognak kerülni, ahonnan csaknem belátni a kráterekben izzó, vörös tavakra, melyeket az alól a föltörő gázok a levegőbe repítenek, s a megkövülő lávadarabok a Sciara del Fuocón, a tűzcsúszdán gurulnak vagy csúsznak le, akár a tengerig. Zebegényinek rettenetesen kellett pisilnie, de azt még kivárta, míg megtudhatta, hogy a vulkán talapzata mintegy kétezer méter mélyen található a tengerben, ezért a magassága igazából összevethető lenne a háromezer-háromszáznegyven méter magas Etnáéval, a mérete persze nem, a Stromboli területe mindössze tizenkét négyzetkilométer, vagyis a csúcs magasságához képest igen kicsi.

– Menj, Agnesa, menj velük, majd mindjárt utánatok jövök!

– Csak nem gondolod, hogy itt hagylak?

Zebegényi mintha repülőről nézte volna: a fekete partot cérnaszálakként öltötték végig a fehér házsorok a kikötő mellett.

– Jó. Mert hugyoznom kell.

– Fordulj meg, és pisilj ide a kő mögé. Föntről mindent látnak – intett a fejével Agnesa a már két kanyarral fölöttük járó csoport felé.

– Nem bírok – nyögte Zebegényi, és a kőnek támaszkodva kigombolta a nadrágját, majd a kijárt, talpalatnyi szerpentinutat átívelve a meredeken aláhulló hegyoldalra, a vulkáni hamuba vizelt.

– Mit csinálsz? – kiáltott föl Agnesa, de már nem tudott továbbmenni a szép ívben csurgó, sárga sorompótól.

– Vedd ki a bort! – kérte Zebegényi.

– Milyen bort?

– Itt van a vizek között.

– Ne igyál bort! – tiltakozott Agnesa. – Így is alig tudsz feljönni.

– Akkor itt maradok – mondta Zebegényi, és begombolta a nadrágját. – Vedd már ki!

Agnesa kinyitotta a hátizsák száját, felkutatta benne a bort, és Zebegényi kezébe nyomta.

– Tessék! És ha nem pisálsz le, akkor most továbbmennék!

– Tessék – mondta Zebegényi, és két hajtásra kiitta a bort, amitől olyan újult erőre kapott, hogy a csúcson beérte Agnesát és a csoportot is majdnem.

Nem volt szerencséjük. Ezen az estén nem indult meg a lávaszökőkút. Két vörös nyílás mint Lucifer szeme nézett vissza rájuk, gázokat eregetett, s időnként egy-egy lávadarabot fölrepített, mintha mégsem szem lenne, hanem száj, és ki akarná köpni őket, de rendre visszahullottak a kráterbe. Ki akart törni, de nem sikerült neki. Agnesa mégis örült, és a tenger feletti naplementében is gyönyörködött, ezért Zebegényi is örült, és elhatározta, hogy a kikötőben vásárolni fog egy képeslapot, amin látható egy rendes kitörés. Lefelé másik úton mentek, s olyan porfelhőt csaptak, hogy igazán akkor talált hálára kötelező szerepére a száj elé erősíthető maszk. Zebegényit a teli üveg ásványvizek tolták lefelé, egészen hazáig, a bukósisakot vissza sem adta. Miután lezuhanyzott, megivott egy pohár bort, rávetette magát a nagyágyra, és azonnal elaludt.

Másnap reggel a teraszra kiakasztott, száradó ruháit látta meg először. Átkiabált a konyhába:

– Mi az, a tisztítóban nem szárították meg őket?

Mivel a konyha felől nem jött válasz, föltápászkodott, átment az étkezőhelyiségbe, aztán ki a teraszra, és onnan az üres partot is látta, csak Agnesát nem találta sehol sem. Visszament a házba, benézett a fürdőszobába, sétált egyik sarokból a másikba, míg Agnesa helyett rá nem lelt egy levélre és némi pénzre a nagyágy mellett. Leült, úgy olvasta el.

9.30-kor megy Milazzóba hajó (azt úgysem éred el), meg este is valamikor – ha vissza akarsz menni Szicíliába. Nápolyba 12.00-kor indul, ha eléred, talán még előbb jutsz oda, mint én – ha Vico Equensébe akarsz jönni. Ha oda… Én a hajnali hajóval megyek Milazzóba a kocsiért, aztán azonnal föl, Nápolyba, mert már várni fog Emma. Éjjel kimostam a cuccaidat. A kulcsot dobd be a postaládába! Döntsd el, mit akarsz! Majd én is eldöntöm. Csókollak, Agnesa.

Részlet egy készülő regényből.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben