×

Feljegyzés Proustról

Nagy Pál

2009 // 05
„…la non-résistance ŕ des plaisirs dégradants.”
„Rien n’est plus limité que le plaisir et le vice.”
(Proust : Ŕ la recherche du temps perdu, III.)

Testi gyönyörrel felérő olvasmányélményeim jelentős hányadát Proust nagyregényének köszönhetem. De életem egyik legmegdöbbentőbb olvasmányélménye is Proust folyamregényéhez kötődik.

Proustról már fiatal koromban sok mindent tudtam, szövegét gyakran idéztem; amikor tehát felnőtt férfi koromban hozzáfogtam, hogy az Ŕ la recherche három kötetét, franciául, az első betűtől az utolsóig módszeresen elolvassam, azt hittem, nem érhet meglepetés. Ismertem stílusát, kulcsszavait (madeleine), leírásait (Combray), történeteit (Albertine), csak azt felejtettem el, hogy az Ŕ la recherche szövegrészleteit minden kézikönyv, minden antológia úgy válogatta (válogatja) össze, hogy az olvasó egy jólfésült Proustot vehessen kezébe. Tudtam betegségéről, homoszexuális hajlamáról, mániáiról, ám a „Jeunes filles en fleur” válogatott digressziói mindezt oly mértékben elfedték, hogy Albertine-ről olvasva eszembe se jutott az író Albert nevű sofőrjére és ágyastársára gondolni. Agyam kék egén ott terjengett, tornyosult néhány gomolyfelhő, melynek árnyéka időnként a prousti szövegre vetült, de nem foglalkoztam vele: a felhő csak ritkán húzódott tudatom peremére. Így azután a legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy tudomásul vegyem: a harmadik kötet kevésbé ismert, számomra addig ismeretlen kuplerájjelenete is a Recherche szerves része. Hitetlenkedve, szánakozva, zavartan olvastam ezt a kis híján százoldalas szadomazochista leírást. Mintha egy egészen más Eltűnt időket olvasnék; mintha egy titkos naplót lapozgatnék; mintha egy másik világba kukucskálnék be, mint Proust Charlus báró szobájába. Nem arról van szó, hogy megbotránkoztam – megbotránkozni már nem nagyon szoktam –, de Proust vallomása, az őszinteségnek ez a foka mélyen meglepett. Szinte az egész mű más megvilágítást kapott. Pedig csak tükörben láttam én is, mi a „plaisir dégradant”, az emberméltóságot sértő gyönyör, amelytől Proust annyira szenvedett, amelyet egész életében gondosan titkolt, s amelyet végül is nem tudott magába fojtani.

A könyv vége felé járunk, a harmadik kötet hétszáznegyvenedik és azt követő oldalain (a Pléďade-kiadásban), ahol az író éppen Robert Saint-Loup, a jó barát, a fess katonatiszt „homoszexuális virilitásáról” elmélkedik, eléggé visszafogottan, némileg megvetően, amikor is a horizonton feltűnik Charlus báró alakja. Már az első világháború idején vagyunk, az emberek nyersebbek, őszintébbek, szókimondóbbak: nincs mit veszíteniük. Monsieur de Charlus is megkapja a magáét, németbarátsága miatt Frau Boschnak csúfolják, majd amerikai nagybácsi, illetve frankfurti nagynéni lesz belőle. (A tante a francia argóban egyértelműen a homoszexuális férfit jelöli.)

Proust, „egészen véletlenül”, egy rosszul kivilágított, kietlen külvárosban bolyong, s éppen egy ütött-kopott hotel-kávéház felé veszi útját, hogy szomját oltsa, amikor onnan az irigyelt, jó családból való, nemes tartású Robert Saint-Loup lép ki. Proust látja, de nem érti: a lebuj nem illik nagyvilági barátjához. Szomját kíváncsisága annyira fölerősíti, hogy bemegy a garniszálló bárjába. A büdös, félhomályos, zsúfolt helyiségben munkások, katonák, stricik beszélgetnek. Sok szó esik egy lánccal lekötözött emberről, aki éppen valamelyik szobában élvezi a megvásárolt szadomazochista gyönyört.

A kíváncsiság írónkat tovább hajtja, felmegy az emeletre, ahol minden szobaajtónál hallgatózik. A folyosó végén, az utolsó szobából végre panaszos, síró hang szűrődik ki : „Könyörgök, kegyelmezzen, szánjon meg, oldja fel kötelékeimet, s ne verjen olyan erősen. Megcsókolom a lábát, csak ne bántson!” „Nincs kegyelem – válaszol valaki –, s mivel üvöltöztél és térden állva könyörögtél, az ágyhoz kötözlek, te aljas gazember!” Proust néhány perccel később korbácscsattogást hall és fájdalomüvöltést. Megrettenve lép be egy üres helyiségbe, ahol hamarosan észreveszi, hogy tojás alakú ablakocska nyílik a szomszéd szobába, melynek függönyét elfelejtették behúzni. Természetesen benéz a kínzókamrába, s ott – kit látnak szemei? – Charlus báró ágyhoz kötözött, ezer sebből vérző testét látja.

Később, már újra az ivóban, tanúja annak is, hogy az időközben föltámadt báró újabb találkát beszél meg valamelyik fiatal férfi prostituálttal. Közben hihetetlen történeteket hall, s látja, hogy újabb és újabb gyönyöréhes arisztokrata kanok érkeznek, s Robert Saint-Loup apja és egy idősebb pap is állandó vendége ennek a sötét hímkuplerájnak, amelyről az is kiderül, hogy tulajdonképpen Charlus báró tulajdona, s ő Szodomának nevezte el…

Ide vezet hát a „non-résistance ŕ des plaisirs dégradants”: a finom tollú, finnyás író, nagyvilági szalonok elegáns dandyje, aki dolgozószobáját parafával béleltette ki, hogy a külvilág közönséges zaja ne zavarja, aki a lélek minden rezdülését feljegyezte és kommentálta, üdvösségét egy mocskos, félvilági kocsmában keresi: szívesen lenne másik énje, Charlus báró bőrében, ágyhoz kötözve, szöges korbáccsal véresre verve.

Megáll az olvasó esze. Majd elgondolkodik.

Nem Charlus báró züllése zavarja, nem morális kérdések zaklatják, hanem szépérzéke berzenkedik. Miért, hogy Proust ragyogó stílusa egy büdös, szőrös férfisegg rondabugyrában végződik? Van ebben valami érthetetlen, felfoghatatlan az olvasó számára, aki eddig áhítattal kísérte Proustot Combray és Meséglises közötti fennkölt sétáiban, Balbec-plage virányos tengerpartján és Ruskin nyomában, Velencében. Ha valakinek, akkor Proustnak tudnia kellett, hogy a hitvány dolgoknak (sár, szőr stb.) nincs ideája (ezt Parmenidész nyomán Platón állítja).

*

Azután tovább követi az eltűnt idő utáni nyomozást, újra rabul ejti Proust szövege; a nyárspolgár elhallgat benne, s belátja, hogy teljesen mindegy, miről ír az Ŕ la recherche du temps perdu szerzője, nagyvilági szalonról vagy kuplerájról, stricikről vagy a lélek rezdüléseiről, illatos vénuszdombról vagy szurtos férfiseggről – az író Proust mindent megengedhet magának. Regényfolyama mindenképpen a francia irodalom, a francia nyelv egyik legnagyobb teljesítménye.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben