×

Mint az árnyék és az álom

Emlékezés Podolszki Józsefre, 2. rész

Hornyik Miklós

2009 // 07-08
Halála után megjelent Furcsa tűz című versciklusában ezt olvashatjuk:

Uram,
hagyjuk abba végre,
menjen a fenébe,
ki merre lát.

Nyomban ezután így fordul a Teremtőhöz: „Borítsd rám / a világmindenséged!” Majd nyers cinizmussal: „Azt mondják: / Felszaporodtak cellámban a sokféle tekercsek. / Én meg mondom nekik: / Hála az Úrnak, sok az eretnek, / S a máglyatűznél éjjel is írogathatok”. Végül pedig: „Számon kérik tőlem, mennyire erős a hitem. / És fenyegetőznek: / letépik rólam a csuhát, / csak meztelen lelkem fog majd lobogni. / Furcsa tűz lesz, Uram.”

*

A nyolcvanas évek elején állóháborút folytat az Új Symposionnal, a Híd folyóirattal és a Forum Könyvkiadóval.

Életrajzi kalauz című kézikönyvének harmadik kötetében Kalapis Zoltán így foglalta össze ekkor keletkezett vitacikkeinek azonos indítékát: „…hadat üzent csaknem az egész itteni literatúrának, rohamot indított a Híd ellen, hadakozott az Új Symposionnal. Egyéneket perzselt meg kritikai lángszórójával, a »gondosan sterilizált« irodalmi és szellemi élet jelenségeit tűzte tollhegyre.”

Azt rótta föl az irodalmi szerkesztőknek, hogy tücsköt és bogarat is szívesen közölnek akár könyv alakban is, ám mereven elzárkóznak a valóságirodalom publikálásától.

Az érintettek először úgy tettek, mintha nem értették volna meg a szándékát, aztán készakarva félreértették, amit mondott, végül pedig, kifogyva a valóságos érvekből, rajvonalba fejlődtek, és össztüzet zúdítottak rá.

Hét-nyolc évvel a Podolszki-vitacikkek megjelenése s a hivatalosan soha be nem ismert cenzúra megszűnte után, a Magyar Szó 1989. február 19-i számában ezt írta Csorba Béla:

„A botcsinálta cenzorok, a botcsinálta irodalmi csinovnyikok és a botcsinálta kultúrpolitikusok érdekeit oly gyakran kiszolgáló dilettánsok irodalomellenes (és végső soron szabadságellenes) ténykedésének kiküszöbölése vagy legalább elhárítása érdekében javaslom jugoszláviai magyar írótársaimnak,

- hogy a lehető legrövidebb időn belül konkrét javaslatokkal, felelősségteljes határozatokkal tegyük a Forum Kiadó mellett működő Alkotók Gyűlését íróink és irodalmunk tényleges érdekvédelmi szervezetévé;

- hogy az Alkotók Gyűlésének a jövőben közvetlen beleszólása legyen a Forum Kiadó és folyóiratai főszerkesztőinek megválasztásába;

- hogy az Alkotók Gyűlése a jövőben ellenőrizze és véleményezze a kiadói tanács(ok) munkáját;

- hogy szűnjön meg a Forum Kiadó, a Híd és a Létünk uniója;

- hogy az Alkotók Gyűlése létesítsen etikai és szerzői jogvédelmi bizottságot, amely ellenőrizné az alkotói szabadság elvének gyakorlati megvalósulását, s állást foglalna esetleges vitás kérdésekben;

- hogy a kiadói tanács(ok)ba alkotók, és ne lélektelen hivatalnokok, korrupt, hatalmaskodó politikusok kerüljenek;

- hogy a »többszörösen kompromittálódott« közéleti »nagyságok« azonnal hagyják el a Forum Kiadói Tanácsát, vagy váltsák le őket [a szóban forgó Tanácsban üldögélt Major elvtárs is – de miért is ne üldögélhetett volna ott, egy alkalmas forgószékben, amikor bőven volt ideje a káderpolitikai tanácsadásra?];

- hogy szűnjenek meg az irodalmi monopóliumok;

- hogy sürgősen történjék fiatalítás a Forum Kiadóhoz tartozó Híd és Létünk című folyóirat élén.” [Rehák László 1971-től, Bori Imre pedig 1985-től kezdve csaknem két évtizeden át szerkesztette a Létünk, illetve a Híd című folyóiratot.]

Csorba Béla fölforgató javaslatait az illetékes főtisztviselő, Bányai János álmatagon és nagy rutinnal elengedte a füle mellett – 1983 és 1987 között Bányai a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője, 1987 és 1991 között pedig a vállalat vezérigazgatója, közben egyetemi rendkívüli és rendes tanár a Magyar Tanszéken –, az idézett látleletet azonban senki sem cáfolta meg.

Erre ugyanis nem volt igazán szükség. A Belgrádban meggyökereztetett szokásjognak megfelelően minden, állambiztonságilag megbízható magyar káder továbbra is ugyanazt a tisztséget töltötte be a délvidéki magyar kultúrában, mint korábban.

A nyolcvanas évek elején Podolszki tehát a Híd, az Új Symposion és a Forum Kiadó által gyakorolt fehérkesztyűs cenzúrát tette szóvá, de ő is csak süket füleknek beszélt, miként az évtized végén Csorba Béla.

A Sziveri-féle Új Symposion szerkesztéspolitikáját bíráló későbbi megnyilatkozásaira már árnyékot vetettek a politikai háttérszövődmények: ez idő tájt ingott meg az őt cenzúrázó Sziveri János s az általa szerkesztett folyóirat köré tömörülő fiatal írók helyzete, akik közül egy-kettő korábban támadásba lendült ellene (pl. Radics Viktória: Üdvözlőlap, a valóságirodalom atyjához címezve. Új Symposion, 1982/212.).

A Forum Lapkiadóban és más okokból ugyan, de az újvidéki Hungarológiai Intézetben is ekkor kezdődtek meg a személyekre szabott kíméletlen leszámolások, s a különféle átfedések következtében a kényszerű vagy önként vállalt szerepjátékokból ép bőrrel szinte senki sem menekülhetett ki. Azok sem, akik nem a megfelelő időben, de minden alkalommal nyíltan elmondták a véleményüket, mint Podolszki a Forum-hetilapok összejövetelein, és azok sem, akik az elbeszélő elem („narráció”) és a befelé forduló figyelem („reflexió”) elemzőiként, a prózapoétikai metafikcionalitás jegyében sohasem szólaltak meg, csak kisebbségbe taszított, politikailag megbélyegzett és állásvesztésre ítélt kollégáik ellen szavaztak minden lehetséges alkalommal, mint Thomka Beáta a Hungarológiai Intézet közgyűlésein.

A történteket Csorba Béla és Vékás János A kultúrtanti visszavág (1994) című dokumentumgyűjteménye és Csorba egykorú naplójegyzetei örökítették meg (Ex Évkönyv 1990), az intézeti-tanszéki botránysorozatról pedig Podolszki Tanár úrék leszámolnak című, hátrahagyott cikke adott áttekintést (7 Nap, 1989. február 10. és február 17.).

Hátrahagyott cikke, mert megírása idején a Tanár úrék leszámolnak nem jelenhetett meg nyomtatásban.

*

– Már nem sokáig leszünk egymás ellen áskálódó, rossz szomszédok – zörgetett be hozzánk egy késő délután a szája sarkában füstölgő elmaradhatatlan cigarettával.

Egyedül olvasgattam otthon, s miután beljebb invitáltam és hellyel kínáltam, tág ívű mozdulattal letett elém az asztalra egy látogatási ajándéknak szánt, majdnem üres borpárlatos üveget a hozzá tartozó csavarmenetes bádogkupak nélkül, és lezökkent az egyik fotelba. Apró, de sokatmondó jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy a hiányzó szeszmennyiségnek már kizárólag ő a gazdája.

– Nemsokára már nem leszünk szomszédok – ismételte meg. – Marcsival és Ágikával Topolyára költözünk. Elcseréljük a lakásunkat egy háromszobás topolyai lakosztályra.

Irodalmi hadakozásai és politikai csatározásai nem múltak el következmények nélkül. A Forum-házban megritkult körülötte a levegő (vitacikkeinek elvi kitételeire az érintettek egy része úgy válaszolt, hogy többé nem fogadta a köszönését), s olyan előérzete támadt, hogy előbb-utóbb még inkább ki fogják közösíteni.

– Annyi baj legyen – mondta látszólag egykedvűen, de megéreztem a hangjából, hogy nem egészen így gondolja. – Nemsokára már bottal üthetik a nyomomat az irodalmi ellenlábasaim meg a Forum belügyes szaglószervei is.

E lehetőség említésekor vidor kedvre derült, széles mozdulattal kitöltötte magának a nekem szánt csekély italmennyiséget, és lesodort az asztalról egy háromágú korondi gyertyatartót, egy azonos díszítésű vázát meg egy mit sem sejtő miskolctapolcai cserépmalacot.

– Hoppá! Mi a szösz… Nahát – mondta meglepetten. – Hogy vinné el az ördög!

– Már el is vitte – nyugtattam meg, és fél térdre ereszkedve gyűjtögetni kezdtem a padlóról a cserepeket és a szétgurult aprópénzt. – Arra volnék kíváncsi, hogy miről írsz majd ezután a Képes Ifjúságban.

– Belpolitikáról egyelőre semmit – válaszolta Jóska megfontoltan, s hogy kiköszörülje az iménti csorbát, elkezdte összeillesztgetni Csongor malacperselyének szétszéledt alkotóelemeit, e művelethez azonban még nem álltak rendelkezésére a fontosabb részelemek.

Térdepelve, guggolva és négykézláb araszolva beszélgettünk tovább, törmeléket és fémpénzt szedegetve a padlóról.

– Abban állapodtam meg önmagammal – szuszogta a szomszédom, és egyensúlyát keresve beletenyerelt egy kisebb cserépkupacba –, a fene egye meg, hogy hétről hétre olyasmit írok majd, amihez kedvem lesz: jegyzetet, tárcát, riportot, esetleg könyvismertetést is… Szeretnék végre kikecmeregni ebből a langyos és szaros újvidéki kacsaúsztatóból, mert már nagyon elegem van belőle.

– Mikor látunk ezután?

– Hetente egyszer leruccanok Újvidékre, és beülhetünk a Dominóba egy-két pohár beszélgetésre.

– Lesz szálláshelyed, ha lekésed az esti vonatot?

– Ha szilárd koszttal nem is, meleg kvártéllyal Dormán Laci fogad – vázolta föl az új kor nyitányának bizarr kilátásait. – Tapintatos formában arra kért, hogy a pajkos kedvű hölgyismerőseimet lehetőleg ne vigyem föl hozzájuk, mert náluk már minden szobában kis Dormánok szaladgálnak, és Anikó, a jelenlegi felesége különben sem helyeselné azt, ha a lakásukban kettejükön kívül mások is féktelenül kicsaponganának. Azt ígérte, akkor is megágyaz nekem, ha bejelentetlenül érkezem hozzájuk, ha máshol nem, a fürdőkádjukban, ha pedig már abban is egy Erdélyből menekült magyar népi iparművész tartózkodik, ami újabban egyre gyakrabban előfordul, éljen Drakula gróf és méltó utóda, domnule Ceaułescu – …mit is akartam mondani?… Valamit a káddal kapcsolatban… Igen… Szóval, ha foglalt lesz a fürdőkádjuk, ő majd szerez valahonnan egy kiselejtezett nyoszolyát a részemre, és beszuszakolja a sötétkamrájába, ahol még van egy kevés hely a káposztáshordói mellett… Jó ember a Dormán, pedig református.

*

A nyolcvanas évek elején már nem találta a helyét ifjúsági hetilapunknál, mert fiatal költő-riporter barátja, Tari István kivételével szellemi értelemben társtalanná vált a szerkesztőségben.

Juhász Erzsébet 1975-ben a Magyar Tanszék könyvtárosa, Bognár Antal az Új Symposion szerkesztője lett. Domonkos István 1979-ben Svédországba költözött a családjával. Dormán Lászlót nem érdekelte az újságírói látszattevékenység, csak tessék-lássék tette a dolgát a szerkesztőségben, szabad idejében dzsesszműsorokat szerkesztett az Újvidéki Rádióban, Dudás Károly pedig 1983 decemberétől a szabadkai 7 Nap riportereként folytatta a munkáját.

Egy évvel később Podolszki Jóska is a szabadkai hetilap munkatársa lett.

Topolyára költözésük után már csak ritkán találkoztunk. Néha feljött hozzánk egy kávéra. Könyvet cseréltünk, irodalmi és családi dolgokról beszélgettünk, de mindig villámsebesen telt az idő, már ment is tovább, sajtótájékoztatóra, interjút készíteni, vagy találkozója volt valamelyik újvidéki barátjával, ismerősével.

Egy este fölhívott telefonon, és bejelentette: hamarosan a tengerpartra költözik a családjával. Nem magyarázta meg, mi az oka újabb hely- és környezetváltoztatásának, pedig kétszer is rákérdeztem. – Ezt hagyjuk – mondta kedvetlenül –, túl hosszú a történet, majd elmondom egy másik alkalommal. – Arra kértem, elköltözésük előtt találjunk alkalmat egy rövid beszélgetésre, igazodni fogok az időbeosztásához. – Néhány könyved is nálam van még – emlékeztettem a tartozásomra –, ne postán küldjem utánatok a csomagot.

Szombaton kora délelőtt a Dominó Kisvendéglőben vártam rá. Nem családi környezetben akartam vele beszélgetni. A vasútállomásról érkezett, útitáska nem volt nála, úgy tervezte, délután visszautazik Topolyára.

Üres volt az étterem, fölfordított székek borították az asztalokat. A takarítónő nemrég fejezte be a munkáját, enyhe porszag érződött a levegőben, a kőpadlót nedves törlőrongynyomok tarkították. A söntésben telepedtünk le.

Kávét és ásványvizet rendeltem. Jóska pogácsát is kért, otthon nem volt ideje reggelizni.

Komoly volt és szótlan.

– Nem lesz könnyű a tengerpartról tudósítanod a 7 Napot – jegyeztem meg, kiindulópontot keresve a beszélgetésünkhöz.

Arra gondoltam, hogy Domonkos István után őt is elveszítjük majd. Két lányával, a fiával és tanítónő feleségével Domonkos már hat éve Svédországban élt, s kereken hat éve egy sort sem írt. Barátja, Várady Tibor egyszer-kétszer meglátogatta; tőle tudtam meg, hogy a Kormányeltörésben és a Kuplé szerzője egy elmegyógyintézetben kapott munkát, ápoló lett vagy gondnok, egy ottani incidens után pedig tenisztrénerként kereste a kenyerét, s azt is, hogy már nem érdekli a versírás.

Átfutott rajtam, hogy Jóska is elszigetelt környezetben, Mészöly Miklós hasonlatával: hangelnyelő holttérben tengődik majd ezután. Újvidéken, Topolyán és Szabadkán is otthonos közegben mozgott, mindhárom városunkban sokan ismerték, sokan becsülték és kedvelték, de lent, a tengerparton már aligha ereszt gyökeret.

Végül, irodalmi dolgainktól függetlenül, szüntelenül az motoszkált bennem, hogy elköltözésük után már alig-alig látjuk majd egymást, s ha akaratunkon kívül is, rövidesen véget ér a barátkozásunk. Ebben persze jó adag önzés is volt a részemről: kevés emberrel tudtam olyan gyorsan és olyan természetes módon szót érteni, mint ővele; válságos helyzetekben egy elejtett utalás, egy cinkos szemvillanás is elegendő volt ahhoz, hogy megértsük egymást.

– Heti esemény-összefoglalót bárhonnan küldhetek a 7 Napnak – mondta Jóska közönyösen, mint akit nem érdekel a jövőbeli munkája. Az ő gondolatai is másfelé kószáltak.

– Oktalanul kemény önbüntetésre készülsz – szaladt ki a számon. – Végiggondoltad, hogy mekkora ára lesz ennek az áttelepedésnek?

– Lehet, hogy nem igazán gondoltam végig, de egyszerűen mehetnékem van – szakított félbe, egy kis felindultsággal a hangjában. – Orvosi szaknyelven ezt az állandó mehetnéket temporális epilepsziának nevezik. Ismered a mondást, régebben mindketten gyakran idéztük: „Állítsátok meg a földet, le akarok szállni!” Hát körülbelül erről van szó. Lent, a dalmát tengerparton talán kitisztul a tüdőmből az itt megrekedt rossz levegő. Volna okom az önbüntetésre, de Zadarba való költözésünk az én esetemben nem más, mint menekvés. Ne kérdezd, hogy mi elől. Ha mégis balul ütne ki a dolog, nincs akadálya annak, hogy visszatérjünk Topolyára, Szabadkára vagy Feketicsre. A tengerparti lakásunkat bármikor elcserélhetjük egy kisebb falusi házra is. Persze olcsó falusi házra gondolok.

– Szép lakásotok lesz? – kérdeztem rövid szünet után, ostobán. Legkevésbé az új lakásuk minősége érdekelt.

Fanyarul elmosolyodott. – Igazi sirályfészek. Egy toronyház hetedik emeletén lakunk majd, kilátással a borszínű tenger torlatára. S ha az ablakon kihajolunk, fölpillanthatunk a nagy kerek kék égre.

Ne hülyéskedj, Jóska, gondoltam magamban, most az egyszer ne hülyéskedj. Most nem arról van szó, hogy a szellemi fölülemelkedésünkkel, a logikai bakugrásainkkal és a választékos irodalmi idézeteinkkel elkerüljünk vagy érzelmileg semlegesítsünk egy apróbb-nagyobb kellemetlenséget. Most sokkal többről, az egész további életedről van szó.

– De hát mi indított arra, hogy a tengerpartra költözzetek? Honnan támadt ez a hajmeresztő ötleted?

– Onnan, hogy lakáscserét ajánlott a Tyíró.

Tyíró (´ira, ´irilo) vajdasági szerb katonatiszt volt, aki a horvát tengerparton teljesített szolgálatot. Húsz éve élt Zárában a feleségével, ott születtek a gyermekei is. Nem volt ínyére a horvát környezet. A katonai parancsnokság épületében és munkahelyén, a kaszárnyában nem az ő anyanyelvén kötekedtek-káromkodtak a tiszttársai, a vendéglőkben nem az ő gyomrának való ételeket szolgáltak föl a pincérek (birkahúst nem lehet tintahalra cserélni), a dalmát konobákban nem az ő lelkét karbantartó harcias šumadijai nótákat játszottak a zenészek, s lakhelyén, ebben az észak-dalmáciai katolikus városban még egy valamirevaló ortodox templom sem épült, ahol koromfeketére festett, keményre sütött szakállú pópákkal az anyanyelvén válthatott volna szót az élet köznapi dolgairól és a szerb nemzet sanyarú helyzetéről. Anyanyelvű iskola hiányában a gyermekei kezdtek elhorvátosodni, pedig ahogyan költő-riporter barátomnak elmondta, otthon minden héten szigorú leckét adott nekik hagyománytiszteletből és nemzethűségből, a felesége pedig, aki nem volt állásban, megtanította őket cirill betűvel írni.

Sokféle értelemben átböjtölt húsz szolgálati éve után áthelyezését kérte Topolyára, ahol a szülei éltek. Miután nagy nehezen megkapta fölöttesei kelletlen beleegyezését, apróhirdetésben lakáscserét ajánlott az érdeklődőknek. Jóska az újvidéki szerb napilapban bukkant rá Tyíró százados (vagy alhadnagy) kedvező ajánlatára.

– Indulnom kell – állt föl az asztaltól Jóska –, néhány dolgot még el kell intéznem a városban.

Kisétáltunk az utcára, kezet fogtunk, ügyetlenül meglapogattam a vállát.

Néhány lépés után visszafordult.

– Már te sem vagy a régi.

Nem értettem, mire gondol.

Csúfondáros fény villant a szemében. – Valamit otthon felejtettél – mondta, és búcsút intve elindult a belváros felé a föltámadó napsütésben.

Arra emlékeztetett, hogy otthon felejtettem a könyvcsomagját.

*

Két hónappal később rövid levelet kaptam tőle. „A könyveimmel ne törődj”, írta. „Ne add postára a csomagot, mert a lakásunkban még teljes a zűrzavar. Majd magaddal hozod, ha Dalmáciába jöttök nyaralni, és rajtaütésszerűen meglátogattok bennünket. – Címünk a következő: Zadar, Branimirova obala 14/7, trónterem, balra. – Ha legközelebb a Dominóban jársz, ami szerintem a mai napon meg is fog történni, add át üdvözletemet a szép keblű, okos fenekű csaplároslánynak, bőkezű hitelezőnknek, Kántor Lajos úrnak és a suszterlegények rangidős képviselőjének, Hauzer énekművész úrnak. – Katit és Csongort szeretettel üdvözlöm, Téged csak módjával és fenntartásokkal. – Jóka”

Nyári napjainknak alkonyulatánál, szerda esténként Hauzer bácsi, a nyugalmazott ortopéd cipész a suszterlegények nótájával várt bennünket a Dominó Kisvendéglő kerthelyiségében: „Suszterlegény akart hozzám járni. / Ki akarta a csizmámat sámfázni. / Suszterlegény, nem vagyok én dáma, / Verje a faszöget az anyja piros papucsába.” Jóska ilyenkor nem tudott betelni, nem a kisiparos-dalocska félnótás szövegével, mert azt ő is betéve tudta, hanem Hauzer úr fenn szárnyaló dallamvezetésével és mulatságosan változékony, ravaszdi arcjátékával. Miközben a madárcsontú kis öreg, bele-belenyalintva a borospoharába, az asztallapot csapkodta a tenyerével, és a suszterlegények győzelmi indulóját fújta földöntúli fejhangon, Jóska lidérces hangokat adogatott ki magából. Halkan nyihogott és kurrogott, és amikor már nem volt képes kordában tartani a rekeszizmait, egy fiókáit védelmező királysas elszántságával vérfagyasztóan fölvijjogott. Asztaltársaságunk újdonsült tagjai ilyenkor megkövültek, elnémultak, majd lélegzetvételnyi csönd után kórusban elbődültek.

Nagy sikert arató művészi produkciója befejeztével Hauzer úr az ünnepi alkalomhoz illően összeütötte a bokáját, szertartásosan meghajolt, és a vidéki bonvivánok ragacsos mosolyával megköszönte „Podolszki szerkesztő úr megtisztelő jelenlétét és az ő művészi alkotómunkájához erőt adó, elismerő és zajos tetszésnyilvánítását”. Ezt a jelenetet több alkalommal is eljátszották egymásnak, meg persze nekünk is. Kell egy kis hülyeség az élet elviseléséhez, gondoltam magamban ilyenkor, Zorbász, a bölcs görög nevezetes mondását módosítva. Táncoljunk egyet utoljára, ha elsüllyedt a hajónk, és semmink sem marad utána.

*

Podolszki József költészetében az ítélet határozottságával kimondott szólamok („Hiszek a megváltóban”; „Helye van e vidéknek s népnek valahol”), a zengő hangon megszólaló, nagylélegzetű versek a depresszió árnyékában születtek.

Ha keletkezésük sorrendjében vizsgáljuk meg a műveit, azt fogjuk tapasztalni, hogy egy-egy szentenciaszerűen fölépített megnyilatkozását ironikus és groteszk, gyakran önellentmondásos fragmentumok és félbehagyott gyónáskísérletek előzték meg, és ugyanilyen, vers előtti állapotot tükröző, tartalmi és formai értelemben egyaránt széttartó szövegkísérletek követték. Már Koponyatörés című, második versgyűjteményét is ez a kettősség jellemezte.

Kemény és kitartó küzdelmet folytatott önmagával a jobbik írói énje megóvása és kibontakoztatása, a magántermészetű gondjait kizáró, tisztultabb és emelkedettebb, objektív líra megteremtése végett, ám mindent ésszerű okokra visszavezető, iróniára és cinizmusra hajlamosító alkata nemritkán útját állta e megtervezett költői kiteljesedésnek. Költészete a nekihevülő pátosz és a földre visszarántó, gúnyolódó fintor, a magasrendű lírai költemény és a groteszk-cinikus helyzetdal között ingadozott.

Kőtábláim válladra című ciklusának egyik műhelyvallomásában megörökítette azt, hogy írás közben milyen ellentmondásos érzelmek és gondolatok környékezték. Alkati kettősségét mély depresszió táplálta:

Bárddal a szomorúság gerincére sújtok
roppanva válik csigolyától a másik csigolya
páncélburkából markomba fordul a fehér velő
kékült nyomai egy-egy gondolatnak
véraláfutásos sok remény rég elszakadozva
fel az agyig s feslett szövetei a jó szeretésnek
mindezt két ujjheggyel gombócba gyúrom
lenyomom a vers sötétlő torkán
nehéz emésztésű fűszeres étel
ül majd álmaimra és pépes a reggel is
alaktalan minden vállalkozás

Nem sok versének sikerült hibátlan, szilárd formát kölcsönöznie, mert erre már nem volt ideje, de nem írt kevesebb jó verset, mint legjobb kortársai. Költészetének valóságos értéksúlyát talán azért nem érzékelték bírálói és méltatói sem, mert életében megjelent mindhárom versgyűjteménye kidolgozatlan vázlatok, felemás szövegkísérletek és ötletszerű verskezdemények hordalékát is magában foglalta.

Korai halálának előérzetét nemcsak posztumusz kötetének néhány utalásában rejtette el. Barna című versgyűjteményének Szomorú így az éjszakában kezdetű darabja a költészetet, a „beszédet” a halálfélelem elleni védekezés eszközeként jelenítette meg:

Szomorú így az éjszakában
verseket írni vakírással
és bízni egy jövendő század
értőbb türelmében
hisz a beszéd a zabos fenekűek
a nyughatatlanok a bőrükből
kiszivárgók repedők áradók
a türelmetlenek s a tűrhetetlenek menedéke
a falánk világfogyasztóké
a mindenféle kétes külsejű
megbízhatatlan népséget szórakoztatóké
a beszéd a korai haláltól menekülőké
a hálókban reménytelenül vergődőké
a zűrzavarba süppedőké
akik hóborította határon gázolnak tornyokat sejtve
egy kisebb szélviharban

Hagyatékából előkerült versei liturgikus hangvételű lírai naplójegyzetek, a hontalanság, az önmagába záruló magány és a végső számvetés: az elveszettség bizonyosságának emlékjelei. Kéziratos rövid strófái már egészen másféle „helyzet”-dalok, mint a célratörő, hódítani akaró és győzelmet remélő fiatal költő hányavetien bátor, politikai felhangokat is megszólaltató, avantgárd divatot követő, anarchista szemléletet tükröző programversei. A hátrahagyott Podolszki-versek a lefegyverzett, kiszolgáltatott ember tragikusan rezignált búcsúszavai, aki már nem sújthat bárddal a szomorúság gerincére.

Hogy első verskísérletétől az utolsóig mekkora belső utat tett meg, leghívebben szerelmes versei szemléltetik.

Podolszki, a fiatal költő a szavakkal és hasonlatokkal való túlbonyolított, manierista játékok kedvelője volt, a kamaszosan szellemes fordulatoké, a polgárpukkasztó tréfáké, aki minden esetben a néven nevező szókimondást részesítette előnyben:

Ha tudnátok lányok hogy
kis melleitek még felbontatlan
lepecsételetlen sürgönyök

s ágyékotokban a keresett telefonszám
a fel nem hívható
ha tudnátok
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

mindenképp jézus példáját követve
állhatnék az emberek elé:
engedjétek hozzám a lányokat
de ti gondosan őrzitek a titkos számokat
combjaitok remek bejáratainál

A későbbi években a férfikor sem jelent számára kötelező illemtudásba zárkózást, erkölcsinek vélt, megkerülhetetlen gátat, a néven nevezésről nem akar lemondani, ám a nyers szókimondást ekkor már a lelkivé lényegült testi szerelem megörökítésének szolgálatába állítja:

Titkoltam látod mennyire szeretlek
és belőled is a szőrös részeket
mert hittem az egészben
s észre se vettem
mikor cserélted ki
bennem szőrzeted
arcra mosolyra

Egyik utolsó versében így szól a feleségéhez: „Téged én tovább már nem rontalak. / Inkább felpárolgok a közelgő augusztusi égre, / amolyan jópofa kicsi pamacsnak”. Összezavart mozdulattal még egyszer magához szeretné ölelni, de csak versbe foglalt üzenetet küldhet neki:

Ne kérdezd,
hogy élek az idegenek között,
előnytelen minden összevetés:
jövevények és kivetettek
kószálnak a parton,
melyről ki sohasem derül,
minek a partja.
Hallgass hát inkább,
és ölelj magadhoz
szigetet álmodón.

*

Valamit még nem mondtam el: Jóskáéknak Topolyán, 1980-ban fiúgyermekük született, akit László névre kereszteltek. S azt sem, hogy mi magunk is, bár nem minden tekintetben, követtük a Podolszki család példáját: a belvárosba, tágasabb lakásba, egy régi újvidéki polgári ház első emeletére költöztünk át. Házunk egy macskaugrásnyira volt a Duna-parttól, új utcánk pedig a Forum-ház saroképületéig kanyarodott.

Vénasszonyok nyara köszönt ránk, 1986 szeptemberében jártunk.

Volt egy üres délelőttöm, kitakarítottam a padlásunk minket megillető részét. A korábbi tulajdonos egy öreg ládát hagyott maga után az egyik pókhálós beugróban, mert nem volt rá szüksége, és nem volt kedve elszállítani. E gazdátlanná vált ládában elsárgult újságok alatt régi magyar okmánybélyegekkel teleragasztott iratcsomókra bukkantam.

Az egyik irathoz tintával rajzolt várostérképvázlatot csatolt a hatóság. Ebből megtudtam, hogy a nyírfákkal szegélyezett kis utcát, ahova átköltöztünk, a Délvidék visszatérésének éveiben Kosztolányi Dezső utcának hívták.

No, ezt legközelebb elmondom költő-riporter barátomnak, határoztam el magamban, hadd egye a sárga irigység. És érezze át azt, hogy a feleségével és a gyerekeivel neki is itt volna a helye Újvidéken, lehetőleg ismét a szomszédságunkban, a Kosztolányi Dezső utcában, nem pedig az isten háta mögötti Zadarban, a számunkra semmit sem jelentő Branimir rakparton vagy sétányon, amelyet a háború éveiben az Isztriát és Dalmáciát is visszafoglaló olaszok, amennyi eszük volt, biztosan Mussolini rakpartnak vagy Mussolini sétánynak kereszteltek át.

A fülledt padlástérben, kezemben a várostérképvázlattal Füst Milán egyik mondata jutott eszembe: „Képzeletben kijavítjuk életünket”. S egy villanásnyi időre Juhász Gyula cenzúrázott versének két sora is felötlött bennem: „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá”.

Néhány nappal a padlásunkon tett fölfedezésem után képzeletemben a Kosztolányi Dezső, a valóságban pedig a Jovan Boškovi´ szerb festőművészről elnevezett utcában a Forum könyvterjesztő osztályának munkatársa, Csüllög Éva rezzentett ki tűnődéseimből. A sarki élelmiszerbolt előtt találkoztunk össze.

– Hallottad, hogy Jóska Újvidéken van? – kérdezte Éva. – Tudod, hogy kórházba került? – Mi történt vele? – hökkentem meg. – Orvosi vizsgálatokon kell átesnie. – Komoly betegsége van? – Erről nem beszélt. – Mikor látogathatnám meg? – Bármikor – mondta Éva. – Én már jártam nála. A kamenicai tüdőgondozóban nem veszik szigorúan a látogatási időt. Szólnak neki, ha látogatója érkezik, ő pedig lesétál az udvarra.

Másnap délelőtt a kórház parkjában vártam rá.

Rőtbarna, sárga és piros levelekkel üzent az ősz, szép, napsugaras idő volt. Jóska csíkos kórházi köntösben, pizsamanadrágban jött le a lépcsőn. Semmi jelét nem láttam annak, hogy beteg lett volna.

Férfiakhoz illő tartózkodással, futólag megöleltük egymást, ami korábban nem volt szokásunk. – Jól vagy, Jóska? – kérdeztem. – Jól – válaszolta mérlegelés nélkül, majd szokásához híven nyomban helyesbített is: – Már amennyire a szürreális szocializmus világában jól érezheti magát egy tartós szeszhiánytól gyötört, elnyomott magyar költő. – Mit mondanak az orvosok? – Csak morognak és hümmögnek, egy szavukat sem értem. – Remélem, nincs komoly bajod. – Sokféle vizsgálatot rendeltek el ellenem – mondta szándékosan kétértelmű fogalmazásban –, és bármelyik belsőségemet veszik is szemügyre a fülhallgatójukkal, vagy mi a nyavalyával, mindig találnak valamit. – Ne bolondozz. Biztos, hogy nincs komolyabb bajod? – Ebben az egészségügyi átnevelőintézetben senkit sem engednek dohányozni – mondta Jóska, és rágyújtott egy kapadohányszagú cigarettára –, arról nem is beszélve, hogy jólesne már a lelkivilágomnak egy fityókra való kerítésszaggató temerini eperpálinka. – Hogy telnek a napjaid? – Rosszul. Tegnap este Momyilo, a kórház portása majdnem jóságosra itta magát a jelenlétemben, aztán egy álló órán át idegesítő szerb népdalokat énekelt nekem, közben pedig álságos módon arra hivatkozott, hogy az egészségem megóvása érdekében nem oszthatja meg velem a titkos italkészletét. Ha még egy ideig itt tartanak fogva, egy éjjel, amikor alszik, kirámolom a szekrényét, és bosszúból magammal viszem a svargliját meg a vöröshagymáit is, aztán akár át is toloncolhatnak a börtönkórházba.

Megkönnyebbültem. Már megint egyfolytában tökéletlenkedik, nem lehet súlyos az állapota. – Azt mondtad, a vizsgálatok közben minduntalan találnak valamit az orvosaid. – Már napok óta ide-oda küldözgetnek az épületben, és találomra megcsapolják a véremet, de ez nem zavar, mert legalább nem unatkozom, s a különféle épületszárnyakban csinos ápolónők útját keresztezhetem a jelenlegi, izgatóan ledér öltözékemben: hátha támad egy életrevaló ötletük velem kapcsolatban. – No, akkor már csak az a fontos, hogy mielőbb hazaengedjenek – vontam le a következtetést. – Ami pedig a vizsgálataid sokaságát illeti, ne aggódj. Egyik neves kollégádról, Füst Milánról is azt híresztelték a jóakarói, hogy már ifjú éveiben tizenkilenc vagy huszonhárom gyógyíthatatlan betegsége volt, aztán valahogy mégis elhúzta az időt aggastyán koráig. – Nagy varázsló volt az öreg – mondta Jóska vidám fényekkel a szemében. – A diákjai nem tudtak betelni vele. Galsai Pongrác helyszíni tudósításban örökítette meg a nyíltszíni egyetemi haláltusáit. – Mire gondolsz? – A pesti bölcsészkaron leginkább azt várta a hallgatósága, hogy a Lear királyról tartson előadást. Lear nagymonológját Füst Milán tanár úr minden alkalommal földúltan, egész testében reszketve, kiáltozva és jajveszékelve adta elő a növendékeinek, közben igazi könnyeket sírt, és a botjával verte a katedrát… Szerintem másképpen nem is érdemes irodalmat tanítani. Nagy kár, hogy nem Pesten jártunk a bölcsészkarra.

A hősi szomorúság nagy költője, a legértékesebb magyar esztétikai mű írója több mint negyed évszázaddal korábban nyűgözte le a hallgatóságát a pesti egyetemen kísérteties jelenéseivel, mi már nem lehettünk volna a növendékei – számolgattam magamban az eliramlott éveket. Persze nekünk akkor nem ez volt fontos, csak az, hogy ismét hazaérkeztünk a magyar irodalom sokszínű, kalandos, megunhatatlan világába.

Aranyfényű lombok alatt sétáltunk Jóskával a békés napsütésben, egy-egy csörgőszarkát és balkáni gerlét rebbentve föl a bokrok ágairól. Verseket idéztünk hosszan, és Kosztolányi-, Karinthy-, Tersánszky-anekdotákat meséltünk egymásnak részletező kedvvel, önkéntelen tódításokkal. – Ha például arra voltál kíváncsi, hogy hol tartózkodik a Kakuk Marci írója – világosítottam föl a barátomat (ilyen információra minden épeszű magyar embernek bármikor szüksége lehet) –, elegendő volt egy tájékozódási pontot rögzíteni magadban: azt, hogy Budán, a déli órákban az Avar és a Márvány utca sarkán, télen-nyáron egy italmérés előtt ácsorgott Lajos, a féllábú koldus. Ő mindig tudta, hogy merre jár „Jenőke”, a barátja, mert szorult helyzetében Tersánszky tőle kért kölcsön ötven vagy száz forintot. – De hát nincs is kocsma azon a sarkon – vetette közbe Jóska meglepő tájékozottsággal. – Ne akadékoskodj – intettem le. – Ezek csak részletkérdések. A lényeg az, hogy Lajost, a nincstelen koldust kellett megkeresnie annak, aki a Legenda a nyúlpaprikásról és A havasi selyemfiú szerzőjével akart találkozni, mert nem az Írószövetség, hanem Lajos volt az információs központ. Érd be ennyivel.

Közben szűkebb pátriánkról, a délvidéki magyar irodalom jeles képviselőiről sem feledkeztünk meg. Én például a Kalangya egykori szerkesztőjéről mondtam el Jóskának egy színigaz történetet.

Ecetes kedvű öreg prózaírónk, Sz. K. egész életében sötét tónusú, varjúkárogásos, keserű novellákat írt az élet tökéletes értelmetlenségéről. Egyik-másik feneketlenül pesszimista könyvének megemésztése után az ember legszívesebben főbe lőtte volna magát, ha fegyverhez jut.

A Ködben, Viharban, Katlanban és más, beszédes című alkotások reményvesztett szerzője civilben a verbászi cukorgyár fájdalmas heresérvvel küszködő tisztviselője volt. Évről évre egyre türelmetlenebbül várta azt, hogy neki ítéljék oda a Híd Irodalmi Díjat (rejtély, hogy mi öröme telt volna benne), s miután válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, A csend víziói 1965-ben végre-valahára napvilágot látott, ám ő a bírálóbizottság részéről ismét mellőztetésben részesült, felindultságában a következő táviratot küldte újvidéki barátjának:

„MEGKEZDŐDÖTT A RÉPAKAMPÁNY STOP LECSÚSZTAK A HERÉIM STOP TÁVIRATOZD MEG HOGY KIK AZ ELLENSÉGEIM STOP”

Delet harangoztak, amikor észbe kaptam, mennyire elszaladt velünk az idő.

Jóska a kapubejáratig kísért. A portásfülke előtt váratlanul megtorpant, és csendre intett. Két virágcserép között óvatosan bedugta a fejét a fülke ablakába, és egy sztyeppei tapasztalatait hasznosító honfoglaló magyar spion hiúzszemével terepszemlét tartott odabent. Egyszer-kétszer mintha a levegőbe is beleszimatolt volna. Aztán hangos köszönést színlelve, ádázul rárivallt a kókadtan szunyókáló, cefreszagot árasztó Momyilóra.

Momyilo, a portás azonnal fölült a fekhelyén, és ijedtében-zavarában visszaköszönt neki. (Csak rájuk kell ijeszteni, és nyert ügyünk van.) Révült tekintetéből ítélve még keresztben állt benne a lélek, de kisvártatva összeszedte magát valahogy, és olyasmit morgott Jóska felé, hogy: „Jebo te šinter!”

E kifejező szerb szólamot inkább nem fordítom magyarra, a latin megfelelőjét pedig csak azért írom ide, mert a Kárpát-medencében ma már a katolikus plébánosok, az érseki helynökök és az apostoli protonotáriusok sem tudnak latinul: Futuat te pecorum interemptor. Csak az értse, aki érti.

Elköszöntünk egymástól. – Jó volt megint együtt töltenünk az időt – összegezte a délelőtt eseményeit Jóska –, de legközelebb inkább Hauzer úr törzsasztalánál találkozzunk.

*

Három nappal később, déltájban megcsörrent otthon a telefonunk. A Magyar Szó művelődési rovatának szerkesztője, Bálint Sándor volt a vonalban.

– Talán már hallottad is a szomorú hírt – kezdte a mondandóját –, hogy meghalt Podolszki Jóska. Azért hívlak… – Nem jutottam szóhoz. – Semmi ilyet nem hallottam… Ez csak valamilyen félreértés, valamilyen idióta félrehallás lehet. Összetévesztették a nevét valakiével a kórházban… – Nem félreértés, nem félrehallás – szakított félbe Bálint Sanyi komolyan. – Járjatok jobban utána – mondtam kiutat keresve –, ez egyszerűen nem lehet igaz… – Sajnos, igaz – erősítette meg Bálint türelmesen –, tíz órakor a rádió is bemondta a halálhírét. – Kihűlt bennem minden. Elhallgattam. – Arra kérlek – folytatta –, írj nekrológot Jóskáról. Te magad is tudod, az utóbbi időben már sok haragosa volt. Többeket is fölhívtam telefonon, persze nem közülük, de valami okból senki sem vállalja a búcsúztató megírását. – Kábultan válaszoltam: – Nem tudok nekrológot írni a barátomról. – Kalapis Zoli tanácsolta azt, hogy téged kérjelek meg. Azt mondta, tudja, hogy mindvégig jó barátságban voltatok, és biztos abban is, hogy te nem fogod elhárítani a szerkesztőség felkérését. A terjedelmet nem szabtuk meg. Annyit írsz, amennyire az erődből futja – mondta Bálint befejezésképpen. – Este hétkor van lapzárta. Dormán Laci hoz fotót. – Letette a kagylót.

(Tizenhét évvel később megjelent kézikönyvében ezt írta Kalapis Zoltán Podolszki Jóskáról – e jellemzésére azóta is büszke vagyok, ha valamire még egyáltalán büszke lehetek –: „H. M.-nak, a Képes Ifjúság főszerkesztőjének harcos- és eszmetársa volt. Baráti és nemzedéki köréhez tartozott, amely az elmúlt évek tanúsága szerint egy elveszett nemzedék jegyeit öltötte magára, mivelhogy a korai halál tizedelte soraikat, s elszaporodtak közöttük a derékba tört pályák, a kallódó életek.”)

A telefonhívás után egy ideig ide-oda ténferegtem a lakásunkban. Később, támaszt keresve, levettem Jóska könyveit a könyvespolcról.

Hinta, Gyanú, Koponyatörés, Barna, Kitérő. Ez a néhány könyv marad majd belőle? Eltemetjük, és az arca, a hangja, a nyugodt tekintete, a nem nyugvó képzelete, az egész lénye néhányunk emléke lesz csupán?

Leültem az asztalhoz, papírt csavartam az írógépbe, és nagybetűvel, ahogyan a szerkesztőségben diktálás közben latin-német szakszóval mondtuk, ahogyan diktálás közben a szerkesztőségben Jóska is mindig mondta, „verzállal” lekopogtam a nekrológ címét. Lekopogtam „verzállal” azt, hogy PODOLSZKI JÓZSEF HALÁLÁRA.

Homályló semmi vett körül.

Rálapoztam Jóska Hinta című verseskötetének furcsa, ironikus ajánlására: „Miklósnak, hogy el ne feledje, minden hintának ki kell mozdulnia a holtpontról, mert különben már nem is hinta, mi viszont hintázunk, ugye. Jóka – Újvidék, 1971. február 8.” A politikai tojástáncainkra gondolt akkor? Fölrémlett bennem Szeli István Történő történelem című könyvéről írt méltatása a Képes Ifjúságban. Az volt a címe (Szeli tanár úr ezt egy kicsit nehezményezte is), hogy Sz. I. tojástánca. – Egy kicsit kétértelmű a cím – mondta akkor tréfásan-komolyan Szeli professzor –, nem gondolja? – Jóska néha szántszándékkal kétértelműen fogalmaz, de most biztosan nem erről van szó – keltem a barátom védelmére. – Most csak kiszaladt a tolla alól a politikai egyensúlykeresésünket jól jellemző „tojástánc” kifejezés; nem állt szándékában bolondozni.

Mire gondolt Jóska, amikor az idézett sorokat írta? Nem értettem szavainak gunyoros élét, mert már nem emlékeztem arra, mire utalhatott tizenöt évvel korábban. Értetlenül böngésztem a kézírását, s közben Weöres Sándor két-három verssora derengett föl bennem, valahonnan távolról.

Nem érdekelnek a versek, mondtam magamnak váratlanul föltámadó ellenérzéssel. Vigye el az ördög a verseket, a költészetet mindenestül. Torkig vagyok már önmagammal, torkig a gondolataimat szétziláló irodalmi képzettársításaimmal. Belső csöndet kell teremtenem magamban ahhoz, hogy egyáltalán írni tudjak valamit.

Ekkor váratlanul, rohamszerűen záporozni kezdtek a könnyeim az írógép billentyűire és a kéziratpapírra. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, pillanatok alatt ronggyá ázott a papír.

E megkésett pillanatban értettem meg, hogy meghalt a barátom.

Hogy meghalt a barátom, Podolszki Jóska.

*

Másnap délelőtt ismét Éva jött felém az utcánkban. Köszönés nélkül, messziről kérdezte: – Honnan tudtad, hogy hogyan halt meg Jóska? – Nem értem, mire gondolsz. – A versidézetedre – mondta Éva. – A nekrológodban szereplő Weöres-idézetedre. Tényleg, honnan tudtad?!…

Azokban az években még a magyar költészet áramában éltem, és váratlan helyzetekben akaratlanul is versek jutottak eszembe. A nekrológ írása közben is ez történt velem. Abban a percben, ahogyan írni kezdtem, zakatolni kezdett bennem Weöres Sándor Juhász Gyula-verse. Nem tudtam szabadulni, és hogy valamiképpen mégis szabaduljak tőle, egy részletet idéztem belőle a búcsúztatómban.

Weöres verse utánozhatatlan kifejezőerővel megszólaló sirató volt: „Barmok nyüszítsenek a sírodon apám / nyüszítsenek a sírodon / barmok nyüszítsenek / az akol és a böllérkés között / a ganajdomb és a vágóhíd között / a csörgő lánc és a kétségbeesés között” – „púpos vénasszonyok nyüszítsenek / a kórház és a cifra rongy között / az őrültekháza és a gyöngyvirág között / a temető és a kacat között / a mély fekély elitéltjei / délceg orvosok és daljás papok között / az elmaradt megoldás szélütöttjei / reményen túl és perzselésen innen”.

A nekrológban a következő részletet idéztem Weöres Sándor verséből:

csillagos bátyám szakállas menyasszonyom
a jó csak pillanatnyi sejtelem
a rossz sem örök ártalom
eközben elfolyik a vér
a sebzett élet halni nem tudása
a halál halhatatlan oldozása

Évától tudtam meg – rajta kívül ezt akkor még senki sem tudta –, hogy Jóska bronchoszkópiás (hörgőtükrözéses) vizsgálat áldozata lett. Az orvosi beavatkozás közben vagy valamivel később elvérzett a műtőasztalon.

– Ijesztő véletlen, hogy épp ezeket a sorokat idézted Weörestől – mondta Éva. – Nem is tudom, mit gondoljak erről.

*

Negyvenéves korában érte a halál.

Szülőfalujában, a református Bácsfeketehegyen a kilencvenedik zsoltár szavaival búcsúztunk tőle:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva, / Uram, téged tartottunk hajlékunknak!… És ha kedves volt is valamennyire, / De többnyire volt munka és fájdalom; / Elkél éltünknek minden ékessége, / Elmúlik, mint az árnyék és az álom.”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben