×

Budapest–Zágráb: oda-vissza

XIX., befejező rész

Kiss Gy. Csaba

2009 // 06
Petrinjska utca

Itt van a rendőrség. Az idegenrendészet is. Évente egyszer el kell ide jönnöm. Ha szerencsével járok, megúszom egy-két órával, s nem kell visszamenni. Az utca egyébként ott van a város közepén, az Alsóvárosban. A Tér mellől induló Juri­sich utcától a pályaudvarig tart. Hat-hét perc, amíg az ember végigsiet rajta az egyik végétől a másikig. A régi városból (Káptalan, Gradec) déli irányba vezető út. II. József járt 1775-ben erre, még trónörökösként, az ő nevét viselte az utca addig, amíg meg nem orroltak rá itt is németesítő rendelkezései miatt, olvasom egy helytörténeti dolgozatban. Ekkor kapta a mostani nevét, merthogy erre vezetett az út Petrinja felé. Zágráb növekedésének több rétegét láthatjuk itt egymás mellett, néhány lépésnyire az előkelő és gondosan megtervezett Zrínyi sétánytól. Ebben az utcában meg némi összevisszaság, parkoló autók a járdán, XIX. századi kisvárosi házak, komoly régi városi középületek: van a két háború közötti modernitásból, és láthatunk századfordulós bérpalotákat. Továbbá: régimódi kis üzletek régimódi udvariassággal.

Látom már messziről az utcán posztoló rendőrt. Abban az épületben kell nekem is fölmennem a második emeletre. Sokan jönnek-mennek ebben a házban, itt lehet kiváltani a személyi igazolványt és a jogosítványt. Egy nagyobb teremben tájékoztató hölgyek, előttük rövidebb és hosszabb sorok. Külföldieknek szóló tartózkodási engedélyre van szükségem. Elmondják nekem is, mit kell tenni. Nem könnyű átlátni a bonyolult eljárás minden összefüggését. Pláne, ha nem tudja eleinte az ember a horvát szakszavakat. A dolog lényege a hosszabb időre szóló tartózkodási engedély. Így vállalhatok munkát, így köthet velem munkaszerződést az egyetem. Kapok egy igazolást a dékáni hivatalban, miszerint alkalmazni kívánnak engem – óvatosan, mindig csak egy tanévre. Ötször járhatom majd végig az ügyintézés stációit. Ezzel a levéllel mehetek a rendőrségre. Az első lépés az igény bejelentése, némi sorbanállás után. Harminc, negyven, ötven perc, mikor hogy. Egyesével-kettesével hívják be az embereket. A legtöbben a szomszédos országokból állnak itt velem a lépcsőn, nekik vízumra van szükségük. Boszniából, Macedóniából, Szerbiából. Néhány keleti arc még, talán arabok. Nekünk már régóta nem kell vízum, az új személyi igazolvány is elegendő a határ átlépésekor. A munkavállalás azonban nem megy tartózkodási engedély nélkül. Magyar mivoltomat a hivatali szobában mosollyal nyugtázzák. Kérdezi a kedves hölgy, tudok-e horvátul. Bólintok, valamennyire igen. Nehéz volna megmagyarázni, hogy többet értek, mint amit én el tudok mondani. Eligazít, s mehetek űrlapért, illetékbélyegért a házban működő postára. Másolatra is szükség van az egyetemi „megbízólevélről”, ugorhatok ki a szomszédos irodába. Az űrlap egyik-másik kérdésével sem vagyok teljesen tisztában, majd a kolléganőktől kérdezem meg a tanszéken. Nem tudom, valaha megtörténik-e még velem, hogy arra a kérdésre is válaszolnom kell személyleírás gyanánt, hogy milyen a bőröm színe. Itt most kell. Furcsa odaírni, hogy fehér. Viszem vissza a dokumentumokat, s megint beállhatok a sorba. Nagy szerencse, ha átveszik. Ezután már csak arra a boldogító pillanatra várhat az ember a folyosón, amíg behívják, s a tisztviselő gondos mozdulatokkal beleragasztja az útlevélbe a tartózkodási engedélyt. Ezzel azonban még nem fejeződött be az eljárás, hiszen ezt a dokumentumot még közjegyzővel hitelesíttetni kell. Lemásolják ekkor az útlevél frissen bélelt lapját, és iktatják a hitelesítést. Illetékbélyeg, munkadíj. Az egyetem majd téríti. A közjegyzői irodában szintén kijut az ügyfélnek egy-két magyarokkal rokonszenvező mondat. Azt csupán némi magyarázkodás – és persze írásbeli igazolás nyomatékával – tudom elfogadtatni a rendőrségen, hogy nekem a zágrábi lakásom a Vrbani´eva utcában van, ám csak kéthetente töltök benne három-négy napot. Ideiglenes állandó lakhely vagy egy évre állandó ideiglenes lakhely. Különös eset, amelyre nincsenek paragrafusok. Fantomszerű jelenségnek láthat a hivatalnoknő, még odahívja egy kollégáját is. Kissé aggodalmasan ingatják a fejüket, végül is hol lakom, Budapesten-e vagy Zágrábban.

Hozzám hasonló jogállású magyarok mesélték azután, komolyan szokott érdeklődni utánuk a horvát rendőrség. Fölkeresi őket a lakásukon, leül velük beszélgetni. Fölmérik a körülményeit, tájékozódni igyekeznek itteni kapcsolataik iránt. Néhány évvel a háború befejeződése után. Horvátországban a fölületes szemlélőnek nem tűnik föl, hogy mennyi feszültség gyűlt össze az emberekben, hogy sok minden megmaradt a háborús pszichózisból. Mint minden ilyen történetben, óhatatlanul fontos szerepet játszanak a titkosszolgálatok, elharapózhat a korrupció, erőre kaphatnak maffiák. Így hát nem indokolatlan, gondolhatja az ember, az óvatosság. Abban a Horvátországban, mely a függetlenség kinyilvánítása után fegyveres agresszió áldozatává vált. Azzal a Jugoszláv Néphadsereggel szemben kellett fölvennie a harcot, amely az akkori Európa öt legjelentősebb katonai ereje közé számított, olyan titkosszolgálati háttérrel, mint a híres-hírhedett Udba. Hogy kerestek-e engem a horvát rendőrségtől a Vrbani´eva utcában, nem tudom. Legalábbis nyoma nem maradt. Azon a heti két-három estén nem sok esélyük lehetett megtalálni engem. Legalább két év múlt el, míg valahogy összejött egy ilyen beszélgetés. Üzenet várt az egyetemen, keressem föl a lakóhelyem szerinti rendőrséget. Nemigen ismertem a járást, de nem volt nehéz megtalálni. Vidéki gazdálkodónak gondolta volna az ember azt a középkorú, civil ruhás urat, aki csak kérdezni kívánt tőlem néhány dolgot. Mentegetőztem, hogy nyelvismeretem viszonylag szerény. Biztatott, hogy egyáltalán nem. A személyes adatokat megtudhatta volna a korábban kitöltött kérdőívből. Lehet, hogy azt kívánta ellenőrizni, ugyanazt mondom-e szóban. Barátságos hangnemben beszélgettünk. Kérdezte, mi a véleményem Horvátországról, és otthoni pályámról, munkahelyeimről is érdeklődött. Szinte automatikusan válaszoltam, mint egy nyelvvizsgán, nem akartam szégyenben maradni szegényes szókincsemmel. Hova akar kilyukadni, töprengtem rajta, mi haszna lehet ebből a horvát rendőrségnek vagy belügyminisztériumnak? Jegyzetelt néha, kitérőket tett, közömbös dolgokat emlegetett. Talán kaptak rólam valami jelentést, villant eszembe a képtelen ötlet, lehet, azért, mert 1967-ben a Magyar Belügyminiszérium minden magyarázat nélkül visszautasította az útlevélkérelmemet Jugoszláviába. A napfényes délelőtt a világos irodába mintha kafkai árnyak lopóztak volna be. Fogalmam sincs, minek gondoljam ezt a kissé különös beszélgetést. Volt mögötte valami „ügy”, valami cél? Talán ha akad néhány évtized múlva egy jelenkortörténész, akinek lesz módja a horvát belügyi irattárban utánanyomozni, ő megoldja a rejtélyt. Ha éppen nem került a följegyzés a papírkosárba. Így hát nem marad más számomra, kérdéseim megválaszolását egyelőre bizonytalan időre elnapolni.

Közép-európai és mediterrán

A horvát géniusz két arca. Közhely. Elég ránézni a térképre, vagy keresztülutazni az országon, le a tengerig. Egykönnyen meggyőződhetünk róla, hogy két világról van szó. Még a kilencvenes évek elején Varasdon vettem egy nyolcadik osztályos földrajzkönyvet. Horvátország európai helyét így határozza meg: fő jellemzője, hogy összeköti Közép-Európát és a mediterrán térséget. Tehát egyszerre Közép-Európa és mediterráneum, illetve a kettő között található. Bármennyire természetes elválasztó vonalnak érezzük Magyarország és Horvátország között a Drávát, civilizációs szempontból mégsem teljesen az. A nyelv és a rajta nyugvó nemzeti azonosságtudat persze alapvető különbséget jelent. Száz-százötven év alatt kis lélekszámú szórvány lett mind a dunántúli horvátságból, mind pedig a drávántúli magyarságból. A politikai határ kétségkívül homogenizáló tényező volt a folyó innenső és túlsó oldalán is. De mentálisan korántsem akkora az eltérés. A gasztronómiában pedig inkább átmenetről van szó. Az arcok, a hajszín, a testalkat sem mutat nagy különbséget az itteni magyarok és horvátok között. Átjárható határ volt ez századokon keresztül, természetes emberi kapcsolatok és gazdasági közvetítés széles körű hálózatával. Valójában a tengert őrző nagy hegyláncot sokkal inkább határvonalnak érzi az ember. Mintha ma is csak kemény küzdelem árán lehetne eljutni a túlsó oldalára. Vagy legalábbis mintha az egykori-jelenlegi útépítők, utat törők erőfeszítését érezné a mai utazó, amikor a magyar hagyományban csak Karsztoknak nevezett hegységen átverekszi magát kocsival vagy vonattal. Az utak, az alagutak, a kővilág, a föntről integető hegycsúcsok, a zöld fenyvesek, a friss hegyi levegő – összeáll belőlük egy szigorú gyepű képe. És áthaladva ezen a purgatóriumon megérkezik az ember egy olyan tájra, ahol olajfák és fügeligetek üdvözlik. És nekünk szokatlan méretű leanderek meg píneák, pálmák s minden, mi szem-szájnak ingere. Északról jőve: Délsziget. De milyen lehet azoknak, akik éppen onnan jönnek, elhagyják ezt a paradicsomi tájat, és a kőrengetegen átkelve följutnak Közép-Európába? Ahol hideg van, titkok, észak-fokok meg idegenség.

A horvát történelem nagy útja ez. Délről vezet északra. Váltig úgy érzi az ember, hogy Zágrábban a Dalmáciából valók rendre visszavágynak a tengerhez. Néha mintha bujdosók volnának itt, Közép-Európában. A szenvedélyes tempe­ramentumnak, a bőbeszédűségnek, a széles gesztusoknak bele kell simulniuk valaminő polgári szabályok közé. Kétféle mentalitás találkozik itt, nem minden feszültség nélkül. Benne van talán valamelyest a művész és a polgár különbsége is. Tonio Kröger sorsa ez. És a horvát elvándorlás drámája: újra és újra. Mert ott délen, a tengermelléken született meg a kora középkorban a horvát állam. A dalmát városok mellett vagy éppen közvetlen fölöttük. Olyan helységekben, mint Nin, Šibenik (Sebenico) vagy Tengerfehérvár (Biograd na moru) és Knin (Tinin; ki tudja, miért, így mondták a régi magyarok). Ott volt lent Horvátország. Virágzó településekkel, pompás szigetvilággal, latinitást őrző városokkal, ahol már a XV. században kezdett szárba szökkenni a horvát irodalmi kultúra. Fönt pedig az egykori Szlavónia – Zágráb, Varasd és Kőrös –, szorosabb szimbiózisban a Magyar Királysággal. A dráma első felvonására Korbávia mezején, az udbinai síkon került sor. 1493-ban a török áradat szinte elsöpörte a báni horvát sereget. A harcmezőn maradt, ahogy a krónikások följegyezték, a horvát nemesség színe-virága. Jött azután a vészterhes XVI. század, és kettévágta a horvátság történelmét. Mo­hács veszedelme és Buda eleste nemzeti tragédiájuk volt nekik is. Nem véletlen, hogy klasszikus irodalmi művekben siratták ezt a veszteséget. Raguza reneszánsz poétája, Mavro Vetranovi´ Buda városának panaszáról énekelt.

Az ország egyre nagyobb területén a török lett az úr. A kortársak az egykor nagy és híres Horvát Királyság maradékainak maradékáról (reliqiuiae re­liquia­rum) beszéltek. Werbőczy Tripartitumát 1574-ben fordította kaj-horvátra Ivanuš Pergoši´. Ajánlásában ő Zrínyi Györgynek az ország szerencsétlen, elhanyagolt maradékairól írt. Mohács után a század végére Horvátország és Szlavónia területének csupán alig több mint egyharmada maradt a török hódoltságon kívül. Hatalmas méreteket öltő elvándorlás kezdődött észak felé. Kiürült a Magyar Királyság egykori délvidéke és a Horvát Királyság tengermellékének jelentős része. Északra menekültek a nemesek, a katolikus egyház papjai. A nagybirtokosok szerették volna legalább jobbágyaikat nem elveszíteni, ha már a föld odalett. 1533-tól kezdve nagy horvát csoportok kerekedtek föl új hazát találni. A Dunántúlon, sőt egészen Pozsony környékéig megtalálhatók ennek a menekülthullámnak a maradékai. E folyamatoknak lett az eredménye, hogy maga Horvátország fogalma is északra vándorolt, föl a három egykori szlavóniai vármegyébe. Így sikerült megtartaniuk a horvát rendeknek a királyság folytonosságát. A száborokat ezentúl itt tartják, Varasdon meg Zágrábban, és a török kor végétől Szlavónia fogalmán mindinkább már csak Alsó-Szlavóniát (Verőce, Pozsega, Szerém) kezdik érteni.

Annak a folyamatnak, amelyet egykor szívesen neveztek nemzeti ébredésnek, ma pedig a modern nemzetté válás kezdetének mondunk, természetesen az ekkor már egyértelműen fővárosnak számító Zágráb volt a központja. Itt volt a horvát bán rezidenciája, meg a püspöké. Jogakadémia és papi szeminárium. A nemzet megteremtői, az írók és tudósok azonban visszatekintettek a napfényes Dél felé, ahol nemcsak babérligetet és olajfákat láttak, hanem a ragyogó múltat is. Az illír ősöket és a horvát királyokat. És egy nagyszerű várost, az Adria egyik csodáját. Azt a Raguzát, a szláv Athént, amely bámulatra méltó szellemi örökséget hagyott az utódokra. Politikai örökséget – a városköztársaság függetlenségét, Európa-hírű diplomáciát. Egykori gazdagságát, melyről ma is képet alkothatunk, ha végigjárjuk bevehetetlen erődjeit, városfalait, palotáit és templomait. A reneszánsz és a barokk irodalom pompás művei szintén odatartoznak ehhez az örökséghez. Írók, akiket világirodalmi összehasonlításban sem kellett másodrendűnek tartani. Aranykornak látszott ez a világ a XIX. század harmincas éveiben. Visszavágytak oda a modern nemzet tervezői. Vissza Délre. A majdan megteremtendő horvát jövő képét látták a hajdani Raguza és a dalmát városok arany ragyogásában. Az egységes modern irodalmi nyelv normája is Raguzából való, hiszen a város horvát írói što nyelvjárásban vetették műveiket papírra. Ugyanakkor a horvát Dél, egész Dalmácia vidék volt, mégpedig meglehetően elmaradott, szegény vidék a XIX. században. Ahonnan a karriert keresők a központ felé, északra indultak. Még sűrűbb lett ez a rajzás a XX. században, amikor Zágráb nagyvárossá kezdett nőni.

Közép-Európa és Mediterráneum. Összetartozás és különbözés. A horvát sors szétfejthetetlen, titokzatos szőttese.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben