×

Arcélek, arcvonások

Móser Zoltán

2009 // 07-08
Prohászka Ottokár 1875 és 1882 között hét évet töltött Rómában. Szabó Ferenc SJ negyedszáz oldalas monográfiájában1 és Barlay Ö. Szabolcs egyik tanulmányában az itt eltöltött évek kapcsán – a jövendő főpásztor szociális érzékenységét, együttérző magatartását jellemezve – három epizódra hívja fel a figyelmet.

Az első arról szól, hogy: „a Collegium Romanumnak voltak világi hallgatói is, sőt, még hitetlenek is beültek neves jezsuita professzorok óráira. Azt pedig még kevésbé hinnénk el, hogy egy hitetlen porosz báró épp Prohászka mellé szokott ülni, és baráti kapcsolat alakult ki közöttük. A fiatal Roeder báró azt is elmondta teológus barátjának, hogy nézetei miatt a római előkelőségek radikális szocialistának, sőt néhányan nihilistának nevezték. Legtöbben a lélek halhatatlanságáról vitatkoztak, melyet »óperenciás dajkamesének« tartott mindaddig, míg nem találkozott az »angyali szépségű« dán leánnyal, a Sacré Coeur apácáinál nevelkedett Zinkával. A szerelemből házasság lett, és az 1876-ban kezdődő ismeretség néhány évi szünet után nem várt fordulatot vett. 1880 májusában Prohászka újból találkozott a báróval az Albanói-tónál, de ekkor mint megtért özveggyel. Zinka ugyanis meghalt, és most kétéves kislányával itt maradt. Egyetlen vigasza, hogy Zinka mégis él; nem halhatott meg: »Zinka halhatatlan«. A szépirodalmi remeklésen kívül van ebben az írásban egy olyan mondat, mely a későbbi Prohászkának, a hozzá forduló lelkek orvosának egyik titka volt: odafigyelés, a lepecsételt zárak, bezárt ajtók kinyitásához nélkülözhetetlen türelem… »Nem szóltam semmit: tudtam, hogy rajta a beszéd sora«”.2

A másik epizód két szegény magyar zarándokról szól. Ők 1881. május 15-én kopogtak a Collegium Germanicum kapuján: „két magyar temerini paraszt kért bebocsátást, mert a Szentföldről megérkezvén sehol sem kaptak szállást; sőt, a németek az Anima kolostorból kitessékelték őket éjnek idején, mert magyarok! Ez annyira megrendítette Prohászkát, hogy napokig nem tudott szabadulni tőle: imádkozott, sírt, és naplójába ilyen mondatokat írt: »…mintha lelkem ki akarna kelni szűk határaiból föláldozni magát e szegény, zaklatott, szorongatott népért. Mit tehetek érted, magyar nép…«”3

*

Ha azt hallom vagy olvasom, hogy Temerin, akkor Csorba Bélára gondolok, aki ott él, s aki több verskötetet publikált, de a falu néphagyományát is összegyűjtötte.4 Könyvéből tudom, hogy a falu a Temer-Tömör magyarosnak vélt ótörök szóból származik, amely vasat jelent. Valószínű, hogy a település a nevét egykori birtokosáról kapta: Temeri – Temeré. A falu neve írott formában először az 1332–1337 között készült pápai tizedjegyzékben szerepel Temeri néven. „Az ótörök, magyar, szerb-horvát elemekből kétrejött név akár jelképes is lehet a mai temeriniek számára – írja Csorba Béla –, szinte mindig több nyelven beszéltek errefelé. Az elmúlt évszázadok során magyarok, szerbek, németek, zsidók, szlovákok éltek a településen, rendszerint békességben, de nemegyszer idegen érdekek által végzetesen egymás ellen uszítva is.”

Az 1799-ben mezővárosi ranghoz jutott város etnikai összetétele főként a mostani háború következményeként – a betelepítések miatt – jelentősen megváltozott. Ha a rádió híreiben meghallom Temerin nevét, biztosan tudom, hogy a folytatásban valamilyen etnikai villongásról, megfélemlítésről, véres bosszúról lesz szó. Igen, ma nehéz temerini magyarnak lenni. Ki ezen nehéz életű honfitársainkra figyel, vigyáz, azok között első helyen Csorba Bélát kell említenem, aki valóban őrtálló. Ezért az ő nevét csak a legnagyobbaknak járó tisztelettel tudom kiejteni, és Prohászka szavait idézve arra gondolok: Mit is tehetünk értetek, temerini emberek?… Értetek, határon túl élő magyarok? Mit és hogyan?

*

A Prohászkával kapcsolatos harmadik epizód egy különös találkozóról szól. Csontváry önéletrajzát olvasva Szabó Ferenc SJ a következő mondatra figyelt fel: ,,Meggyőződtem arról a Collegie Austro Hungaricoban [sic!], hogy ott egyetlen magyar Prohászka nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát belém is csúsztatott.” Ebből a rövid megjegyzésből tudjuk meg egyáltalában, hogy a két rendkívüli ember valaha is találkozott. „Prohászka naplójában ugyanis ezzel kapcsolatban semmilyen adat sem található. Pontosítva a történetet, az bizonyosra vehető, hogy 1881 húsvétszombatján Csontváry több sikertelen próbálkozás után végül is a Collegium Germanicumba kért bebocsátást, miután az otthon megadott címek közül senkit sem talált meg: a San Pietro német gyóntatója sem volt otthon, a magyarok zarándokháza nem volt nyitva, az egri pap ismerőse sem tartózkodott Rómában. Utolsó reménye az volt, hogy a jezsuiták kollégiumában megtalálja azt a magyar kispapot, akivel szót válthat. A tragikus sorsú festőművész épp ezekben a hónapokban járta be a világot, hogy a »láthatatlan szellem meghívottjaként« egy új, eddig soha nem látott élő perspektívát csináljon, olyat, amilyet még Raffaello sem tudott alkotni. Rómába is azért jött, hogy szemtől szemben láthassa őt… Útközben tudatosan koplalt, bizonyára Rómában is éhezett. Ezért is sokatmondó az a megjegyzése, hogy a szerény, félénk »Prohászka nevű kispap« még egy tányér levessel is megkínálta… Alighanem soha nem látták később egymást, de nekünk óriási kincset jelent a két római zarándok találkozása!”5

*

Az 1976-ban megjelent Csontváry-emlékkönyvben olvasható az a levél, amelyet a festő egy évvel halála előtt, 1918. október 14-én írt és küldött el gróf Burián István külügyminiszternek:

„Magasabbrendű kötelesség int, hogy ebben a válságos időben azzal az erővel és szellemi képességgel, amellyel a jó Isten megáldott, az igazságot igazoljam; másodsorban pedig II. Vilmos német császár Őfelségének abbeli óhaját teljesítem, melyszerint »keressük az Istent, akivel mindent elérhetünk, nélküle semmire sem megyünk«. Én vártam szótlanul a háború alatt, nem-e jelentkezik [sic!] valaki, aki az Istennel közvetlen kapcsolatban van, de nem jelentkezett eddig senki sem.

Velem még 1880-ban egy misztikus eset történt. Felfogtam a magas Tátra [sic!] aljában egy égi jóslatot. E jóslat alapján évek hosszú során át nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, Afrika és Ázsiában is kerestem tovább az igazságot, egy láthatatlan mesteri kéz támogatásával s az igazságot meg is találtam a világfejlesztő hatalommal.

Ezt Párisban 1907-ben úgy értelmezték, hogy ezzel a világon minden munka túl van szárnyalva.

Hosszú sorozata a gyakorlatba átvitt részleteknek áll rendelkezésünkre készen, amelyek a század megújhodását igazolják; igazolják a magasabb rendű szellemi központnak a létezését, mely tovább irányítja a világ fejlődését.

E mostani nehéz időkben szükség van egy teljesen tiszta, érdektelen, közömbös és ideális szellemi világító – Istentől támogatott szellemi energiának az igénybevételére, mert az apró csillagokkal, helyi érdekű fényekkel alkotni nem tudunk: a borulatokból ennek folytán ki nem juthatunk.

Ezek után kérem Nagyméltóságodat, méltóztassék e soraim tartalmát Őfelségének haladéktalanul bejelenteni és II. Vilmos német császár őfelségét is röviden értesíteni, hogy az égi hatalommal, az élő Istennel a közvetlen kapcsolat meg van találva.”6

Ekkor Csontváry Kosztka Tivadar hetvenöt, Prohászka hatvanéves, aki többször is írt az Istennel való közvetlen kapcsolat szükséges, elengedhetetlen voltáról. Két feljegyzését idézem:

„Istennel kapcsolatban lenni; ezt hirdetik; mi az? mert nem gondolatban, hanem érzésekben, az élet valóságában, a megtapasztalásban.” (1913. január 14.)

Másutt azt írja, hogy azzal a fölséges tudattal és gondolattal kell nekünk is az élet útjain járnunk, hogy „kötelességeinkben Istennel találkozunk, s ne nézzük, hogy kellemesek-e vagy kellemetlenek, hogy megtisztelők-e vagy igénytelenek, hanem töltse el lelkünket az érzés: íme, ez az Isten gondolata s akarata; ezt akarom hát tenni, még pedig híven és szívesen!”.

*

Csontváry a Sáros megyei magyar, szlovák és német nyelvű városban, Kisszebenben született és nőtt fel, Prohászka Nyitrán. Az atya, Prohászka Domonkos, morva földműves szülők gyermeke, 1817-ben született. Mint vadásztiszt került Magyarországra. Negyvenéves volt, amikor Pozsonyban egy bál alkalmával megismerkedett a feltűnően szép, tizennyolc éves Filberger Annával, egy nyitrai pékmester leányával. Mivel Domonkosnak kaucióra nem telt, a katonatiszt lemondott állásáról, és pénzügyőri felügyelőséget vállalt, s 1857-ben házasságot kötött a valószínűleg svájci eredetű német polgárlánnyal. A család előbb Pozsonyban telepedett le. Ottokárnak még két testvére született: 1860-ban Irma húga, aki csak felnőttkorában tanult meg magyarul, 1862-ben pedig Gusztáv, aki kereskedő lett. A családban német volt az anyanyelv; Prohászka szüleivel németül levelezett mint diák és később mint római kispap is.7 (Nyitrán, a dadájától tanult meg szlovákul, magyarul pedig Losoncon: itt végezte a négyosztályos kálvinista gimnázium első két évét.)

Ottokár volt tehát az elsőszülött gyerek. Ő 1858. október 10-én jött a világra. „A fiatal kismama úgy döntött férjével, hogy nem Pozsonyban, hanem Nyitrán, a szülői házban hozza világra gyermekét. A régi családi környezetben biztonságosabbnak érezte magát és a szüléssel együtt járó gondokat. (…) Az egészséges fiúgyermeket… a harmadik napon keresztvíz alá tartották a keresztszülők. Keresztanyjához meleg szálak fűzték később is, még püspök korában is gyakran felkereste Budán. Úgyszintén kapcsolata megmaradt nyitrai öreg dadájával, Kostyál Annával, aki még Fehérvárra is üzent neki egy nyitrai származású diákkal, későbbi papjával.”8

*

Kostyál Anna neve olvastán valósággal megremegtem: ismertem, fényképeztem a Nyitra melletti Menyhén, ahová népdalgyűjtőkkel mentünk. A Kostyálok állítólag Turóc vármegyéből valók, s valóban szlovákok voltak. Anni néni talán nem is tudott már szlovákul. Pontosabban egyike azon népdalénekeseknek, akik a legszebben beszéltek magyarul. Most százkilenc éves lenne, ha élne. S akkor kérdezném szülei és nagyszülei felől, hátha az ő családja közül került ki Prohászka dajkája.

A képen látható özv. Fülöp Ferencné Kostyál Anna 1900-ben, Menyhén született, római katolikus vallású, templomi előénekes is volt. A Nyitra vidéki falu népzenei hagyományának hiteles őrzője. A népdalgyűjtőkkel többek között a virágvasárnapi villőzés szokásáról kérdeztük. (Ezt a legtöbben ma már Kodály Zoltán gyermekkari művéből ismerik.) Erre így emlékezett az akkor hetvenesztendős Kostyál Anni néni:

„Itt is feldíszítettek egy szalmabábut, a kice-vicét, ezt végigvitték a falun vidáman, nevetve, s közben ezt énekelték:

Maj’ elvisszük kice-vice villő,
Maj’ behozzuk a ződ ágat, villő!

A végén bedobták, begyúrták a patakba, majd hozták a zöld ágat. Itt egy igen nagy zöld ág volt feldíszítve mindenféle színes papírral, szalagokkal, hogy tarka legyen, s ezt az erősebb leánykák vitték. Minden ház előtt megálltak és énekeltek:

Ez ki háza, ki háza?
Jámbor Gál János háza, villő, villő.
Várj meg, villő, várj meg,
A rúzsás pallagon, villő, villő.”

*

Nézem a képet, hallom a dalt, közben váratlanul egy idézet hull elém: „Ők tudják, mi a kegyelem.” Napokig gondolkodtam, honnan is való. A jegyzeteim között aztán ráakadtam Nagy László három sorára, amely nem a kegyelemről, hanem a kegyeletről szól. A versben az édesapa így üzen fiainak a másvilágról: „Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető felett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim.” (Apánk a másvilágról)

Úgy tűnik, hogy Prohászka, Csontváry, Kostyál Anni néni után Nagy László is üzenni akarat nekem, nekünk.

Jegyzetek

1 Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár élete és műve. Budapest, 2007.

2 Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái. 8, 1–8. Idézi: Barlay Ö. Szabolcs: Isten akar valamit tőlem (Prohászka, az alkotó), ill. Prohászka ébresztése I. Budapest, 1996, 21–72.

3 Barlay Ö. Szabolcs: i. m.

4 Csorba Béla: Temerini néphagyományok. Újvidék, 1988.

5 Prohászka és Csontváry római találkozásáról Szabó Ferenc SJ: Csontváry, a „Magányos Cédrus”. In Jelek az éjszakában. Róma, 1983, 351–356., ill. Távlatok, 2008. 3. sz.

6 In Csontváry-emlékkönyv. 1976. 203–204.

7 Szabó Feren SJ: i. m. 29.

8 In Prohászka önmagáról. Szeged, 1999. 14.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben