×

Rendszerváltás Abszurdisztánban

Grendel Lajos és Talamon Alfonz

Szilágyi Zsófia

2009 // 06
Ha valaki arra vállalkozik, hogy a már nevének alakulásában is váltásokat, sőt, rendszerváltásokat jelző, hol csehszlovákiainak, hol szlovákiainak, hol felvidékinek nevezett magyar irodalom felől tekintsen rá a rendszerváltások irodalmi megjelenéseire, egyértelműen Grendel Lajos, a New Hont-regények szerzője, Abszurdisztán esszéistája kívánkozik a gondolkodás centrumába. Nem lesz ez másképp ezúttal sem, a középpontba azonban mégsem a New Hont-regények elemzését állítom majd, már csak azért sem, mert a rendszerváltás élményének szöveggé írása és az abszurdisztáni lét tapasztalata, egymással szoros összefüggésben, jó néhány Grendel-írásban megjelenik, messze nem pusztán a New Hontban játszódó regényekben: „New Hont és a Tömegsír New Hont melletti T. faluja éppúgy Abszurdisztánban található, mint az előző regények Pozsony városa és környéke, az Einstein harangjai alcíme szerint is: »Abszurdisztáni történet«. Az utóbbi két-három regény New Hont »eszméje« éppúgy a kelet-közép-európai rendszerváltozásokat követő kiábrándító élményekből eredeztethető, mint az előző két regény abszurdisztáni történetei.”1

A műelemzésnél tágabb kontextust jelezve egy grendeli naplóbejegyzést idéznék, 1989. november 22-ről: „ha a tömeg eufóriája nem is ragad el, nagy bennem a csöndes öröm. Igaz, amolyan szkeptikus ember öröme. Már átéltem egy nagy kiábrándulást hatvannyolc után, és nem sokon múlt, hogy nem lett belőlem is cinikus alkoholista, mint sok pályatársamból. Üdvösségemet inkább a jó irodalom mentette meg, mint a jó barátok.”2

A rendszerváltás lehetséges regénye a csalódás regénye lenne? Ha Grendel szavait sarkítanám, azt mondhatnám, a nagy csalódásból alkoholizmus lesz, vagy irodalom. A forradalmat, a változást, az eufóriát törvényszerűen követi a kiábrándulás, talán váratlan párhuzammal: valahogy úgy, ahogy az esküvőt követi a házasság. A párhuzam nem a házasság boldogságának lehetetlensége miatt jutott eszembe itt, sokkal inkább azért, mert Hrabal kései művében, az amerikai Aprilnek, vagyis Áprilkának írt leveleiben éppen az 1989-es „forradalmi” prágai szilvesztert írja le hatalmas esküvőként: „Így hát, Áprilka, a cipőtalpak alatt ropogtak a széttört üvegek cserepei, és szirénáztak a mentőautók, merthogy az üvegcserepek nem hoznak feltétlenül szerencsét… gyertyák és mécsesek ezrei… és üvegdarabok meg üvegcserepek csikorogtak a léptek nyomán, ezen a gigantikus esküvőn, amelyhez hozzátartoznak a cserepek is, így veszik kezdetüket az esküvők, az esküvői lakomák, amikor a vőlegény a ház küszöbéig hozza a menyasszonyt, annak a háznak a küszöbéig, amelyben mindannyian lakni akarunk…”3 A forradalom vagy a mámoros rendszerváltó pillanatok lennének tehát az esküvőhöz hasonlatosak, és ahogy az esküvőt követi a házasság, annak minden lehetséges nyűgével, úgy követi a mámort a kiábrándulás, akár 1968-ban, akár 1989-ben. A forradalom és az esküvő így mesébe kívánkozhatna csak, amely lezárul a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” formulával, és az illúzióvesztés, Grendel oly gyakori témája az, ami a regény műfaját követelné meg. Vagyis ha rendszerváltó regényre áhítozunk, voltaképpen az illúzióvesztés regényét követeljük; egyébként is óvakodni kellene attól, hogy az irodalomban, akár csak megfogalmazódó igényként, „kijelöljünk” olyan megoldandó feladatokat, mint a rendszerváltás regényének megírása. (Ehhez hasonló feladatként határoztatott meg a nyugati magyar írók számára egy ötvenhatos nagyregény megírása, sokak számára nyomasztó írói terhet, teljesíthetetlen feladatot jelentve.)4

Nem véletlen, hogy Grendel mellé Hrabal prózáját emeltem párhuzamként: ha van értelme annak, hogy a magyar irodalom egészétől elkülönítve beszéljünk a szlovákiai magyar irodalomban tetten érhető rendszerváltozásról, ráadásul olyan írók kapcsán, mint Grendel és Talamon Alfonz, akik egyetemes magyar irodalomban igyekeztek, igyekeznek gondolkodni,5 akkor ezt az értelmet éppen abban találhatjuk meg, hogy műveiknek nem feltétlenül az egykorú magyar, legalább annyira a korabeli cseh és szlovák irodalom jelenti a kontextusát. Nem egyszerűen azért, mert Grendel és Hrabal közt írói rokonság van többek közt a kisváros körüli mítoszteremtésben, az anekdotikusságban – a kettejük számára egyként fontos történelmi események is összekapcsolják a két szerzőt. Hiszen hiába jelenik meg egy Budapesten és Pozsonyban élő számára egyformán jelentős dátumként 1989, a bársonyos forradalom már az ő élményük, nem a miénk, és 1968 sem ébreszt egyforma élményeket egy magyarországi és egy szlovákiai magyar íróban. Különösen nem lehet közös dátum 1993. január elseje, a független Szlovákia megalakulásának dátuma, amikor Grendel szerint Szlovákia lakói hirtelen a XIX.-ből a XXI. századba voltak kénytelenek átlépni.

Grendel számára 1989-ben az eufóriát csöndes örömmé változtatta az illúzióvesztés már húsz évvel korábban megtapasztalt élménye: nemcsak az egyén, különösen a XX. századot Közép-Európában végigélő ember számára épülnek egymásra a változások, de ezek irodalomba emelése, legyen itt szó egy világ vagy egy rendszer megváltozásáról, csak együtt, egymás kontextusában, egymásra vonatkoztatva vizsgálható. Hiszen 1989 nem szemlélhető önmagában, akár a rendszerváltozás, akár a magyar–szlovák viszony felől nézzük, ahogy ezt leszögezi Grendel is: „a történelem idő, az idő pedig folyamat és irányváltásokkal megszakított folyamatosság. 1989 tartalmazza 1918-at és 1848-at is. Hogy a magyar–szlovák együttélésről érdemben szólhassunk, és ne frázisokat szajkózzunk, vagy életképtelen, steril elméleteket gyártsunk, 1989-ből 1918 és 1848 tartalmait is újra ki kell bontanunk.”6 Grendel műveiben nemcsak a New Hont-történetekkel jelent meg a (tág értelemben vett) rendszerváltás témája, hiszen, ahogy Szirák Péter, Grendel monográfusa megállapítja, az Áttételek című regényben „1914-nek, az első világháború kitörésének hasonló jelentőséget tulajdonít, mint a magyar polgári irodalmi hagyomány. Éppúgy hozzákapcsolja a korábbi világrend és életforma szétesését, a rendezettséget felváltó kaotizálódást, mint Márai az Egy polgár vallomásai első kötetének végén.”7 Ha a már párhuzamként emlegetett Hrabal életművében nézzük meg, vajon a történelmi változások és a szerelmi kapcsolatok fordulatai 1989-nél korábbi történelmi fordulópontoknál is egymás mellé kerülnek-e, többek közt a Sörgyári capriccio című regényben találunk rá effajta közös kontextusra: Mariska hajának levágatása nem egyszerűen a Francinnal kötött házasságában jelent új korszakot, de az Osztrák–Magyar Monarchia végének szimbólumává is válik: „– Bod’a – szólok. – Mi az? A nagyságos asszony? – állt fel, és úgy megijedt, hogy felkapta az ollót, és csipogni kezdett vele. Mondom, Bod’a, szeretném levágatni a hajamat. – Hogyan, kérem? – dadogta. Mondom, Bod’a, le akarom vágatni a hajamat olyanra, mint a Josephine Bakeré. Bod’a a kezébe vette és megemelgette a hajamat, és kimeresztette a szemét: – Ezt a darab Osztrák–Magyar Monarchiát?”8

A sokak számára az Osztrák–Magyar Monarchia felrobbanásának szimbólumává váló dátum, 1914. június 28., Gavrilo Princip merénylete és az esemény hírének megérkezése, miközben egyszerre jelenik meg, többek közt, Móricz Jószerencsét, Ivo Andriy Híd a Drinán és A kisasszony című regényében vagy Hašek Švejkjében, az egykori Monarchia íróinak közös élményeként,9 egyes íróink életművéből feltűnően hiányzik. Ahogy Szirák írja, a „korforduló értékelésére vagy legalábbis a hozzá való viszonyra jellemző, hogy Krúdy és Kosztolányi történeteiket általában az 1914 előtti korszakban játszatják, amit ha más nem is, a Monarchia rekvizitumai jeleznek”.10 Lehet tehát egy változásra az is érvényes írói válasz, ha valaki kiiktatja azt az életművéből, hiszen Krúdy és Kosztolányi hárítása együtt él Márainak az ezt a változást az élet és az életmű középpontjába emelő gesztusával, amelyet legjobban a következő mondata fejez ki: „Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe.”11 Mindezek mellé helyezhető, késői irodalmi válasz Gavrilo Princip merényletére a változást „kiiktató” Talamon Alfonzé, aki utolsó, befejezetlenül maradt novellaciklusának a Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából címet adja, és beszédmódjával a „régi Magyarországot” áhító Krúdyt idézi meg, és alteregóját, Borkopfot is Krúdy világába viszi vissza, pontosabban abba a már eltűnt, áhított múltba, amely már maga is a veszteségtapasztalattal, a „régi idők” eltűnése miatti fájdalommal küzd: „A könyv a polihisztor, hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás, a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzó, a parlamenti képviselő Pepík Zefstein kegyelmes úr és az ő ismerőseik és barátaik halhatatlan tetteit őrzi. Samuel Borkopf kocsmájában jönnek össze mindennap, s emlékeznek nosztalgiától fátyolos tekintettel rég múlt idők dicsőségére. Társaságukban Mikszáth és Krúdy világát lakjuk be, a boldog békeéveket és azok végét.”12 Grendel Lajos ezzel szemben pedig Áttételek című regényével leginkább a változás pillanatát, a Monarchia felrobbanásának élményét újra és újra műveibe emelő Máraihoz kapcsolódik a boldog békeidők vége miatti fájdalom megjelenítésében. Egy részlet ebből a Grendel-regényből, amelyben összeszövődik a visszatekintés és a változás után felépülő világról meglévő tudásunk: „Ezen a szomorú napon azonban még természetesen meg sem fordult a fejükben, hogy ilyen különösen alakul majd a sorsuk. Ha a nyomozótól megkérdezi valaki, hogy kik a vöröskatonák, valószínűleg a sok ivástól gutaütéses színű katonatisztekre gondol, Laskay úr pedig meg sem érti, miként telepíthetik ki őt Magyarországra, amikor ő Magyarországon van. De hát 1914-ben ilyen kérdések nem is hangozhattak el. Mert egyelőre béke volt, meg státuszkvó, meg apostoli király, meg törvényesség, meg parlamentarizmus, meg magyar nyelv, meg természettudományok, meg irodalom, meg zene, meg esküvők, meg kuplerájok, meg tér, meg idő. Minden a helyén volt, pontosan azon a helyen, ahol lennie kellett, egy milliméterrel sem odébb. A nap sütött, a felhőkből eső esett, vagy hó hullott, a tejet tehenek tőgyéből fejték, a paraszt paraszt volt, a püspök püspök, Laskay úr pedig Laskay úr, s nem egy hajdani Laskay úr két lábon járó emléke.”13 Az Áttételekben ugyanakkor az illúzióvesztés messze nem egyszerűen egy történelmi változáshoz kötődve jelenik meg, hanem a gyermekkorral is összefüggésbe kerül: már az idézett részletből is világos, hogy a „boldog békeidők” leírása erősen mitizáló, vagyis ez a világ a gyermekkori mitikus teljességhez válik hasonlatossá, amelynek szükségszerűen szét kell bomlania: „Tizenkét éves voltál, s a gyermekkor mint valami síkos, csillogó hártya vont be még, jóllehet ennek a hártyának a szövete egyre több helyen feslett föl, s hasadékain bezúdult a világ szennyes, nemesebb elvektől desztillálatlan áramával.”14

1914. június 28-a tehát egyértelműen közép-európai irodalmi kontextust épített ki maga körül (még akkor is, ha a merénylet például egy amerikai regényben, Doctorow Ragtime-jában is felbukkan), és az 1989-es rendszerváltást sem lehet pusztán magyar irodalmi témaként kezelni. Nemcsak azért, mert a rendszerváltó regény helyére lépő, az illúzióvesztést tematizáló regény különböző nyelvű közép-európai irodalmakban bukkanhat fel, de azért sem, mert a rendszerváltáshoz kötődő abszurditás is egy régióvá változtatja Közép-Európát. Ahogy Grendel sokat idézett, Abszurdisztán című esszéjében írja: „Európának abban a régiójában élünk, amely mindenestül az irracionalizmus örvényében forog.”15 Ennek az irracionalitásnak, az „abszurdisztánul szólásnak” az egyik legfontosabb irodalmi megvalósulása az Einstein harangjai című, számos nyelven sikert aratott, olasz irodalmi díjat nyert, hamarosan orosz változatban is megjelenő regény. Az illúziók szertefoszlása ebben a regényben egymás mellé helyez forradalmat és eufória utáni keserűséget, lakodalmat és házasságot, ahogy ezt már Hrabal kapcsán, másféleképpen, megmutatni igyekeztem: Grendel főhőse, Mészáros Ferike számára a párt és a feleség választása egyszerre történik meg, a hitvesi ágyba is befurakszik a párt, a forradalmi és szerelmi események menthetetlenül összegubancolódnak, a befolyásos após az együgyű vő sorsát irányítja erős kézzel. E tekintetben számomra Grendel regényének egyik legközelebbi rokona a kortárs orosz írónak, Lev Tolsztoj dédunokahúgának, Tatyjana Tolsztajának az antiutópiája, amely magyarul Ksssz! címmel jelent meg. A regény a jövőben, a Moszkva helyére a „nagy robbanás”, vagyis egy atomkatasztrófa után felépült Fjodor-Kuzmicsszkban játszódik – a főhőst, a kissé együgyű és a robbanás túlélőihez hasonlóan „következménnyel”, vagyis a sugárzás okozta mutációval, egy farkacskával együtt élő Benediktet befolyásos apósa zsarolja meg, az akkortájt már tiltottnak számító olvasás iránti rajongásával visszaélve „forradalomra” kényszeríti őt. A regény ezzel a látszólagos forradalommal zárul, amely voltaképpen államcsíny, egy újabb zsarnok hatalomra segítése (a forradalomnak álcázott államcsíny kapcsán ismét nem nehéz közép-európai párhuzamokhoz eljutni), és a kicsit naiv Benedikt úgy kapja meg a könyvek világát „jutalmul”, mint Mészáros Ferike az állatkertet. Bármilyen távolinak tűnik egymástól a Kssz! és az Einstein harangjai (az egészen nyilvánvaló, hogy a két mű semmiképp sem hathatott egymásra), Benedikt könyvekbe vágyódása és az, ahogy Mészáros Ferike végül az állatkertben találja meg a nyugalmát, egymás mellé állítja a kortárs orosz és a szlovákiai magyar regényt, amelynek együgyű, de a többiek fölé növő hősei az irracionalitásban forgó régió szimbolikus alakjaivá válhatnak. Ez a kapcsolódás pedig azért is fontos, mert az orosz irodalom a közép-európaival összevethető tapasztalata a magyarok, szlovákok, csehek számára elnyomókként megjelenő oroszokat nem ellenségként mutatja meg, hanem az irodalomban megképződő sorsközösségre figyelmeztet. Az irracionalitásnak, a reménytelenségnek azt a közös tapasztalatát jelzi, amelyet végezetül Grendel egy esszéjéből vett remek részlettel szeretnék megmutatni – ez a megidézett párbeszéd, hiába állít szembe oroszt és közép-európait, mégis az irracionalitás közös örvényébe ránt be minket: „Amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona is elhagyta Csehszlovákia területét, a már nagyon öreg Schmidt bácsi így szólt a már ugyancsak élemedett korú Schmidt nénihez: »Kimentek az oroszok.« »És kik jöttek be?« – kérdezte Schmidt néni, aki nem olvasott újságot, és nem nézett tévé-híradót. »Senki sem jött be« – felelte Schmidt bácsi. »Az lehetetlen. Ezt nem hiszem« – mondta Schmidt néni kategorikusan.”16

Jegyzetek

1 ELEK Tibor, Abszurdisztán kitartó fogságában (Grendel Lajos „New Hont-regényeiről”) = E. T., Árnyékban és fényben, Darabokra szaggattatott magyar irodalom. Pozsony, Kalligram, 2007, 96.

2 GRENDEL Lajos, Pozsonyi földrengés. Novemberi napló = G. L., Hazám, Abszurdisztán, Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligram, 1998, 197.

3 Bohumil HRABAL, Levelek Áprilkának. Göncöl, ford. KISS SZEMÁN Róbert, é. n., 16–17.

4 Erről a kérdésről Ferdinandy György kapcsán (aki szintén „adós maradt” mind ez idáig a nyugatiak ötvenhatos nagyregényével) részletesebben lásd SZILÁGYI Zsófia, Ferdinandy György, Pozsony, Kalligram, Tegnap és Ma sorozat, 2002, 32–35.

5 Talamonról és a vele együtt irodalomba lépő generációról, az Iródia-nemzedékről különösen elmondható, hogy igen határozottan nem a (cseh)szlovákiai irodalom kontextusában igyekeztek elhelyezni önmagukat: „Ezt a nemzedéket addig nem ismert természetességgel hagyták közömbösen a »(cseh)szlovákai magyar« témák, s önértésük horizontját sem a »(cseh)szlovákai magyar« irodalom művei alkották leghangsúlyosabban, hanem a tágabb magyar irodalmi (Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Erdély Miklós, Hamvas Béla, Mészöly Miklós, Nádas Péter), világirodalmi (Paul Celan, Guillevic, Franz Kafka, Gabriel García Márquez, Kurt Vonnegut, Samuel Beckett) példák vagy éppen a kortárs kulturális paradigmák mentén szituálódott ez a horizont (Bizottság, Müller Péter Sziámi, Rolling Stones).” NÉMETH Zoltán, Talamon Alfonz. Pozsony, Kalligram, Tegnap és Ma sorozat, 2001, 48.

6 GRENDEL Lajos, Reflexiók egy vita után = G. L., Hazám, Abszurdisztán. Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligram, 1998, 22.

7 SZIRÁK Péter, Grendel Lajos. Pozsony, Kalligram, Tegnap és Ma sorozat, 1995, 68–69.

8 Bohumil HRABAL, Sörgyári capriccio. Ford. HAP Béla. Budapest, Európa, 2005, 129.

9 Erről részletesebben lásd SZILÁGYI Zsófia, „Különös, különös nyár-éjszaka volt” (Gavrilo Princip merénylete) = Sz. Zs., A továbbélő Móricz. Pozsony, Kalligram, 2008, 93–111.

10 SZIRÁK, i. m. 69.

11 Lásd: „Az idézetek sorát a Belgrádi képeslap című cikk egy mondatával zárjuk. A megértéshez ennyit: egy képeslapon Márai a merénylő Gavrilo Princip képét látja; és a világtörténelmi fordulat közvetlen kiváltójának tettét személyes sorsára és a nemzedéki-nemzeti tragédiára egyként vonatkoztatja, személyessé téve az állam- és életformaváltást: »Princip jól célzott. Pontosan az életünk közepébe.«” FRIED István, Márai Sándor titkai nyomában. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Kiskönyvtára 8., Salgótarján, Mikszáth, 1993, 12–13.

12 GRENDEL Lajos, Utószó = TALAMON Alfonz, Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. Pozsony, Kalligram, 1998, 237.

13 GRENDEL Lajos, Áttételek = G. L., Éleslövészet, Galeri, Áttételek. Madách, Pozsony, 1986, 320.

14 GRENDEL, Áttételek… 302.

15 GRENDEL Lajos, Abszurdisztán = G. L., Hazám, Abszurdisztán. Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligam, 1998, 200.

16 GRENDEL Lajos, Közép-Európa és kísértetei = G. L., Hazám, Abszurdisztán. Esszék és cikkek. Pozsony, Kalligram, 1998, 12.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben