×

Pék Pál: Az elmerült sziget

Baán Tibor

2009 // 06
Betegágyon feküdt, kórházban, mikor telefonon beszéltem vele. Utoljára, ám erre akkor nem gondoltam, hiszen viszszafogottsága, férfias fegyelme és szemérmessége valósággal elfüggönyözte előlem, s nyilván mások elől is, azt a küzdelmet, amit az elmúlással vívott. Ám az is igaz, hogy Pék Pál élete és költészete több szinten zajlott. Amiről a magánélet szintjén nem beszélt, tökéletes balladai homályban hagyva az elmúlással kapcsolatos gondolatait, arról sokat és mélyen járót mondott verseiben. Élethossziglani témaként foglalkoztatta ugyanis a „lenni vagy nem lenni” kérdése. Úgy is, hogy a félig vagy negyedig élt, lefojtott, szabadsághiányos élet tekinthető-e, s mennyiben, igazi életnek, de úgy is, hogy választ, vigaszt keresett „világbavetettségének” drámájára. Hogy ez mennyire központi kérdése volt ennek a drámai hangoltságú költészetnek, arról sokat elmond, hogy válogatott kötete Arccal a Semminek címmel jelent meg. A kötetcímmé emelt „semmi” dermesztő űrhidegének értelmezése, szakrális átlényegítése olyan témavonulat, mely fokozott erővel jelenik meg a Szélcsönd és újra szél című utolsó előtti verskötetében és az utolsóban, Az elmerült szigetben, amely az előbbi szerves folytatásának tekinthető.

E két verskötetben már lezárul a ’89 utáni magyar valóság fölötti töprengés. A költő látszólag visszavonul abba a szellemi kertbe, ahol csend és békesség honol. Csak utalások vannak a Szodomában modellezett világhelyzetre, amellyel a költő saját jelenének üzent. Nevezesen azt, hogy a magyarság (tágabban: az emberiség) válságos helyzete mögött az erkölcsi alapelvek globális fölszámolása, a normaszegések pusztító anarchiája húzódik meg. A normaszegések tömegessé válásának logikus következménye a pusztulás erőinek elszabadulása. Pék Pál bibliai köntösbe burkolt látomása kapcsolódik Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Bella István (és folytatható a sor) jövőféltő aggodalmaihoz. De az is igaz, hogy költészetének ezek a tartalmai épp stilizáltságuk miatt meglehetősen áttételesen jelentkeznek: e líra a maga gondolati-eszmei tartalmait mint közérzetet fejezi ki. Ennek eszköze a sötét színekben játszó költői kép, mely jóllehet konkrétnak tetsző tárgyvilágot, körülírható évszakokat ír le, de csak azért, hogy érzelmileg lekottázza az én belső viharait. Valójában a belső én mágnesezi magához a külvilág képeit, s nem fordítva. Az objektív valóság ily módon maga a személyiség, amelyhez képest a külvilág a belső én jelképe, képi ekvivalense. Ez az objektum–szubjektum viszonyt fölcserélő szerkesztésmód, ha nem is változott meg alapvetően az életművet lezáró verskötetekben, átalakult. Az anyagi világ tárgyaitól eloldott vízió egyre testesebb, egyre valóságosabb, egyre kikerülhetetlenebb. S bizonyos versekben (ideértve a kötet megjelenése után publikált darabokat is) már olyan alakzat körvonalazódik, ahol a valóság határozza meg az ént. Vagyis a korábban felépített szubjektum végtelenbe oldásának lehetünk tanúi.

Az elmerült sziget című életmű-koronázó verskötet négy tétele valójában az életmérleg elkészítése. Pék Pál is azon szerzők közé tartozik, akiknek a belső órája pontosan jelezte, talán csak tudat alatt, hogy közel a távozás ideje. Ehhez a tényhez a költő sajátosan viszonyult. A könyv négy tétele (Epitáfium egy rontott kertben; Legyek pokla; Dis árnyai; Mikor a fák a hegyre mentek) négy lépés a kikerülhetetlen vég felé, melyben a számvetés, a búcsú és a hagyatkozás gesztusa egyetlen szintézisbe olvad össze. A kötetnyitó Mikor visszatér jellegzetes, egyes szám harmadik személybe távolított énje idegennek tetszik. A vers-én csak fokozatosan döbben rá arra, hogy az ő valójában az én. A ráismerés és elfogadás folyamatában a portré önarcképpé válik: „sebzetten a legyalázott / fák közt mégis / mint a vad / szobák poklán átzuhanva / nem értve kié az arc / verődik ott hét nap éjjel / vékonyul a falnak / hisz a voltak roggyant hittel / sorra föltolulnak / senki bár ki ráismerne / senki képe-mása / torkában a halál lüktet / hatvan év magánya…” A vers-én emlékeiként felvillanó kudarcok centrumában a magányra ítéltség, a meg nem értés sebei parázslanak. A földi kötelékek: az angyal képében kísértő szerelem, az édesanya képei (Járom) mind szorosan hozzátartoznak az életmérleg eseményeihez. Az idő e versekben mint roncsolódás jelenik meg. Különösen érvényes ez a Nagy Gáspár emlékének ajánlott cikluscímadó versre (Epitáfium egy rontott kertben), melyben a földi célokra (ahogyan Nagy Gáspár fogalmazott: a „földi pörökre”) felülről és kívülről pillanthatunk: „…malom-hazánk szabadságot / hazudott ránk, lázakat, / s röpülésünk hitványságát / el nem fedte sáska-had, // s kifosztott arcok hétköznapi pokla se – –” Ezek után a 2007-ben, a nagytilaji temetésére utaló vers prófétikus megérzéssel zárul: „Már láthatod, / emléked hogy köntöst cserél, / s otthonom lesz otthonod.” Az előrementek s a nyomukba készülők roppant menetét szemlélve a dolgok helyi értéke megváltozik. A kérdések kérdése (mint ez a Fodor Andrást idéző Fényüres nyitásából kiolvasható), hogy mi lesz azután, ha „Oda a RÉV már, s egyre vásik / megváltó dühünk!”, „ha már belül ordasodunk”? (Sic fata tulerunt) Az én körvonalainak lazulása, az értékek elvesztésének és visszaperlésének egyszerre immanens és transzcendens kérdései a többtételes Dies ad quemben hatalmas ívet írnak le a létezést birtokba vevő születés örömétől a létből való kifosztatás drámájáig.

Az elmúláshoz való viszonyulásban nemcsak az életből való kilépés (Exit) válik költői témává, a „ködbe vesző táj” titkainak faggatása, hanem legalább ennyire a személyiséget mozgósító értékek utolsó számbavétele. Aligha véletlen, hogy számos vers élén áll mottó. Illyés Gyula, Ady Endre, Nagy László, Ágh István, Bella István, Markó Béla, bizonyos bibliapasszusok, illetve Dante szavai beszédes vonatkozási mezőt jelölnek. Kicsit más a helyzet viszont a Vasy Gézának és Csoóri Sándornak ajánlott öntanúsító, önszembesítő alkotásokkal, melyek a küldetéses költőszerep drámáját értelmezik. Pék Pál a szabadság szemhatárát az igazság kimondásával tágító költőelődök nyomába szegődve egyfajta mártíromságként éli meg saját sorsát. Verseinek visszatérő témája az árvaság, a végső lemeztelenedés, a történelem által felrakott maszkok letépése, az igazsággal való szembesülés, a nemzet sorsa feletti jajdulás, mely archaikus ízű szavaival és szófordulataival visszautal a kuruc költészetre, illetve a reformkor nagy érzelmeket lobbantó toposzaira. A költői elkötelezettség persze, ha komolyan vesszük a posztmodern doktrínákat, illetlenségnek számít: „a (poszt)modern irodalmi szemlélet nem tud mit kezdeni a küldetéstudattal” (Hanti Krisztina), de mit tegyen a költő, ha minden érzékszervével kötődik hazájához, a kis népeket stigmatizáló szabadságtörekvésekhez? Akkor, ugyebár, nem lesz posztmodern költő (már amennyiben a posztmodernség csakugyan a vegytiszta semlegességet jelenti), cserébe viszont lelki-szellemi közösségbe kerül a periférikus emberi létezést meghaladó nemzettudattal, a történelmi tradíciók éltető áramával. Ettől az elkötelezettségtől ez a líra, paradox módon, egyszerre lesz egyéni és közösségi. Ezen mit sem változtat, hogy Pék Pál pontosan érzi: eszményeit egy olyan helyzetben védi, ahol ezekre (állítólag) nincs szükség, holott nagyobb szükség van rájuk, mint ezt ma bárki képzeli: „…elindulsz és hallod már, / letépve a maszkokat: / sereged se vinnyogja, hogy / benne hazák omlanak.” (Egyetlen hang háza ez) S ugyanez a felismerés egy másik hangfekvésben: „Ki-be jár a karvaly-nép a házban / s kísértve a szemhatárt / elindulok / mintha tudnám régtől / aki voltam egyszer rámkiált…” (Feltörve a hetedik pecsétet)

A kötetzáró, hattételes A visszatérő a sokféle módon értelmezett búcsúszituációnak egy újabb vetületét jelenti, amelynek tételei (A ház; Télemachosz arca; Az elmerült sziget; A fiú szava; Atlantiszok moraja; Az Óceán) az elmúlás iszonyát fokozatosan szelídítik, domesztikálják, mégpedig a valóság és a mítosz (az Atlantisztól az Odüsszeia világáig) sajátos egybelátásával, átértelmezésével, hogy az eltávozott már a léten túli lét szemszögéből összegez: „S minden üres, csönd él csupán / napnyugati szél mögött; / egyetlen szó éjszakánkról, / mikor a hajnal összetört.” Itt, ezen a ponton szakad meg az életmű, amelytől azonban (teszem hozzá) éppenséggel nem idegen a paradox remény sem, hogy létezik feloldás. Ennek költői bizonyítéka, hogy Pék Pál költészetében az idő nem lineáris jellegű, hanem körkörös. Mi ez, ha nem a végtelen folytonosság ábrája?

(Pannónia Könyvek, 2008)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben