×

Somogyi búcsú

Takáts Gyula: Hol is a Volt

Sturm László

2009 // 05
Nem lehet nem azzal kezdeni, milyen ámulatos a pálya hossza. A nagyok közül még Kosztolányi és Babits is Takáts kortársa volt, József Attila és Radnóti pár évvel idősebb, Weöres, Vas és a többiek pedig nemzedéktársai, Pilinszky, Nagy László, Orbán Ottó jóval fiatalabbak. Huszonnégy éves volt Takáts Gyula, amikor bemutatkozó verseskötete, a Kút 1935-ben megjelent. Az elsőt hetvenkét évre követte a mostani, amelyről kiderült: életében az utolsó. Közben számos díjat, elismerést kapott (bár Kossuth-díjat miért csak nyolcvanévesen?), kismonográfia és tanulmányok, kritikák tömege tiszteleg munkássága előtt. Az előtt a „múzsai lét” előtt (a kifejezést Hamvas Béla használta a költővel kapcsolatban), amelyben magától értetődően forr össze választott vidék (számára: Somogy), emberi tartás, életmód és költészet. Mégsem nyilvánvaló Takáts Gyula helye irodalmunk folyamatában. Nemcsak az irodalomra irányuló figyelem általános megcsappanása miatt. Nemcsak azért, mert a munkásságát szegélyező számos értékrend számtalan lehetséges viszonyítást hív elő. Leginkább talán a „múzsai lét” értelmét és értékét illetően van zavar a „szakmán” belül. Ha valaki ilyen következetesen emeli költészetbe a maga életmódját, akkor mi van: egyhangúságba téved, amelyből csak egy szigorú válogatás szabadíthatja ki? Vagy a dunántúliság, a nemzeti hagyomány és a berki világ ismeretéből „egy elveszett magyar kalevalai világkép” (a költő szavai egy interjúból, amelyekkel az általa vezetett múzeum néprajzi anyagát méltatta) művészi helyreállítása valósul meg (méghozzá a pannon tradíció görög-római tágasságával)? Esetleg van más választás is? Hiszen egyrészt kétségtelen, hogy az életmű több kiemelkedő verssel dicsekedhet, másrészt a kevésbé kiemelkedőek is annyira át vannak hatva a jellemző motívumokkal, gondolatisággal, takátsisággal, hogy bármi érintésre mindig az egész mozdul, a nagy verseket nemcsak előkészítik, hanem ki is egészítik a kevésbé felragyogóak. Az életmű darabjai kölcsönösen föltételezik egymást. A válogatásokba kívánkozó költemények nem abban térnek el a többitől, hogy az utóbbiakban gyöngébb részletek lennének (Takáts munkássága jelentős terjedelme mellett is viszonylag egységes színvonalú), inkább abban, hogy az előbbiek jobban megállnak önmagukban, az utóbbiak viszont szorosabban függenek a többi mű alkotta szövegkörnyezettől, utalásaik ebben a közegben tudnak csak igazi jelentőségükben kibontakozni (vagy az éppen kivált fogékony olvasóban, de ő kivétel). Az ilyen jellegű kapcsolatok teszik lehetővé, hogy akár a ciklus- vagy kötetkompozíciók is sokszor külön műalkotásként szemlélhetőek. (A Hol is a Volt vékonyságú kötetben különösen föltűnő az ilyesmi, bár ezzel a kérdéssel a továbbiakban csak érintőlegesen foglalkozom.)

A Hol is a Volt huszonkilenc verset fog össze (ezekből kettő, az Évezreket lapozva és Az árnyék üszkibe apró módosításokkal az előző, 2001-es könyvből lett átemelve). Méltó folytatása és lezárása az életműnek. Itt is központi figura a kínai költő-hasonmás Csu Fu, föl-fölemlegetett helyszín a talányos Drangalag, akárcsak a szőlő, a pince. Nagybetűvel írt, jelképes szavakká lényegülnek a Van (ez a leggyakoribb), a Volt, az Egy, a Mind, a Láthatatlan, a Fény, a Valaki, a Vers, a Világ. A ritkán rímes, de szinte mindig valamennyire összecsengő, többnyire jambust és ütemhangsúlyt elegyítő sorok egyszerre idézik az élőbeszéd és a meditáció kötöttségét és kötetlenségét. A tárgyias leírásokban, plasztikus képiségben, a nyelvjárási alakok – mértéktartó – használatában megmutatkozó környezetet és helyi kötődést a szerző a leírás töredékben hagyása, a szavak szimbolikussá tétele, a magasabb létszintek sejtetése, illetve tematizálása révén folyton egy teljesebb valóság lehetőségével szembesíti. „A külső világ csak álorcája egy olyan reális lényegnek, amelynek a kifejezésére, pontosabban: még magára a lényegére sem sikerült rájönni az emberiségnek […] bennem abban az időben elindult egy olyan gondolkodás és egy olyan lírai törekvés, amelyik ki akarja fejezni a tárgyak mögöttit, illetve a tárgyakban lévő lelket és lényeget” – nyilatkozta a költő majd három évtizede. A teljesség látható töredékén tehát átsugárzik a láthatatlan egész; a Takátsra jellemző címadásban is valami ilyesmi modellálódik: a költő szinte mindig a vers néhány szavát emeli ki és teszi meg címnek, ezáltal a rész válik az egész jelölőjévé.

Lehetne még hosszan sorolni a hasonló meglátásokat, de az életművet ma inkább úgy vesszük komolyan, és új meglátásokra (vagy akár a régiek elmélyítésére) is úgy adódik esély, ha az egyes versek felé fordulunk, hisz erre feltűnően kevés példa van a Takáts-szakirodalomban. A jelen kötet értelmezésekor is legjobb ezek elemzéséből kiindulni. Először nézzük a kötet- (és így életmű)záró Így él tovább címűt:

Még ragyog az őszi kert
s a volt-tavasz
még élő levele
zöld tollal írja
Csu füzetjibe
a fénylő ifjúság
és Shelley és Berzsenyi sorát.
Aranyló fény
ragyog együtt
akár a Kölcsey
és Berzsenyi magány…

Velük a költők
– akár a fák –
rügyek pontos során
írják,
mint a kék szirom
bazalton át
az új poétikát…

Fénylő képlet
a kert fölött a hold
s az ősz-tavasz keze
mint költeményt
vele viszi tovább
a mértant, fizikát…
mert tágul a világ
a fürge Van,
lápok, tengerek,
sziklák, tavak titkaival viszi
Shelley és Berzsenyi szavát.

Így él s ragyog
a Vers tovább,
mint mértanpontosan
rügyekkel a világ.

Rögtön az oly sok versben központi helyszínre, a kertbe viszi az olvasót a költő, a kertet pedig beállítja az évszakok – méghozzá: az átmeneti évszakok – átfogó rendjébe. A fény, a ragyogás már itt jelzi a harmóniát, ami például ősz és tavasz együttállásában valósul meg. De nemcsak földi, hangulati élmény ez, a fény mindig valami transzcendens, az evilágin túlmutató jelleget ad az ilyen helyzeteknek (a fény általában vett szimbolikájában és Takáts műveiben egyaránt). Így tér vissza a motívum a későbbi sorokban („fénylő ifjúság”, „Aranyló fény ragyog együtt”, „Fénylő képlet a kert fölött a hold”, „Így él s ragyog a Vers tovább”). Ősz és tavasz együttes felvillantása azonban nem csupán pillanatnyi harmóniájukat, hanem gyors változásukat, a harmóniát fenyegető mulandóságot is sugallja. A fényhez társított jelenségek ezáltal a mulandósággal szembeszegülő mítoszi erőkké növekednek. Melyek ezek? A kozmikus (és az ennek engedelmeskedő természeti) rend, a költészet és az ifjúság. (Hármójuk együttállása szintén megvalósul az első versszakban, nem véletlenül van itt a legtöbb ragyogás.) Az ifjúság első pillantásra mintha kilógna egy kicsit a sorból, a kozmosz(-természet) és a költészet között viszont azonnal kiviláglik a párhuzam. A „pontos”-ság, a „képlet”, a „mértan”, a „fizika”, a „poétika”, vagyis a szigorú szerkesztettség közös jellemzőjük. (A már idézett beszélgetésben maga a szerző így fogalmaz: „A verseket én pontos építésű szerkezetnek tartom ugyanúgy, mint az asztalos által megteremtett széket vagy asztalt, vagy pedig a természet által megteremtett természetet.”) Ez a közös rend nem valami élettelen, statikus szabály. Lényege a dinamizmus, vagyis az erő megtartása és esetleges fokozása vagy legalábbis ciklikus visszanyerése. (Itt kapcsolható az ifjúság életlendülete a gondolatmenetbe.) A mértan, a fizika emlegetése tehát úgy idézi föl a tudományt, hogy egyben ellent is mond modernista – uralkodó? – fölfogásának: a fenyegető káosz elleni védelmet nem a jelenségek elkülönítő tanulmányozásában keresi, a szabályszerűséget akár a dolgokban rejlő energia elpusztítása árán is rájuk erőltető logikában, hanem az erők kisúlyozottságában, finom arányaiban gyönyörködve érzi át az eredendő rendet. (A szemlélet hasonló átgondoltsága miatt nem válik puszta modorrá a Takáts költészetét átszövő bukolikusság.)

A kozmikus egyensúlyt az „ősz-tavasz keze” kifejezés segít megközelíteni. (Lám, az évszakok szerepe is túlmutat a konvencionális szimbolikán.) Az állandó változás révén megnyilvánuló ciklikus visszatérés képzete a létharmóniát ritmusként ragadja meg. Olyan teljességként, ami csak lehetőségként teljesség, megvalósulásaiban azonban mindig csak egy-egy oldala (egy-egy évszaka) fordul az ember felé. Az ihlet, a költészet képes átélni „ősz-tavasz” egylényegűségét, tartósan berendezkedni – itt a földön legalábbis – csak egyikükben vagy másikukban lehet. (Így oldódik föl a látszólagos ellentmondás a „sohasem Egész” [Sziklák] és a „mindig az Egész” [Mindig az Egész] között.) Ugyanez a ciklikusság jelenik meg más versekben mint „sosevége kör” (Dániel) vagy „nagy abroncs” (Mindig az Egész, Mint rügyben az idő). (És nyilvánul meg belsővé válva a „már hallja is Csu Fu keze” [Hallja is Csu Fu keze] sor „logikátlanságában”?)

De mit jelent akkor az a kitétel, hogy „tágul a világ”? – ami egyébként az egész kötet egyik központi tétele (Sziklák között: „nőtt és nő tovább / a sohasem Egész”; Azt is tudja már: „tovább nő egyre Drangalag”). A kozmikus kör rendjével összeegyeztethető-e a növekedés? Fejlődés van, vagy ciklikusság? Úgy gondolom, Takáts Gyulánál a kettő nem zárja ki egymást. A ciklikusság szavatolja a maradandó rendet, a renden belül azonban a jelenségek egyre gazdagabban, intenzívebben szemlélhetőek, élhetőek át. Egyre több dolgot tanulhatunk meg az Egész fényében megragadni, és ez személyiség- és kultúrafejlődésként értelmezhető. És ezen a ponton tűnik ki a költészet alapvető szerepe. A művészet képes arra, hogy a dolgokat új összefüggésben (az Egésztől való függésükben) mutassa, és ezáltal új szemléletmódok, új életérzések felé ragadja az olvasót. (Ez a költészetfelfogás, a Nyugat harmadik nemzedékébe tartozó Takáts költészetfelfogása társítható a szimbolizmus, a Nyugat első nemzedékének hitvallásával.) A vers kitágítja világérzékelésünk körét, továbbviszi a rendelkezésünkre állót, a „Van”-t. Az ihletett alkotás mintegy kilép a valóságból, kitűz azon kívül egy pontot, egy eszményt, amely innentől fogva vonzóerőként működik mindaddig, amíg a valóság utol nem éri és magába nem kebelezi. És akkor jön egy újabb kilépés, újabb vonzás, és így tovább a végtelenségig. Valószínűleg a végtelenségig, hisz úgy tetszik, a teljesség csak közelíthető, el nem érhető. A kert fölött fénylő hold és a bazalton áttörő kék szirmú virág egyaránt valóság és ideál, valóság és az azon túlnövő szépség képét adja. A versben említett költők sem csak a költészet, illetve a költői hagyomány kiemelése végett fontosak. Nem is csak a magyar és a világirodalmi tájékozódás egységét (és a saját nagyobb súlyát) demonstrálják. Fel kell figyelnünk arra, hogy mindannyian klasszicizmus és romantika határán állnak, és így egyaránt példázzák az arány, a szerkezet (klasszicista) tiszteletét és az ismeretlenbe való áttörés (romantikus) vágyát. (Innen nézve a „kék szirom” is – amely Az ősz maga és Az árnyék üszkibe című versekben szintén szerepel – a romantika kedvenc „kék virágáról” sarjadt.)

Már az eddigiekből kiderül, hogy a fejlődés nem csupán lehetőség, kényszer is. Büntetlenül nem állhatunk meg egy adott ponton, mondván: elég. Hiszen az Évezreket lapozva át szerint „mamuttalpú” a „Van”. Vagyis eltipor, ha megállunk. Úgy fordíthatjuk ezt fogalmibb nyelvre, hogy: ha megelégszünk az adottal, akkor az adottat is elveszítjük; ha bezárkózunk a jelenbe, akkor tébollyá válik a kilátástalansága. Ha leragadunk egy ütemnél, akkor kiesünk a ritmusból.

Magunknak kell megfontolnunk, mit is jelent az így felfogott fejlődés. Az újabb korok embere több lenne, mint Homérosz vagy Dante? Elvileg még ez is megfontolható, de inkább olyan törvényszerűségre gondolhatunk, ami ránk éppúgy érvényes, mint Homéroszra vagy Dantéra volt. Vagyis minden ember belenő kora viszonyaiba, és ehhez képest kell megújulnia, újat alkotnia. Hogy Takáts növekedésképe nem cserélhető be valami utópikus haladáshitre, az abból is nyilvánvaló, hogy verseiben az ember és a természet(-kozmosz) közvetlen viszonyában nem kap szerepet a társadalom. Fejlődésképe tehát nem társadalmi vonatkozású, hanem személyes, illetve a szellemi világot illető. (Korábbi köteteiben találunk közéleti vonatkozású verseket is, nyilvánvaló, hogy a költő nem közömbös a társadalmi kérdések iránt sem, de azokat a kozmikus-személyes harmóniához való közelségükön, illetve távolságukon méri le.)

Hogyan él hát tovább, ami „így él tovább”? A megújuló valóság részeként. Takátsnál ezért törlődik el a határ művészet és természet között. Egy létszintre kerülnek: a természet „zöld tollal írja Csu füzetjibe” a verset, a vers természeti jelenségként működik. (Megerősítésül álljon itt még a Bolyongva a hegyen: „Bolyongva a hegyen / dőlt pincebolt zugán / a rossz dongák között / Csu Fu egy versére talált… / És két sora / a rejtett ég alatt, / a lyukas bolton át / úgy zúdult reá, / mint hajdanán / hűvös pincéjére / a kannibáli nyár.”) Talán ahogy az ihlet, az ihletté vált személyiség is ekként őrződik valahogy? De ez már talány marad. Ahogy azt is csak találgathatjuk, mit ígér az életen túlra (hisz erről van szó) – az Így él továbbhoz az évszakok és a kék szirom motívumával is kapcsolódó – Az ősz maga „ötödik évszaka”. Másfajta létezést, amely az ittenivel megragadhatatlan? Vagy a teljességet, ami mint egészet fogja át az itt csak részként létezőt? Vagy a négy évszak az egyetlen valóság, így az ötödik az ebből való kihullást, a megsemmisülést mondja ki? És miért „hosszú”, miért nem örök ez az állapot: lesz visszaszületés a földre vagy továbbhalás egy újabb létbe? És mi ez a maga-rajzolás? Talán hogy az önmegértés, az önkiteljesítés a továbblépés feltétele? Szintén egészében idézem: „Majd hogy fehér legyen a tél / az ősz maga rajzolta meg magát… / Csu is kiült a kertjébe, / s hiába is rajzolgatott, / nem jött tavasz, / se ősz, se tél, / csupán egy kék szirom / repült füzetjébe / és a kék szirom / mély árnyéka alatt / rajzolni kezdte már / a télentúl-idő / hosszú, ötödik évszakát.”

Az Így él tovább-ban is feltűnő „tovább” és „át” (az itt nem szereplő, hasonló értelmű „túl”-lal kiegészülve) a kötet leggyakoribb szavai közé tartoznak, és logikusan következnek az állandó továbblépés, a teljesebb valóságba való átlépés programjából. A létezés ebben a kettős – itt és odaát – tükörben lesz jelentéses, az értelem mint odaátról jövő üzenet nyilvánul meg az erre figyelmes embernek (a – Takáts által mindig nyelvjárási formában használt – „izen” szó szintén a leggyakoribbak közé tartozik). Ez a kettős kötődés a se itt, se ott köztes helyzetébe állítja a költőt – és társait –, ami csodás belátásokra vezethet, de magányt is jelent (a magány az Így él tovább mellett közvetlenül válik témává A néma fakutyán, A Láthatatlan és a Fény, a Dániel és „A közelítő tél után” című versekben, közvetve pedig szinte mindegyikben).

A határon állás egyik jellemző kifejezője még a fal. A falra (sziklára stb.) írás a költészet „határ-járó” jellegét nyilvánítja ki, a fal átszakadása pedig a kívánt egység létrejöttét. „A közelítő tél után” vége kínál erre példát: „írja egyre csak Csu Fu / a rejtett végtelen / és a magány falán, / »A közelítő tél« / és az »Itt a tél« után, / a Nagy Falon is át / a pillanat-világ szavát tovább…” (A „pillanat-világ” – akárcsak a verskezdő „Ki tudja hányadik világ” – a valóság állandó változását érzékelteti, sőt, a kezdő kérdés ezt az egészet mint a létszintek egyikét is látni engedi, a helyzet, az életkor tél utániként való meghatározása pedig Az ősz maga címűhöz társítja a költeményt.) Az egység többször tükrözésként valósul meg. Az Eggyé ragyogban a víztükör révén forr egybe lenti és fenti világ. A Kezében lángolban ember és táj bizonyul egylényegűnek, az egylényegűség pedig szó szerint fölemelőnek: „ha Csu megáll, / tükrén, a tájból / mintha szárny köszöntené”.

Az áttörés, a továbblépés számos versben már a halálra való készülődéssel kapcsolódik össze. A halál maga többször baljós „sötét madár” képében jelenik meg (Töredékek Drangalagból/4., Szikrázó hóból). Az elmúlás közelsége néha reményteli, mert az igazi valóságba való átlépést ígéri (az Ott talánban ez mint földi, természeti – „zöld” – és égi, eszményi – „kék” – együttállása rémlik föl: „az eltűnt álmok is / jönnek vele / és szólnak is / talán neki / a zöld és a kék / nagy kertjibe”). Máskor kiüresedéssel fenyeget, az értelmet adó eszményt, a bizakodást mint csalóka „kísértést”, „lidércet” mutatja. A kötet nagyobb részében azonban a remény az úr. Ahogy az utolsó versben is, amelynek még egy fontos mozzanata magyarázatot kíván.

A „rügy” szó kétszer fordul elő a szövegben, mindkétszer természet és vers együttes távlatában. (Képzetkörében a korábban említett „ifjúság”-gal is egybefonódik.) Itt a rügyek „mértanpontos” rendje hangsúlyozódik, de van egy vers a kötetben, amelyben a motívum mélyebb, „belső” értelme is kibomlik:

Olyan Egész a Van,
mint rügyben az idő
és láthatatlan
tájai közül
az égi nagy abroncs alól
a zöld küllőkön át
– akár a kész világ –
meg is szólította Csut
az egyik fügeág,
hogy mondja csak
egy sorral tovább
az ittentúli-odaát
egyetlen mondatát.

(Mint a rügyben az idő)

A rügy tehát a valóságban lévő teljesség mintája. Mutatja: lehetőségként mindig ott rejtőzik a dolgokban a teljesség, ha megvalósulni már csak részlegesen tud is. A költőiség lényege így a lehetőségek, a potencialitás iránti érzékenységként is leírható, az ihlet pedig a megvalósulás mögötti lehetőség szavára irányuló figyelemként (a „szólítás” a Mint a rügyben az idő előtt álló és azzal számos motívumegyezést mutató Mindig az Egészben is megtörténik, például a végén: „mint vers, ha kész, / – akár a Van – / szőlő, szikla, berek / együtt szólítja Csut / és rímtelen és hattyútollal / mindig az Egész…”). A vers végén az egy sorral továbbvitt mondat megint csak jelentheti a költészet által táguló valóságot, de emellett vonatkoztatható az életmű vagy akár az egész költői hagyomány folyvást továbbvitt szerves egységére. A különböző értelmezési lehetőségek kiegészítik egymást, alátámasztva, hogy azonos törvényszerűségek irányítják a világban és a költészetben való létezést. Visszatekintve az Így él továbbra, ott is szó esik továbbíródó sorokról, alakuló „Vers”-ről: ugyanabban vagyunk benne. Hogy mégsem egy kimerült séma ismételgetéséről van szó, az is bizonyítja, hogy a kimunkált szemléletiség nem eljelentékteleníti, inkább ösztönzi a további kérdésfelvetést. Például töprenghetünk azon, vajon a valóság alakulása-e az elsődleges, és azt figyelemmel kísérve halad-e előre a művészet, vagy a művészi meglátás mozdítja-e túl addigi önmagán a megszokott közeget. Vagy nem ilyen iskolás módon különülnek el se a pólusok, se a folyamatok?

Végezetül – és csak részben azért, hogy mi is kikerekítsünk egyfajta körkörösséget – nézzük meg a kötetnyitó verset.

A Nap, ha kel
Csu Fu a háza ajtaján
árnyékát lépve át,
a teraszán megáll
s a két oszlop alatt
kinyitva könyvét,
egy lepkeszárny
s az ég között
hallgatja, mit izen a fény…
És hófehér lapon
rajzolja, írja is tovább,
mindig együtt a fénnyel
a Nap szavát
és kedves költői mondatát.



(Barátainak, a hegyről)

Számos, már tárgyalt mozzanat kerül itt elénk: a köztesség (a nyilvánvaló „lepkeszárny s az ég” mellett – amelyek közül az első a lentit, esendőt, de emelkedni tudót, az utóbbi a fentit, megfoghatatlant, állandót asszociálhatja – ide vonható a terasz – mint a lakás és a kert köztes helye – és a két oszlop is), az „izenés”, a fény, az írás (írás és rajzolás egyidejűsége elénk állítja egyrészt a költő szokásos alkotói módszerét – amelyről szintén a többször citált interjúban beszélt –, analóg a Csu név felidézte kínai írásmóddal, és a versek plasztikus szerkesztettségét is sugallja), a szimbolikusnak vehető hegyi létezés, az „át” és a „tovább” folyamata és a továbbírt „mondat”. Van azonban még két motívum, melyek sok későbbi költeményben ugyancsak szerepelnek: az árnyék és a nap. Mindkettő szerves része a látványnak, de túl is emelnek rajta. Az árnyékán átlépő ember képe az önmagát meghaladni tudó, bűnein, illetve túlságosan emberi voltán túlnövő ember – keresztény, nietzschei stb. – programját idézi (mostanra talán már nyilvánvaló: teljes összhangban a kötet egészének szellemével). A nap és a költészet összeforrása pedig a már említett vonatkozások mellett egy mítoszi alakot is fölelevenít: Apollónét, aki a nap és a költészet (meg az eljövendő valóságot megelőlegező jóslás) közös istene. És föleleveníti a felismerést: ez apollóni költészet. (Ezt fölismerve aztán a dionüszoszi árnyakat is könnyebb lesz elhelyezni.)

Apollón rejtett jelenlétét támasztja alá a következő versnek a címbe is beemelt „múzsák” szava. Itt azonban nem a nap a fény forrása, hanem a hold. (Az Így él tovább-ban mindkettő jelen van, hisz az „aranyló fény” nyilvánvalóan a napra utal, a hold pedig meg van nevezve.) Mind a nap, mind a hold jó fénynek bizonyul (rossz fény talán nincs is Takátsnál), különbségük mégis jelzi a minőségek belső összetettségét, gazdagságát. Így aztán ezúttal is tűnődhetünk: a nap talán a teljesség, az eszményi jövő, a lehetőségek fénye, a hold pedig az emlékek, a „Volt” szépségének a megtestesítője? Az egyik így, a másik úgy, de mindkettő fény: a valóság szokványosságán túllendülni késztető titokzatos tapasztalat. Tapasztalat, amely úgy üt át a mindennapokon, mint a versek rímtelenségén a szinte önkéntelenül alakuló, néha rímig – mintegy bizonyosságig? – fokozódó összecsengések.

Az utolsó kötet is megélt, egy-két homályosabb helytől eltekintve letisztult, szervesen növekedő és következetesen átgondolt költői univerzumot tár az olvasó elé. A hangsúlyozott gondolatiság nem a költői vérszegénység leplezésére szolgál, a végső kérdések jelenléte és a gyönyörködő életöröm összeolvad néminemű derűben, a „kései művek melankóliájában”. És a végig megőrzött, a „hasznos szépbe” vetett hitben, vagyis hogy a szépség felmutatása növekedésre ösztönzi a világot, és hogy így haladhat ember és ember, ember és világ, ember és titok „mindig együtt tovább” (Sziklák között). (Pro Pannonia, 2007)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben