×

Praliné, proliné

Báró László

2009 // 05
Anyám az egyik masnimmal kínlódott már percek óta:

– Maradj kicsit veszteg, Edit, mert nyakon váglak! Tekeregsz itt, mint a kívánság! – kiáltotta közvetlenül a fülembe türelmetlenül, mert sehogy sem sikerült neki a hajfonatomat karikába kötnie.

A Lehel piacra készültünk. Örültem neki, mert szerettem a Pozsonyi utat, amin keresztül kellett vágnunk. Nem tudtam akkor számot adni róla, de azon az utcán járva mintha ünneplőbe öltöztettek volna. A szitakötő érezhetett ilyet, akit a Kőtér egyik bokrán láttam megszületni, amikor piszkos, elaggott bábjából még nedves, szivárványló szárnyaival kibújt a napvilágra. Mi ugyanis a Duna rakpartján, a Városi Házakban laktunk, majdnem Budapest szélén. Habár tőlünk csak pár lépés volt a Malom, ami után már az úri negyed következett. Barakkjainkat még az első nagy háború alatt építették főleg hadifoglyoknak, járvánnyal vert bakáknak. Karanténnak. Időlegesen. Ami mifelénk leginkább hatvan-hetven évet jelent. Az ötvenhatos földrengés után például már olyan patinásak voltak az épületek, hogy a konyhánk falán nyílt résen át – ami előtt én aludtam – láttam, ha felizzott a szomszéd cigarettaparazsa. Átjött a savanyú, ételszagú füst is, ha elégedetten rágyújtottak odaát. És a fenyőerdőkért sem kellett a Tátrába mennem, mert ott gyantáztak a konyhában és a szobában is a nemes vörösfenyő dúcok, amik az éjszakai kihűlés alatt télen-nyáron úgy recsegtek, mintha egy bánya akarna a fejünkre omlani. Az egyik épület homlokzatán ott maradt halványan a Vöröskereszt jele, valamint a felirat:

A Épület – ÓVÓHELY

Egy nagy, fehérre meszelt nyíl mutatott messziről is jól láthatóan meredeken lefelé a bejáratára, mintha maga a sors intene ízületig kopott, csontos ujjával: Ne tovább!

Végre sikerült anyámnak mindkét fonatomból perecet formálnia. Akkor még gesztenyebarna hajam egészségesen, telten csillogott, és két oldalról úgy keretezte fehérlő arcomat, mint a mákos patkó a tejes kalácsot. Rendben voltunk hát mind a ketten, útra készen a nagyvilágba. Katonák vizsgálgatják úgy a fegyverzetüket roham előtt, ahogy anyám meg én igazgattuk a szoknyánk gloknijait a szárnyas tükörrel szemezve. Ehhez persze kellett némi elfogult képzelőerő, mert a foncsor a sok költözéstől, konyhagőztől már ragyaverten sápadt és homályos is volt, mint kiszáradt matrónák agyában a hetven év előtti táncrend.

Kiléptünk hát az utcára, és megindultunk befelé a városba. A Duna felől friss szellő futkosott utánunk, bele-belekapott irigyen a ruhánkba, mint egy mérges kiskutya, akinek otthon kell maradnia. De mi csak elszántan távolodtunk, lélekben egyre gyorsulva. Gyakoroltuk a távozást. Főleg anyám, akiben élénken élt a szándék, hogy egyszer még visszaszerzi az Ipoly utcai lakás nehezen kiérdemelt rangját, amiből kipofozta a balszerencse.

A második nagy háború után kerültünk a telepre, mert apám nem jött vissza a frontról. Hiába vártuk évekig. A nagy temesvári bekerítés után egy völgykatlanban leültették őket az oroszok a hóba. Időlegesen. Amíg valami jobb megoldás nem adódik az elhelyezésükre.

Anélkül, hogy előzőleg bárki lőtt volna ránk, mi inkább a könnyebb sebesültek közé számítottunk a lakók között, mert csak annyi bajunk akadt, hogy anyám a két gyerekkel magára maradt Pesten. Így aztán nem lőhettünk vissza senkinek sem. A Jancsi ugyan a szemközti épület sarka mögül ki-kicélzott ránk madzagszíjú lécpuskájából, de senkinek sem esett baja azonkívül, ami amúgy is vele született.

Az Ipoly utcából, ahol a mozi felett laktunk az udvarban, háromszobás lakásban, amit még apám bérelt a Vízműveknél kapott pár tisztviselő pengőből, gyorsan kikerültünk a partra. Ma úgy mondanák a trendiek, hogy a Beachre. Mert anyámnak nem volt semmi szakmája. A háború előtt – olyan tizennégy évesen – Zebegényből felszökött a szüleitől Pestre. Darab ideig egy Baross utcai tejcsarnokban mérte a tejet, túrót, miegyebet. De aztán találkozott apámmal, akinek akkor már három krumplivirág virított a gallérhajtókáján, és innentől kezdve egyenes vonalban érkeztünk mi, a gyerekek. Tanulásra nem is gondolhatott.

Eleinte nagyon hiányzott az Ipoly mozi feletti gang, ahonnan nyári estéken le lehetett látni a nézőtérre, mert széthúzták a tetejét. Ott csimpaszkodtunk, hintáztunk a gang korlátján a bátyámmal meg a többi gyerekkel: a Pucorral, Kocával, a Pókossal, Dagadttal, a Zorkóczy ikrekkel, és bámultunk lefelé a forró, cigarettafüstös sötétbe. A vásznat ugyanis nem láthattuk a mi zsöllyénkből, csak a sok fejet: kopaszokat, hárésakat, daueroltakat. Leginkább egy dauerolt, egy hárés ült egymás mellett. Furcsa volt, hogy mind egy irányba néztek mereven, mint a földbe ásott agyagkatonák Kínában. Az arcuk villogott az ellenfényben, ami úgy áradt a vászon felől, akár a boldog jövő odakint minden irányból. Azóta sem láttam, hogy harapós emberek ennyire egyöntetűen és nyugodtan tudtak volna viselkedni.

A Jancsi néha-néha leköpött egy-egy kopaszabb fejre, ami halványan kiderengett a sötétből, de ez sem okozott nagy galibát, mert bennünket nem láthatott senki.

Esik – gondolták, és keresgélték a jegyüket, hogy kéznél legyen, ha vissza kellene váltani.

Csak a szívszaggató párbeszédek, amik a mélyből, valahonnan egy másik világból dörögtek fel hozzánk természetellenesen, azok tartottak ott bennünket! Mert érthetetlenül ámulatra méltó volt, hogy valaki azt suttogja gyengédségtől elfúló hangon: – Szeretlek, Izabell! –, és ettől összekoccantak a muskátliscserepek a párkányunkon. Izgatott, hogy milyen lehet ez az Izabell – azt hiszem, kicsinyt féltékeny voltam rája –, akit de profundis üvöltve szeret valaki teljesen indokolatlanul. Jónás udvarolhatott volna így a cethal gyomrából.

De hamar megszoktam a rakparton. A lábunknál folyt a Duna. Nem annyira idillien, mint a versben, de kétség nélkül fölényes pléhpofával. Néha még kéken is. Konok hömpölygése, megállíthatatlan futása mintha elsodort volna minket is. Tele volt hallal – többnyire snecivel –, és olyan tiszta volt, hogy fürödhettünk benne. Persze ha koszos lett volna, akkor is belementünk volna, mert kissé fékezhetetlenek voltunk. Nekem is volt pecám: hajlított gombostű volt a horga, spárga a damilja, és bodzabokor ága a botja. Néha, meleg délutánokon kilószámra fogtuk a snecit, ami pajkos neve ellenére paprikás lisztben meghengergetve, megsütve isteni. Anyám utálta, de az udvarban mindig járt arra valaki, aki segített elropogtatni a megpirult, ízletes zsákmányt. Leharapott fejüket meg a farkukat kiköptük a macskáknak, a többi pedig ment a hasunkba.

És a telep! A szoba-konyhás, konyha-konyhás háziurak és delnők! Volt ott minden emberfajtából, főleg kibombázottból, az élet piszkos hullámaiból partra vetett kis és nagy emberből.

A Dragusz bácsi például a Telefongyár igazgatója volt. Hozzájuk küldött át anyám, ha nem akartam meginni a kamillateát. Gyakran fájt ugyanis a torkom, és csak a Dragusz gyerekek nagy, zöld békás bögréjéből tudták belém diktálni. Ez a bácsi szerezte az első rádiónkat is, persze pénzért: ezernégyszáz forintért. Ráment anyám négyhavi bére, de megérte, mert nem jutott akárki rádióhoz. Másik szomszédunk, a Tomory bácsi a Dagály uszoda párttitkára volt. Nagyon szerettem náluk lenni, mert sokszor főztek szilvás gombócot, és akkor az összes telepi gyerek az ő konyhájukban tolongott. Egyébként is kedvelte őket mindenki, mert igen jó hangulatú, jókedvű család volt. Még hétköznapon is megesett, hogy Tomory bácsi kitette a rádióját az ablakba, és ott táncoltak az udvaron. Két kisfia egymást kérte fel, a kislányát pedig ő maga. Mulatságos reverenciával – amit talán az éppen akkor futó Királylány a feleségemből lesett el – felkérte a kis Adélt, aki az övéig sem ért. Keringőztek. Mindenki mosolygott rajtuk, aki arra járt. Lenke néni éppen lecsót főzött, de azért kiállt az ajtóba a fakanállal, és ellágyulva nézte őket. Nagy hasa miatt az ajtófélfának dőlve, mert Adél volt a szemefénye. Tomory bácsi beesett mellű, horpadt hasú, csípőtlen-feneketlen ember volt, de maga a jóság. Négy gyerekkel vette el asszonyát a háború után, aki valódi bécsi származása ellenére ott ragadt valahogyan az Angyalföld–Lipótváros határán, az ideiglenesen elkárhozott lelkek purgatóriumában. Ötödik porontyuk is útban volt akkor már, úgy látszik, Müller Lenke csodaképpen lángra lobbantotta az aszott férfi kanócát.

És ott lakott a folyosó végén Korompatics, a pénzügyőr is, aki egy csendes vasárnap délután feldarabolta a feleségét. Magas, sudár férfi volt egyébként, kicsit hasonlított a Hajósra a Heti Hetesből, csak még akkor nem volt ősz. Udvarolt az anyámnak is, de ő, amilyen kemény, büszke nő volt, kikosarazta. Kész szerencse, nem igaz? Annak rendje-módja szerint felakasztották, pedig igyekezett a nyomokat eltüntetni: hetekig égette az asszonyt a sparheltjükben.

És persze volt rengeteg gyerek is: a háború alatt és után bújtak elő, mint áztató eső elálltával a gombák. A riadalom, az utolsó csók és a kényszerű elválás hatékonyabb serkentő volt, mint ma a petebeültetés.

Szóval befordultunk a Pozsonyi útra. Meleg ősz volt még, összeborultak sárgán a fák az úttest felett. Leveleiken – mint öreg emberek kezén a hártyavékony bőr – áttetszett, átmelegített a pisla fény. Alattuk csendesen siklott a 15-ös villamos, mintha tudná az illemet, hogyan kell előkelő helyen viselkedni. Bezzeg nálunk nem volt ilyen szelíd. A sínek kettévágták a telepünket, és a tűzfalaink között csak annyi helye maradt a kocsiknak, hogy le ne karistolják a maltert a téglákról a száguldó, makrancosan imbolygó, szökdécselő kocsik. Ezek csengetése volt húsz évig az elalvásom és az ébredésem, mert este tizenegyig és reggel öt után a kanyar előtt mindig rávert a vezető gombafejű, kifényesedett szerszámjára, a ma már ismeretlen mechanikus csengőre: csin-csin!

De nem sokat méláztam ezen, mert a Pozsonyi úti házak falának fehér mészkő borítását nagyon előkelőnek éreztem. Nekünk legfeljebb mészre tellett, ha megszánt a FIK. Hamar észrevettem, hogy a mészkő lapokban csigák, kagylók, tengeri állatok fekszenek laposan, mintha valaki gondosan belepréselte volna őket. Ez elbűvölt. Anyám is szokott csipkét verni, ha nagyon nagy bánata volt, de mi lehet ez ahhoz a munkához képest, amit az végzett, aki a kemény anyagba csinosan elrendezve belenyomogatta a kagylókat! Anyámnak ilyenkor szabályosan vonszolnia kellett maga után, mert én állandóan kapirgálni akartam a mintákat. Hátha valamelyik kijár már egy kicsit, és akkor nekem is lesz. Hazavihetem. Futólag be-belestem a kapuk alá is, ahol márvány fénylett, meg pökhendien villogó tükrök a falakat borító meggypiros, fényes faburkolatba metszve. A lépcsőkön érthetetlen aranycsövek voltak minden fokon hosszában. Kifényesítve, csillogón, mint nálunk néha a mozsár, amivel harangozni szoktam, ha anyám nem volt a közelben. Ezekben a házakban örök vasárnap lakott, úgy hiszem. Nem tudtam, hogy valaha a karcsú csövek a vörös kókuszszőnyegeket szorították a fokokra. Csak éppen a háború alatt elfűtötték őket.

Nagy nehezen befordultunk a Gogol utcába, ahol már nem volt semmi érdekes. Mentünk egymás mellett. Én kapkodtam a lábaimat, mert anyám kilépett. Úgy éreztem, a szokásosnál is türelmetlenebb. Erősen készült valamire, mert felvette vadonatúj, kék, a kivágásoknál és a széleken fehér rávarrásokkal díszített vászonruháját. Kicsit olyan felnőtt matrózruhaszerű volt, de jól állt neki. A Makszimkában viselt valami hasonlót a hajóskapitány. Nem szokott ilyet hordani egyébként, mert nem volt kinek, minek. Nyakán tekla gyöngysor pihent kevélyen, amit néha én is felvehettem, ha igazán jó kedvében értem. És amit egyáltalán nem értettem, amit még sohasem láttam rajta, az valami kesztyűféle volt. Hófehér, áttört csipkéből. A csukló feletti rész habosan körbevirágzott a karja körül. Nem melegíthetett nagyon, de egyébként sem volt hideg még. Október eleje lehetett. Csillogott egy olcsó óra is a csipke alatt, lakkozott bőrszíján már feslett a varrás. Onnan tudom, mert ahogy vonszolt, éppen szemmagasságba esett nekem a szíj. Napokkal később tudtam meg, hogy Zorkóczy néni adta kölcsön neki a csipkekesztyűt, aki egy híres festőművész özvegye volt, tőlünk a második ajtó mögött. Akkoriban ráadásul tartalékos jegyszedő a Vígszínházban. Tudta tehát, hogy mi illik egy úrinőnek, ha kimegy az utcára.

Valamire készült anyám, de sejtelmem sem volt, hogy mire. Ha több eszem van, elgondolkodtam volna azon, hogyan fogja majd a nehéz cekkert meg a rémülten vergődő csirke lábait csipkés micsodáival kezébe venni és cipelni.

Visszafordultunk már hazafelé, amikor kezdett terhessé válni a tyúk. Ráadásul anyánk rám sem számíthatott, mert undorodtam meg féltem is a büdös állattól, amely fejjel lefelé vergődött a markában. Addig-addig, amíg dühösen meg nem lengette maga mellett, akárha a szenes vasalót, csak még annál is jobban: egészen körbe. Mint amikor én átfordultam a hajóhintával. A tyúk ettől megdermedt. Abbahagyta a rémült verdesést, és bénán meresztette a lábait. Mintha már a levesbe fúlt volna. Mindig az volt az érzésem, amikor nagy ritkán húslevest főzött anyám, és a tálra nézhettem, hogy a csirke szeretne még kiszaladni belőle, azért nyújtogatja kifelé a körmös lábait, csak éppen hiába vár levágott feje utasítására a szemétkosárból.

A Kávés Katica meg az édességbolt előtt járhattunk, pár sarokra a Váci úttól, amikor át akartunk vágni az úttesten a másik oldalra. Nem tudom, miért, de én meg anyám is többnyire magunk elé néztünk az utcán, mintha örökké keresnénk valamit. Nekem például most úgy az úttest közepe táján a nagy, élénken gőzölgő lócitromok tűntek fel legelőször. Érthetetlenül gömbölyűek voltak. Pedig ahonnan kiestek, az jóval az én fejem fölött lehetett. Féltem a lovaktól is, ezért jól ismertem őket, tudtam tehát, hogy mi játszódhatott le itt nemrégen. Zorkóczy néni néha megkért, hogy vigyek haza neki a vödrömben pár lócitromot, mert mindenkinek volt egy falatnyi kis kertje az ajtaja előtt, csak rossz volt a föld, és gyakran kellett trágyázni. Sajnáltam, hogy nincsen nálam a vödröm, mert nagyon csinos, élénk zabszagot árasztó gombócok voltak. De észrevettem mást is közöttük: egy színes, felhasadt zacskó feküdt ott. Pár apró, barna golyó futott ki félig nyitott száján. Velem is megtörtént néha, hogy evés közben kicsit nyitva maradt a szám, mert valami érdekeset mesélt valaki, és kipotyogott belőle egy nagyobbacska krumplidarab. Persze a zacskónak nem mesélt senki, de mégis valami ilyesmit éreztem. Egyébként az apró, barna golyók leginkább arra a nyúlszarra hasonlítottak, amit Pusztaszabolcson a nagyapám ólja körül láttam nemrégen egy deszkán ugrálni. Anyám azonban megtorpant:

– Praliné! – kiáltotta egyik kezében a csirkével, másikban az én kacsómmal. Lecövekelt, és vele én is megálltam. – A szemközti üzletben vehette valaki. Szegény biztos leejtette! Pont itt! – mondta őszinte együttérzéssel, ami nála szokatlannak hatott. – De nézd! Csak alig pár szem futott el! Mintha tudták volna, hogy jövünk!

Ferdén bámultam anyámra. Kísértett még a nyúlszar, de a zacskó vidám színű képei – sárga kiscsibék zöld réten kék virágok között gurigatták a pralinétojásokat – már valami örömfélével töltöttek el.

– Mi az a praliné? – kérdeztem, és az érdeklődés meleg buborékjait éreztem magamban felgyöngyözni.

– Nagyon finom édesség! – válaszolta anyám – De ne légy málé, még visszajönnek érte! – suttogta erősen, és kissé sunyin körülnézett. Szerencsénkre a kutya sem törődött velünk. Forgalom sem volt még akkoriban. Elmondhatott az ember akár tíz miatyánkot is az úttesten, mire jött egy autó vagy motorbicikli.

Én azért haboztam. Nem idegenkedtem ugyan a lószartól, mert mezőillata volt, és messziről a lovak tulajdonképpen nagyon szép állatok. De valami mégsem volt rendjén. Nem olyannak ismertem én a flasztert, mint amiről enni lehet. Sokkal közelebbről láttam, mi szokott ott lenni, mint anyám, aki már akkor is szemüveget viselt néha a moziban. Szokatlan volt a lelkesedése is. A gátlástalansága. Nem gondoltam rá, hogy akkorra a Déli pályaudvaron végzett munkája megtörte ugyan, de meg is edzette.

Anyám végre megelégelte a tétovázásomat, és elengedte a kezemet. Rám erőltette a tyúkot, amely a rettegéstől bénán még mindig ott lógott a másik kezében. Majd két ujja közé csippentette csipkekesztyűjét, és gyorsan lehúzta jobbjáról. Erre már én is leguggoltam, hogy közelebbről megvizsgáljam az esetet. Ma azt kiáltanám anyám helyében: – Juj! Nem szabad! – Akkor azonban, mint két kedvesnővér hajoltunk az eset fölé, és anyám egy ügyes mozdulattal úgy fogta össze a zacskót, hogy ne repedhessen tovább. Szinte veszteség nélkül sikerült a művelet. Felegyenesedtünk, és látván anyám átszellemült mosolyát, ahogy a zsákmányra nézett, már kezdtem sóvárogni az ismeretlen édesség után.

Nevettünk! Összenevettünk, és anyám ruganyosan, én pedig a tyúkkal szökdécselve, akárha ugróiskoláznék, átmentünk a túlsó oldalra.

– Ugye, milyen szerencsénk van? – kérdezte, és futólag rám pillantva gyorsan elpakolta a ridiküljébe a pralinét. Kipirultam az örömtől! Részben a várakozástól hogy édességhez jutok – valamiért erősen bíztam ebben kezdettől fogva –, részben mert anyám nemigen osztotta meg az örömeit velem. Feddő hangsúlyaival, gyors kezével azonban – mondhatom – igen jó ismeretségben voltam.

Arcáról eltűnt már a sunyiság. Inkább kihúzta magát, és járt büszkén, mint az a vörös csíkos nadrágú tábornok a szemlén. Ott láttam ilyet, amikor kivittek minket integetni az iskolával a múzeum elé. Anyám amúgy is híresen szép nőnek számított: a faros-bögyös, jó kedélyű menyecske harmincas évei legelejét taposta akkor. Vastag, fekete, bozontos szemöldöke alól kivillogó zubbonykék szemei felnyársalták a férfiakat. Most valahogyan én is többnek éreztem magamat mellette. Öntudatlanul hozzáigazítottam hát a lépteimet, és cinkosan össze-összenézve ment a két nő végig a kihalt Gogol utcán. Láttam, ahogy időnként kedvtelve ellenőrizte saját látványát az elhaladó kirakatokban, amik felvillanva sorra készítették rólunk a magunknak küldött, diadalmas üdvözlőlapokat, ahogy az egyre magasabban járó nap bele-belevillogott az arcunkba. Engem kicsit zavart a petyhüdten lógó tyúk a kezemben, mert így nem képzelhettem magamat anyámmal egyenrangúnak, úgyhogy át is vettem a büdös dögöt a másik oldalamra, hogy ne látszódjon a képen.

Hamarosan hazaértünk a telepre. Kora délután lehetett, mert egyre többen érkeztek vissza a hatórás műszakból. Nyíltak az ablakok, tányércsörömpölés, kevergetés hangjai hallatszottak mindenfelől. Meg ahogy a lábos széléhez veregetik a fakanalat keverés után, hogy az se menjen pocsékba, ami rajta ragadt. Több helyről is kiintegetett, kánonban szólt ugyanaz a friss keringő:

Lágy zsongással köszönt a város,

sok derűs arc nevet felém.

A szívemet ki- meg kitárom,

drága Moszkvám, így köszöntlek én.

– Nusika! – kukkantott be hozzánk a nyitva maradt ajtón Szuper Feri bácsi, a mozdonyvezető. – Ugye, átjön este a Tomoryékhoz?

Anyám dúdolva pakolászott a konyhában, de most abbahagyta, és odafordult:

– Már megint mulatnak? Nem szánják szegény Lenkét? Pihennie kéne annak! – szólt félig ingerkedve, félig katonásan, és ringó derékkal tett néhány lépést a konyhaajtóban álló férfi felé.

– Kézcsókom, Nusika! Ne legyen olyan szigorú! Beenged, ugye?

Persze anyám már reggel óta tudta, hogy a Tomory fiát felvették a gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Kora hajnalban összefutott a munkába menő apával, mert a fürdők külön rendelet alapján már ötkor nyitottak, hogy a tüzéptelepi vagonrakók, éjszakás vasutasok műszak végén azonnal lefürödhessenek. És ahogy a Tomory bácsi néha tréfásan mondta: – Éberség, elvtársak! Az ellenség gombás lába a medencékig is elér! Éberség!

Anyám is átjárt a Dagályba, ha nagyon készülődött valamire. Csak most esett le nekem is a tantusz, hogy mire készült hajnal óta.

– Jöjjön! De ebédet nem kap! – kacérkodott anyám egy kicsit, mert elvei szerint a férfiakkal keményen kellett bánni.

– Hová gondol, Nusika! – sértődött meg majdnem a Szuper, de látva közben anyám kivirágzó mosolyát, gyorsan észbe kapott. Boldogan téblábolt egy helyében, próbált mindenáron alkalmazkodni a házirendhez.

– Magának a sámlin a helye, tudja jól! Ne zavarjon itt engemet a főzésben! Ma még alig evett valamit ez a gyerek!

Feri bácsi engedelmesen letelepedett a sarokba állított sámlira, és onnan lentről figyelte anyám sürgölődését, aki akaratlanul is tette-vette magát, mintha színpadon lenne. Ügyesen összekötötte a már ébredezni kezdő tyúk lábait egy cukorspárgával.

– Hadd lám, milyen férfi maga! – szólt a bácsihoz, aki még alig helyezkedett el a vackán. – Ott a kisbalta, csapja le a fejét ennek a tyúknak! Nem akarom összevérezni a ruhámat. Edit! Vedd elő a lavórt, és menjetek ki hátulra!

Utáltam, ami most következett, de anyámnak nem lehetett ellentmondani. A ház mögött volt egy tuskó, azon aprítottuk a fát. Odakészítettem mellé az ütött-kopott, elszürkült alumíniumvájdlingot. Feri bácsi már jött is az ébredező tyúkkal. Szegény állat valamit sejthetett, mert meg-megújuló szárnycsapkodásával próbálta meggyőzni magát, hogy van kiút, csak keresni kell.

– Kapd el a fejét, és vigyázz a kezedre! – kiáltotta, és én nagy nehezen elkaptam az állat nyakát, és fejem elfordítva a tuskóra húztam. Feri egyetlen csapással vetett véget a komédiának, és azonnal az öblös edénybe lökte a tetemet. Dőlt a vér. Még percekig verdestek a szárnyak, időnként beleértek a vérbe is, és szétpermetezték, mint valami pogány áldást. A fejet szinte azonnal eldobtam, vagyis amikor már az undorral birkózó akarat felengedett az ujjaimban.

– Ma nagykanállal esznek nálatok a Bagiráék! – nézett rám a vájdling fölötti drámán keresztül Feri bácsi, és a közeledő macskák felé intett a fejével. A szája sarkán, barna bociszeme körül bűntudatos mosoly futkosott ide-oda.

Visszamentünk a konyhába, ahol anyám már pirította a hagymát, felütötte a tojásokat. Készült a hagymás rántotta, tyúkvérrel. A Feri közben tekergette a rádió gombját, mert hőstette valahogy nagyobb szabadságot és merészséget adott neki. Gyorsan rátalált a dalra, valahol a közepén:

Száll feléd énekem.

Sapkám vidáman meglengetem.

És a szél, és a szél vidám

bővérű nótára kél!

– Zárja már el! A könyökömön jön ki! – kiáltott hátra anyám a válla felett, miközben kavargatott. Szinte azonnal csend lett a konyhában, és Feri bácsi visszaült a sámlira. Észrevettem, hogy valami vonzza a tekintetét. Követtem, és megértettem, hogy anyám lábát nézi. Vonásai a megalázottságtól még feszültek voltak, de lassan, mint a téli pirkadat, valami lágy fény futott fel a homlokáig. Vonakodva fordult felém, akiben szövetségest sejtett:

– Mivel a bátyád nincsen itthon soha, úgy látszik, majd tőled kell megkérnem az anyád… lábát – szólt, és a hangjában egy kis fenyegetést éreztem, ami azonban nem nekem volt címezve. Éreztem én azt jól! Anyám sem szólt egy szót sem, csak kevergetett kissé lassabban, mint azelőtt. A csönd kitöltötte a szűk konyhát, és szinte megkötött, mint a gipsz. Merev volt benne a lelkünk is.

Végre elkészült az ebéd, és szemlesütve nekiláttunk. Kerültük egymás tekintetét, mindenki más okból: Feri talán túl hirtelen lázadt fel, és már bánta a bátorságát, anyám a békekötés előnyös módozatain tűnődött, én pedig szégyelltem magamat, mint az a katona, aki két lövészárok közé került meztelenül, és ott futkározik összevissza.

– Este majd mondok magának valamit, Nusika! – törte meg a csendet végül is a mozdonyvezető. Ő volt puhafából faragva, nem tehetett mást. Csönd fogadta a bejelentést. A feszültség igazában csak a rántotta végére engedett fel, amikor megtörültük a szánkat, és a felhevült vér leszállt az alsóbb testtájakra. Mint a lufiból kitörő levegő, esett össze a harag. Feri elment, egyedül maradtam anyámmal.

– Megkóstoljuk? – kacsintott rám, és elömlött rajta a jókedvű cinkosság. Elővette a ridiküljét, és az aljáról óvatosan előkotorta a zacskót. – Ne rágd szét azonnal! Szopogasd inkább! – utasított lágyan. Egy pillanatra, de igazán csak egy pillanatra felrémlett előttem a lószar, de elhessegettem. A pralinéból áradt az édes csokoládészag, amit már éreztem egyszer, valamikor nagyon régen. Nem tudom, mikor. Néztünk egymásra, és csücsörítve forgattuk szánkban az édességet. Igyekeztem utánozni anyámat, aki valakitől eltanulta, hogyan csámcsog csukott szájjal egy úrinő, vagyis hogyan lehet elegánsan élvezni úgy, hogy mindenki lássa, de azért mégse vessék meg.

– Nehogy eljárjon a szád! – szólt, amikor a második szemért nyúlt kifényesedett szemmel, lenyelve a szájában már szétomlott maradékot. Nem indokolt, csak közölt. Ettől nekem még édesebb volt a praliné, mert szerettem volna ugyan eldicsekedni vele a többi gyereknek, nagylelkűen kínálgatni őket, hogy végre én is legyek valaki közöttük, de tudtam, hogy anyámmal közös titkunk jobban melegít. Önkéntelenül is kihúztam magamat.

A délután többi része gyorsan telt már. Persze valahogyan mindenki észrevette, milyen csiklandósan nevetünk össze anyámmal, aki még énekelt is valamit bent a szobában, míg én kint ugráltam az ablakunk alatt. De nem sejtettek semmit. Tudtam sokatmondóan hallgatni.

– Maga rég nem lesz a világon, mikor én még mindig imádom! Mikor én még mindig járok maga után! – dúdolta anyám felszabadultan. Időnként be-bementem hozzá egy-egy szemért, de nagyon vigyáztam, hogy ne legyen csokoládés az ajkam, nehogy feltűnjön valakinek. Hol egyikünk, hol másikunk hozta szóba az esetet: próbáltuk újra- és újravirágoztatni a rátalálás örömét.

Istenem! Az a mit sem sejtő, buta boldogság! Egy morzsája többet ér mindennél. Láttam a napokban egy spanyol filmet. Egy befutott filmrendezőről szól, aki mozigépész volt fiatal korában, és megtudja, hogy lebontják a régi bodegát, ahol dolgozott. Nahát, nekem is bontják már a mozijaimat. Eszembe jut minden, olyan is, amire már legalább hatvan éve nem gondoltam. Alig is hiszem, hogy valaha tudtam róluk. Mint amikor az öregasszonynak kezébe kerül az a képe, amin rollerezik az anyja szoknyája mellett: az ember nem ismer magára.

Valami opálos üvegen át emlékezek. A képek életlenek, szétfolyók, csak a mögöttük lappangó öröm meg főleg a fájdalom sajog ismerősen, rezeg, mint az ajtó lapjába vágott jóféle bicska. Úgy kell összekaparni hozzájuk innen-onnan az összefüggéseket.

Anyám sokáig próbálta megtartani a látszatot: a tisztviselőné nehezen kivívott rangját, a háromszobás, bár udvari lakás bérlői gőgjét. Valamit kapott a rokonoktól is. De lassanként fenékig kiszáradtak a türelmesen csordogáló erecskék, elfogyott a tartalék vagyon és vele a távolból küldött szeretet is. Először a lakásból kellett kimennie. Kapott is valami lelépést. Abból még telt élelemre, rezsire egy darabig. De hamar elolvadt az is. A rokonok már nem írtak, és főleg nem küldtek szalonnát, kolbászt.

Anyám akkor felvette legjobb ruháját, és elment a Baross téri központi munkaközvetítőbe, hogy kiváltsa a munkakönyvét. Nagy hodály volt, régen cupringerek támogatták a falait, most csupa öntudatos plakát duzzasztotta onnan harsogó optimizmusát a levegőbe. Vastag, fekete fémkorlátok terelték volna a munkát keresőket a beszélgetőablak elé, ha jött volna valaki. De a régi idők elmúltak. Nem volt senki a teremben. Úgyhogy anyám rögtön sorra került, és méztől csöpögő hangon kérdezték tőle:

– Milyen munkát szeretne, kedveském? Mihez ért?

Persze gyorsan kiderült, hogy a polgárit sem fejezte be.

– Akkor mégis mire gondolt? – hűlt érezhetően pár fokot az érdeklődés az ablak mögött.

– Valami könnyebbre. Tetszik tudni, két gyerekem van: megviselt a szülés…

– Értem. Nehéz ügy. Pedig úgy látom, rúzsra még telik. Meg ridikülre.

Anyám erre kihúzta magát, felegyenesedett az alacsonyra tervezett ablak mellől. Megfeszült, mint az íj. Már a tolóablak feletti plakátnak, a pörölyét magasra lendítő, szilaj, vörösbe mártott magyar munkásnak sziszegte:

– Mi köze hozzá? Törődök én azzal, hogy maga mit hord a pofáján?

Egyébként egy szem festék sem volt rajta. Nem festette magát soha. Nem szorult rá. Ridikülje viszont valóban volt: egy régi, békebeli jobb darab. Krokodilbőr. Pontosabban annak utánzata. Apám vette még neki az esküvőjükre.

Csak annyit hallott még, hogy ingerülten bevágták a tolóablakot a plakát alatt. Lassan elindult a kijárat felé, hogy az akarata alá préselt, de kiszűrődni készülő könnyeit ne lássák. Filmen láttam egyszer, hogy némely mély tárnákban sír a szikla a nagy nyomás alatt. Gyöngyök jelennek meg rajta, majd – ha van időd kivárni – kis patakokká egyesülnek.

Az ajtó előtt megtorpant, és visszament az ablakhoz. Lehajolt, hogy látva lássák. Addigra már egy férfi ült odabent. Elhúzta az ablakot, és lágyan kiszólt:

– Volna itt valami a magafajta önérzetes hölgynek, elvtársnő! Ha érdekli még egyáltalán.

– Érdekel – nyögte ki anyám a hangokat, de halkan, alig hallhatóan, ahogy a nagyon távoli mennydörgés gurul végig az égen.

– Egészségügyi munka. A Déli pályaudvaron – szólt az előadó, és mosolygott, mint a macska, miután lenyelte a kanárit. – Érdekli?

Anyám egy szemhunyásnyit hallgatott, mert megsejtett talán valamit, majd felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézve nyersen válaszolt:

– Minden érdekel, amiért zsírt kapni.

Adtak neki egy zárt borítékot, valami ajánlólevélfélét, amivel jelentkeznie kellett a pályaudvar személyzeti osztályán, meg a vadonatúj, barna alapon sárga búzakalászos, kalapácsos, vörös csillagos munkakönyvét is átvehette.

Anyámban lassan engedett a feszültség. Úgy érezte, hogy lett valaki. Köszönés nélkül kiment a tavaszba, készen arra, hogy keresztülvillamosozzon a városon leendő munkahelyére. Többször is át kellett szállnia, mert az Erzsébet hidat is gondosan felrobbantották tisztafajú árja szövetségeseink, és a sok széncsata, harsogó szónoklat, naponta beérő munkasiker, pirospozsgás úttörő ellenére nem jutott idő arra a háború utáni hat évben, hogy visszaállítsák régi pompájában azt, amit a feudálkapitalista, degenerált arisztokrata, magyargyűlölő Ferenc József két év alatt teremtett meg. Anyám még tizenhárom évet várhatott volna a Duna-parton, ha át akart volna kelni rajta.

A Déli pályaudvaron nagy nehezen megtalálta az irodát, ahová az ajánlólevele hatására varázslatosan gyorsan beengedték. Már várták.

Egy hatalmas, faragott íróasztal mögül – amin talán még maga Baross Gábor írta alá jövőbe ható látomásait – egy kopasz, véraláfutásos szemű ürge nézett fel gondjai felhabosodó felhői közül. Anyám – mint afféle életen edzett, vérbeli nőstény ragadozó – mindent felmért egyetlen pillantással: az íróasztal őzlábait, a vörös műperzsát, az üveges, selyemfüggönyös könyvszekrényt, amelynek díszes tetejét a sarkokon ember nagyságú, ébenfából faragott, sisakos vasutasok tartották vidáman, valamint a férfi pecsétes nyakkendőjét, gyászkeretes körmeit.

– Mit keres itt, elvtársnő? Mit tehet magáért a párt? – szólt lágyan, szórakozottan, láthatóan lélekben távol a magas rangú tisztviselő.

Anyám átadta neki az ajánlólevelet meg a friss munkakönyvet, ami feltáplálta valamennyire az önérzetét. A férfi egy gyöngyház nyelű papírvágó késsel óvatosan felvágta a borítékot, gonddal, mintha Billroth nyitotta volna fel Sissi hasát. Végül sikerült megemésztenie a leírtakat, és kissé elmélázva mondta a tapétának:

– Ja! Maga az az izé… a fekália…

– Nem kérem, én Anna vagyok. Kun Anna.

Akkoriban ment egy szovjet daljáték a rádióban, aminek Rozália Ivanovna volt a főszereplője. Nehezen emésztettük az orosz neveket, és szegény anyám, hogy felkészültségét mutassa, kissé melléje lőtt a célnak. Eltartott egy ideig, amíg a félreértés sercegve égő gyújtózsinórja végigégett a férfi agyában. Akkor hirtelen felébredt. Egy pillanatig úgy látszott, hogy a visszafojtott röhögéstől felrobban a feje, de valahogyan még idejében erőt vett magán. Kivörösödött arcát két tenyerébe temette, hogy ne látszódjon ki a véleménye, de a válla persze rángatódzott. Anyám már azt hitte, rosszul van.

– Nagyon helyes, elvtársnő! Nagyon szép neve van – szedte össze magát a hivatalnok. – Fontos feladata lesz. Kap védőruhát, védőkesztyűt, meg mindent, ami jár. Ha kimegy a kapun, jobbra fordul, és a peron végén lesz egy alacsony épület. Megismeri, mert vörös kereszt lesz rajta. Ott megkap mindent – szólt, és egy biccentéssel elbocsátotta anyámat.

Mikor este hazamentem a napköziből, és benyitottam az udvarról, sötét fogadott a konyhában. Csak valami szokatlan nyüszítést hallottam az ajtó mögül, meg dübögést, mintha dobolnának, döngetnének valamit. Megrémültem, és már vissza akartam futni, amikor fölszakadt egy irtóztató sóhaj, amit már megismertem, bár sohasem hallottam még. Anyám hangja volt. Felkapcsoltam a villanyt, és a kitárt ajtó mögé néztem, ahol a szennyesládát tartottuk, rajta a mosdólavórral, ami azonban most a földön volt, a konyha közepén. Körülötte tócsában állt a víz. Anyám a szennyesládán ült, lábával kalimpált rajta, verte a sarkával a deszkát veszettül, és zokogott. Csak egy szál kombiné fedte testét a hűvös lakásban. Az arca kifordult magából. Látszott rajta az erőlködés, ahogy küzdött a belsőjét szaggató indulattal, mintha hatalmas szelek bántották volna. Rám nézett, de nem látott, vagy inkább keresztülnézett rajtam. Egyszerre görcsbe rándult, és újabb zokogásroham szakadt fel belőle.

– Mit bámulsz? Menj innen! – vinnyogta, és dühében még a dobolást is abbahagyta. Vadidegen volt az arca. Erőlködnöm kellett volna, hogy ráismerjek és megértsem. De inkább kifordultam az udvarra.

Csak napok múlva szedte össze magát anyám annyira, hogy apránként elmondja, mi volt a baj. Tulajdonképpen nem is velem közölte, csak hallottam a szobából, amikor Feri bácsinak szaggatottan, dühtől remegve beszámolt.

Az egészségügyi munka azt jelentette, hogy a szakszóval fekáliának mondott szart, véres rongyokat, vattákat kellett felszedegetnie a sínek közül. Ám az első vágánynál, ahová a nemzetközi járatok érkeztek, gyakran talált hosszúkás, gyűrött légballonokat is, csak gáz nélkül. Némelyikben sűrű fehér massza maradékai látszottak, ha közelebbről megvizsgálta az ember. De persze azt is fel kellett szednie. Adtak neki fehér gumicsizmát, gumikesztyűt meg egy öblös badellát, amibe a leleteket gyűjtötte. Hajlongott a síneken. Lehetőleg este és hajnalban, hogy ne lássák, mert megtörtént, hogy ismerősök utaztak haza vidékre, és felismerték. Kis lapátkájával gyűjtötte az anyagot. Ha végzett, jött egy férfi kézihajtánnyal, és oltott meszet permetezett a talpfák és a sínek fölé egy nagy fehér tartályból. Anyám az első napokban megszállottan tisztálkodott még otthon is, ha megjött a munkából, noha nyilván megfürdött a pályaudvaron is.

De mindez egyszerre csak régmúlttá vált. Anyám ereje, mint ma a présgépes szemétgyűjtő teherautó, benyelte a munkát, és lassan, tempósan legyűrte valahová mélyre. Nem is beszéltünk róla. És valamivel könnyebben éltünk, mert anyám keresett. Az állása a pályaudvaron olyan szilárd volt, mint a vörös gránit, amire Sztálin elvtárs szobrát emelték lelkesült és áhítatos kezek.

És – szó, ami szó – azon a régi októberi napon igazán szerencsések voltunk. Jót ettünk, pedig csak szerda volt, nem vasárnap, amikor anyám általában igyekezett kitenni magáért. Maradt még a tyúkból is a combja meg a melle hétvégére. Beesteledett. Anyám átment Tomoryékhoz, ahová apránként beszállingóztak a meghívottak.

Engem még otthon tartott a csibés zacskó tartalma. Felkucorodtam anyám ágyára, leoltottam a villanyt, hogy ne lássák, mit csinálok, és szopogattam a pralinét. Néha több szemet egyszerre, mert nem volt senki, aki ellenőrizzen. Kibámultam a sötét szobából a gyéren megvilágított udvarra, ahol a körtefánk már kezdett kopaszodni, de azért még volt pár hűséges levél rajta. Lestem az árnyakat, ahogy a Tomoryék felé imbolyognak. Időnként már vaskos férfinevetés és kotkodácsoló női hangok is beszűrődtek hozzám, ahogy hatni kezdett a kisüsti meg a sör, amit a büszke apa tett a vendégek elé. Erősebb lett a zene is, és összekeveredett az alapzajból fel-felcsapódó mondatfoszlányokkal, csattanókkal, a gépiesen, ütemesen kitörő szilaj nevetéssel egy-egy vicc után. Ahogy a halak ugrálnak ki a Dunából estefelé egy-egy ízesebb szúnyogért, majd nagy loccsanással visszahullanak.

Elfogyott a praliném. Megmostam a számat, amit nyilván összemaszatoltam a sötétben, és elégedetten kioldalogtam. Vonzott a mulatság, bár anyám megtiltotta, hogy átmenjek. Ezért hátulról kerültem, hogy ne vegyenek észre. Hát amint lopakodok, a pincefeljáróból hangokat hallok kiszűrődni.

– Ne, nem akarom! Megláthatnak – nyöszörögte egy női hang veszkődés közben, de a hangsúlyai, a vontatottsága inkább hívogató volt, mint elutasító. Bekukucskáltam egy résen át, és ott láttam őket: anyámat és Szuper Feri bácsit összeölelkezve.

Feri bácsi karja átölelte anyám derekát, aki hátrafeszült, és kezével a férfi mellét próbálta visszanyomni. Így álltak egy darabig, mint két összetolt fésű.

– Nem is érdekli magát, hogy mit ígértem délután? Nem kíváncsi egy csöppet sem?

– Már megint meg akar kérni, gondolom.

– És az olyan nagy baj lenne? – engedte el anyám derekát csüggedten Feri bácsi, és hátralépett.

Csönd támadt a pincében. A férfi hátat fordított, és úgy mondta:

– Sikerült beszélnem a Szegfű elvtárssal. Tudod: az übétitkárral. Megérti a helyzetedet. Segít. Hétfőtől áthelyeznek laktanyásnak. Őrizheted majd a fürdőszekrényeket.

Anyám csak nézett szélütötten. Nem akarta elhinni. De mire a férfi megfordult, és nyílt arcába nézhetett, felhasadt a jég benne:

– Feri! – kiáltotta, és a nyakába ugrott, úgy csókolta.

Otthagytam őket, mert megijedtem. Hazaszaladtam a kerítés mellett, és bebújtam az ágyamba, a hideg lepedőre, párnára. Az államig húztam a takarót. Apránként megnyugodtam, de az alvás nehezen ment, mert a Tomoryéknál annyian voltak, hogy ki kellett nyitni az ablakot, és kiáradt a zene. Előbb-utóbb persze elnehezedtem. Sok volt nekem az a nap. Még csak arra emlékszem, hogy foszlányokban elért hozzám az elnyűhetetlen, ringató keringő:

A nép te vagy,

a fiatal, büszke erő!

Üdvöz légy, üdvöz légy,

Moszkva, csillogó drágakő!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben