mandulavirág; körötte semmi; visszájára fordult a nap
Oláh András
2009 // 07-08
mandulavirág
megtörténtél
mentünk a hídon összefogódzva
mandulavirág-szemedben
tétova szégyen
én sem akartam igazán
fakó gyertyafény erőlködött
hogy kimentsen az éjből
üres szemmel bámultak a könnyeid
mentél az úton
– aki már nincs sehol –
kínok nevét tanultad
míg le nem hullott rólunk az oltalom
körötte semmi
körötte kontúrhiányos arcélek
félhomályba botló suta mozdulat
könyvek gerincére szuszakolt lélek
falakig hátráló gyáva öntudat
közömbösséget mímel a lámpaláz
behálózza szövevények évszaka
– még él a szó de mindent porig aláz
mint vágyat az unatkozó éjszaka –
megtört a fény: a kihalt múltat várja
– így emigrálhat a félből az egész –
mint kamasz lányok titokzatos álma
mint elhasznált érvekre legyintő kéz
– követi rebbenő szárnyak magánya
s a testbe fúródó kardpenge halála
visszájára fordult a nap
távolba szakadt hazánk
nyakán átvetett sállal ül a rakodóparton
bámulja a vizet
amiben – mint a dinnyehéj –
visszájára fordul a nap
a végtelentől elment a kedve
árva mint viasztócsába fúlt
kanócon a láng
a világabroszon száradnak
vére pecsétfoltjai
nevét kiadja pár betű a kórlapon
– a haldoklókkal óvatos vagyok –
szűk térben tolongunk
még élünk
kék ég ragyog az akáclomb fölött
a tettetés tökéletes