×

Madách-jegyzetek

Hubay Miklós

2009 // 06
„…statisztikai számadatokkal is bizonyíthatnánk, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a metafizika, az ontológia,
az ismeretelmélet, az etika vagy a történetfilozófia körébe utal a tudós gondolkodás, vérré vált vélekedéseink
meglepően nagy hányadát mi, magyarok, legalább egy évszázad óta egy drámaírótól kaptuk és kapjuk: Madách Imrétől.”
(Domokos Mátyás: A Madách-rejtély)

„Mi állat él tehát még a világon?”

A kihunyt állatfajok egy-egy példánya a Falanszter múzeumában. A mamut és a kardfogú tigris után idekerült már a kutya, a ló, az oroszlán, az őz…

Ez a múzeumlátogatás hozzászoktatja szívünket ahhoz a gondolathoz, hogy ugyanígy sorra kerülhet majd a múzeumi tárlókban a kitömött ember is.  De őt már ki nézi meg?

„Várj, nemsokára nyughatsz, ne félj” – ahogy Goethe vándora vigasztalja magát az elcsöndesült erdőn. Igen, ez már az az erdő, amelyikben oly mindegy, hogy az ember ott lesz-e, vagy sem. Illyés Gyula versében is megrebbenti szívünket ez az elnémult erdő. Egyetlen szóval jellemzi: „madártalan”.

József Attila szívébe honnan tévedt az a feledhetetlen „szelid őz”?

A jelek szerint a Falanszter múzeumából. A kihalt állatfajoknak ott lesz a túlvilága. Ott is párban együtt jár békés társával: a tigrissel. „Im itt a tigris, itt a fürge őz.” Ritka zoológiai csoda ez.

A múzeumban a Tudós biztatólag mondja róluk, hogy „jól kitömve” vannak. Attila versében a magyar nyelv egyik legparádésabb ríme biztosítja ennek az őznek a tartósságát – halhatatlanságát. A fürge őzből szelid őz lett (hogy is kéredzkedhetett volna másként a költő szívébe?).

Elidőz – szelid őz.

Az első ember heideggeri élményei

Földünk egy szelete a távolban látszik, mindig kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel repülve.”

Kimásoltam Madách színleírását a Tizenegyedik színhez. Ez a pár soros instrukció önmagában, szűkszavúságában is bámulatra méltó látomás. A XIX. századi magyar irodalomnak egy olyan csúcsa, amelynek „örök hava” akkor gyúl ki a valószínűtlen magasságban, amikor – nyolcvan-száz évvel utána – Heidegger filozófiájának fényében szemlélhetjük. (Most nem is szólva a súlytalanság állapotát megismerő kozmonauta élményeiről…)

Az Űrbe röptetett Ádám sorsa, szorongása s egy pillanatra sziderálódása*: tökéletes művészi kifejezése annak, amit Heidegger akkora erőfeszítéssel írt körül, s röviden úgy nevezett: beletartottságunk a Semmibe.

* Sziderálódás: jelentése többek között meteorittá változás.

Avatási szertartás

Nem könnyű a serdülő fiú szívében elnémítani az anyaölbe visszasíró gyereket. De hát megvannak erre az avatási szertartások. Ha a fiú kiállja ezek lelki-testi próbáit: férfinak tekinthető.

Ilyenfajta próbának veti alá Lucifer is Ádámot. Végigcsináltatja vele egy leendő világtörténet esélyeit, bukásait, torkára teszi a kést, a guillotine-t – mintha mindez igaziból volna. Ha a próbák véget érnek, majd jöhet mindez igaziból is. Igazi demagógokkal, igazi pátriárkákkal, igazi falanszterrel.

Varázslat ez az álom. Egyetlen éjszaka férfit csinál a serdülőből. Elnémítja Ádám szívében a vesztett Édenért álmában még fel-felsíró kisfiút, és felkészíti az emberiséget a hetedhét korszakon átvivő vándorútjára. A Világtörténetre.

– El fogja-e viselni ennek viszontagságait?

– Ádám? Persze. Hisz még én is elviselem. Együtt esténként a nemzeti színházi nézőtéren ülő közönséggel. Együtt a Madách iskolájába beíratott magyar néppel.

Nemlét – visszamenőleg is

„Uram! Rettentő látások gyötörtek…” A világtörténelem végigálmodása után mondja ezt Ádám, a szikla felé indulva, hogy onnét a mélybe vesse magát.

Ha Ádám most megöli magát, vele együtt elpusztulnak a látomásai is, örökre. Pedig ezeknek a lét valamelyik dimenziójában megvoltak a realitásai: Péter apostol nem pusztán fikció, Danton sem, és sajnos a londoni (vagy pesti?) vásárok nyegle reklámtudósai sem azok. Az öngyilkos Ádámmal nemcsak az inkarnálódásai emlékei tűnnének el visszahozhatatlanul, hanem a sejtjeiben hordozott esélyei is – a micsoda csúcsokat, micsoda kudarcokat ígérő esélyek! Hogy ők holmi történelmi szükségszerűség!

Szétloccsan még az az agyvelő is, amelynek álommunkájában előre felfénylett Egyiptom, Athén, Róma, Bizánc. Ádám szakadék mélyén széttört koponyájával együtt elrohad.

Persze megszűnik az a genitália is, amelyből a mag kiszökhetne egy ilyen rémálom-emberiség prokreálására. És így nem lesz többé reális lehetőség a világtörténetre. De még a róla való onirikus sejtelmekre sem.

Píár – trombitaszóval

Rendezői instrukció a londoni vásár jelenetéből: „Egy nyegle – taligán, trombitaszóval, tömegtől környezve megjelen, s a szín közepén megáll:” „– Félrébb az útból – Tisztelet nekem / Megőszült tudománytól a fejem…”

Hogy stílusosak legyünk: „No comment.”

Nagy elme, tüzes hazafi

Huszonöt éves volt Schiller, amikor 1784-ben közzétette hitvallását választott hivatásáról: a drámaírásról. Már mögötte volt a Haramiák mannheimi bemutatójának sikere; és időszerű a Mannheimből való menekülése. A színház: morális intézmény! – ebben az előadásában kifejtett eszméjéhez ezután egy életen át tartotta magát. Ha végigtekintek a magam írásain a Magyar Csillag egyik legelső számában publikált Megváltó mutatványtól a mostanában körmölt Madách-jegyzetekig, még azt is mondhatnám, hogy én is a schilleri eszméket vallottam vagy hét évtizeden át.

A drámaíró öntudatosodásának remekműve ez a tanulmány. A magyar Nemzeti Színház új épületének igazgatói szobájában falra kéne vésetni belőle – emlékeztetőül – néhány idézetet.

Van egy passzusa, ahol arról ír, hogy milyen igényű és eszméi tekintetében milyen ölelkezésű legyen a jövő drámája, amelyért érdemes a színházi kultúrát fenntartani. „Éppen itt, e magasabb szférában tudja csak igazán használni a felvilágosodást a nagy elme, a tüzes hazafi. Vet egy pillantást az emberi nemre, összehasonlít népeket népekkel, évszázadokat évszázadokkal, s meglátja, hogy a nép nagyobb tömegét fogva tartják az előítélet és a vélekedés rabláncai, melyek örökre ellene hatnak boldogságának – hogy az igazság tiszta sugarai csak egyesek elméjét világítják meg…”

Az a nagy elme és tüzes hazafi, akitől Schiller ezt a drámát várja, akár Madách Imre is lehet majd. Koncepciójának magas szférájában ő is összehasonlít „népeket népekkel, évszázadokat évszázadokkal”, és Madách Imre művének végső konzekvenciája semmiben sem különbözik a schilleri tanulságoktól.

És felvilágosodást hozó drámai mű lesz a magyarnak Az ember tragédiája.

A madáchi történetfilozófia iskolájában

Hogy a magyar gondolkozásban a legmagasabb szinten is milyen felismerhető tisztasággal jelennek meg a madáchi alapgondolatok – az ideológiák haláláról és az ideológiák ígéretes hajnaláról –, erre is találtam újabb példát, ezúttal Bibó Istvánnak egyik utolsó írásában – röviddel a halála előtt írta egy romániai magyar politikai gondolkodó naplóinak glosszájaként. (Egy párizsi magyar kiadványban olvasom.)

Bibó arra figyelmeztet, hogy az eszmerendszerek romlása láttán ne essünk manicheus túlzásba, és ne kezdjünk „valami feltételezett egységes gonosz ellen harcolni, mert hiszen a különböző eltorzult ideológiák mind egy-egy feltételezett gonosz elleni ádáz harcból születtek meg és váltak ilyenné. Az »eszme következetes végigvitele«, a hatalmi akarat és az alantas érdek az a három torzító tényező, amely a legjobb programot is értelmetlenné és kegyetlenné képes tenni.”

Emelkedett történetfilozófiai nézőpontjából Bibó, miként Madách is, sine ira et studio veszi számba a századok uralkodó eszméit – egymással szemben álló eszméket. Megvesztegethetetlen luciditásában is – mégis – Bibó optimistább Madáchnál. Az ideológiák romlásának a veszélye megvan, de ez – én úgy olvasom ezt a szöveget, amelyhez nem lehet most már nem asszociálni az utolsó szó pátoszát – az említett három torzító tényező kizárásával el is kerülhető.

Csak épp a dogmatizmust, a hatalomvágyat és a korrupciót kéne elkerülni.

Csak.

(Firenze, 1980)

A nonkonformista

„Madách remekművével, a Tragédiával mindig is sok baj volt. Ez a mű hol így, hol úgy, de valahogyan kilógott azoknak a jól körülhatárolható sajátosságoknak a kereteiből, amelyekkel mi – koronként ugyan változóan – a magyar irodalmat jellemeztük.”

Lengyel Balázsnak ez a nagyon pontos jegyzete újabb oldalról mutatja Madách művének egy szinte másik világból jövő meteorit voltát. Üzenete – és ezt nem lehet elégszer ismételni – kiáltóan nem kvadrált a korszellemmel: a haladásba vetett hittel; és nem lehet eléggé tapintatosan elhallgatni, hogy egy nagy csapás után lesújtott országban (miért is? miért is? miért is?) univerzális igényű drámájában szinte egyetlen szót sem ejt a magyarságról.

Lengyel Balázs most a Tragédia műfajáról mondja, hogy ilyet nem pipáltak Magyarországon. Csakugyan: mintha egy gótikus katedrális nőtt volna ki a földből a Kálvin téri templom és a Nemzeti Múzeum között.

Csoda ez. De nem ez a legnagyobb csoda. Ami szinte hihetetlen: a XIX. század közepén a félig agyonvert magyar társadalom egyből értette és értékelte a Művet, amelyben nem zengett sem korának, sem honának érzeménye, és egyáltalán nem hajazott a korabeli regények és színdarabok stílusára.

A szorongás fogalmát olvasva, Kierkegaard-tól

„Amikor már minden egybeesik vagy összemosódik a saját ellentétével – sziklaszilárd szuverenitással áll egymással szemben az emberiség fogalma és az egyéné.”*

* Rácz Péter fordítása.

A kétmilliárd párosult magány mindegyike elfogadhatja és fogadhatja keblére a többi egy híján kétmilliárdot.

Madáchnál a kettő, mondhatni végig: egy.

Az ő Ádámja kérdezve állítja: „Nem egymagam vagyok még e világon?”

Kierkegaard-on élesítve gondolatainkat: jó volna tudni, hogy ezt vajon a szegény árva Ádám kérdezi-e, vagy az árva emberiség.

*

„Ádám az első ember, egyszerre önmaga és az emberi nem.”

Ez sehol a világirodalomban nem evidens annyira, mint A szorongás fogalmának szinte kortársi művében: Az ember tragédiájában.

Itt Ádám személyes élete-halála mindig az emberiség létét-nemlétét jelenti.

*

„Miközben tehát az emberi nem története előre halad, addig az individuumé mindig újrakezdődik – hiszen ő önmaga és egyben az emberi nem –, ezért mindig újrakezdődik az emberi nem története is.”

Lásd a Tragédiában a negyedik, ötödik színt és így tovább…

*

„Az emberi létezés lényege éppen az, hogy az ember individuum, és mint ilyen egyszerre képviseli önmagát és az egész emberi nemet, oly módon, hogy az individuumban egyúttal jelen van az egész emberi nem, az emberi nemben pedig az individuum.”

Mint az emberi nem tagja, mint magyar és különösen mint aki drámaírásban próbáltam reflektálni a sorsra, Kierkegaard-nak ezt a definícióját az életem során, azt hiszem, tökéletesen átéltem. Mi volna ez, ha nem: a humanista felelősségünk?

*

„Az emberi nem története fantasztikusan kezdődik, a történetből Ádám fantasztikusan emelkedik ki; a jámbor érzés és a fantázia megkapták, amire vágytak, egy épületes előjátékot, de a gondolkodás semmit se kapott.”

Itt mintha az Egyiptomi színről beszélne váteszként Kierkegaard. Ám a Tragédiának ebben az első álomszínében egy halálra korbácsolt szép, szerelmes rabszolga kimond egy szót, amelyen a következő évezredek mindhiába rágódnak: „Milljók egy miatt.”

*

„A fantasztikus az, hogy Ádámnak abban a kitüntető megtiszteltetésben van része, hogy több, mint az egész emberi nem, másrészt abban a kétértelmű megtiszteltetésben, hogy kívül áll az emberi nemen. Minden pillanatra igaz az, hogy az individuum egyszerre önmaga és az emberi nem.”

Több az emberiségnél, kívül van az emberiségen, azonos is vele… Amikor aggastyánként Ádám a hóvilágban vonszolja magát, talán mindennek a tudatára ébred, mondván: „Első, utolsó ember a világon.”

Egy mondat dobol a fülemben

Soha nagyobb okom nem volt Párizsba utazni, mint akkor, amikor Firenzéből mentem oda megnézni Az ember tragédiája előadását, amelyet a Conservatoire, a Színművészeti Akadémia növendékei vittek színpadra a város egyik nagy színháztermében. Talán először francia nyelven. Előzőleg a Magyar Intézetben bevezető konferenciát tartott az előkészületekről Jean-Pierre Miguel úr, akkor a Conservatoire s hamarosan a Comédie Française igazgatója. Hogy a Tragédia előadása Párizsban mily jelentős és szokatlan haditett, arra utalt az igazgató úr ezzel a szinte bocsánatkérő, szinte mentegetőző mondatával: „Mi, franciák nem szoktuk elvárni egyetlen kis nemzettől sem, hogy nagy drámai művet produkáljon…”

Ez az őszinteség szíven ütött. Hisz átláttam, hogy nemcsak a franciák, de más nemzetek se várják egy kis nemzettől, hogy nagy tragédiákban nyilatkozzék meg. Hiába adott erre örök érvényű példát kétezer-ötszáz éve az athéni nagy triász.

Szíven ütött, mert eszembe jutott, hogy még Magyarországon is hányszor kellett éreznie Csokonainak, Katonának, Füst Milánnak, Sarkadinak és nekem magamnak is, hányszor, de hányszor, hogy a magyar kultúrpolitikusok és a magyar színházi emberek mily szépen felérik az igényességben a franciákat, és egyáltalán nem várnak nagy drámát egy kis nemzet íróitól.

Elragadóak voltak a francia fiatalok, a Lettres Françaises hasábjairól egykor oly ismert Teremtés-sorozat – Peynet rajzai – szellemében csupa játék lett a frissen teremtett Mindenség, még az üstökösök is madzagon húzott gurigán jöttek be. Az első szín tökéletesen megfelelt Lucifer kritikájának: „Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet…”

A színházból kiáramló nézők között megéreztem, hogy hiába minden, hogy a sok fiatal színinövendék minden igyekezete és tehetsége édeskevés volt ahhoz, hogy Madách művével megváltoztassa a közönség megcsontosodott nézetét: kis nemzettől mi nem várunk nagy drámát.

S hogy rárímel erre aztán idehaza az, hogy kitűzték elénk a jelszót: „Merjünk kicsik lenni!”

Elkezdődik a világtörténelem, és ami utána következik

Mielőtt a függöny legördül, az utolsó előtti pillanat Éváé.

Most hangzik el váratlanul a Tragédia eddigi menetének teljes fordulatát bejelentő mondat (drámaírói trouvaille-nak is bravúr!): „Anyának érzem, óh, Ádám, magam.”

Az eddig csupa szexszel, csupa coitus interruptusszal, csupa halálfélelemmel feltöltött cselekmény után Éva – abszolút nóvumként – a világtörténelem új szereplőjét jelenti be: egy anyaszülte lényt. (Feltehetőleg Káint.)

Kis magyar ontológia

A Tragédiában (akár a Tragédiával kapcsolatban) felvetett minden kérdés létkérdéssé, sorskérdéssé, tragikus vagy-vaggyá mérgesedhet (illetve szublimálódhat). Madách kérdései ontológiát virágzanak: lenni vagy nem lenni.

L és M

A végén még egymás mellé kerülnek. (Mint Péter és Pál, akik – tudjuk – nyáron összeférnek a naptárban.)

Lukács György és Madách Imre.

Ők meg bibliográfiákban.

Most jelent meg Ernesto de Martino hatalmas posztumusz kötete, mely a XIX. századi ember világvég-fantáziáiról szól. A nagy etnográfus úgy kutatta ezt, mintha a századvégi embernek ez volna a folklórja. (Einaudi kiadása, 1978.)

A bibliográfiában persze hogy szerepel Lukács György – az L-lel kezdődő nevek között az övé az utolsó. És mindjárt az ő neve után következik Madách Imréé. A szerző őt a modern világvégélmény megfogalmazói, előfutárai között méltatja.

A Tragédiát telibe találó látomás

Nietzsche írja: „Ahogy mármost a filozófus a létezés valóságához, a művészet iránt fogékony ember ugyanúgy viszonyul az áloméhoz; pontosan és örömest figyel rá: mert az álom képeivel értelmezi az életet, az álomeseményekkel készül fel az életre.”

(A Tragédia születése. Kertész Imre fordítása.)

Akin nem fogott a XX. század megannyi megpróbáltatása…

Vajon igaza van-e Németh Lászlónak, amikor azt mondja, hogy a Tragédiában az Ördög világtörténelmével szemben áll Isten világtörténelme?

Én egész hosszú életem során hajlottam arra, hogy egyetlen érvényes világtörténetemnek elfogadjam az Ádám látta kudarcokat, amelyek londoni haláltáncba, falanszterbe, Eszkimó-színbe torkollnak. Bizonyára segítette ebbéli, pesszimista opciómat az, hogy végigéltem a XX. századot. Az álomban látott történelem súlyosabb és hitelesebb (csak nekem? vagy mindenkinek?), mint ellensúlya, a fináléban felhangzó isteni szó: a bátorítás, hogy vállaljuk igaziból, ha mégoly kétséges is…

Németh László azt mondja, hogy hihetek az Úrnak.

Bízva bízzak?

Megpróbálom.

Az utolsó pillanat – vagy legelső?

Az ember tragédiája: előjáték a világtörténelemhez. Amit a mítoszok, az eposzok, amit Hérodotosz, amit Anonymus, Hóman–Szekfű leírtak, már csak azután jöhet, hogy Ádám hallotta a végszót: „Ember, küzdj!”

Ennek a végszónak az indokát még színházban sem a Tragédia 15 színe adja meg – tehát e végszó evidenciáját ne magában a műben keressük, hanem abban, ami utána következett, és még csak ezután fog a nyakunkba szakadni…

A dráma utolsó színe: a férfiavatás. Hogyha Ádám álmát már ennek tekintjük (ezt bízvást megtehetjük), az utolsó szín a férfiavatás ceremóniájának a vége.

Mondhatni: ez Ádám második teremtése…

Isten itt megint lelket lehel Ádámba, és a mű végszavával felbátorítja egy mindig borotvaélen vezető útra, a világtörténelemre, tehát az „Ember küzdj és bízva bízzál” olvasata nem az előző 14 szín felől, hanem az utána következő vízözön, trójai háború, alexandriai könyvtárégetés, muhi csata, Világos, Trianon felől van.

Ezt a próbatételt kell majd Ádámnak kibírnia – a függöny legördülése után. És vele persze nekünk is – olvasóinak, nézőinek.

Ha én a darabot rendezhetném: Isten ott ülne az ébredező Ádám mellett a földön, egy még meg sem őszült, fiatal Isten…

Becsvágy vagy megsemmisítés

„Aut Caesar, aut nihil.”

A legkihívóbban, mondhatnám éppúgy, a legszemérmetlenebbül nagyra törő figura a Tragédiában az a francia forradalmi tisztecske, aki, amint látja Párizsban a Gręve piacán legurulni egy tábornok fejét, már nyújtja az ujját, kéri, követeli, hogy őt nevezzék ki a lenyaktilózott helyére.

Danton hiába inti őt némi türelemre. Ambícióitól elragadva a fiú már tarsolyában érzi a marsallbotot.

Egy elő-Napóleon.

Danton lefricskázza.

A tisztecske egy elegáns retorikájú végszóval („Tanulj felőlem jobban vélekedni, polgár!”) főbe lövi magát.

A gesztus is elegáns. Hisz Dantont is lelőhette volna…

Honnan a patvarból vette Madách ezt a sikerlázas tisztecskét, aki a legtelibetalálóbb metaforája e színben a francia forradalomnak? Pszichológiailag is telitalálat. Már az antik Rómában ismerték az abszolút siker vagy megsemmisülés vagylagosságát.

Ez a jelenet a Tragédiában (Ádám álmában) azt a mechanizmust is szemlélteti, hogy az egyik erőszakos halál – a nyaktiló alatt – szinte automatikusan váltja ki a másikat.

Végzetesen.

Tíz perc se telik el a tábornokhatnám tisztecske öngyilkossága után, és már Danton is dughatja fejét a guillotine lezuhanó bárdja alá.

Őt majd Robespierre követi ez úton.

Ádám rémálmában nem szükséges e véres események sorozatára indok.

Ha a végzet elkezdi a maga mesterségét folytatni – folytatja.

„Csak az a vég…”

Hogy a vég milyen rettenetes, Jézustól is tudom. Nem a négy evangéliumban megszeretett, paradoxonjait szóró Jézustól, hanem az apokrif evangéliumokban megjelenőtől.

Nem hiteles a Józsefről szóló sem, de nagyon szép. Soha nem felejtem el az öreg ácsmester haláláról szóló passzusát.

Jézus temetésre készíti elő apjának holttestét. És zokog, zokog, vigasztalanul.

A tanítványai rákérdeznek:

– Miért nem támasztod fel? Mint Jairus lányát? Mint Lázárt? Mint a naimi ifjút? Megteheted…

És akkor az apokrif Jézus valami olyasmit felelt volna nekik, ami nagyon, de nagyon az Ember fiára vallott:

– Hogy még egyszer keresztül kelljen majd mennie a halálon? Inkább nem!

Egy félreértés

Goethe ide, Goethe oda, mégis, hogy a manóba jutott eszébe Giorgio Strehlernek, hogy engem Budapestről Milánóba citáljon egy nemzetközi konzultációra az ő készülő – talán soha el nem készülő – Faust-rendezéséhez? Honnan tudta, hogy a világon vagyok? És hogy jutott eszébe – ha mégoly alaptalanul is –, hogy a Faust és a Tragédia közti kapcsolatnak kívánjon utánajárni? Ez nálunk ugyan közhely, de Olaszországban kit érdekelhet ez a nem létező párhuzam?

Más szóval: csakugyan, hogy kerültem én a Milánóban összehívott germanista filológusok díszes társaságába? Nem csoda, ha Italo Alighiero Chiusano a reggelinél még azon lovagolt tovább: „Mondja Hubay, egyáltalán tudja maga, hogy mi az a der-die-das?”

Olaszországban néhány színdarabom megjelent ugyan könyvben, folyóiratban, párat színre is vittek közülük, de a Néró játszik emlékezetes római bemutatója mellett a többi nem keltett különösebb visszhangot. Úgy-ahogy jelen voltam az olasz színházi életben, és néha meghívtak színházi vitákra, ahol aztán nagyképűen fel-felszólaltam…

Olaszországban persze Madách is jelen volt a Tragédiának négy-öt fordításával, de a nagyon esedékes áttörése a színházban is és a XX. századi közgondolkozásban is hiányzott.

A milánói meghívás talányára csak jó néhány évvel később találtam magyarázatot.

Amikor a pesti Katona József Színház vendégül látta a milánói Piccolo Teatrót, Goldoni Két úr szolgájával, ezzel a már világhírű és méltán örökbecsű rendezéssel jöttek. A társulatot Pestre kísérte Giorgio Strehler is. Az előadás után a színházi előcsarnokban kis beszédet tartott, és elmondta, hogy ő kisfiú korában élt Budapesten, mert amolyan zenei csodagyerekként hegedűművésznek készült, és Hubay Jenőt szemelték ki mesterének. Édesanyja idehozta őt, és a nagy névrokonom vállalta, hogy virtuózt farag belőle.

Az egyik Duna-parti hotelben laktak, onnét talpalt naponta a Lánchídon a túlsó parti Hubay-palotába.

Arra én is gyerekkoromból emlékszem az újságokból, hogy legendás események voltak akkoriban az irodalmi és zenei délutánok vasárnaponként Hubay Jenőéknél. És mostanában, hogy Madáchcsal többet foglalkozom, került elő számomra váratlanul az a meglepő adat, hogy annak idején Az ember tragédiájának új fordítását Mohácsi Jenő éppen a Hubay-palotában mutatta be, az egyik ilyen vasárnap délutánon. A francia forradalomról szóló színt olvasta fel, az ezt keretező prágai színekkel együtt.

A beszámolókból kiderül, hogy ünnep volt ez a délután: mindenki érezte, hogy ezzel a fordítással immár félreértések nélkül indulhat Madách Európába.

A kis Giorgio számára bizonyára érdektelen, talányos teadélután lehetett ez. Folyton egy nyaktilóról van szó, mindenkit lefejeznek, és a jelen lévő dámák borzongva élvezik.

– Mi ez?

– A magyar Faust – magyarázták neki.

Mi mást is mondhattak volna? Hisz eladdig ez volt a banális címkézése Madách művének. Ebből a skatulyából épp azon a felolvasáson kezdett volna kiszabadulni, hála az új fordításnak, amelybe nem csengtek-bongtak bele a Madáchtól idegen Faust-reminiszcenciák.

Hubay Jenőnek szépreményű kis növendéke aztán egy fél századdal később, amikor színházi-rendezői pályájára egy világraszóló Faust-rendezéssel kívánta feltenni a koronát: visszaemlékezhetett pesti gyermekkorára, és talán valami sugalmat is remélt… Vajon csakugyan létezik-e a Faustnak magyar párja? Ki tudhat róla?

Ehhez egy másik tévút is kínálkozott Strehler számára: egykori mesterének neve…

Így kerültem Pilátusként a krédóba.

Elég legyen!

Az ember tragédiája lezárását az Isten rendeli el.

„Ne kérdd tovább a titkot!” – szól rá Ádámra, és ez az utasítása Madáchnak is szól.

Ne firtassa ez az okvetlenkedő nógrádi földesúr se, hogy mi jön még ránk a londoni vásár, a falanszter, az űrutazás és az éghajlati változások után…

Ha olyan nagyon kíváncsi, olvasgassa el az Apokalipszist Szent Jánostól.

Mit akar még előre látni? Pláne: váteszkedvén előmozdítani? Az oly esedékes atom-világháborút, amit sikerült Jaltában és ’56-ban eljegelni hidegháborúvá?

Gravitáció

A röghöz, földhöz kötöttség Ádámnak visszatérő panasza. A gravitáció őt megalázza – mintha az első ember eleve súlytalanságra, levitációra, szárnyalásra született volna. „Nézd, ugranám, és testem visszahull…”

Nem csoda, hogy a gravitáció rövid pórázán folyton a földre rángatott Ádám végül is a gravitációt választja maga (és faja) megsemmisítésének módjául.

„Előttem szikla, alatta a mély, egy ugrás, mint utolsó felvonás…”

*

Az öngyilkosság elmarad, Ádám térdre esik.

„Ím porban vagyok” – mondja.

A földre hullás – a meg nem valósított mélybe ugrás helyett – az öngyilkosság „gesztusának” szimbolikus felajánlása az Isten színe előtt. Vajon az alázatban nincs benne az, hogy semmi vagyok, nem létezem?

Egy életen át kísért, amit gyerekkoromban a Barátok temploma kórusán énekeltünk. Máig ható viszolygást kelt az emléke is: „Hát én, szegény földnek férge, mit építsek nevednek?… aki por és hamu vagyok, érdemetlen bűnös vagyok, hogy a lábam földet nyomja, méltó arra sem vagyok.” Mindig visszatér: a föld és a test viszonya.

Kosztolányinál is, amikor egy kivégzést néz végig: „saját teste súlya ölte meg, a Test, melyet kínnal szült édesanyja.”

Hiába tanultam meg aztán Newton törvényeit. Máig se értem, hol van az a lánc vagy láthatatlan fonál, amellyel a Föld magához ránt minket.

Ha én a Tragédia utolsó utáni pillanatát megrendezhetném…

Ádám megrettenve, ujjal mutogat a nézőtérre, a közönség felé. Bizonyára rémeket lát. Talán az Apokalipszis lovasai közelednek a nézők feje fölött?

Ádám és Éva szemük elé kapott tenyérrel térdelnek a porban, szemben a közönséggel.

Mi az, amit látni sem bírnak? Mi közeledik?

Az Úr (hangja szelíden, bátorítva) …Ember, küzdj és bízva bízzál.

Éva (elfödött arccal, sikít)

Az Úr (suttogva) …bízva bízzál!

Ádám leereszti kezét, és rámered a közönségre. A valóra.

(Itt tartott az írásban Madách, amikor ő is szeme elé kapta kezét, és elejtette a tollat.*)

* Én is – H. M.

Impotencia és Halál

Két pólus energiája. Az egyik: „Miért vonz a kéj Tantaluszként, ha Herkulesnek ereje hiányzik?” És a másik: „Miért, miért e percnyi öntudat? Hogy lássuk a nemlét borzalmait?”

A fajfenntartás minden mohósága, ám hiába: Ádám soha célját el nem érő kéjvágya megannyi reinkarnálódása során – ez lesz a dráma energiáinak egyik gerjesztője…

És minden élő menthetetlen halála lesz a másik örökmozgató erő.

Az értelmetlen életek értelmetlen halála.

Létkérdések a Tragédiában

„Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében

Jő világra…?”

„Megy-é előbbre majdan fajzatom…?”

„Miért, miért e percnyi öntudat…?”

„Oh, e zűr között

Hová lesz énem zárt egyénisége…?”

„Aztán mi végre az egész teremtés?”

„Több-é, mint álom, a lét…?”

„A nő, méregből s mézből összeszűrve.

Mégis miért vonz?”

Maradék életemnek értelmet adna, ha ezek közül bárcsak egyre is felelni tudnék.

„Apát hívtál esetten…”

Az Isten kegyelme a Tragédia utolsó percében felemeli Ádámot a porból.

Ez az a pillanat, amikor az Úr így szól: „Emelkedjél, Ádám…”

Ha ez elmarad, ha Isten ekkor másfelé néz, ha nem esik meg a szíve Ádámon, ha nem találja a megfelelő szót: Ádám végül mégiscsak az öngyilkosságot fogja választani.

Micsoda „istentelen” volna a dráma vége, ha az Úr itt, percnyire a függöny legördülése előtt, nem nyúlna a hóna alá az emberiség ősapjának, s Ádám valami olyasmit volna kénytelen magában mormolni, mint József Attila:

Négykézláb másztam. Álló istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.

Pater absconditus

(Az előzőhöz)

De ha tovább olvassuk és „elméljük” a József Attila-verset, lehet, hogy más, messzibbre mutató konzekvenciákra jutunk. Továbbra is az Istenről van szó:

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
[…]
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Micsoda újabb evangéliumi paradoxon! Ez lehetne a nyolc boldogság után a kilencedik: Boldogok, akiket az Atya elhagyott, mert ők Isten fiainak hívatnak.

De itt már nemcsak Ádámról, Jézusról, Attiláról van szó. Az Atyaistenről is. Ez a talányos két sor átvezet az Ember tragédiájából az Isten tragédiájába.

Ez után az „antropozóf” olvasat után próbáljuk ezt a két sort mint rettenetes Isten-sorsot olvasni. Miért is hagyja magára egyetlen fiát az Isten? Erről az Atya sohasem számolt be. Minthogy nincs az az irodalomtörténész, nincs az a részvéttel beleérző költőutód, aki bármiféle magyarázattal tudna szolgálni arra nézve, hogy mi az ördögnek tűnt el gyermekei mellől József Áron is – nyomtalanul, sőt, hamis nyomokat hagyva maga után, hadd higgyék, hogy ő már túl van az Óperencián, holott a szomszédban, épphogy csak a trianoni határ mögé kerülve olvashatja a vasárnapi, pesti lapokban az elhagyott Fiú Atyját hívó költeményeit.

Golgota. „Éli, éli, lama sabaktani!”

Sok az eszkimó…

Az ember tragédiája erőterében percenként szikráznak fel telibe találó mondatok. A dráma menetében ezek is segítenek röptetni előre a cselekményt, ám a cselekményből kiszabadultan is önállóan élnek – élhetnek – a nép ajkán.

Például az a túlnépesedésre és az ökológiai katasztrófákra utaló „aranyköpés”: „Sok az eszkimó, kevés a fóka.”

Bár Malthus jóval Madách előtt valóban megírta a túlnépesedés veszélyéről szóló elméletét, ez csak a XIX. század végére lett közkeletűvé. Konkrét tünete sem a túlnépesedésnek, sem a biodiverzitás megszűnésének még nem volt Madách korában. Az emberi fajra még javában érvényes volt a „Sokasodjatok és szaporodjatok!” bibliai parancsa.

A végső nyüzsgés

Az Eszkimó-színt mindig úgy ábrázolják a színpadon, hogy az egy kihalt, elnéptelenedett földgolyó képzetét kelti. Ahol már nincs állat, nincs vegetáció, ember is alig. Ez a kép csak félig igaz. A természeti környezet pusztulása igaz, de ezzel szemben az ember túlnépesedőben van. „Sok az eszkimó, kevés a fóka.”

Ma már tudjuk, hogy a demográfiai robbanás nagyon is együtt járhat a környezet tönkretételével, a természet lerobbanásával. A XIX. századi ember ezt nem tudta. Csak Madách tudta. De lelkük mélyén valami pániksejtelemmel az apáink is megérezhették már ezt. Máskülönben nem válhatott volna ez a sor az eszkimók és a fókák számában beállt vészes aránytalanságról – amikor még semmiféle tapasztalati tény nem szólt mellette – oly korán a Tragédia legtöbbet idézett sorává.

Ha én a Tragédiát rendezném, az Eszkimó-színben annyi terepszínű eszkimó rezsegne a színpadon, mint a nyű. S ugyanolyan mindmegannyi „magának rág mind, aki rág” igyekezettel. S ugyanazzal a rovaroknál néha megfigyelhető magukritkító agresszivitással. Ezek a rovarmód nyüzsgő antropoidok már a piacgazdaság gyermekei. Az eszkimó legbanálisabb mondata: „Szomszédimat már mind agyonverém.” Kezdünk beletanulni.

Százötven éve

Madách Imre olyan talpig liberális volt, hogy nem kímélte a liberalizmust sem, könyörtelen kritikájától. Tollhegyre veszi a liberalizmus és a vele járó szabadpiac jó néhány kinövését, a gyárosok bizalmas kartelljét, a munkások fokozottabb kizsákmányolását, az osztálybíróság nem részlehajlás nélkül hozott halálos ítéletét, a szépreményű ifjúság cinikus elközönyösödését a pénzhajhász pályákon, az emberi nagyságot ironizáló és deheroizáló trendeket, az igazi művészetet elsilányosító népbutítást, a szabad párválasztást is bemocskoló anyagi faktort… stb.

A londoni színben mesteri kézre valló pillanatképek nagyívű sorával fűzte szorongató horizonttá kora köré ezeket az ember voltunkban degradáló jelenetecskéket – mondhatni, dickensileg.

A dráma, az öntörvényű

Ha egyedül tudok maradni Sztregován a kastély Oroszlánbarlangjában*, mindig megkísérlem a lehetetlent: próbálom elképzelni, kitalálni, átélni, hogy tizenhárom hónapon át, hogyan kapta Madách Imre az impulzusokat műve írásához. Mindig előre, mindig felfelé, mindig a kompozíció mágneses terében maradva – mellékútra nem tévedve, egyetlen fattyúhajtás nélkül…

Tizenhárom hónapon át a motívumok, gondolatok szakadatlan áradásában…

Az első három színhez támaszt adott a Biblia. Azután Ádám álmának első nyolc színéhez támaszt adott a történelem Egyiptomtól Londonig.

Ám az utána következő három színhez – a falanszterhez, az űrhöz és az Eszkimó-színhez – nem adott fogódzót semmiféle élmény vagy értesülés.

És most, jó százötven évvel a Tragédia megszületése után láthatjuk, hogy e három, annak idején információk nélkül megrajzolt jövőképnek szinte minden sora célba talált, beteljesedett.

Nem tudok más magyarázatot adni erre a csodára, mint azt, hogy a dráma architektúrája – ha egyszer megleljük a kristályosodási képletét – az öntörvénye szerint kimozogja magát, és magától is felépül a katedrális, anélkül, hogy szüksége lenne másolnia, tükröztetnie az úgynevezett valóságot.

Az Igazsághoz a dráma belső logikája biztosabban elvezet, mint a tapasztalat vagy egyéb adalék.

* Így hívták Madáchnál a nagy dolgozószobát.

„…und keine Ende”

Hallomásból (Vas Istvántól) ismerem ezt a goethei sort (remélem, jól idéztem). Eredetileg Shakespeare-ről szól ez a gyönyörű mondat. Én Madách művében éltem át a végtelennek – hajszálnyival pontosabb talán a madáchi szó: a végetlennek – élményét.

Egy hosszúra sikeredett élet során útitársam volt Madách. Ennek megmaradt (fennmaradt) emlékeiből – ám az emlékeknek is inkább csak a foszlányaiból – rostáltam össze e jegyzetsorozat anyagát.

A XX. századnak nem volt olyan viszontagsága, amelynek érintése-csapása ne Madáchtól remélt – és kapott – volna választ, vigaszt vagy fölébe kerekedő fanyar mosolyt…

A megpróbáltatások közül hátravan még egy és más.

Szeretném remélni, hogy abban a végtelen pillanatban (hisz nem jön utána másik) Az ember tragédiája is kibontja rejtve maradt értelmét, és nem marad talánynak többé sem a világmindenség, sem benne az életem.

Tehát: FOLYT. KÖV.

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben