×

„Jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni”

Spionpróza az újabb magyar irodalomban, 2. rész

Márkus Béla

2009 // 05
Azóta már homály borítja, hogy azt akarták-e, ami bekövetkezett, és hogy akik akkor szembeszegültek velük, azok hogy néznek szembe tegnapi önmagukkal. A személyes számvetés teljesen másból fakadó igénye csak halványan dereng fel Bágyoni Szabó István naplóregényének, az Elszabadult konténereknek a lapjain is. Önmaga élveboncolása helyett inkább másokon végez műtéti beavatkozásokat, másokat vizsgálgat, főleg kollégákat, szerkesztőtársakat az Utunkból. Hogy leletei és javallatai mennyire pontosak és kímélőek, az egy-két érintett kritikai reakcióiból sejthető. Társadalmi diagnózisai bizonyosan lehetnének alaposabbak, részletezőbbek. És fogalmazásmódjukat tekintve zaklatottabbak, azt a fenyegetettséget, kilátástalanságot és félelmet érzékeltetőek, amely a naplóírás idejének, az 1986-tól 1989-ig tartó három évnek, a Ceaułescu-diktatúra tobzódásának és végvonaglásának jellemzésére lenne hivatott. Lehet, a jegyzetelő kedélyvilágából is következik, hogy alig rendíti meg bármi is. Mintha – az ő, bár másra értett szavaival – meg sem kottyanna neki, ha „megint idegen nyomokat” fedezne fel otthon, az íróasztala körül, vagyis ha ismételten tapasztalná, hogy – belügyi szakszót használva – krimináltechnikai eszközöket sem restek bevetni a megfigyeléséhez. Mindez azonban mellékessé válik, a feltételezett telefonlehallgatásokkal és az írott-írandó napló dugdosásával együtt, ha nem kíséri elbeszélői reflexió. Félelem keltette tépelődés azon, miért kerülhetett az elhárítás célkeresztjébe, s milyen más jelek mutatják, hogy szaglásznak utána (előtte). Az érzelmi reakciók rögzítése és elemzése (ami a várva várt születendő gyermek esetében színesebb változatossággal mutatkozik meg) az állambiztonság sötét ügyeiben csaknem teljesen elmarad. Amikor felhorgad benne, mégis, az indulat, amikor kitör, belőle is, a sértettség, akkor is megnyugszik hamar – holott a legsötétebb gyanúba keverték, a legsértőbb módon nyilatkoztak róla: a magyarországi barátok előtt „szekubérencnek” titulálták. „…A lelkembe nyúlni, védhetetlen vádakkal illetni, szándékos lejáratásnak vélem” – szegezi neki kollégájának, úgy, hogy egy pillanatig „a kések akár meg is állhattak volna könyvekkel bélelt szobánk levegőjében”, ám nem esnek egymásnak, már csak azért sem, hisz nem szerkesztőtársa volt a rágalmazó, hanem a felesége. „Tudod, az asszony meg van győződve, hogy a színháznál sógorom a besúgó, az ő öccse, és mondja is fűnek-fának! Ő ilyen” – magyarázkodik a férj, furcsa védekezése az ellentétszítás mint belügyi operatív módszer nyílt formájára is utal, de a helyzet groteszkségét is érzékelteti. A naplóíró azonban nem ragadja meg azt a lehetőséget, hogy a maga ellentmondásosságában fesse le, a komikum és a tragikum színeit egyként használva, a jelenetet. Egy Sütő András, például a Naplójegyzetek szerzője bizonyára éppolyan iróniával és humorral közelített volna az ilyen pillanatokhoz, mint ahogy a saját házuk padlása átkutatásának, a lehallgatókészülékek keresésének leírásakor tette. „Késő délutánig fáradozunk, hogy saját padlásunkat minél jobban tönkretegyük. S végül markunkban a három készülék” – hangzik, dermesztő derűvel, a beszámoló, hogy a jegyzetek többsége annak is tanúsítója legyen, mi mindennek a látványa és rémképe merülhetett föl akár csak háromnegyed év (az 1989. április 30-tól december 22-ig tartó idő) horizontjában.

Bordás Győző, Az Úr órájában szereplő tárca, az Összefoglaló jelentés szerzője más szituációt választott hőse, B. számára: nem egy kínos ügyet, besározásának, lejáratásának tényét kell interpretálnia, hanem egy „gyalogpostán érkezett” boríték tartalmát. Egy belügyi iratot, amelyből kiderül, Magyarországon járva ő is a nyomozóhatóságok látókörébe került, a megfigyelt szerkesztőkollégájával – feltételezhetően Ilia Mihállyal – való találkozásáról jelentettek. A feljegyzésben foglaltak, ami őt illeti, szinte semlegesek – egyikük sem veszélyeztette az állam biztonságát. És mégis, érezze B. bármennyire is ártatlannak magát, legalább ennyire védtelen. Utólag, évek távolából is, mégpedig saját reakcióival szemben. Nem a gondolatai vezetik tévútra, nem az érzésein, érzelmein képtelen uralkodni – a szervezetében lezajló folyamatok irányíthatatlanok; önállósodnak, függetlenednek tőle fiziológiai reflexiói. Az elbeszélő – a ma annyi helyen olvasható kifejezéssel – azt viszi színre, ahogy a szoba szinte megmozdul a hősével, ahogy ez egyensúlyi helyzetét veszíteni érzi, ahogy érzékcsalódások szenvedője. És mindez ismétlődik, mindaddig, míg egy szem gyomor-idegcsillapítóval megpróbálja „némileg is egyensúlyba hozni a valóst és a valótlant”. De akkor sem egyenesedik fel, hanem a foteljába roskad, amikor e különös jelentésmagyarázat végén Danilo Kiš üzenetével vigasztalja magát: „Jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni”.

Csurka Istvánnak akár jeligéje is lehetne ez a gondolat. Hiszen Az esztéta önelbeszélő hőseként életének annál a szakaszánál időz el a leghosszabban, amikor üldözőből, beszervezett besúgóból üldözötté, a hálózatból önmagát lassan kiszervező besúgottá válik. Hogy az állambiztonsági elhárítás alkalmazottjaként milyen módszerekkel és eszközökkel tudta elhárítani magától a vállalt munka kötelességét, és hogy önazonossága megtartása, szellemi biztonsága érdekében miért nem hagyta működni, mint Tar Sándorék, lelke elhárítási mechanizmusait – olyan kérdések, amelyek úgy visznek át a pszichoanalízis területére, hogy a válaszadás igénye szinte előírja Az esztétának a Javított kiadással való együtt-tárgyalását. Ha Csurka – egy meglepő ötlettől hajtva – „száraz regény”-nek nevezi a művét, akkor Esterházyé is lehet az, sőt még szárazabb, az ezzel a jelzővel illetni szokott dokumentumok tetemesebb mennyiségét nézve. De lehet „nedves” is, azokra a könnyen hulló, nehezen megállítható, rejtett könnyekre utalva, amelyeket szaporaságuk miatt egy idő után az elbeszélő, könnyíteni akarván az írást és az olvasást, „k”-ként jelöl és rejtjelez.

5. A két könyvet az intertextualitás is összeköti. Az a szövegközöttiség, amely Bahtyin szerint a szövegek párbeszédét jelenti tág értelemben, s amelyről Kristeva azt mondja, „minden szöveg más szöveg elnyelése és megváltoztatása”, vagy-is „szövegek együttesének tekintett társadalmi együttállás”. Csurka sem és Esterházy sem a saját egykori szövegeivel alakít ki kapcsolatot, nem önmaga szövegmagyarázója. Illetve az utóbbi annyiban mégis, hogy a Történeti Levéltárban föllelt, apja által írt jelentésekhez két ízben fűz megjegyzéseket, először, gyakrabban, amikor kijegyzeteli, másodszor, ritkán, amikor könyvvé formálja őket, és ekkor már korábbi, például a Harmonia caelestist szerző önmagára is reflektál. Ez az eljárása (ha igaz, hogy az ügynöki beszámoló szerzői jogi szempontból naplónak minősül) Gábor Miklós, az író-színész módszerére emlékeztet: az ő emlékiratai attól egyedülállóak, hogy a naplóbejegyzések írója évtizedek múltán újra meg újra értelmezi, magyarázza egykori énjét. Magamaga olvasója. Nem így a két szerző, akik azonban szintén személyesen érintett és érdekelt olvasók. Az egyikük, mert azzal szembesül, fokról fokra, amit róla állítottak, a másikuk, aki azzal, amit az apja állított másokról. Ám ha nem állna is fenn semmiféle életrajzi viszony, személyes kapcsolat, a közvetlenség akkor is megteremtődne, mégpedig az olvasás puszta művelete és a nyelv természete révén. Annak a pszichoanalízis megerősítette ténynek a következtében, hogy az olvasó, bárki legyen is ő, a nyelvet egy mindent átfogó én és egy másik valaki viszonya fantáziájában testesíti meg. S ha ez a másik a korábbi önmaga, illetve az édesapja, akkor az énnek a hozzá való viszonya fölidézheti az analitikus és a páciens kapcsolatát is. Egy olyan különös terápiát, Freudtól eltérően, amelyben az elemzés, az interpretáció folyamata során a páciens helyett az értelmező tanulja meg elkülöníteni a múltat és annak a jelenre való helytelen kivetítését.

Az elkülönítés nehézségeivel mindketten tisztában vannak, ezért is nemhogy egyszerűen csak engednének az ösztönkésztetésnek, de még föl is erősítik magukban azt. Mintegy nyomást gyakorolnak magukra: minél több emléket előásni a régi időkből, letörölni, ha lehet, a felejtés porát. Hogy mekkora feszültséggel jár ez, a személyiség egyensúlyi zavaraival, a Javított kiadás igen hitelesen és szemléletesen érzékelteti. Olyannyira, hogy önelbeszélő hőse saját helyzete mottójaként írhatná át és használhatná a lutheri mondatot: vergődöm, másképp nem tehetek. Minél mélyebben mászik (nem esik!) bele az apja ásta (és az apjának ásott) verembe, annál leleményesebben igyekszik kiszabadulni onnan. A sokfelé és a sokféle kapaszkodás elbeszélői szempontból változatos, lélektanilag izgalmas. Nekirugaszkodás közben mintát vesz: azok példáját idézi, és fűz hozzájuk megjegyzéseket, Sascha Andersontól Csurka Istvánon, Hrabalon át Tar Sándorig és másokig, akik veremlakóként megtapasztalhatták, aminek ő a nyomába ered. De a verem környezetével is megismerkedik és megismertet: krónikaírói rendben közli, korabeli híradások nyomán, ki mindenkit végeztek ki, ítéltek el az 1956-os forradalom leverését követő rémuralmi években, illetve hogy milyen eseményekre figyelt később is az ország. Ha az ügynökjelentések úgy olvashatók, mint az apa vádiratai, akkor ezek a jelentések, beszámolók a rendszer pellengérre állítói. Nem mintha az olvasó-író elbeszélő a felelősséget a társadalmi-történelmi körülményekre akarná áttolni, áthárítani. Akkor aligha próbálna ki annyiféle hangszínt, modort, maszkot, válogatva hol a szavak, szótárak közt, az ügynökké lett apa jellemző jelzőit keresve, hol pedig a fiúszerep keserves játékai között, az apa-fiú párbeszéd képzelt keretében. Mindennek ellenére ezzel a könyvvel kapcsolatban is fölvethető, amit a korábbi kötetről a Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa írt, és amiből az önelbeszélő azt olvasta ki, hogy „milyen könnyen és elegánsan siklok az emberi drámák és történelmi kataklizmák vagy mik közt”. Esterházy valóban nem tartozik abba a „viviszekciós szekcióba”, amelynek ugyan erősen elfogultan jelöli ki a tagjait (mintha Bodor vagy Kertész mellett, mondjuk, Krasznahorkainak vagy Szilágyi Istvánnak nem lenne helye, utóbbinak akár elnökként is), ám ettől még pontosan jellemzi az elbeszélőnek az apafigurához való viszonyát: „Megvetést nem érzek, megvetést tudok iránta” – vagyis az ösztön viszi rá az ügynökmúlt feltárására. Az ösztön, a Freud szerinti határfogalom, a sem nem mentális, sem nem fizikai elem, amely éppen dialektikus volta miatt – Philip Rieffet idézve – eleve „inadekváttá tesz minden választ”. A Javított kiadás válaszai is ilyenek, szükségszerűen, szövegegyüttesükből mégis kialakul nemcsak ama társadalmi együttállás, hanem a lélektani is. Akik – a könyv fogadtatása szerint – léhának vélik az elbeszélői magatartást, felszínesnek, azok A huszonhatodik év szerzőjének Illyés Gyula megörökítette viselkedésére gondoljanak: az egyik percben folyt a könnye a fájdalomtól, a másikban már dörzsölte a kezét, sikerült remek sorokat, szakaszokat írnia. Az Arany János-i elhallgatás, a „nagyon fáj, nem megy” volna még elképzelhető, egyébként pedig mit kezdhet a személyes tragédiájával. Kibeszélteti; kibeszéli. Próbál megérteni és megértetni – a dialógusnak ez az igénye válik esztétikai tapasztalattá.

Miközben világosan feltárulkozik az elhárítás mechanizmusa, az elfojtás működési elve is. Nem akképpen, hogy az ösztön különböző reprezentációi, például a fantáziák, az emlékek, a jelzések ellen dolgozik, nem hagyván felszínre törni őket, hanem úgy, hogy mintegy a személyiség egységét veszélyeztetve a külvilággal való kapcsolatok, kommunikációk során folyton üresnek láttatja azt a helyet, amely belső világát viszont szinte maradéktalanul kitölti. Minél kilátástalanabbul vergődik a veremben, annál inkább titkolja ezt környezete előtt. Talán a legszűkebb családi kört kivéve, álcázza magát, képmutatóan viselkedik. Bizonyosan ez a legmélyebb paradoxon: a végsőkig leplezni magunkat, mielőtt végleg lelepleződnénk – mégpedig a saját akaratunkból. Ám minden ellentét, minden feszültség az identitás, az önazonosság kivívása miatt támad, ezt szolgálja. A Javított kiadás esetében úgy – és a cím erre is utal –, hogy szervesen beépül a művek sorába, nem teszi szükségessé a pálya korrekcióját, miután a szerző újra és újra fölveti magának, mi történt volna, ha már kezdőként tisztában van apja besúgó voltával. Az esztéta önelbeszélője, mint állításaiban általában, erre nézve is magabiztosabb – úgy véli, nemhogy nem tudta volna megírni a műveit, hanem éppen azért lehetett, válhatott azzá, akivé, mert 1957 augusztusában a kistarcsai internálótáborban Raszkolnyikov fedőnéven beszervezték ügynöknek. Ha becsületesen végiggondolja – veti fel –, hogy: „lehettem volna-e 1992-ben a Néhány gondolat megírója, és előtte 1983-ban, amikor Csoóri Sándort eltiltották a Duray Miklós könyvéhez írt előszava miatt, lehettem volna-e az Írószövetségből kilépésével tiltakozó és ezt levélben megindokló, majd 1993-ban a Magyar Utat és a MIÉP-et megalapító ember, vagy lehettem volna-e a Házmestersiratót, a Deficitet vagy a novelláim közül az Uszálykormányost megíró író, s egyáltalán, lehettem volna-e az a szerep, amit eljátszottam s játszom ma is, akkor azt kell mondanom: nem” – összegez, nem bűnösnek, hanem szennyesnek érezve magát. Mert aláírt valamit, ami miatt „az lettem, aki és ami nem is akartam lenni”. A szégyenkezését és a gyötrődését szóba hozza ugyan, mégpedig sűrűn, ám nem jeleníti meg, nem „viszi színre” egyiket sem. Írói alkata attól pedig igen-igen távol áll, hogy a megjelenítés helyett az önnön referenciájaként létező nyelv játékaira, a szavak kalandjaira bízná a gyötrelmek felidézését. Vagy hogy ne közvetlen, noha kérdéseket sorjáztató beszédben, hanem például elegyesben, a közvetlent a közvetettel vegyítőben, különböző stílusok és megszólalásmódok, felfogások szembesítésével vessen számot életével. Magyarázatot adva szégyenkezése okára, arra, miért vállalta a besúgó szerepét, az okok közül a szüleire „vonatkozó fenyegetések” voltak-e az erősebbek, vagy ugyanúgy hatott a „tehetségmentés”, annak elhitetése saját magával, „hogy nekem feltétlenül fontos íróvá kell lennem, mert nélkülem nincs magyar irodalom”. S ha – mint vallja – így nem is gondolta egyetlenegyszer sem, a saját elhivatottságáról meg volt győződve. Ugyanaz a magabiztosság az ítélkezésben, mint amaz aláírás önserkentő szerepének, sőt hasznának vázolásakor – az indoklás ott megbicsaklik mégis, vagy hézagos marad, ahol az a kérdés merül fel, a tartótisztek miért tűrték el, hónapokon, sőt éveken át, hogy nem ad jelentéseket. Hiszen a beszervezés drámai helyzetének végszavai szerinte ezek voltak: „És ne akarjon bennünket átverni, mert ha megpróbálkozik vele, úgy bevarrjuk, hogy soha nem látja meg a napvilágot.” Az persze, hogy a fenyegetés éppen így hangzott-e el, kétséges. Maga az elbeszélő teszi azzá, az elbeszélés több helyén, amikor mintegy a felidézett és a felidéző én helyzete közötti különbséget érzékeltetendő például azt közli: „Nehéz most összeraknom akkori magamat”, vagy azt: „Meglehetősen félek attól, hogy azoknak az önéletrajzíróknak a hibájába esem, akik ravasz és bújtatott módon színezik ki a saját életük történetét, és emelik fel személyüket, egyéniségüket, jelentőségüket.” S ha mint József Attilát hajdanán a kommunista párt, Csurka Istvánt a szocialista állambiztonság „hagyta volna le” csak úgy egyszerűen, s ha helytálló volna is, hogy mindjárt 1958 legelején a Kortárs közölte Lakók és ripacsok az írói siker folytatását ígérte – a félelemnek, a kiszolgáltatottság kényszerének, a vergődésnek, a belügy szorításának érzékeltetése hiányzik akkor is. Hagyták magukat átverni az elvtársak, mégis? – s akár igen, akár nem, példa nélküli-e Raszkolnyikov esete? Talán az elbeszélő elhárítási ösztöne nyilvánul meg abban, hogy mindezt nem törekszik tisztázni. A poétika szavaival elmondható, hogy „erős” elbeszélőként alig igyekszik végrehajtani azt a (Jauss emlegette) horizont-elválasztási műveletet, amely révén biztosabban elkerülhette volna, hogy a jelenkori tudását visszavetítve értse meg önnön múltját. Pszichoanalitikus megközelítésben az azonosulás, illetve az eltávolodás folyamatainak aránytalansága jöhet szóba. A tegnapi én, az ügynöki szubjektum egyszerre kényszer és lehetőség a mai én, az utód számára, hogy a tényleges tetteit átértelmezve „saját létértelmévé transzformálja” ezeket. Csurka István – dokumentum igazolja, 1998-ból – „írásos jelentést egy esetben sem adott. A kapott feladatokat nem hajtotta végre, mivel egyéniségével nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy más személyekre terhelő adatokat szolgáltasson.” Mindez annyira egyszerűnek tűnik fel, mint a hálózati személyi aláírás létértelemmé változtatása, növesztése.

Ekképpen itt is az a sorstörténet központi eleme, magja, ami a Javított kiadásban szintén az első helyre kerül: az ügynöki szerep vállalása, az aláírás. Mi késztette rá, „mi mozgatta” – vívódik a fiú –, „ordenárén ráijesztettek, talán meg is verték”, „négy gyerek mellett mit tehetett, kötelező volt neki a túlélés”? „Vagy valami kaland volna ez, a nagy ürességre épülő cinikus játék?” – e töprengések a Harmonia caelestis két nagyjelenetének széljegyzeteként is felfoghatók. Ehhez persze határátlépésre van szükség: a tényirodalom empirikus világát mint „mellékletet” csatolni a fikció teremtett világához. A valószerűt hívni segítségül a valószerűtlen magyarázatához. Mintegy fordítva alkalmazva a realizmus elvét: nem az ábrázolt világ változik a valóság analógiájává, hanem a valóság segít a kitalált jelentésessé tételében. A jelenetek közül a kritika csak annak az értelmezésével bajlódott, amelyiket mint elképzelt megváltástörténetet írt le, úgy fogván fel, hogy a (rendőrségre hurcolt) kisfiú magára veszi az apja bűneit, aláírja helyette a besúgói nyilatkozatot, így szabadítva ki a belügy fogságából. E magyarázat alighanem A szív segédigéi szerepcserés pieta-képe analógiájára született, ám aligha állja meg a helyét. Ha már hasonlatosság, akkor a Termelési-regény két szöveghelyével, példázatával: az egyik, ahol a Spionnovella „bájos nyomozócskájára” is utalva felvetődik: „Önmagunknak lennénk Júdása?!”, a másik az egykoron a szovjet hadseregre is értett angol királynős történet a légyfogásról: „a hódító a saját áldozatának lesz fölszabadítója”. Ha a rendőrségi jelenetet az előzményeivel együtt olvassuk, akkor elég egyértelművé válik, hogy a „megváltó” kisfiú áruló, apja Júdása: Robertóval való titkos találkozóin rendre elmondja, „mi történt velünk az elmúlt néhány hétben, s különösen apámról igyekeztem minél részletesebb rajzot adni, későbben azonban jegyzeteket is készítettem, hogy ne hagyjak el semmi apróságot, amely talán fontos lehet Robertónak, aki közbe-közbekérdezett, s föl-fölírt valamiket, sőt az én céduláimat is elkérte”. Bonyolítja a helyzetet, hogy a Roberto feltehetőleg fedőnév, hisz a fiú anyja Miklósnak szólítja, vagyis besúgóként úgy viselkedik, mintha tartótiszt lenne. S ő, a Hahn-Hahn grófnő pillantása szerint „tüneményes és aljas” nagybáty veszi rá a hét-nyolc éves gyermeket az aláírásra, ám hogy az ő kézjegye helyettesíthetné-e az apjáét, az roppant kétséges. A párbeszédekre, illetve az átképzeléses előadásmódra épülő jelenetrészlet ugyanis azt feszegeti, hogy az apa nem hajlandó bevallani azt, amit Roberto (majd a kisiskolás) az aláírásával ismert el, nevezetesen, hogy megünnepelték Sztálin elhalálozásának napját, „egy ártatlan játékot”, a „Ki nevet a végén”-t játszva. Erre is célozhat a Javított kiadás elbeszélője: „Ez az egész robertózás! Klasszikus játék a tűzzel. Akasztott ember házában kötélről.” A Harmonia… másik jelenete kisebb figyelemben részesült. Ez az elbeszélő katonaemlékei közül azt idézi fel, amikor az ágytársa, Szabó Gyula elárulta neki, hogy az elhárítás őrnagyának kérésére (parancsára?) jelentéseket kell írnia róla, s ő milyen „vadul” merült el az „önfeljelentés” műfajában, mekkora élvezettel diktálta katonatársának a saját magáról kieszelt történeteket, jellemzéseket, mindaddig, míg az őrnagy tudomására nem hozta, rájöttek e különös cselre, öncselvetésre. S amíg a katonacimbora meg nem elégelte a jelentések „szépészeti” szempontjait, stiláris választékosságát, és fel nem dühödött, hogy „őt nem fogom ebbe a szemétségbe belevinni, ebbe az aljas és moslék árulásba, én nem fogok őbelőle egy nímand spiclit csinálni”. Az elbeszélő, kivételesen, nemcsak minősíti Szabó magatartását, hanem mintegy okát is tudja viselkedésének: végső soron „parasztlelkével” magyarázza, apja s nagyapja nincstelen zsellér voltával, hogy „a nép fiaként” nem foglal állást, nincs fölháborodva, nem szégyenkezik, amikor jelentésírásra kérik. S ez az ítélettel fölérő vélemény, a besúgók beszervezhetőségének ez a szociális indoka, nyomorperspektívája szinte alapmotívumként jelenik meg más alkotók műveiben is.

6. A katonai elhárítás alapján is különös párhuzam vonható Kukorelly Endre TündérVölgyével: az itteni elbeszélőt az államvédelmi hatóság feltehetőleg annak alapján akarta beszervezni, megfigyelővé nevelni, ami miatt Esterházy honvédhősét megfigyelte, jelentéseket íratott róla. A szakkönyvek az operatív nyilvántartásba vehető kategóriák között a második, illetve a harmadik helyen sorolják fel azokat, akik osztályhelyzetüknél fogva ellenségeseknek, illetve a Horthy- és Szálasi-rendszer politikai szereplőinek számítottak. Arisztokrata, gróf az egyik esetben, ludovikás katonatiszt a másikban – habár az utóbbi tény inkább csak azzal összefüggésben merül föl a narrátor tudatában, hogy nem vették fel az egyetemre, 1969-ben!, ám hogy pusztán emiatt-e, vagy lustább igyekezete s tompább tehetsége miatt is, erre a szavak. mondatok nem forogják ki a lehetséges válaszokat. Nem is az életrajzi hitelesség esik latba, hanem az ars poetica: „egy író állítólag találjon ki néha ezt-azt. Hogy legyen ez-az. Az van, amit leírok.” Ha az van, akkor egy kissé együgyű a játék az elhárítással: „nyilván be akartak szervezni, ha már nekifogtak, bár nem tudom, mi volt a cél, nem mondták meg. Talán az se tudta, aki foglalkozott velem, nekem kellett volna kitalálni, mit akar tőlem. Nem azért szerveznek, mintha volna feladat, pusztán gyakorlatból, szervezés miatt.” Mintha Tar Sándorék esete bizonyítaná, volt azért feladat. De ez valóságanalógia – megmosolyogtató s elvetendő. „Csak a nyelvvel való, úgy tetszik, ártatlan visszaélés, a szavakkal való játék” számít – akkor meg miért nem vetődött fel, eljátszani azzal a kényszerhelyzettel, ami a véres valóságban az állambiztonság módszereiből következett: a külföldi, főleg a nyugati utazások előtt, után behívattatni, muszájból elbeszélgetni? „Amire visszaemlékszem, azt előbb még ki kell találnom”, „ha valami nem velem vagy bennem történik, azt úgysem fogom fel” – tesz vallomást az elbeszélő. Ám arról nem vall, miért nem történt meg benne, miért nem találta ki, ami annyi valóságos és képzelt alakkal megesett, hogy a Szovjetunióban például, ahol ő csaknem egy tucatszor járt, s ahol a csempészet gyanújába is keveredett, hosszú időkre megfigyelték, és itthon ennek következményei lettek. „Az szovjet, hogy amikor úgy alakul, emberek bizonyos keretek között azonnal följelentik egymást. Hogy még mielőtt följelent, saját magának képes megmagyarázni, miért csinálja, és meg is magyarázza” – így az egyik megjegyzés, levegőben lógó. Mert a légkör, a TündérVölgyé, nem a félelemé, a kiszolgáltatottságé. Legalább annyira vidám ez a barakk, mint amennyire bugyuta.

„…mindent átszőtt ugyan a tehetetlenség érzete, átitatott és áthatott a félelem, a csalódottság, a bánat, az ingerültség, a merevgörcs és a feszültség, ennek azonban mégiscsak meg kellett ütköznie azzal az elemi bizalommal, hogy élt az ember, és a saját lélegzetvétele nemcsak biztosítékot és némi reményt adott a következő pillanathoz, hanem elsősorban energiát, amivel sok mindent elvisel, vagy legalábbis áthidal.” Ezek már a Nádas Péter-regény, a Párhuzamos történetek elbeszélőjének gondolatai, mégpedig a hatvanas évek legelejére vonatkoztatva. Ha – Compagnon nyomán – úgy fogjuk fel a „mimészisz”-t, mint amelyik ismeretet jelölve se nem másolata, se nem cáfolata az azonosnak, hanem viszonyok elrendezése, fölállítása különböző történetek között, akkor a monumentális regényszerkezetben sok olyan ismeretre és történésre lelhetünk, amelyik az állambiztonság elhárítási mechanizmusait a szabadságtól való megfosztással hozza összefüggésbe. Feltűnő, hogy noha a beszervezés nyilván az ügynöklét origója, a háromrészes regény egyetlen epizódja sem indul el tőle, s a jelentésírás műveletére sem tér ki. Érinti viszont a hírszerzés és a kémelhárítás három olyan területét, amelyet – hogy Szirák Péter kritikus szavaival éljünk – nemegyszer az „illusztráció státusába” süllyeszt ugyan, ám amelyik tematikailag így is az újdonság erejével hat. Az egyik a református egyházzal kapcsolatos, és azt beszéli el, hogy egy püspök a véleményét a titkárával osztja meg, mert tudja róla, az állambiztonsági szolgálatnak dolgozik, és így tud üzenni nekik általa. Szó esik még egy operatív lakásról, ahová állami rendszámú autóval viszik a tanácstitkárt és az orvos feleségét „egy úgynevezett elbeszélgetésre”, és hogy a püspök maga is „tagja volt a kiterjedt titkos társaságnak, amely most az orosz rezsim okozta károkat igyekezett a készséges együttműködés és a taktikus alkalmazkodás elvének leple alatt elhárítani”. A másik terület az úgynevezett operatív figyelésé és közbeavatkozásé: a történések egy olyan, az elbeszélő-főhős, Kristóf számára ismeretlen lakásban zajlanak, ahol mulatnak is, de március 15-ét is ünneplik a vendégek, akik között szabadon elvegyülnek a civil ruhás rendőrök, hogy aztán az egyenruhásokkal együtt „brutálisan” próbálják feloszlatni az összejövetelt. A közbeavatkozó Rott Andréra azonban úgyannyira hallgatnak, hogy felmerül a gyanú, „ő maga lehetett az akció megbízott vezetője vagy parancsnoka”, azzal a társával, Simonnal együtt, aki viszont Kristóf kedvesének, Klárának a férje. A köz- és a magánélet szétválaszthatatlanságát példázza a harmadik terület is, ahol azok a „zsúrfiúk” az urak, akik a fürdőben úgy beszélnek s úgy tapogatják egymást nyilvánosan, hogy már ettől epilepsziás rohama lehetne az új kabinosnak. Hárman vannak: André, az előbbi, az angol titkosszolgálat sikeres ügynöke volt, míg át nem nyergelt az oroszokhoz; Hans von Thum zu Wolkenstein akkor kapta a Kovách János nevet, amikor Hága, majd Prága után Budapestre helyezték; Lippay Ágost pedig Bernben szolgált a magyar követség kulturális attaséjaként, valójában azonban a katonai hírszerzés dél-európai rezidense volt. Most mindhármukat „pihentették”, miközben az állami hírügynökségen dolgoznak, „szigorúan bizalmas iratokat és kormánydokumentumokat” fordítanak különböző idegen nyelvekre. „Nem a nyelvtudásuk, hanem a megbízhatóságuk volt a fölbecsülhetetlen” – ítélkezik a mindentudó elbeszélő, közös jellemzőjüknek állítva, hogy „a magyarokat nem értették, jórészt megvetették, s e mély megvetés lett az egyik kedves témájuk”. A másik pedig közös szerelmi életük, és hogy szabaduljanak egymástól, Rott elárulja főnöküknek, Karakas elvtársnak Lippayt, aki követségi tanácsosi megbízást kap, de csak azzal a feltétellel, ha rendezi magánéletét, vagyis feleségül veszi Gyöngyvért. Így vinnék ketten a magyar kormány megbízásából az Eichmann-iratokat a jeruzsálemi tárgyalásra, ha az irattáskával együtt nem tűnne el Lippay is. Friss feleségéről, régi szeretőjéről sem tudhatni pontosan az elbeszélői közlés szerint, hogy „nem besúgó-e”. S ha igen, akkor a Lehr-Lippay házban ez szinte megszokott hivatásnak számít, hiszen Lehr professzor titkárnőjéről, „a kommunista ifjúsági mozgalomból érkezett” Geyer Katiról „mindenki tudta, hogy leginkább az állambiztonsági szolgálatnak dolgozik”. S a történet itt kanyarodik vissza a beszervezés szociális indokoltságához: Mózes Gyöngyvér alakja – Szilágyi Zsófia megállapítása szerint – egyszerre idézi meg Litkey Erzsébet, azaz Csibe figuráját és az Árvácska alakját. Vagyis azt a mélyszegénységet, ahonnan kiemelkedni, kitörni csak úgy lehet, ha besúgóvá lesz az ember.

Ez az önfelmentés még több mű elbeszélőjét vagy főalakját jellemzi. Közülük kettő történelmi közelmúltunk legsorsdöntőbb eseményeit ragadja meg: a rendszerváltoztatásét; Páskándi Géza Szekusok című „gyógyregénye” a romániai forradalom kitöréséhez vezető temesvári felkeléstől az 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom utáni hetekig terjedő időben, Csiki László Ajakírje pedig lényegében a diktatúra végnapjait, a Haza Bércének nevezett diktátor kivégzéséig. A két regény elbeszélésmódja, felépítése között persze nagy a különbség. Abban a tekintetben is, amit Ricoeur a „szavak kézművesének” munkájáról mond, nevezetesen, hogy nem dolgokat hoz létre, hanem csupán „majdnem dolgokat, a minthából talál föl”. Ez viszont alighanem visszavezet – bármennyire nem szeretnénk tudálékoskodni – Isernek ahhoz a gondolatához, hogy „ha a fikcionális szöveg az ábrázolt »valós« világot egy »lehetetlen« világgal vegyíti, az így keletkező ábrázolás olyasvalami meghatározásához vezet, aminek természete szerint meghatározatlannak kell lennie”. Ez az imaginárius „mintha” – mondja ugyanő – azt igényli, hogy képességeinket, mármint olvasás közben, egy valótlanság szolgálatába állítsuk, ezt a valótlanságot viszont a valóság látszatával ruházzuk fel. Erre nézve persze hogy meghatározhatatlan, hol és mikor játszódik Csiki Franciaországból jött, ám Romániában felnőtt szépítőszerügynökének, Konstantin Barapoulosnak a története, 1989 karácsonyán-e, valamint hogy a diktátor azonos-e Ceaułescuval és így tovább. Mintha ott és akkor játszódna, mégpedig azzal a szellemességgel előadva, ami a szerepjátékon alapuló történet cselvetéseiből éppúgy ered, mint az elbeszélő humorából, az idegenként otthon lenni öniróniájából. Abból, ahogy hét év után visszatérve oda, ahonnan szökni próbált, szembesül ifjúsága hiteivel és tévhiteivel, tanárból sírásóvá lett önmagával és a szerelmeivel, barátaival – a nyomornak így-úgy elviselt változataival. A „megtaposottságról mint kötelező gyakorlatról” szerez újra tudomást, és e gyakorlatok közül is a legmegalázóbbról, az üldözötti létről, vegetálásról. Unokaöccse, Kutya esetében a besúgóvá válásról, amire a „reménytelenség” vitte rá, mert „létezik az önfeladásnak egy élvezetes foka is”; unokahúgáéban szintén, akihez be se néz, „nehogy jelentést kelljen írnia”. De ő maga sem volt vétlen, még itthon, a kihallgatások alatt: „ezek többet tudnak rólad tőlem – mondta Kutyának –, mint tőled rólam”. Mindez a történésekre és a történetekre összpontosítva előadva, reflexiók, öntépő magyarázatok, magyarázkodások kísérete nélkül. Mulatságosan, mókásan, mert hisz jópofa kell ahhoz is, hogy hagyja magán kipróbálni az állambiztonság, a kémelhárítás szinte minden módszerét. Az Ajakír a politikai rendőrség teljes arzenáljának bemutatása. Seregszemle eszközökkel és emberekkel. Kezdődik azzal, amivel majd fenyegetik is, hogy nem tudja igazolni, belépett-e az országba, mivel nem pecsételték le a vízumát. Folytatódik a kíséretére kijelölt nem tudni, kivel, akit csak Őrnagynak nevez, és aki úgy próbálja megnyerni a rokonszenvét, hogy arról beszél, mennyire „mélyről indult”, egy délvidéki faluból, ahol tehéntrágyával és kukoricacsutkával fűtöttek. Aztán a másik nem tudni, ki következik, a magában Szerválnak hívott fővadász, illetve előtte még a szállodaszobájába küldött Lucille, akiből viszont mintha kettő volna, hiszen a párizsi kedvesének is ez a neve, csak vele, hiába igyekszik, nem telefonálhat bármikor. Szeszélyes, hogy mikor kapcsolják, mint ahogy az is, éjszaka mikor csengetnek rá. Lehet, az elhárítás rémhírgyártó részlege, a dezinformáció dolgozik – az elbeszélő tobzódik az ötletekben, egészen az elrablásának gondolatáig, vagy odáig, hogy vajon nem a merénylőt látják-e benne, a Haza Bérce feleségének megmérgezőjét, aki az ajakrúzzsal titkos megbízást teljesít. Betéve tudják az életrajzát, mi több, ők írták az egyik fejezetét – eszmél rá –, de aztán e felfordult világban magát is jellemezheti úgy, hogy „derűs volt különben, mint akinek nincs életrajza”.

A hangnak ez a derűs kajánsága, léha könnyedsége teszi élvezetessé a Szekusok „hatalmas asszociációhalmazából” (Bogdán László észrevétele) épült világát is. Ahogy az elbeszélő eljátszik magában: „Arcom maraggyon homályba. A mese legyen a háturól settengő fény, mely orcámat sötétbe vonja nékem.” Végül persze, miután oly sokszor „eltekereg” a saját történetének mesélésétől, csak kiderül, hogy a „valami forradalmárok” elől Magyarországra szökött két államvédelmis, szekus, Jonika hadnagy és Kovácsu Bendegúz főhadnagy közül az utóbbinak mint otthoni „elmegyógyintézeti ápoltnak” a közvetítésében volt hallható a romániai rendszerváltoztatás „mintha”-története. Miközben ide-oda csapong, mintegy érzékeltetve, mennyire különbözőek a román–magyar viszonyról, Erdélyről, a sovinizmusról stb. szóló közemberi vélemények, aközben szekussá válásának, egyben magyarsága megtagadásának okát zabigyerek voltában, ifjúkora nélkülözéseiben jelöli meg. Pesten aztán be is rendezkedne tán, gyors kapcsolata, Ilona marasztalná, ha úrrá nem lenne benne a félelem: úgy jár, mint a „valami Panorámá”-ban látott „nagykárolyi csávó, egy rossz arcú ürge. Egy borfás. Turnetor”, azaz tolvaj, spicli, besúgó, aki kémkedett a szekunak magyar földön, de mert Erdélyben „megint üldözik a magyart”, hát visszajött, új „szárcsinával”, azaz feladattal. „Ó, hány évig etettek, hogy testvérországba nincsen kémkedés!” – háborodik fel magában, kilépve szerepéből.

A legtöbbet és a legmerészebbet Lőrincz György regénye ígéri, a Besúgó voltam, szívem. Hogy az ígéret többnyire beváltatlan marad, ezért leginkább az elbeszélőmód kárhoztatható. Az, hogy miután a szerző önmagát mint írót jelöli („írhatnám rá se hederítve”), az idő jó részében annak a címbeli szereplőnek, Göcs Aladárnak a gondolatait, érzéseit közvetíti, akinek világ- és önismerete nagyon sekélyes, a sorsával való szigorú számvetésre lényegében képtelen, mert gyáva és önámító is. Gyávasága abban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, hogy még a családjának, főleg a besúgókról megsemmisítő véleményt mondó vejének és lányának sem meri elárulni, közéjük tartozott és tartozik ő is. Hogy besúgó volt és maradt, a romániai „forradalom” előtt és után is, ezt mintegy magának súgja meg. Miközben folyton gyalázza önmagát, esze ágában sincs, hogy bárkivel is megossza élete sötét titkát – az elfojtás, az elhárítás mechanizmusa mindennél erősebben működik. Az a Freud elnevezte állandósági elv vezérli, amelynek jellemzője, hogy igyekszik a lélekben lévő izgalommennyiséget alacsony és állandó szinten tartani. A regénynek talán azok a legizgalmasabb jelenetei, amelyek Göcsnek a lelepleződéstől való félelmét érzékeltetik. Belső monológjai különben meg folyton a végletekben járnak, hol túlzásokkal él, dagályosan fogalmazva, hol pedig közhelyes beszámolókkal, publicisztikus fordulatokkal áll elő, s az átképzeléses előadásmód mintegy megfosztja az elbeszélőt attól a lehetőségtől, hogy minősítse, megítélje a szereplő szólamait. Gondolkodásának, észjárásának sablonos voltát jelzik, hogy hányszor „rádöbben” valamire, s hányszor jut el „már-már” valaminek a belátásáig, anélkül, hogy az immár rákövült álarcát megpróbálná levetni, lekaparni. Identitása azonban menthetetlenül a besúgóé, ez ad állandóságot neki, s legfeljebb akkor billen ki az egyensúlyából – és ez is sematikus megoldás –, ha „képzeletében fölvillan” valami. A történetek szokványos átkötése, egymáshoz kapcsolása nem imaginárius térben történik, noha a helyek, személyek megjelölése – Provincia, gondolatrendőrség, Mindenki Által Ismert Férfi – némelykor a „mintha”-világra utal, a „majdnem dolgok” szerepére. Göcs azonban közvetett elbeszélőként jórészt a szavak olyan kézművesének mutatkozik, aki dolgokat akar létrehozni vagy megnevezni, a valóságra vonatkoztatva őket. Például amikor tudatosulni hiszi magában, hogy „szolgaságában meddig s hová aljasodott. Kit árult el kinek? S miért? Te magyar vagy, Göcs Aladár? – hasított bele hirtelen a felismerés. Magyar voltál-e gondolkodásodban és érzéseidben? Vagy csak a nyelved volt magyar?” Ugyanez az elkötelezett beszéd szólal meg az elbeszélői kommentárban is: „mindenki tudta, a hatalom nem mond le, nem mondott le asszimilációs törekvéseiről. Tudták, létük s pillanatnyi nyugalmuk ingoványos talaj, futóhomok, mozgó láp, s a hatalom csak a megfelelő pillanat eljövetelét várja, hogy titkosan leplezett, de soha föl nem adott szándékát cselekvésre váltsa. Magyartalanítson.” Nemcsak a közvetített belső beszéd „csűrte-csavarta a szavakat”, megtörtént ez a közvetlenben is. A nem morális értelemben felfogott egyenes beszédben. Mert hiába a színpadias vergődések látványa, hiába fecseg magában s magának összevissza, ha a „régi, szép idők”, a diktatúra évei még mindig úgy jutnak az eszébe, hogy akkor „súlya volt a szavának, hatalma volt, mint egy istennek, emberek sorsáról dönthetett”. Fölemelkedés volt valóban „egy tehénpásztor hetedig gyermekének”, akik „nem is házban, inkább kalibában” laktak a faluszélen. „Hogyan lesz valakiből besúgó?” – a kérdésre jöhet ugyan „az öntudatos pionír mindent jelent” parancsának, a párt, Sztálin és Lenin elvtársak tanításainak felidézése, s lehet legyinteni, hogy „azokban az években, amikor még dúlt az osztályharc, szinte a mindennapok természetes rendjéhez tartozott a besúgás”, a legelfogadhatóbb válasz mégiscsak, mert „más magyarázatot nem talált”, hogy: „Annak születik.”

Az ilyen figura nem érdemli meg, hogy akár csak álmában is Istennel beszélhessen – vagyis hogy mitikus-transzcendentális távlat rajzolódjék mögéje. Inkább illenének hozzá azok az abszurd cselekvések, amelyek Nagy Gábor Álmatlanok és álmodozók című regényének a kínzatások, megalázások után besúgóvá lett alakját, Batát az állatok megölésére indítják. Vagy ha már állatok: karakterét az a nézőpont is jobban láttatná, az iróniáé, amelyikben a tisztátalanság és a büdösség jelképe, a poloska jelenik meg. Vándormotívumként tán: Sütő András naplójegyzeteiben előbb, Kiss Judit Ágnes regényében, A keresztanyában azután. Az egyikben az anya, a másikban a címbeli keresztanya keveri össze a bűzös vérszívót az államvédelem operatív eszközeként használt szerkezettel: „…azt mondta, poloska van a házamban. Meg is nehezteltem rá, hogy ilyet mondott, a mi házunkban még a háború alatt se volt poloska, bolha az igen, de poloska soha, aztán azt az uram magyarázta el, hogy a kihallgató készüléket mondják poloskának”.

Lőrincz György regénye nem azt sugallja, hogy az emberiség volt szocialista része nevetve válna meg a besúgóitól. De a múlt panoptikumfigurái közé sem állítja be őket, a letűnt idők múzeumába. S ebben jórészt osztoznak az alkotótársai is. Osztoznak vagy hallgatnak.

Szigorúbban követett irodalom:

Bókay Antal–Erős Ferenc (szerk.): Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum,

Budapest, 1998.

Antoine Compagnon: Az elmélet démona. Kalligram, Pozsony, 2006.

Wolfgang Iser: A fiktív és az imaginárius. Osiris, Budapest, 2001.

Tabajdi Gábor–Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. 1956-os Intézet, Corvina,

Budapest, 2008.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben