×

Dorina

Danyi Zoltán

2009 // 07-08
Feltehetőleg nem akadt jobb dolgom aznap, vagy egyszerűen csak szerettem volna kimozdulni, ezért mentem moziba, de az is lehet, hogy szerettem volna megtudni valamit a síkföldi tavakról, és teljesen alaptalanul abban bíztam, hogy a vetített természetfilmben szó esik majd a vízfelszínt simogató szelekről is esetleg – persze semmi ilyenről nem esett szó, a fő témát az erdőgazdaság képezte, meg amúgy mellékesen az erdei vadak hasznosításának bonyolult kérdése, és noha a film színvonala, mondhatni, minden tekintetben alacsonynak bizonyult, egészében véve mégis tűrhető volt, úgyhogy jobb híján, ha már úgyis itt vagyok, gondoltam, végignézem;

a film háromnegyedénél azonban, vagy talán később, már a vége felé, különös motozást éreztem a cipőm és a nadrágom körül, és először azt hittem, hogy a huzat játszik velem, keresztbe raktam tehát a lábam, a következő percben azonban megint ott éreztem azt a kellemetlen matatást, és lenéztem, hogy mi történik a nadrágom körül, mi ez a bosszantó, ám mégis finom motoszkálás, és alighogy odanéztem, önkéntelenül nagyot dobbantottam a lábammal, mert valami szőröset láttam mozogni odalent, mintha egy állat farka lett volna a lábam közt, és nem is tévedtem nagyot, valóban egy állatka lökdöste és szimatolta rezgő orral a nadrágom szárát, egy nyest vagy nyüst, vagy talán menyét, nem tudom, csak annyit láttam, hogy szőrös farka van, és izgatottan szimatol, és hogy a dobbantásomra a hátsó sorok felé szalad, a közelemben ülők gyanakodva néztek rám, nem tudták mire vélni a nyugtalanságomat, én pedig úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, csak köhintettem egyet, és néztem tovább a filmet, pontosabban a film végét, mert a vásznon éppen szállingózni kezdtek a betűk felfelé;

közben éreztem, hogy valami még sincs rendben, mintha nedves lenne a zoknim, amit nem értettem, mert a moziban eszeveszettül fűtöttek ugyan, de ennyire azért mégse izzadhattam meg, gondoltam;

amikor a következő percben felkapcsolták a villanyt, azt láttam, kisebb tócsa gyűlt össze a bal cipőm körül, egy tenyérnyi sötétebb folt – nem lehet igaz, gondoltam, nincs ilyen: lehugyozott ez a nyavalyás nyest vagy nyüst, ezért vizes a zoknim;

a mellettem ülők, ahogy felálltak és kifelé indultak, ugyancsak észrevették a vízfoltot a padlón, mire sebesen arrébb léptem, és a kijárat felé hömpölygők sorába álltam, és ahogy araszoltunk kifelé lassan, egy fekete hajú nőcske karjában csakhamar ismét megláttam az állatkát, a szőrös farkú házipatkányt, és gondolom, nem valami barátságosan néztem a nőre, mert ahogy meglátott, kiállt a sorból és bevárt, és mikor a közelébe értem, meg is szólított, hogy ne haragudjak, ugye engem zavart meg Samu a film közben;

szóval Samu, gondoltam, így hívják tehát;

egy óvatlan másodpercben, magyarázta, sajnos kiejtette a pórázt a kezéből, és Samu elkóborolt a székek közt, igazán sajnálja, hogy megijesztett;

miközben beszélt, nem a szavait figyeltem, hanem az ajkait, a száját néztem egyre, azt, ahogy a szavakat formálta, ugyanis minden dühöm dacára konstatálnom kellett, hogy elragadó ez a száj – és gyorsan elillant a dühöm, szinte észrevétlenül párolgott el, ahogy az ajkait néztem, mire a mozi ajtajáig értünk, már alig maradt bosszúság bennem, és csak akkor eszméltem fel ismét, amikor magam elé engedve őt kiléptünk a moziajtón, csupán ekkor jutott eszembe újra, hogy teljesen átázott a zoknim, vagyis hogy Samu a film közben alaposan levizelt;

megálltam, megrázogattam a nadrágom szárát, majd lehajoltam, és igazgatni kezdtem a zoknim;

a fekete nő hamar megértette, miről lehet szó, és hangosan felkacagott, majd elnézésemet kérte, és újabb magyarázatba kezdett, mondván, Samu vele is állandóan ezt csinálja, nála ez a vonzalom jele, végtelenül sajnálja a kínos ügyet – de hogy valamiképp jóvátegye, szívesen hazavisz a kocsijával, mondta, majd Samut átvette bal karjába, jobbját pedig felém nyújtotta, és bemutatkozott: Dorina vagyok, mondta, és mosolygott közben;

a szemébe néztem, a kihívóan ragyogó, fekete, magabiztos szemekbe;

szóval Dorina, gondoltam, majd kezet nyújtottam, megfogtam a kezét, és: P. vagyok, mondtam, P., ismételtem, pedig nem így hívnak;

könnyű szürkésfekete kabátja kifordított bőrből készült, finom, puha, selymes anyagból, alatta mélylila inget viselt, szegycsontig kigombolva, pedig február vége volt, hideg idők;

gyors pillantással megállapítottam, hogy az ing alatt nincs egy deka melltartó sem, ettől meleg hullámok öntöttek el a medencém tájékán, akkoriban ugyanis, ha jól számolom, már két éve nem voltam nővel, és noha egészen jól viseltem a kényszerű cölibátust, ezek az „animálisan” fejlett emlők valamit bennem mozgásba hoztak, és e váratlan hátba- (vagy inkább alhasba) támadáson igencsak meglepődtem, de időközben Dorina fekete Golfjához értünk;

amikor beültem mellé, egyik ámulatból a másikba estem, a kocsi ugyanis kívül is, belül is olyan gondozott volt, mintha vadonatúj lenne, ráadásul ezt a Golfot a felénk megszokott, rozoga Floridákkal vagy a kizsigerelt, leharcolt kombikkal össze se lehetett hasonlítani;

ez valami teljesen más világ volt;

mellesleg az is átfutott az agyamon, hogy Dorina a buján virágzó feketekereskedelem valamelyik ágazatában érdekelt: alkohol, cigaretta, homályos ügyletek, ilyesmi jutott eszembe, de nem sokat töprengtem rajta, beültem mellé, mindenesetre azonban a biztonsági övet becsatoltam;

Dorina fémpálcika ketrecbe zárta a szaporán szimatoló és pislogó, orrocskájával a semmit tapogató Samut, és ettől a menyét valamelyest máris szimpatikusabbá vált, utána Dorina is beült a volán mögé, és mesélni kezdte, hogy tulajdonképpen a szomszédos városból, B.-ből jött, olvasott ugyanis erről a természetfilmről, és úgy vélte, hasznos lenne megnéznie, mert némileg maga is érintett a témában, mármint a természet dolgaiban, de nem egészen erre számított, egyszerűen hidegen hagyja az erdőgazdaság, sőt mindenféle gazdaság, abszolúte hidegen, mondta, és beindította a Golfot, majd felém fordult, és mosolyogva kérdezte, hogy akkor hová vigyen engem, és ettől a mosolytól ismét melegség folyt szét a medencém környékén, a torkom is kiszáradt, és még jó, hogy nem csuklott el a hangom, amikor azt válaszoltam, hogy hát csak egyenesen, végig ezen az úton, egyenesen, és majd az utolsó kereszteződésnél balra;

elindultunk;

és sajnos, mondom most, sajnos hamar hazaértünk;

mielőtt kiszálltam, még egyszer elnézést kért – á, semmiség, válaszoltam, és megköszöntem, hogy hazahozott;

visszafordulva még intettem neki egyet, aztán a fekete Golf felpörgő motorral távolodott, egyre sebesebben, és mire a házam ajtajáig értem, el is tűnt a sarkon, nekem pedig csak ekkor jutott eszembe, hogy hiszen behívhattam volna egy italra is esetleg, vagy mivel italt nemigen tartottam otthon, egy kávéra mondjuk, tejjel;

amúgy is meglehetős régen volt részem olyasmiben, ami egy kávéval veszi kezdetét, gondoltam az előszobába lépve;

csakhamar viszont inkább már örültem az elmulasztott lehetőségnek, hisz még csak az hiányzik, gondoltam, hogy felesleges izgalmakba bonyolódjak… nem, azt azért mégsem, gondoltam, és nagy megkönnyebbülés járt át, vagy legalábbis megkönnyebbülésnek hittem;

a konyhába mentem, egy pohár tejet öntöttem magamnak a hűtőből, és amíg a hideg tejet ittam, az ablakból az est árnyékait figyeltem;

azonban semmi nem ilyen egyszerű, ezt legalább tudhattam volna;

talán tudtam is, csak szerettem volna magam félrevezetni, becsapni még egyszer, mintha nem érteném, miért kell nyugtalanul forgolódnom majd egész éjjel, pedig ezúttal nem a szomszéd kutyája volt a hibás, más miatt riadtam fel minduntalan, egy mélyen kigombolt ing volt álmaim elűzője, emiatt ébredtem meggyötört, meggyűrt arcbőrrel, karikás szemekkel;

délelőtt megpróbáltam folytatni egy megkezdett munkát, akkoriban fedeztem fel a kortárs osztrákok kisprózáját, és ha már a drámaírással nem jutottam semmire, legalább fordítani akartam valami prózát, és az osztrákokat valamiért izgalmasnak találtam;

azon a délelőttön viszont nem sokra mentem velük, képtelen voltam koncentrálni, pontosabban semmi másra nem tudtam figyelni, csak az újra és újra elém úszó mélylila dekoltázsra, így hát végül nem tehettem mást, megindultam, és önkéntelenül a buszmegállóhoz mentem, nem gondolva arra, jön-e busz egyáltalán azon a késő délelőtti vagy már majdnem déli órán, ám alig álltam ott egy negyedórát (a templomok tornyai éppen a delet harangozták), és pokoli szerencsém folytán feltűnt a döcögő „interurbán”, melynek oldalán a betűk alaposan kifakultak már, akárcsak mellettük a stilizált fecske rajza, de mindezt most észre sem vettem, amikor a közelembe ért a busz, leintettem, és dobogó szívvel felszálltam rá – ezzel vette kezdetét buszozásaim nem hosszú története;

B.-be érve, mivel ragyogó idő volt (kissé csípős szél fújt, de töretlenül sütött a nap), sétálni indultam, bejártam a várost, főként azokat a negyedeket, ahol a jobb módúak, a tehetősebbek éltek, mert abban reménykedtem, hogy valahol majd a fekete Golf nyomára bukkanok, de hiába jártam azokat az utcákat, nem találtam rá sajnos, ezután a központba, a város szívébe mentem, hogy „csak úgy” szétnézzek, de nem jártam sikerrel ott sem – végezetül megálltam a télire bedeszkázott szökőkút mellett, leültem egy telefirkált és televésett padra, hogy a szökőkút képzeletben zubogó vize mellett megpihenjek, és elgondolkozzak azon, hogy mibe is csöppentem, mi ez az „egész”, ami elkezdődött, ha ugyan bármi is van, ami kezdetét vette;

semmit sem értettem;

hiszen vegyük csak a mélyen kigombolt ing áfonyaléhez hasonló színét, amely, ha jobban belegondolok, kifejezetten ízléstelen volt, és ha nincsenek mögötte a lefegyverző mellek, valószínűleg rá se nézek, vagy ha igen, azonnal elfordítom a fejem, ezúttal azonban mégis az történt, hogy a lila dekoltázsra nézve minden dühömet egy csapásra elfeledtem, márpedig ha így van, akkor ebbe a Dorinába egy szempillantás alatt beleszédültem;

és éppen ez volt az, amit nem értettem;

de miután mindezt így, szépen végiggondoltam, valamivel könnyebb léptekkel indultam a megállóhoz, majd pedig nem törődve azzal, jön-e majd busz is valamikor ezen a szeles délutánon, odaálltam a megállót jelző, félig kidőlt tábla mellé;

négy óra múlt, talán fél öt lehetett, erősen sötétedett, amikor átfutott rajtam a felismerés, hogy B.-t elhagyni akarván koránt sincs akkora szerencsém, mint délelőtt B. felé menet volt, hiszen háromnegyed óra elmúlt anélkül, hogy bármi történt volna, sőt öt után, negyed hat körül is ugyanúgy álltam ott, egymagamban, mint azelőtt, semmi sem változott, mindössze a forgalom lett egyre gyérebb, és járókelő is csupán elvétve akadt, én meg kezdtem lassan felkészülni rá, hogy esetleg több óra is eltelik így, ebben a várakozásban;

közben az ég szép teljesen besötétedett;

micsoda balszerencse, gondoltam, itt állok órák óta, és nem tehetek mást;

ekkor azonban, a lehető legvalószínűtlenebb fordulatként, fekete autó jelent meg a sarkon, a megálló felé kanyarodott, és elsőre nem is lepődtem meg, csupán amikor mellém ért, mert akkor ismertem fel, hogy hiszen ezt a fekete Golfot kerestem egész nap;

Dorina is észrevett, fékezett, nagy ívben visszakanyarodott, és egyszer csak ott volt előttem a Golf, leengedett ablakkal;

ugye őt várom, kérdezte, hogy hazavigyen-e;

a lélegzetem is elakadt, hisz amíg várakoztam, egészen kiment a fejemből, hogy voltaképp minek is jöttem én B.-be, és mit kerestem egész nap abban a szeles napsütésben – most viszont ott állt előttem a mosolygó Dorina és a fekete Golf, éppen úgy, ahogyan elképzelni se mertem;

persze, válaszoltam, persze hogy őt várom, és hozzátettem: már éppen kezdtem méltatlankodni azon, hogy ilyen soká késik;

nevetett, áthajolt a sebességváltó fölött, és kinyitotta az ajtót;

méregzöld, állapítottam meg magamban, a lila helyett ezúttal méregzöld inget viselt, helyesebben nem inget, hanem feszesen tapadó pólót, és ekkor egy szempillantás alatt megvilágosodott előttem, hogy mi volt az, ami idevonzott B.-be: ezekért a mellekért jöttem, ezeket akartam látni még egyszer, és igen, ezt az illatot szerettem volna érezni újra, amely meglegyintette az arcom, amikor a kocsiba beültem;

mióta várok rá, kérdezte kihívóan;

amire csaknem azt feleltem, hogy hát amióta élek, de hál’ istennek nem kellett válaszolnom, mert folytatta tovább: nem tudja, mikor jön erre busz, elég megbízhatatlanok az utóbbi időben a járatok, úgyhogy valóban hazavisz, ha gondolom, feltéve, hogy nem sietek nagyon, előtte ugyanis fel kell szaladnia a lakására, csupán öt perc, utána mehetünk, csak meg kell etetnie az állatokat, mondta, esetleg megvárhatom a kocsiban – de fel is mehetek vele, ha gondolom, Samut már különben is ismerem, tette hozzá mosolyogva;

hát igen, válaszoltam, Samut jól ismerem;

alig hihettem, hogy ott vagyok megint a fekete Golfban, Dorina mellett, és hogy a lakására megyünk éppen, jobban mondva, hogy gurulunk egy valószínűtlen történetbe, ebben a februári végi, szeles estében;

kicsit fáj a feje, mondta, meg kell majd innia egy kávét, de előbb persze hazavisz engem;

annyira nem sietek, mondtam, és ha a fejfájáson segít, egy kávé részemről mindenképp beleférhet;

a főtérre értünk, a deszkával borított szökőkúthoz, ahol órákkal előbb még egészen más hangulatban jártam, és kezdett még hihetetlenebbé válni az egész, amikor pedig ugyanannál a padnál álltunk meg, amelyen korábban ültem, arra gondoltam: nem, ez teljesen valószínűtlen, ennek az egésznek semmi köze a valósághoz, ilyen egyszerűen nincsen;

akkor hát menjünk fel, mondta, igyunk meg egy kávét;

rendben, válaszoltam, egy kávét, cukor nélkül, tejjel.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben