×

Ne menjen a világ Csíksomolyóra!

Lukács László

2009 // 07-08
Moldvai adatközlőinknek említettük 1994 májusában, hogy odaútban pünkösd szombatján részt vettünk a csíksomlyói búcsún, így Szűz Mária tiszteletéről, a búcsújárásról is beszélgettünk. Pusztinában László Istvánné Barta Ilona (szül. 1923) és Lackó György Katalin (szül. 1931) nagy lelkesen két Mária-éneket énekelt nekünk:

I.

Van egy égi anyánk nékünk,
Ki el nem hagy soha engem,
Neve Mária,
Aki az én életemnek vezércsillaga.
Nem vagyunk árvák, van édesanyánk,
Ki a magas mennyekből gondot visel ránk.
Nem vagyunk árvák, van édesanyánk,
Palástjával takar be, úgy vigyáz reánk.

II.
Ki a jóanyát szereti, Szűz Máriát tiszteli,
Minden este elvégzi Mária olvasóját.
Szűz Mária, mennyek gyöngye,
Add áldásodat híveinkre!
Drágalátos szent kezedvel,
Ölelj münket kebledre!

Mária tiszteletire, akik idejöttetek,
A Szűz Mária fejire szép koszorút köttetek.
Szűz Mária, mennynek gyöngye,
Add áldásodat híveinkre!
Drágalátos szent kezedvel,
Ölelj münket kebledre!

Lészpeden Estyók Anti (szül. 1951) a csíksomlyói Mária-kegyhely keletkezéséről mondta:

„A régi öregek a csíksomlyói Szűz Mária szobráról azt beszélték, hogy a szobor régi időkben itten vót a baráti templomban. Úgy kijött, hogy az öregek észrevették, hogy Szűz Mária kérenkezik, hogy menjen, menjen el ezekről a helyekrül, mer jöttek a pogányok, jöttek a törökök, jöttek a katonák, jöttek, s itten nagy baj vót. S akkor összegyűjtöttek hat pár ökröt, szekeret csináltak, feltették a szobrot a szekerbe, és vitték. Vitték kifelé. Mikor már odaértek Csíksomlyóra, onnat többet nem bírták a szekeret, hogy húzzák tova. S akkor azt mondják, hogy akkor ennek itt kell maradnia Csíksomlyón. S akkor aztán ott le is tették a szobrot, ottan templomot is építettek. Előbb volt egy olyan kisebb templomka, ahova a szobrot bétették. Aztán azután építettek egy nagyobbat, és onnat indult el a csíksomlyói búcsú, hogy oda mennek.”

A kegyszobor Barátból való származtatásának mondáját Lujzikalagorból és Klézséről is ismerjük.1 Baló Marika (szül. 1913) az új keletű baráti búcsúról tájékoztatott:

„Barát Bákó mellett egy rendes katolikus magyar falu volt, most már el van románosodva, de katolikusok. S most csinálták Szűz Máriát, itt es megcsinálták Barátba. Olyan módúlag, ahogy van Csíksomolyón. Azért ne menjen a világ többet Csíksomolyóra, hanem megcsinálják, itt legyen, s itt álljon meg a világ. Igen, de ott szebb, oda mentünk, oda megyünk, mind úgy elmennénk, mikor elmenne ez a fél falu [Lészped], megijednének, mi van ott. A csángók oda mennek, mert ott magyarul imádkoznak. Itt, Baráton már románul imádkoznak, de ugyanazon a napon, szombaton van a búcsú, pünkösdkor, ahogy Somolyón. Felveszik Máriát, székre teszik fel, s hordozzák a templom előtt, s benn is mind Mária van. Azért, hogy ne menjen a világ Csíksomolyóra, hanem álljon meg itt. De azért ha tudnánk, újra elmennénk mindenki. Mindenki elmenne, mert soha nem talál egyik a másikval, mi magyar beszédért, magyar beszéd! Elvoltam, hála Istennek.”

A baráti ellenbúcsúnak Fosztó Ferenc külön tanulmányt szentelt. Legfontosabb megállapításait idézem: „Megfigyelhető, milyen bonyolultan interferálnak a különböző kegyhelyek vonzáskörei és a búcsúk időpontjai, de ennek ellenére létezik egy hagyományos búcsúrend, amely koordinálja a búcsúk sorrendjét, lehetőleg elkerülve az időbeli ütközést, egyidejűséget. Azonos védőszentű kegyhelyek esetében is a főbúcsúk időpontjai különbözőek. Barát esetében kivételről beszélhetünk: a főbúcsú időpontja (pünkösd szombatja) egybeesik a csíksomlyói nagybúcsú időpontjával. A magyarázat egyszerű: a baráti búcsút intézményesen időzítették akkorra, figyelmen kívül hagyva a hagyományt, vagy szándékosan ütköztetik a két búcsú időpontját, a környező falvak katolikus népének csíksomlyói búcsúra való zarándoklatát helyettesítve egy közeli, könnyebben elérhető bűnbocsátó szertartással. E feltevés mellett szól a somlyói Madonna lemásoltatása is. Az eredmény nem egyértelmű. A hívek elfogadták és interiorizálják az új kegyhelyet, de a búcsúkon való részvétel szempontjából Barát nem vetekedhet Csíksomlyóval.”2 A két kegyhely közti különbséget szemlélteti az ott szentmiseszolgálatot végzők egyházi hierarchiában elfoglalt helye is. Lészpeden említette egy asszony: a baráti búcsún egy esperes prédikált, mire a Csíksomlyót megjártak elmondhatták, hogy ott két püspök. Feltétlenül egyetértünk Fosztó Ferenccel abban, hogy a baráti búcsún megjelenő moldvai magyarok hatalmi manipuláció áldozatai.

Pusztinában említette Lackó György Katalin, hogy a Mária-énekeket az öregdeáktól [kántortól] tanulta: „Az öregdeáktól tanultam, mikor küsleány vótam. Az öregdeák kérdezte a kérdéseket a kicsikéktől: Hány Isten van? Azt mondták: Egy Isten három személyiben, Atya, Fiú, Szentlélek. Most is jut eszembe, pedig már hatvanhárom éves vagyok, de akkor hallottam csak magyar szót a templomban, mikor kicsi leányka vótam. A deák Bartos nevezetű vót, magyarul tanította a kicsikéket. Jut eszembe, a rózsafüzért amikor énekelték, akkor fújták, hogy: Dicsőséges olvasó s mennyei szép koszorú, legjobb részt választottál, s mert megkoronáztattál. Azok jutnak eszembe, mikor lyánka vótam, de utána nem hallottam magyar szót sohasem. Otthon én magyarul imádkozom a rózsafüzért, magyar imádságokat tudok elegendőt, de a templomban nem lehet, magyarul nem lehet imádkozni.”

Lészpeden Baló Marika kislánykorában még volt olyan deák, aki megtartotta magyarul a litániát. Már ők is románul tanultak az iskolában, de „egy kicsi időt” magyarul is. Aztán elkezdték tiltani, elhelyezték a magyar tanítókat. Szüleik idejében magyarul és románul is tanítottak. „Kicsit tudtak rományul, többnyire mind magyarul tudtak. Tudtak olvasni könyveket, aztán eltőtt [elmúlt] minden.” Marika itt elsősorban a deákok magyar nyelvű hitoktatására gondolt, nem az iskolára, a közoktatás nyelvére. Utóbbiról László Mihály 1877-ben a Magyar Földrajzi Társulatban tartott előadásában elmondta, hogy Romániában: „Tanítni és tanulni csak románul szabad.”3 Gondoljunk bele, Románia ekkor még a Török Birodalom része. A függetlenné válás (1881) után ez a szemlélet még inkább erősödött, bár a területi gyarapodást követően (1920) Erdélyben tarthatatlanná vált, Moldvában a mai napig megmaradt.

Marikáéktól a rendőrség a magyar nyelvű könyveket elvitte. Sepsiszentgyörgyön vannak rokonaik, s azok küldték a nagy, drága imakönyveket, énekeskönyveket. Azzal is meggyanúsították őket a rendőrök, hogy a könyveket Kallós Zoltántól kapták. Kétszer is benn jártak a milícián, hogy a régi könyveiket adják vissza, de soha nem kapták meg. A rendőröket közben ki is cserélték, s az újak azt mondták, hogy ők nem látták a könyveket, nem tudják, hol vannak. Most is van magyar imakönyvük, énekeskönyvük, de azok: „Régiek vótak, azokat szerettük, más nevek vótak, mi azokat felvettük, megszoktuk vót, hogy milyen énekek azok, s milyen szók. Most ezek más szavak, sok minden van változva, de lehet érteni.”

Bogdánfalván panaszolta el Gelencsér Józsefnek a hetvenhét éves Andor János kántor: „Vannak írások, énekek is vannak Szent István királrul. De nem birom tudni. Vót egy könvem, mellet elvettek a gonoszok, abban vót ének Szent István királrul.”4 A szélsőséges politikai rendszerek embertelen kilengéseire emlékeztető könyvelkobzásokról szomorúan tudósít Jáki Sándor Teodóz atya is: „Az 1960-as évek elején a moldvai csángómagyar testvérek életében jött egy – már nem első, hanem sokadik – léleksorvasztó terror, amikor szuronyos »hivatalosak« a házkutatás során mindent fölforgattak, a szekrényekből mindent kiszórtak, mert a Kancionálist keresték! Ha megtalálták, elkobozták, és a közelgő karácsony ünnepén a tanácsháza előtt halomba rakták, és… elégették: a magyarsághoz tartozás utolsó írásos szimbólumát. Azokban az években volt olyan község, ahol bármilyen magyar nyelvű könyvet találtak a házaknál, tulajdonosának a nyakába akasztották, két »hivatalos« ember gumibottal végigkergette a falun, és közben románul ordítozták:

– Így jár az, aki magyar könyvet rejteget.”5

A régi könyvek mindennapos használói az egyházközség szolgálatában álló kántorok, deákok voltak. Bandinus érsek moldvai utazása eredményeként 1648-ban írt latin nyelvű munkájában a hívek és a deák viszonyáról olvashatjuk: „Vannak katholikusok is, kik Karácson, Húsvét és Pünkösd ünnepein kívül szentegyházba nem járnak, ’s némellyek ollyanok, kik a’ sz.misét ének és prédikáció nélkül semminek tartják, ’s következőleg anyanyelven éneklő és olvasó diákjokat a’ papnál, püspöknél, sőt a’ bibornokok gyülekezeténél is többre becsülik.”6 Rubinyi Mózes szerint a kántorok mind magyarföldiek: „Alig van csángó falu, a melyikben ne volna egy-két vagy több székely család. Ha más nem, legalább a kántor magyarföldi. A kántorok mindenütt magyarok, mert még hol a legtöbb tért hódított is az oláh nyelv, az istentiszteletben, még ott is magyarul morzsolják le a Miatyánkot és az Üdvözlégyet.”7 Lükő Gábor helyszíni kutatásai is megerősítették, hogy a moldvai magyar kántorok mind székely eredetűek, mert Moldvában nem volt katolikus kántorképző. Románvásár környékén az 1930-as években is a régi székely eredetű kántorok leszármazottai vagy tanítványai viselték a kántori hivatalt. Lükő Gábor az itteni magyar folklór székelyes jelenségeit a székely kántoroknak tulajdonította.8

Csűry Bálint 1928-tól négy ízben is a moldvai magyarok között kutatott. Úti beszámolójában a deákoknak a magyar nyelv megtartása érdekében akkor még eredményes munkáját részletesen bemutatta: „A Szeret jobb partján levő falvakban úgy érzi magát az ember, mint aki rég elszakadt atyafiakra bukkan. Mi őrizte meg eddig ezt a mindenkitől elhagyott szeretmenti néptöredéket nyelvben is, erkölcsben is magyarnak, egyfajtának?... Egyik okát buzgó katolikus voltukban láttam. Bár magyarságukat jobban megvédené, ha hitük protestáns volna, mert éppen katolikus egyházszervezetük nyit egyik felől kaput magyarságuk ellen, mikor megengedi, hogy tőlük idegen anyanyelvű legyen lelkivezérük. Eddig még magyarnyelvű volt a kántoruk, vagy mint ők nevezik, a gyák v. deák, kinek megtartásába vagy elbocsátásába nekik is van befolyásuk. Hallottam esetet, hogy a deákot a nép elbocsátotta állásából, mert nem tudott magyarul. A deák tartja a vasárnap délutáni hatórai istentiszteletet. Ő oktatja a serdülő ifjúságot a vasárnapi iskolákon a vallásra. A templom a csángók vasárnapi gyülekező helye. Felejthetetlen benyomást tett rám, mikor első alkalommal jelen voltam egy ilyen vasárnap délutáni tanításon és istentiszteleten. A csángó nők színes háziszőttes vagy hímzett viseletükben, a férfiak fehér, nyári vászonruhában, hímzettnyakú ingben, fekete szálakkal tarkázott piroscsíkos övvel jelentek meg. Nők és férfiak külön csoportban ültek. Elöl az öregek, hátul a fiatalok. Közvetlenül a szószék és oltár körül a gyermekek. A deák, vagyis a kántor épp olyan ruházatban, mint a többi falusi férfiak, kiáll a középre és tanít, imádkozik a csángók nyelvjárásában… A kántor a vasárnapi iskolásoknak Mária Magdolna történetét elbeszélve, a bűnről tanított, a hazugságról, mások rágalmazásáról, mint a legelterjedtebb bűnökről… A deák vezeti az egész délutáni istentiszteletet. A litánia egyes mondatait éneklő hangon s a jellemző sz-ező csángó nyelvjárásban adja elő: »Ó Jézusz, ó Jézusz, ó Jézusz! Légy irgalmasz, légy kegyelmesz!« A nép minden mondatot hangosan utána mond, valósággal utána kiált a deáknak.”9

Tánczos Vilmos az 1980-as években még találkozhatott a moldvai magyar öregdeákok utolsó képviselőivel vagy leszármazottaikkal, figyelemre méltó néprajzi esszéjében állított nekik örök emléket.10

Jegyzetek

1 Bosnyák Sándor: A magyarok krónikája napjaink szájhagyományában. Örökség, 1993, 2. 10.; Tánczos Vilmos: Adatok a csíksomlyói kegyhely búcsújáró hagyományainak ismeretéhez. In Népi vallásosság a Kárpát-medencében. I. Szerk.: Lackovits Emőke. Veszprém, 1991, 137–141.; Turai Tünde: Történeti tudat vizsgálata Klézsén. In Csángósors. Budapest, 1999, 136.

2 Fosztó László: Csíksomlyó és Barát. In Csángósors. Budapest, 1999, 105.

3 László Mihály: A bukovinai és moldvai csángók. Földrajzi Közlemények, V. 1877, 194.

4 Gelencsér József: Szent István a csángóknál. Fejér Megyei Hírlap, XLVI. 1994, 8.

5 Jáki Sándor Teodóz: Csángókról, igaz tudósítások. Budapest, 2003, 29.

6 Gegő Elek: A’ moldvai magyar telepekről. Buda, 1838, 165.

7 Rubinyi Mózes: A moldvai csángókról. Vasárnapi Ujság, XLVI. 42. 1900, 692.

8 Lükő Gábor: A moldvai csángók. Budapest, 2002, 79.

9 Csűry Bálint: Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt. Debreceni Szemle, VIII. 1934, 247–248.

10 Tánczos Vilmos: „Deákok” moldvai magyar falvakban. Keletnek megnyílt kapuja. Kolozsvár, 1996, 190–222.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben