×

Szávai Géza: Valaki átment a havon

Hegedűs Imre János

2009 // 06
A recenzens munkája rendszerint szöszmötöléssel kezdődik. Keresgéltem a térképen, hol van Küsmöd (itt született Szávai Géza), mennyire van a Firtos lovától, melynek hátán, lehajtott fejjel, elaludt a Gondviselés (Tamási Áron); az is kiderült szöszmötölés közben, egyedül ennek a székely falucskának a templomát említi XV. századi oklevél; kuriózum is begyűrűzött: a Küsmöd-kő sziklaüregeiből, adó fejében, a török császárnak évente egy pár sólymot kellett küldeni, aztán – ez is ízletes mazsola – egy küsmödi lakodalomból mozgósították annak idején a Napóleon elleni háborúba táncos kedvű, első regényírónkat, Jósika Miklóst.

Mégsem lett volna egykoron olyan isten háta mögötti hely ez a Küsmöd?

Az bizonyos, hogy Szávai nem engedte le úgy itt a horgonyt a szülőföld kokány agyagjába, mint korábban Tamási vagy Nyirő, ellenkezőleg: ő úgy ír, mint „egy, az európai kultúrát ismerő japán vagy  egy, a japán kultúrát jól ismerő hollandus”. (Pécsi Györgyi, Magyar Napló, 2007/3.)

Vagy mégsem csak úgy?

Messzire vezetne az út, ha nyomon követnők, hogy jutott el Szávai az álomszép, de elzárt székely falutól a világirodalomig. Károlyi Csaba megkísérelte kibogozni azt a folyondár-hálót, amelyet ez a furfangos székely szőtt maga köré, de bevallása szerint csak részben sikerült (Élet és Irodalom, 52. évf., 36. sz.), sokkal üdvösebb hát beállni a hermeneutika, a szemiotika, a műfajelmélet, a regénypoétika stb. keverőpultja mögé, s módszeres kutakodásba kezdeni a Valaki átment a havon című rendhagyó regényhalmaz szövettanában.

A jó írásnak mindig van legalább két-három olvasata. Mivel első olvasásra nem jelentkeztek tisztán a variációk, ezért, mint annyiszor zárlat esetén, újraolvastam Umberto Eco A címe és a jelentése című zseniális esszétanulmányát a regényírásról, mely szerint: „A világ megalkotása a fontos, a szavak azután szinte önmaguktól adódnak. Rem tene, verba sequentur. Ez, azt hiszem, ellentéte annak, ami a költészetben történik: verba tene, res sequentur.”

Magyarul: a dolgokat tartsd kézben, a szavak maguktól jönnek. Illetve: a szavakat tartsd kézben, a dolgok maguktól jönnek.

Forró talaj. Nehéz megmondani, melyik utat járja Szávai: a „rem tene” vagy a „verba tene” útját. Világot teremt, és várja, lesi a szavak szabad áramlását? Vagy szavakkal zsonglőrködik, s hagyja, hogy spontánul alakuljanak az események?

Példát lehet idézni mindkettőre. Szerelmes versek antológiájába illő például a következő szövegtest, amelyben a verba, vagyis a szó az elsődleges: „Édesem, egyetlenegy szerelmem, nem elbolondítasz, hanem okossá teszel. Egyszeri vagy, hidd el, soha ilyen vállat, ilyen csípőt, ilyen combot. Nekem elég kimondanom ezeket a szavakat, máris előttem vagy; mikor jelenlétedben ejtem ki őket, akkor téged gyakorollak, memorizállak, hogy beletapadj a szavakba is.”

Szavakká lényegíti a világot.

De a könyv tíz fejezete lekerekített, félbehagyott, csonkán maradt vagy el sem kezdett történet, tehát próza, amelyekkel elsődlegesen világot teremt: „rem tene”. A G. páter alakja köré szőtt elbeszélés (Szívünket átlőtte az idő, avagy A HÓEMBEREK MEGGYILKOLÁSA) kedves, térben és időben elhelyezhető olvasmányos eseménysor. Okos, bölcs pedagógus a páter, csintalanok a diákok, akik éppen az időmérés tudományával viaskodnak számtanórán, s szent őrületben akarnak tökéletes órát szerkeszteni (s elúsztatni a matematikaórát!) valamikor az első világháború előtt.

Az úgynevezett „történelmi regényében” (MEGFIGYELNI A HABSBURG CSÁSZÁRT) csupán I. Ferencz József portréja készül el: „felcicomázott, gőgös, ostoba arcú öregember”, diákzsargonban Minovaddisznó a neve, az osztály bármelyik tagja „könnyű szívvel lelőné”, aminek a következménye: „Bármelyikünk kirobbanthatta volna az első világháborút.”

Van tehát egy időpont, egy történelmi kor, amely laza keretbe fogja a történeteket, és ez az első világháború. Szávai nagyon vigyáz arra, nehogy holmi szakállas mesemondó alakjában tűnjön fel, nem is állna jól neki, de érezzük, 1914-ben olyasvalami történt, amellyel új időszámítás kezdődött, akárcsak az Úr születése után. Rendhagyó szépségű természetleírások („muskátli a jégkunyhó ablakában”, illetve: „hópelyhek hullottak gyöngyvirágos rétre”) és hol profán, hol ironikus (de sohasem cinikus!) eszmefuttatások sorjáznak, viszont a történetek sajátos módon mind megsemmisülnek. Egy golyó lyukat üt „a föld fehér leplébe” (ez egy történet), de negyvenezer golyó már akkora rést üt, hogy „ezerszám röpülnek” a semmibe, és: „A fehér leplen ütött-égetett hatalmas lyukakban a történetek is megsemmisülnek.”

S itt, ezen a ponton érdemes elidőzni egy kicsit. Szávai kis- és nagyregényeit úgy látja el címkékkel, mint botanikus kertben a fitológusok a növényeket: kisregény, nagyregény, bűnügyi regény, családregény, regényfolyam, életregény, leányregény, töredék, a különbség csak annyi, hogy a botanikus kertben valóban növények a megjelölt egyedek, Szávai könyvében viszont – éppen a fenti elmélkedése szellemében – semmi sem pontosan az, ami, itt szabadon értelmezhető a szövegek műfaja, sőt rá is dupláz erre egyik regényelméleti gondolatfutamában, s ezt a verdiktjét hátlapra, fülszövegbe is kiemeli: „vagy abba kell hagyni a regényírást, vagy meg kell változtatni a regény fogalmát”.

Szerintem Szerzőnk itt érintkezik leginkább a posztmodern kísérletezőkkel, de hál’ istennek nem azonosul velük sem eszménytelenségben, sem céltalanságban, sem öncélú szövegek észtelen (ki)kavarásában, a Valaki átment a havon asszonyai (Helga, Julia) szépek, kívánatosak, a férfiak (Herbert Quain, Maciej, Tadeusz) okosak, szerelmesek, kísérletezők, kíváncsiak a világ titkaira, mint általában minden regényben az ifjak, szó sincs tehát arról, hogy ne születhetnének továbbra is nagyszerű művek a nagyepikában. Változni bizonyára fog ez a műfaj (oratio prorsa), ezért érdemes odafigyelni Szávaira, de ne higgyünk neki. Amíg lesz irodalom, addig lesz király is, aki – a fűben hasaló és hahotázó diákot látván – kijelenti: az az alak vagy bolond, vagy a Don Quijotét olvassa. Derűsen és gyanútlanul hasalhat hát neki az olvasó a Szávai-könyveknek, nemcsak ennek a jóízű szöveghalmaznak, hanem a Székely Jeruzsálemnek (2000), a Torzmagyarnak (2005), gyermekeknek szánt munkáinak, eszmében, szívben, lélekben (be furcsa szavak már!) gazdagodva érkezik meg az utolsó oldalra.

No és Borges? És mi lesz Umberto Ecóval? A feresztővízzel nem lehet kiönteni a csecsemőt.

Szerzőnk nem naiv. Tud eltévedésünkről, könyvbéli diákhősei (Csíkdánfalván hallottam arról, milyen kiváló tanár [lett volna] Szávai Géza!) szerkesztenek egy úgynevezett „valószínűségi labirintust”, amelynek az a lényege, hogy az első végénél egy újabb kezdődik.

Jorge Luis Borges, a nagy argentin Az elágazó ösvények kertje című jeles írásának szereplője, Csui Pen „szimbolikus labirintust” teremt, amely: „Az idő láthatatlan útvesztője.”

Borges köztudottan megvakult a sok olvasástól, és a tanítvány, Umberto Eco A rózsa neve regényében mint vak (és gyilkos!) könyvtáros bukkan fel Jorge néven. Meg is jegyzi Eco az említett, utószónak írt esszétanulmányban: „Mindenki azt kérdezi tőlem, hogy miért emlékeztet Borgesre az én Jorgém neve, és Borges miért ilyen gonosz.”

Ha élünk a jegyzetíró (korlátolt) szabadságával, akkor besorolhatjuk Szávait tanítványnak ebbe a sorba (Károlyi Csaba feltételezi, hogy Joyce, Bruno Schulz, Musil és Wittgenstein is mesterei közé tartozik). S még egy adalék: Deák Tamás írja A titokban végbement csoda utószavában: „Vico és Spengler nyomán [Borges] hisz abban a gondolatban – vagy eljátszik vele, hogy »az időnek titkos formája, ismétlődő rajzolatja van« … s az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen ismétlődés elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás.”

Így talán-talán ki lehet következtetni a Valaki átment a havon keletkezéstörténetét, illetve föl lehet vázolni azt az elméletet, amelynek alapján létrejött. Más szavakkal: hálót bogozhatunk a fenti adalékokból, hogy befogjuk, egyberántsuk Szávai Géza igen-igen furcsa, mégis megszokott, nagyon emberi, sőt itt-ott klasszikus történeteit és a labirintus(ok)ban megtett utak rajzolatait. Az idő megfoghatatlan, és az ember kiismerhetetlen rendszerekben bolyong, s Szávai még azt is megkockáztatja, talán boldog lehet az egyén, ha nem tudja ezt, vagy ha tudja is, de nem akar mindenáron kijutni onnan: „Ha nem vállalja a kockázatot, akkor maradhat, és úgy élhet, mintha nem is labirintusban telne az élete.”

De mit kezdünk ezek után Küsmöddel?

A szülőfalu is jelen van. Nyelvében él a regény. Ott, a Nyikó, a Küküllők forrásvidékén nem is olyan rég még acéllal, kovakővel csiholtak szikrát, s Szávai tudja, hogy a tapló parazsa nélkül nem igazi füst a pipafüst, azt sem felejtette el, hogy baromvásárkor a főtereken lógané és posztókabátok szaga csípős, izgató egyveleggé vegyült össze; a mánus szót még a szótárak sem közlik, de ő használja, az asszonyok, ha lehűl az idő, hárászkendőt viselnek (Magyarhon nyugati felében nem ismerik, vállkendőt mondanak!), a gyerekek borókaháncsból sodornak cigarettát, Maciej megbízásából a főhős – hiába Herbert Quain a fantasztikus ír neve, amit már Borges is használt – lőcsöt (!), szekérkereket, kocát, kiskutyát, kancát, csikót rajzol…

Bizony, a labirintusokat kiötlő, kieszelő íróknak – ellágyuló pillanataikban – felrémlik (vagy fölsajog, mint a katona elveszített lábában a fájdalom?), hogy minden labirintus kiindulópontja – a Pont.

(Pont Kiadó, 2008)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben