Lászlóffy Aladár

(1937–2009)

„…Köszöntöm a térben árnyékát-vesztve / Megszületett új végtelenséged!” – írta ő pályakezdő költőként korai remeklésében (Szabó Lőrinc halálára, 1957). Most őt köszöntöm így. Nem siratom. Nem most siratom. Gyászom nincsen, „gyászom rég volt”, Vörösmartyt híva segítségül a lelkiállapot érzékeltetéséhez. A gyászt, elvesztésének gyógyíthatatlan fájdalmát a közelmúlt végtelen hosszú évein, nappalain, éjszakáin éltem meg. Tudtam, tudtuk, hogy betegséggel, betegségekkel küzd, küzdenek Gyöngyikével együtt. Elemi gondot okoz a mindennapi életfeltételek megteremtése is. Ugyanakkor ellentmondást nem tűrően újra meg újra elutasított, elutasítottak minden segítési szándékot. Aki csak szerette, szolidaritásának tehetetlenségével küszködött.

De hát mit szólhatok én, vagy bárki más, mindahhoz képest, amit – most látom igazán – a legnehezebb, a leggyötrelmesebb időkben mellette, vele élő, együtt szenvedő feleség, Gyöngyi élhetett, él át. Őbenne egész életének fájdalma gyűlhet fel. A virágzó fiatal nő, akiért versengtek, akit a „tipikus magyar szépség” ideáljának látott egy neves képzőművész barátunk, minden energiáját, életesélyét a nagy költőnek áldozta. Ő írta gépbe műveit, ő volt az a szellemi, lelki társ, aki attól sem riadt vissza, hogy hányatott életük keserves, gyakorlati feladatait vállalja. Ő az az „egyidejű gyöngyöm és göröngyöm”, akiért a költő sóhaja szólt: „téged hozzon megint a Fennvaló”.

Hegyipatak vagy, égi jégből
engedett ki egy kikelet.
Milyen jó kábultan a fénytől
járni a sziklákat veled.

Igen. Sziklákat jártak kettesben. Majd, amint múlt az élet, s miközben a költő elszántan így nézett szembe sorsával: „én is kővé válok. / Várfal leszek, cella fala, földje” – aközben Kőműves Kelemenné gyanánt épült be ebbe a várfalba.

Jómagam az irodalomtörténész eszközeivel próbáltam szembeszállni az elmúlással. Minden más munkám elébe helyeztem a rég érlelődő feladatot: nagymonográfiájának megírását. Hiszen első verseinek olvasása, szíven ütő hatása óta készültem erre. Egyetemistákként a költészet, költészete jegyében leveleztünk. Hét éven át csak a lírikust ismertem, ezután találkoztunk személyesen, s kezdődött, mélyült el ötvenkét éven át tartó közvetlen barátságunk. Elfogadott, becsült művei értőjeként, kezéből kaptam a friss kéziratokat. Hosszú, felejthetetlen beszélgetéseink során egyre gyarapodtak közös témáink. Előbb csak egymás között, tréfálkozva emlegettük ezt a monográfiát. Szokásos morbid élcelődéseink visszatérő témája volt, hogy postaládát tétetünk majd sírjainkhoz, s aki tovább él, oda dobja be mindazokat az írásbeli munkákat, amelyek a magunk elé tűzött tervek, célok közül csak később valósulhattak meg, s amelyeknek elolvasására, megbeszélésére már nem lesz alkalmunk. Sokáig kérdéses volt, hogy ezen a megegyezésen belül mi lesz monográfiájának sorsa. Már rég nekifogtam megírásának, de egyre elmélyültebb, időigényesebb feladatnak bizonyult, egyre késett. Ezért és így írta 2001-ben megjelent verseskötete ajánlásaként, a rá és kapcsolatunkra jellemző humorral: „Monográfiás Klárának a Dob utcai kolostorba, Azbeszt Gergely Aladár lángoló monofizita szerzetes hamvaitól. – Anno, 2001 hajnalán.” Még rajzot is mellékelt a felirathoz. Mindent elkövettem, hogy ne késsek el ezzel a kötettel. Fel akartam venni a versenyt rohamosan fogyatkozó életidőnkkel. Szerettem volna megelőlegezni az utókor megbecsülését. Hogy ne a szokásos módon, csak posztumusz életmű gyanánt derüljön fényre, bizonyítódjék igazán munkásságának kiemelkedő értékű, irodalomtörténeti helye. Neki magának szerettem volna felmutatni, hogy mennyire nem élt hiába, mennyire szükséges éppen az ő bölcsessége, minden felelősséget, etikus tartást, biztatást sugárzó sora. S legfőbb reménykedésem az volt: csodát tehet az irodalom, a szeretet, a méltánylás. Visszahozhatja munkakedvét, élni akarását. Azt is felelősségemnek tekintettem, hogy ne hagyjam kárba veszni a nálam lévő dokumentumokat: levelezésünk összegyűlt részét, kéziratait, rajzokat, fényképeket. Megszületett a két könyv, a kolozsvári Polis (Dávid Gyula), illetve a Napkút Kiadó (Szondi György) áldozatos vállalásának köszönhetően. Kétségbeejtő csalódás volt, hogy mindez a szándék végletes kudarcot vallott, hiábavalónak bizonyult. A kötetek megjelenésekor (2005, 2007) már nem örült a köteteknek. Már nem a régi, jókedélyéről híres, lelkes barát, hanem egy megkeseredett, elzárkózó ember kezébe kerültek. Elment a kedvem bármiféle könyvbemutatótól. Szárnyszegetten, lankadtan figyeltem (figyelem ma is) a gyatra terjesztést. Csekély vigaszom, hogy élete utolsó napján, utolsó telefonjaként a régi hangon, közös hullámhosszunkon beszélhettünk egymással.

Utolsó éveiben (s éppen már a „rendszerváltás” idején) a legsebezhetőbb oldalán vágtak belé az őt legmélyebben érő ütések. Lászlóffy Aladár számára az emberi méltóság megőrzése volt az elsőrendű tét. S ezen a téren vált legtehetetlenebbé, legkiszolgáltatottabbá. A fizikai, lelki fájdalmaknál is többet szenvedett a szüntelen záporozó, vérlázító megalázásoktól. Életét, életüket folyamatosan mérgezte az ostoba akadékoskodás, a „hivatalok” átlagos „packázásait” felülmúló, hatalmi helyzetben lévő ostobaság. Az okvetetlenkedés, pitiánerség uralma. Azon a földön kellett ezt megérnie, amelyet hazájának hitt, remélt. Sem a Kossuth-díj, sem a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje nem óvta meg mindettől.

Nem, hiszen – saját kordiagnózisát idézve – olyan világba csöppent, ahol a „középszer” kezébe adatott az uralom „az egész emberiség sorsában”. Ahol s amikor a döntési helyzetbe kerülők, többségükben, akár „progresszívek”, akár „liberálisok”, akár „trónok vagy demokráciák dúlnak”, azokat emelik vezetővé, akiket „ha végre koronájuk, kormányuk, mandátumuk, frakkjuk és funkciójuk van”, hidegen hagynak a történelmi analógiák, akik leintik a felelősségérzőket. S ezek, az „elitlátszat” emberei „már nem Napóleonok, Metternichek, Churchillek, még csak nem is De Gaulle-ok és Kissingerek, vagy legalább Mitterrandok. Még az aljas diktatúrák kontraszelekciója is legalább a nagystílű gazembereket és hóhérokat engedte kiválni valamilyen negatív csúcsteljesítmények ellenében; de itt csak a szürke patkányok tömege […] szólongatta és marta egymást.” „A sok középszerű makimajom okoskodása” nem csupán élre tör, hanem egyúttal ádáz ellensége a tehetségnek. Saját érdeke szerint, fontoskodva „a köz, a haza, az érdek, a pénz vartyogó kórusába kényszeríti” a jó, a legjobb képességűeket is. Mindenütt és mindenkor az „elmaradt számonkérésekről, rendteremtésről” van szó. Akár háborús bűnökre gondolunk, „melyeket itt, frissen annyi törvény, tapasztalat s annyi állig felfegyverzett szolgálat, kommandó, testület, hadsereg, rendészet szeme láttára még mindig el lehet követni; akár a nagy hűhóval bejelentett, meghirdetett igazságtevésről”.

„Világ izzása” hőmérséklete. Mint annyiszor: József Attila idézése kívánkozik jellemzéséhez. Saját szavaival:

…Már ne jöjjetek közelebb,
itt minden messziről a szebb,
az egész bősz történelem,
benne beletört életem…

Ez a vele született történelmi, társadalmi, humanista elkötelezettség, akárcsak a szociális érzékenység, nemcsak műveit határozta meg, hanem létezését, életmódját, mindezek „különcségeit” is. A hozzá közelebb állók előtt közismert volt gyűjtőszenvedélye. Ez az igen tág köröket felölelő megszállottság, amelynek alárendelt minden más igényt. Sokan ugratták vele, érthetetlennek látták, komikusnak. Igaz, ellentmondott minden ésszerűségnek. Hiszen nemcsak (és nem főként) műértékeket halmozott fel kis padlásszobácskáiban, hanem rengeteg olyan tárgyat, papírt, rajzot, képet, fényképet, amely mellett az emberek többsége ásítva megy el, mert lomnak számít, amitől szabadulni kell. Csak Lászlóffy Aladár írásainak, személyiségének fénykörében jelenik meg többnyire pótolhatatlan művelődéstörténeti, történeti értékességük. Mindazok, akik rendszeresen, de akár csak egyszer is láthatták ezt a „padlást”, s érzékenyek voltak erre az élményre, vallhatnak erről. Ezt a – messziről valóban egzotikumnak is tekinthető – életteret, művészműhelyt elveszíteni, szétszórni rendkívüli pazarlás lenne. Viszont megőrzése, a maga eredetiségében, értékes forrásanyagot, kutatóhelyet, netalán múzeumként is látogatható nyereséget jelentene, magyar és román oldalról – s az együttműködés jegyében – egyaránt. Hiszen Lászlóffy Aladár nemcsak a Magyar Művészeti Akadémiának, hanem a Román Tudományos Akadémiának is tagja; nemcsak a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének, hanem a Románia Csillaga tiszti fokozatának is birtokosa. Hozzá kell tennünk: az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesülete különösen nagy becsben tartja.

Lászlóffy Aladár pazar örökségének puszta körvonalazásához is szűknek bizonyulnak az adott keretek. Képtelenség ilyen hamarjában fölmérni, mivel gazdagította a magyar irodalmat: költőként, gondolkodóként. Azért is oly nehéz, mert merőben újszerű, öntörvényű kifejezésmódjának, magasságainak és mélységeinek átélése megköveteli a nem mindennapi szellemi igényességet. Aki életében ismerte, élvezte társaságát, vagy akár előadóként hallhatta, személyisége varázskörébe került. Emberi kisugárzása, sokoldalú, hatalmas műveltsége nem az imponálás eszközeivel hatott, hanem megejtő közvetlenségével, sziporkázó humorával, káprázatos rögtönzéseivel, szeretetreméltóságával. Kincstárat hagyott ránk.

…mint fogolyvonat mellett futva
falatkenyérrel tömve rést
adnál mindenkinek, ha jutna
magadból bár egy szívverést.

Ma, tudtommal, egy kötete sem kapható. Sem Budapesten, sem Kolozsváron. Néhol gyermekverseinek utánnyomása bukkan fel: a legkevésbé jellemző, lényegéből szinte semmit fel nem mutató melléktermék. Legutóbbi, művei javát őrző öt kötete – A repülés a zuhanásban-tól a Gyarló és kalapácsig, A Magyar Költészet Kincsesháza sorozatban megjelent válogatásig – a Litera Nova, a Kortárs, az Unikornis Kiadó raktáraiban porosodik. (Ha még be nem zúzták.) A 2004-es évszámot viseli utolsó könyve. Azóta sűrűn megjelenő versei, esszéi még kiadásra várnak.

„nincs banálisabb szöveg, mint egy név, alatta két évszámmal”, mégis „lélekbe markoló, életbe vágó közlemény” – írja ő Házsongárd-albumában. Annak a kolozsvári temető-panteonnak a szokatlan műfajú: lírai-tudósi monográfiájában, ahol immár maga is ott nyugszik, végakarata szerint. Úgy érzem, tengernyi megpróbáltatása ért véget, s helyükön új ünnep születésének vagyunk tanúi. De még hátravan az, hogy Lászlóffy Aladár neve, két évszáma igazán és érdeme szerint „lelkünkbe markoló” legyen…