×

Anyuka, ugorjon!

Pósfai György

2009 // 06
Kicsi vagyok, de okos. Legalábbis így mondják a felnőttek, és én figyelek ám, amikor a felnőttek beszélnek. Különösen amikor a szüleim azt mondják, das Kind, és német szavakat kevernek a beszédükbe, hogy ne értsem őket. Hegyezem a fülem, mert nemcsak okos vagyok, hanem kíváncsi is – ilyen a természetem. Felőlem pedig beszélhetnek németül is, értem azt is. Persze ezt nem kötöm az orrukra. Azt se tudják, hogy olvasni is tudok. Hogyisne, kikotyognám, mi mindenre vagyok képes, és még mindenféle feladatot adnának, idő előtt iskolába küldenének, képesek lennének képeztetni! Nem, jobb szeretem a magam útját járni, figyelni, következtetni, tanulságot leszűrni. Tudom, amit tudok, és másnak csak annyit kötök az orrára, amennyi rá tartozik.

Jól indult a napom, az óvodába menet négy piros autót láttam egymásutánjában. Ez jó, ha havonta egyszer előfordul. Jó passzba kerültem, és ez egész nap kitartott. Sikerült nyolc hosszú kortyra kiinnom a kakaót (se a hetet, se a kilencet nem kedvelem), és az ebéd utáni kötelező pihenő alatt érdekes ritmusokat találtam ki a szememet nyitogatva-csukogatva.

Mondom, jó napom volt, és amikor a nővérem értem jött, hogy hazavigyen, előreszaladtam – kifulladva próbált követni, persze jól lemaradt. Házunkba toppanva anyámat és apámat csendes, feszült vitatkozásban találtam. Ők soha nem hangoskodnának; veszekedni, kiabálni sose láttam őket. Amilyen törékeny, halk szavú teremtés anyám, olyan hozzá illő, háttérbe vonuló, rosszallását legfeljebb egy nono fejcsóválással kifejező, de azért határozott férfi apám. Persze mindketten a csend és ihlet emberei: a Zenetudományi Intézetben dolgoznak, ahol vastag, piros, a futó lábak dobogását tompító szőnyeg borítja a folyosót, és ahol sorban elszaladva a régimódi, magas, fehér ajtók előtt sebesen átszelem a korokat és stílusokat, az ajtók mögül kiszűrődő zenefoszlányokat.

Most azonban a vak is láthatta – vagy talán inkább a süket is hallhatta –, valami nem volt rendjén. Fojtott, remegő hangon panaszkodott anyám, sőt, ha jól láttam, néha elfordulva a szemét is törölgette, apám pedig kicsit tehetetlenül, dünnyögve próbálta nyugtatni, csitítani. Sajnos, akármennyire is igyekeztem, nem tudtam kivenni, miről is van szó, mindössze annyit sikerült meghallanom, mielőtt – meglehetősen korán – fürödni küldtek, hogy Anyukát emlegetik.

Anyuka, vagyis az anyai nagyanyám éles ellentéte volt lányának. Ha beviharzott a lakásunkba – amit elég gyakran megtett, mert csak egy emelet választott el bennünket –, rögtön felgyorsultak és megszínesedtek a dolgok; intézkedett, utasított, és mesélt: vele mindig furcsa és éles események estek meg. Állítólag nem volt mindig ilyen, úgy hallottam, nagyapa halála után – őt én már nem ismertem – nyílt így ki. Kétségtelen, hogy jelenség volt a tarka kalapjával, virágos, fiatalos ruhájában, bár a piros színt általában mellőzte. Tíz-húsz évet biztosan letagadhatott volna, és én büszke voltam életerős, tettre kész nagyanyámra, különösen ha összehasonlításokat tettem a többi gyerek csoszogó, erre-arra görbülő nagyanyjával, mikor értük jöttek az óvodába. Kedélye, humora sem hagyta cserben soha, kivéve egyes péntekeket. Csütörtök esténként ugyanis hasonló korú barátnőivel jött mindig össze – hol egyiküknél, hol másikuknál – kanasztapartira, és ha rossz volt a lapjárása, másnap ugyancsak pokróchangulatban volt.

Állítólag én voltam a kedvenc unokája, és én szívesen is töltöttem nála az időt. Csak egy emeletet kellett feljebb mennem, és néha csak úgy pizsamában is felugrottam hozzá egy kis teasüteményt majszolni vagy a régi fotóalbumokat böngészni.

Szóval van valami Anyuka-ügy, ami még az én halálnyugodt szüleimet is kiborítja. Többet nem sikerült megtudnom, de ettől kezdve még több időt töltöttem nagyanyámnál délutánonként.

És nem is hiába. Hét-nulla-nullakor szoktam lemenni vacsorázni, de egyik nap már öt-húszkor kiállt anyám a gangra, és felkiáltott, hogy azonnal menjek le, ne zavarjam Anyukát. Anyuka éppen a komódból szedett elő különféle iratokat, és szerintem én egyáltalán nem zavartam – úgy is tettem, mint aki nem hall semmit. Zümmögő hangokat hallatva elmerülten folytattam a kis piros Ferrarim tologatását Anyuka nagyszobájának szőnyegén, melynek geometrikus mintája izgalmas, csupa váratlan akadállyal teli, kimeríthetetlen lehetőségeket nyújtó úthálózatot biztosított hozzá. Anyám türelmetlenül ismét felkiáltott, de Anyuka kihajolva a gangra nyíló ablakon visszaszólt, hogy ugyan hagyjad, hadd játsszon, nem zavar senkit; anyám egy darabig még erősködött, aztán el is ült a dolog.

Öt-harminckor csöngettek, és egy jól fésült, öltönyös fiatalember lépett be. Anyuka szemmel láthatóan már várta, mindjárt le is ültette a nagyasztalhoz, a kikészített iratok mellé. Én elmerülten, hasalva folytattam a kocsi tologatását, de persze csupa fül voltam. A fiatalember lehajolva barackot nyomott a fejemre – utálom, ha barackot nyomnak a fejemre –, mondott pár udvarias semmiséget Anyukának, aztán, kipakolva néhány brossúrát az aktatáskájából, a lényegre tért.

Kedves hölgyem, engedje meg – még ha ártok is ezzel az üzletmenetnek –, hogy gratuláljak a szemmel látható jó kondíciójához – kezdte a fiatalember –, ön húsz évet biztosan letagadhatna ahhoz képest, amit az adatokból látok, mellesleg most jövök attól a barátnőjétől, aki beajánlott – tette hozzá sokatmondóan. Nocsak, ez itt udvarol Anyukának? Anyuka felnevetett – ugyan, ugyan –, és én úgy döntöttem, megnézem közelebbről, miféle papírok susognak az asztalon. Felmásztam Anyuka ölébe, és az asztallapon kezdtem tologatni a zümmögő Ferrarit, de Anyuka oldalra tolt: eredj játszani, ne zavarj bennünket. Én nem hagytam magam, visszamásztam, és minimálisra fogva a zümmögést, a papírok szélén folytattam a tologatást. Ettől kezdve nem is törődtek velem, belemélyedtek a számolásba.

A statisztikák szerint – mondta a fiatalember a grafikonokra bökve – az ember egészségére fordított pénz felét az utolsó év viszi el. Azaz amit egész életében a gyógyszerekre, a fogorvosra, a vitaminokra, a vakcinákra, a gyógyfürdőkre – és még sorolhatnám – költ ő maga, illetve az egészségbiztosító, annak az összegnek a fele élete utolsó évében megy el. Ugye, a hanyatló egészség megszedi a vámot: rakoncátlankodik a szív, víztartási problémák, meszesedő vagy éppen ritkuló csontok, begyulladó ízületek, itt-ott elburjánzó sejtek, hadd ne folytassam, és már ott is találja magát az ember a fenolszagú kórteremben, körülötte csövek lógnak a szobatársakból, és kap két szelet kenyeret, hogy ossza be egész napra. Műtét műtétet követ, a gyerekek, unokák be-bejönnek, párszor talán egy időre haza is engedik, de aztán már csak az éjszakás nővér jóindulatában bízhat, hogy ad valami szabálytalanul extra pirulát, mert a fájdalom lassan elviselhetetlen…

Tegyük fel a kérdést: kinek jó ez? Nyilvánvaló: senkinek. A betegnek meghosszabbítjuk egy értéktelen évvel az életét. Mi az az egy év az összeshez képest? Érdemes ekkora árat fizetni azért a nyomorúságos pár hónapért, ami csak szenvedés, csupa fájdalom, s a vége már csak homályos kábulat? És a rokonok? Mennyit vesz ki belőlük az együttérzés, a tehetetlenség és önvád kínzó érzése, az állandó aggodalom terhe? Hát ha még – irgalomból – otthon ápolják a magatehetetlen beteget, pelenkázzák, mosdatják az esendő, megalázottságba aszalódó testet! Szabad-e ekkora gondnak, tehernek kitenni a rokonságot, hiszen megvan a maguk élete, munkája, gondja. És vajon mit lát egy ilyen kisgyerek – bökött rám a fiatalember –, ki tudja megmérni, hogy riadtsága, a számára még meg nem érthető dolgokkal való szembesülése nem eredményez-e valami maradandó lelki sérülést, örök károsodást? Megéri? És akkor még nem is beszéltünk a társadalomról, egészségbiztosításról, GDP-ről… Tudja, mekkora ez a fél egészségügyi kassza? Hány kilométer autópálya, hány energiatakarékos családi ház, hány ingyenebéd a rászorulóknak?

Nagyon beleélte magát a fiatalember a szónoklatba, Anyuka eddig szóhoz sem jutott, most azért félbeszakította, és egy kis teával és süteménnyel kínálta. A fiatalember megköszönte, és amíg a süteményt majszolta, váltottak pár szót az időjárásról meg az esedékes városi választásokról.

Nekem közben járt az agyam. Logikus, amit mondott, és én szeretem a logikus dolgokat, magát a szót is előszeretettel használom. Amikor az óvodában az új építőjátékot a csoportunk legerősebb gyereke – mindenkinél magasabb egy fejjel – kicsavarta a kezemből, és elmagyarázta, hogy az új játékokkal mindig a legerősebb gyerek játszik elsőnek, én is azt mondtam neki, hogy ez logikus, és egyúttal úgy fejbe vágtam a fejes vonalzóval, hogy folyni kezdett a vér belőle. Azóta, félreértve a dolgokat, az óvodában mindenki azt hiszi, a logikus azt jelenti, valakit jól fejbe vernek. Nap mint nap felhangzik az üvöltés valakitől, hogy logikus, és fejbe vágja az aktuális ellenfelet. Rájuk hagyom.

Szóval logikus, amit mond, de hova akar kilyukadni? Mi van még ezekben a brosúrákban?

De a fiatalember nem a brosúrákhoz nyúlt, hanem – befejezve a teakortyolgatást – üres papírlapot kért, azon kezdett rajzolgatni. Na, ebbe már én is úgy belefeledkeztem, hogy az autótologatást-zümmögést is abbahagytam. Rajzolt először is egy vízszintes egyenest, és alája írta: életkor. Majd az egyenes bal végéből felfelé húzott egy másikat, emellé odaírta: pénzösszeg. Aztán a metszéspontból jobbra indulva rajzolni kezdett egy görbét, mely először igen-igen lassan emelkedett, aztán egyszer csak elkezdett egyre meredekebben felszökni, egészen egy csúcspontig, ahol rövid hatásszünet következett. Innen azután visszafordultak a dolgok, a görbe lassan, majd egyre gyorsabban ereszkedni kezdett, végül rövid úton egészen lezuhant a nullába.

Na, itt a lényeg – mondta elégedetten a fiatalember, és a toll végével követve a görbét, magyarázni kezdett. A reformrendelet értelmében mindenki megkaphat egy bizonyos összeget, amit amúgy az egészségére fordítanának. Természetesen ez az összeg a termináció időpontjától függ, ezt ábrázolja a rajz. Könnyen belátható a logikája, hogy akkor a legmagasabb az összeg, ha a termináció a természetes elhalálozás előtt egy évvel következik be. Ilyenkor a teljes életútra számított egészségügyi összeg felét megkaphatja! Ha valaki ennél hamarabb száll ki, kisebb összeget kap, minél fiatalabb, annál kisebbet. Érthető, hiszen akkor még többnyire jó egészségnek örvend, nem kell sokat költeni rá, és a társadalom hasznos, munkás tagja. Ha pedig túl későn száll ki, akkor már nyilvánvalóan valakinek állnia kell a megugró egészségügyi ellátás számláit, fogy a felszabaduló pénz. Érdemes tehát a maximumon kiszállni, hiszen ez az optimális megoldás mind az egyén, mind a család, mind a szélesebb társadalom szempontjából.

Két kérdés merülhet most fel, de mindjárt meg is válaszolom őket. Először is, minek a pénz, ha az illető a termináció mellett dönt? Hát nem is neki jön jól, hanem a gyerekeknek, unokáknak, erről szabadon rendelkezhet. És nem nagyszerű érzés, hogy úgy búcsúzik tőlük, hogy egy szép summát hagy rájuk? Hogy nem a saját agóniájára költi azt a pénzt, hanem az unokája jövőjét alapozza meg vele? Hát nem felemelő érzés?

A másik kérdés már fogasabb. Hogyan lehet a jövőbe látni, és azt megmondani, mikor jön el az a pillanat, amikor valakinek már csak egy évet ad a természet? Szögezzük le, nem lehet a jövőbe látni. Itt csak a statisztikák segíthetnek, meg persze az orvostudomány. Ennek valójában jól kidolgozott metodikája van. Egy független orvosi bizottság – naná, majd az illető maga vagy pláne a rokonsága – mondta a fiatalember, és közben kétértelműen kacsintott! – állapítja meg, kinek mennyi ideje van hátra a statisztikák szerint. Alaposan megvizsgálják, majd kiadnak egy igazolást a személyes életgörbe-projekcióval, aztán mindenki a saját belátása szerint dönt a terminációról. Én nem is azért vagyok itt, hogy bárkit bármire rábeszéljek, nekem semmi jutalékom nincsen, erre kínosan ügyelünk. Nekem teljesen mindegy, hogyan dönt az ügyfél, én csupán a lehetőségeket vázolom fel, és segítek az az optimális megoldás megtalálásában.

Olyan vehemenciával magyarázott a fiatalember, hogy egészen kifulladni látszott. Anyuka öntött még egy kis teát neki, majd óvatosan közbekérdezett: mondja, hogyan reagálnak az ügyfelek? Mit választanak általában?

A fiatalember visszavett a vehemenciából, fáradtan sóhajtott. Tudja, megmondom őszintén, viszonylag új konstrukcióról van szó, egyelőre még sokan idegenkednek. Az igazság az, hogy általában túl késői időpontot választanak, és az összeg jó részétől elesnek. Úgy látszik, a döntések inkább érzelmi alapon születnek, s a józan belátáshoz még sok felvilágosító munka szükséges. De azt elmondhatom, hogy a bizalom fokozatosan erősödik, és az a tendencia, hogy a termináció az optimális pont felé mozdul.

Akkor jó – mondta Anyuka, és jelezte, hogy neki nincsen több kérdése, és tulajdonképpen be is fejezhetik a beszélgetést. A fiatalember megköszönte a lehetőséget, átadta a brosúrákat meg a névjegyét – hívjon bármikor, ha kétségei támadnak –, és még valami park vagy micsoda címét is lediktálta. Elköszönőben még visszafordult, hogy szombaton tessék menni, mert a hét többi napján nincsen nyitva a publikumnak a hely.

Nagyjából világos a dolog, mondhatnám, logikus, de azért van néhány homályos pont. Mi lehet az a termináció, és hová akar szombaton látogatni Anyuka? Valamit ugyan hallottam rebesgetni az óvodában egy új parkról a városszéli dombok között, páran már jártak is ott, úgy hívják, Nyugalom Park. Majd meglátjuk.

Sok újat hallottam, az információt fel kellett dolgozni, aznap nehezen jött álom a szememre. Hiába töprengtem, nem állt össze a kép, ráadásul elbóbiskolva szürke és zöld autókról álmodtam, elárasztották az utcákat, teljesen kiszorítva a pirosakat.

A következő nap sok dolgom volt, karácsonyra készültünk, az óvodai műsorban fel kellett lépnem egy ostoba mókusjelmezben – még jó, hogy nem kellett mókusként a fenyőfán ugrálnom –, aztán az otthoni izgalmak vonták el a figyelmemet: kapok-e kisautókat karácsonyra, milyen színű lesz a korcsolyám, amit minden bizonnyal már ott rejtegetnek valahol a ruhásszekrény alján? Az igazság az, hogy nem látszott történni semmi Anyuka körül, el is feledkeztem a fiatalember látogatásáról. Aztán az ünnepi gyertyagyújtásnál ismét valami feszültség költözött a lakásba, és megint eszembe jutott szüleim fojtott hangú vitatkozása. Mintha a szokottnál nagyobb figyelmet kapott volna Anyuka, ő pedig látványosan, kimért ünnepélyességgel adta át az ajándékokat nővéremnek és nekem. Én mindenféle játékot kaptam, amit kisgyerekek szoktak kapni, mutattam, hogy nagyon örülök. Nem kerülhette el azonban a figyelmem, hogy Anyuka rólam sugdolózva édesanyám kezébe csúsztatott valami könyvecskét vagy bizonyítványt, mire anyám szemét elfutotta a könny, és gyorsan kifordult a konyhába. Az ünnepi vacsora azonban rendben lezajlott.

A tél nagyon különös volt, tavaszias napok és farkasordító hideg váltogatta egymást. Többször be kellett zárni az óvodát járványok miatt (valami influenza szedte az áldozatait, főleg a kisgyerekek és az idősek között), ilyenkor napközben vagy a Zenetudományi Intézet folyosóján rohangáltam, vagy Anyukánál autóztam a szőnyegen hasalva. Rendkívüli esemény máskülönben nem történt.

Kitavaszodva aztán meglódultak a dolgok. Anyám és apám között a fojtott hangú vitatkozás szinte rendszeressé vált, majdhogynem veszekedéssé fajult. A furcsa az volt, hogy mintha egyetértettek volna, mégis ingerülten vitáztak. Anyám kisírt szeme meg olyan megszokottá vált, szinte már fel sem tűnt. Az óvodában egyik nap az egyik jelentéktelen, kövér kisgyerek kijelentette, hogy neki saját bankszámlája van. Nem tudtuk, ez mit jelent (mondjuk, én sejtettem, mert okosabb vagyok a többinél), de irigykedtünk. Egy másik gyerek meg egyenesen azt mondta, hogy az ő nagymamája már leugrott. Nem mondta, hova vagy miért, bizonyára nem is tudta, de olyan dicsekedve mondta, hogy őt is irigyeltük.

Csak Anyuka körül nem történt semmi különös. Ugyanúgy eljárt kanasztázni, csak egyszer említette, hogy új kártyapartnereket is be kell szervezni a Joli meg a Böbe helyett, aztán áprilisban egy hétre – ahogy minden évben teszi – gyógyfürdőbe vonult, ahonnan – mint mindig – frissen, kipihenten, feldobottan jött vissza, egyszóval élte megszokott, fiatalos lendületű életét.

Egyik szép április végi szombaton – szüleim elutaztak vidékre, és nővéremet is vitték, csak én maradtam Anyukával – feladta rám a kabátom Anyuka (piros kabát, de van benne sárga és zöld csík is), kézen fogott, hogy gyere, fiam, sétálunk egyet. Máskor is teszünk ilyesmit, de csak gyalog, a közeli parkban. Most azonban kibuszoztunk a város szélére, és én a gyér forgalom ellenére alig győztem számolni és osztályozni az autókat. Nem volt különösebben szerencsés nap, az autók többsége szürke és kék volt.

Az idő azonban szép volt, madarak vagy mik füttyögtek a fákon, egy mókust (amit különben utálok) mutatott Anyuka, ahogy kézen fogva sétáltunk. Nézd, hogyan éled újra a természet, minden kizöldül, a madarak párt választanak – mondta Anyuka furcsán elérzékenyülve. Én azonban nem vagyok érzékeny az ilyesmire, inkább előreszaladtam, Anyuka követni próbált, de csakhamar kifulladt – hiába, azért őrajta is fog az idő.

Egy bekerített, szépen parkosított területhez érkeztünk. Csengetni kellett a kapunál, mire előbújt egy kék munkásruhás, szakállas, elég mogorva alak, és beengedett bennünket. Anyuka kérésére szűkszavúan megmutatta, merre menjünk, és közben kicsit rosszallóan méregetett engem. Anyuka elkapta a pillantását: a kedvenc unokám, nagyon okos fiatalúr – mondta büszkén. Akkor jó – mondta a munkásember kicsit felengedve. Arra tessék, legyintett a hátsó parkrész felé, felmenni nem lehet, de alul megtekintheti a helyet, ma üzemszünet van, látogatási nap.

Hátul magas dombok közé érkeztünk. Jobboldalt, a domb alján alacsony kerítés húzódott, rajta kis kapu felirattal: Az ösvényt csak ügyfelek használhatják! A kapu mögött valóban ösvény húzódott, kanyarogva meredeken felfelé indult a dombra. Anyuka megállt pár pillanatra a kiskapunál, de aztán nem léptünk be, hanem alul haladtunk tovább. A dombnak ez az oldala tulajdonképpen egy égbe szökő, függőleges sziklafal volt. Itt alul szépen elgereblyézett homok borította a szakadék fenekét. Valahonnan előkerült megint a munkásruhás ember, és most már szinte barátságosan mutogatott: tessék nézni, ez itt a másodosztályú hely, mindennap rendbe tesszük, elgereblyézzük a homokot. De ott a beugróban, tessék nézni, ott van az első osztály, mindennap friss gyeptéglával borítjuk – mondta egy kis szakmai büszkeséggel. Valóban, odasétálva láttuk a szép, zsenge füvet, a szép időben szinte megállt, rezgett a meleg a szikla aljában. Anyuka szinte elkábult – nekem úgy tűnt – ettől a tavaszi melegtől, sarjadástól, madárfüttytől. Aztán felocsúdott, köszönöm, mondta a szakállasnak, és szinte futólépésben kivonszolt a buszmegállóba, pedig én még futkostam volna kicsit a szép, zöld gyepen.

A következő hetekben egyre melegedett, tavaszodott. Az óvodában a legerősebb gyerek is azzal jött, hogy az ő nagyija már leugrott. Aztán egyre többen mondták, hogy az övéké is, és mi, akik ilyet nem mondhattunk, ha jól számoltam, már a kisebbséghez tartoztunk.

Résen voltam, és egyik éjjel arra ébredtem, hogy a szomszéd szobában anyukám hangosan zokog, apám csendesíteni próbálja. Reggel – vasárnap volt – felszaladtam Anyukához, aki azonban szokatlan keménységgel hazaparancsolt. Annyit láttam, hogy néhány ruhát terített ki az ágyra, azok között válogatott. Figyeltem, és kisvártatva megláttam, ahogy sietős léptekkel lemegy az utcára, nekiindul a városnak. Kihasználva, hogy nem figyelnek rám, utánasiettem. Felsurrantam utána a buszra, nem nézett semerre, pedig könnyen észrevehetett volna, én meg még a piros autókat is elfelejtettem számolni. Kiértünk a parkhoz, ahol körbe kellett szaladnom, hogy a hátsó kapunál bemászhassak. Megelőztem Anyukát, és elbújtam egy bokorban a kis kapunál. Egyedül érkezett, a szakállas ember sehol nem mutatkozott. Benyitott a kis kapun – be sem volt zárva –, és felfelé indult a tekergős ösvényen, én kicsit lemaradva utána. Most is szép, napsütéses tavaszi nap volt, enyhe szellő legyezte a frissen lombosodó fákat, bizonyára a madarak is énekeltek, de én nem figyeltem az izgatottságtól. Előttem haladt Anyuka, egyre nehezebb és egyre rövidebb lépésekkel. Az ösvény az elején még jól ki volt építve, karfával és deszkákkal megtámogatott, földbe faragott lépcsőfokokkal, de följebb egyre gondozatlanabbá vált, elfogytak a lépcsőfokok is, egyre nehezebb volt a meredek domboldalon felfelé haladni, a kis kavicsok miatt csúszóssá, veszélyessé vált a kapaszkodás. Közvetlenül Anyuka mögött haladtam, de ő nem vett észre semmit, egyre jobban zihált, többször meg kellett állnia. Egészen megsajnáltam, hiszen már milyen idős, nehéz lehet neki, most hirtelen olyan meggyötörtnek látszott. Végül felértünk a csúcsra, ahonnan mindenfelé szédítő kilátás nyílt. Anyuka kicsit megállt, kifújta magát, majd a szakadék pereméhez lépett. Itt azonban mintha elbizonytalanodott volna, mereven állva maradt, hosszú másodpercekig nem mozdult. Odaléptem mögéje, hogy valami biztatást súgjak neki.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben