×

„Jobb az üldözöttek, mint az üldözők között lenni”

Spionpróza az újabb magyar irodalomban, 1. rész

Márkus Béla

2009 // 05
Legelébb, mintegy bevezetőként: a spion helyett, ami az Idegen Szavak Szótára szerint is jelenthet kémet, besúgót, titkosügynököt, állhatna az alcímben ennek bizalmaskodóbb változata, az ugyancsak német eredetű spicli. Jelezve azt a viszonyt, amely az egyént nemcsak önnön tevékenységéhez, feladatához, hanem másvalaki személyiségéhez is fűzi. Egy társához, aki lehet alkalmi ugyan, ám akivel ideiglenesen bizalmas kapcsolatot alakít ki. Mint a súgó az iskolában, akit senki sem kényszerít arra, hogy segítsen, de a bajba jutott diákot sem arra, hogy higgyen neki. A besúgóval hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy korántsem lehet biztos benne: az a hatalom, amelynek segítve súg, hisz-e neki, vagy titkon őt, a hatalom ügyét szolgálót is megfigyelteti. Ebből látszik, lehetne a dolgot a megfigyelők és megfigyeltek összefüggésében, összjátékában is tárgyalni. Még inkább az elhárításéban. A hatalom szeretné elhárítani a feje fölött gyülekező vészfelhőket, ám akik ebben – az eget kémlelve – támogatják, azok is elhárítóként viselkednek, mihelyt az a veszély fenyegeti őket, hogy fény derül tevékenységükre. Az előbbi állambiztonsági művelet, az utóbbi pszichoanalitikus – az elhárítás mechanizmusa mindkét területre alkalmazható fogalom. Annyira, hogy Gertrude Stein híres költeményét (A rózsa a rózsa…) átírva lehetne a cím, végtelenítve: Az elhárítás az elhárítás az elhárítás…

1. A spion foglalatosságának a prózai műfajokkal való egybekapcsolására két ok hozható fel. Az egyik, a kevésbé nyomós, hogy a múlt század magyar irodalmában talán a dráma léptette fel maradandóbb esztétikai érvényességgel az olyan figurákat, akik „túl a jón és rosszon” kétkulacsos és csalárd játékot játszanak – ahogy a húszas évek végén a színikritikus Kosztolányi Dezső elemezte Kisbán Miklós Martinovics című darabját. Vagy ahogy Reményik Sándor ugyanezt a „rettenetes bújócskajátékra kényszerült”, „irtózatos kettős játékot” űző, álarcos, titokzatos, sokrétű alakot, aki úgy véli, képes arra, hogy „sárból, szennyből, bűnből gúlát építsen”. Bánffy Miklós eme ma is színpadképes darabjának méltatlan sorsában osztozni mutatkozik, mert (szójátékkal élve) a színházakban nem „mutatkozik” az a dráma, amelyik már a szocializmus erősen korlátozott kommunikációs gyakorlatában elsőként tett kísérletet a spionlétnek, a besúgók létezésének társadalmi nyilvánosságba kerítésére. Az 1968–69-es keletkezésű darab, Páskándi Géza Vendégsége még a titkos ügyvégzés esélyét is megvonta hősétől, az erdélyi hitújítás legnagyobb alakjának, Dávid Ferencnek a megfigyelésével megbízott Socinótól, hiszen az olasz unitárius nyíltan bevallja, mire vállalkozott. „Furcsa munka”, mondja a püspöknek, „és úgy kell teljesítenem, hogy lelkiismeretem sem előtted, sem önmagam, sem pedig megbízóim előtt ne mocskolódjék.” De a megbízókat is kész szemrehányással illetni, amikor tisztába jön vele, hogy őt is figyelik, méghozzá az analfabéta Mária. „Az áruló fölé is árulót tesztek (…)? Mégpedig egy… cselédet? A besúgó besúgóját?” Emez abszurd helyzetről, az „árulás az árulásban” groteszk voltáról írta – lassan negyven éve már – Szakolczay Lajos: ez kapcsolja a korai hitvita Erdélyét „ellentmondásos korunkhoz” abban a tekintetben, hogy a megalkuvás, a hatalomnak való behódolás lehet-e követendő példa. Pár évvel később Sütő András alkotása, a Csillag a máglyán (1974) a totális diktatúra helyzetrajzát szintén a reformáció korába viszi, amikor „a följelentők száma légiónyi”, amikor „a falak is besúgók”, amikor „még a templomok is alá vannak ásva a besúgók patkányjárataival”. A tragikum itt nem a kettős játékra való képtelenségből fakad, hanem abból, hogy a hatalom alsórendű, ám hű kiszolgálója, jelesül az inkvizíció vallatójának tűzmestere éppúgy a följelentettek közé kerül, mint Kálvin János és Szervét Mihály. „…Oda jutott az ember, hogy nem lakhat a véleményével egy fedél alatt” – összegez a tűzmester felesége, de azt is ő mondja ki, az ura véleményét közvetítve, hogy a följelentőket (s magát a helyzetet) másként nem lehet megszüntetni, „csak ha megszüntetik a följelentő-hivatalokat”. A harmadik dráma, az újabb időkből, Nádas Péteré, ismét csak a közember nézőpontjából vizsgálja a hatalmi erőszak, mégpedig a Rákosi-diktatúra természetét: a Találkozás (1979) Máriájának visszatérő tapasztalata, hogy a följelentettek kíméletlen testi s lelki megkínzásához megvannak a külön módszereik. Nemcsak az ütés, rúgás, pofozás tartozik hozzá, hanem az is, hogy ketten kegyetlenkednek, a harmadik pedig mint egy kívülálló szemlélődik, készen a tapintatos, „halk” kérdezésre. „De hagyták, vergődjek” – könnyebbül meg a felidézéstől az asszony, mert utólag „nagyon jó mesélni”. És néven nevezni azt az ávóst, aki becsapta, tőrbe csalta, s aki talán azért is hívattatik Kucserának (Kucsera Lajosnak), mert általa a szerző emlékezetbe idézheti 1956 nyaráról Háy Gyula híres publicisztikájának nemszeretem pártfunkcionáriusát.

A másik magyarázat a cím szóösszetételére lehetne nagyon egyszerű is: arra az elbeszélésre támaszkodna, amelyik az újabb irodalmunkból – ó, ennek is már harmincvalahány éve! – elsőként szólaltatta meg egy besúgó hangját, méghozzá úgy, mintha a Főnökével való gyakran mézesmázos beszéd nem a valóságban volna, hanem a jelentés hozná létre, pusztán a szavakkal való játékból, a nyelvben rejlő lehetőségekből származna. Esterházy Péter második kötetének Spionnovellájában a megfigyelés, a lehallgatás, a vallatás és más egyéb hálózati munkák nem mint egy élő-eleven ember ténykedései, hanem mint a nyelv kalandjai jelennek meg. Ezért is csak részben lehet helytálló, amit a szerző monográfusa, Kulcsár Szabó Ernő írt róla, hogy azzal párhuzamosan csökken a varázsa, ahogy elenyésznek megírásának politikai szisztémához kötött feltételei – a Javított kiadással, amely a monográfia után jelent meg, nőtt ez a varázs, mert a Spionnovella a prófécia körébe került, a szerző édesapja besúgói múltjának előrejelzőjévé lett. Innentől kezdve valóban „új poétikai szempontok alapján” lehet olvasni – az írónak aligha az ajánlása, mint inkább a belátása szerint. Amikor „az ún. valóságot” tekinti valóságnak, és nem a nyelvet, ahhoz lesz hű, máskülönben pedig „minden stiláris kérdés… nem nevetséges, hanem mulatságos”. Teszi ezt akkor is, ha véli, „a realista próza nem fekszik” neki, mert hisz „mondathoz szoktam mérni a mondataimat, nem a »valósághoz«; így most nagyon látom a csenevészségüket”. De látja azt is, amit ugyan csak a Harmonia caelestisre vonatkoztat, de több regényét jellemezhetné vele: „mintha… előlem is rejtett tudások volnának” bennük. Aki hosszan tekint az örvénybe, az örvény visszatekint rá – hangzik valahonnan, ebben az életműben is, Nietzsche intése. A besúgásról, a spionlétről való rejtett tudásoknak az „apám, az ügynök” rejthetetlen ténye adott értelmet, kölcsönzött jelentést. Ennek a kölcsönviszonynak a rendkívül árnyalt kibontása önmagában is indokolhatná a spionpróza fogalmának használatát. Az merő látszat viszont, mintha a Javított kiadást magát „spionregény”-nek nevező hírlapi cikk szerzője (Veres András: Az Apa árnyéka: Esterházy Péter spionregénye. Magyar Hírlap, 2002. május 27.) volna a minta – az ő, akár nyilvános, akár titkos követésétől tartózkodnánk. Mert hisz a kritikus maga az író követője.

2. Rejtett tudások, tapasztalatok átadása, az ügynöki múlt feltárása és vállalása – olyan próbatételek, amelyek elé nemcsak a szépprózai írások elbeszélői, hősei, hanem az értekező prózák szerzői is odaállítanák az érintetteket, hogy szabadulhassanak lelki terheiktől, hogy a beszéd vagy az írás révén megkönnyebbülhessenek. Ám a „spion nem vállal el semmit” – értetlenkedik, érdekesnek tartva a tényt Kukorelly Endre második, javított, bővített kiadású Romjának a szerző önéletrajzától is ihletett elbeszélője. A fokozás retorikai eszközét használva előbb furcsának, majd ijesztőnek, végül a legijesztőbbnek tartja, hogy a besúgók „nem állnak elő maguktól”. Hogy ez a felejtés rémisztő jele volna, ahhoz már férhet kétség. Mert lehet, hogy a gyávaságé, s akkor már nem igaz, hogy a „legrémisztőbb a felejtés”. Az értelmező elbeszélő mindenesetre bátor legény, akinek a kitalált kijelentésen túli szavai egyenesen Veres Pétert idéző „sültrealista” módon felelnek meg a hiteles állítás olyan pragmatikai – Searle fogalmazta – feltételeinek, mint az őszinteség, az elkötelezettség vagy a bizonyítási tudása annak, amit mond. Cáfolhatatlan, amit a saját maga számára fölmentést kereső sikeres-híres filmrendezőről felvet, aki szerint „a besúgás élete nagy hőstette” volt. És biztosan őszinte, amikor úgy jellemzi önmagát, mint aki csakis az érzéseiről tud rendesen beszámolni, és ezt nevezi el véleménynek. „Úgy tűnik normálisnak, hogy igazán ugyanaz legyél, mint amit gondolsz – fogalmazza meg az önazonosság követelményét, hogy aztán könnyedén futatott szavait egy meghökkentő tanításhoz kösse –, alakítsd ki a nézetedet, azzal elégedj meg végleg, máséval meg ennek megfelelően elégedetlenkedj a végtelenségig.” Legfeljebb önleleplezésre alkalmas parancsolat az ilyen – a kötetben, a jegyzetek is bizonyíthatják, a megszegésére több a példa, mint a követésére. Szóljon bár, Robert Conquest könyvének címét követve, a Nagy Terrorról, a „komonizmus történetének” koncentrációs táborairól, Gulag-szigetcsoportjáról, a koncepciós perekről, a csisztkákról, az úgynevezett tisztogatásokról, az irgalmatlan megtorlásokról, a tömeges kivégzésekről – számadatokkal érzékeltetve a rettenetet, az erőszak mértékét. Úgy járva el, mint aki nem tesz különbséget a diktatúra két formája, a fasizmus és a kommunizmus között.

Vagyis e tekintetben épp ellenkező módon, mint ahogy a szövegben elismerően említett Nádas Péter-esszé, a besúgói létről szóló úgymond „egyetlen tisztázó írás”, a Szegény, szegény Sascha Andersonunk teszi, a két rendszer azonosítását logikai és történeti szempontból tarthatatlannak, morálisan pedig igen veszélyesnek állítva. Csakhogy az összehasonlítás nem az embertelenség, az erőszak foka, mértéke alapján történik, hanem hogy a fasizmus a „nemzeti önzés ideológiájára” épített, a kommunizmus viszont „az emberi egyenlőségére”, ami az utóbbinak mintha még dicsőségére is vált volna vagy válhatna. Az azonosítás árán senki sem térhet ki „a saját morális és esztétikai igényessége elől” – figyelmeztet az esszé, miután a szocialista állammal szembeforduló, közben pedig a saját szembefordulását, nem utolsósorban pedig az általa szervezett és irányított csoportot is titokban leleplező Sascha Andersonnal kapcsolatban úgy vélekedett, az áruló ügynök leleplezése nem ad reményt semmiféle „erkölcsi megnemesedésre”. De tán erkölcsi romláshoz sem vezet – reménykedhetnénk, nem félve annyira, mint az esszéíró, az „egyértelmű erkölcsi ítélettől”, de nem nyereségként könyvelve el azt sem, hogy „valamelyest beleláthatunk azoknak a rendszereknek a működési elveibe, amelyeket a mi erkölcsi és financiális hozzájárulásunkkal tartanak fönn”. A szocializmus idején „valamennyien elsajátítottuk a személyes erkölcsöt relativizáló pragmatikus gondolkodás alapelemeit” – szól a feddés, mintha mindegy is volna, megfigyelők vagy megfigyeltek, kínzók vagy megkínzottak, árulók vagy áldozatok voltunk-e. Az a sajátos élet- vagy inkább létszemlélet fogalmazódik meg itt is, ami egy korai novellában, a Homokpadban így hangzott: „Aki járatos a bűnben, a romlottságban, a hazugságban, az szeretetre méltóbb, mert jobban eligazodik az érzelmek zűrzavarában, mint az, aki erényt, tisztaságot és igazságot hirdet, és nincs fogalma a zűrzavarról, amelyet puszta létével felidézett.” Nem szegény, hanem szeretni való hát Saschánk, de hogy a róla szóló Nádas-írás a halhatatlanság fényébe vonható-e, mint Balassa Péter tette vele, az esetleg bizonytalan. A monográfus szerint „az esszé elevensége nem addig marad fenn, amíg emlékezünk a 20. század totalizmusaira és az ezekhez asszisztáló »koegzisztens« nyugati demokráciák jaltai »Szent Szövetségére« (mert akkor rövid életű lenne), hanem addig, amíg emlékezünk – Shakespeare-re és Csehovra…” Ezt a messze- és nagyralátó tekintetet közelebb hozva azokhoz a hírlapi vitákig, amelyek a volt miniszterelnök, Medgyessy Péter ügynök voltának leleplezése körül támadtak, Eörsi Istvánnal érthetünk egyet, aki viszont Kis Jánosra hivatkozott egyetértően: Nádas megalkotta „a politika és az erkölcs szétválasztásának tézisét” (Morál és politika. Élet és Irodalom, 2003. január 17.).

Elgondolkodtató, hogy a pragmatikus felfogásra, így az erkölcs relatív voltára vonatkozó passzusokkal szinte teljesen egyezik Kukorelly véleménye. Az ítélkezéstől tartózkodó, akárcsak Nádas, maga is ítélkezik, azt erősítve, mintha az ember már ab ovo, a megszületésével, a puszta létével bűnös lenne. Szójátékos kedvében mondogatja, ki mennyit csinált, semmit, keveset, alig ezt-azt, ha sokat is, nem eleget, és így tovább, addig a vádló kijelentésig, hogy „akik csak úgy, miközben reggel szépen fölkeltek, este nyugodt szívvel lefeküdtek, mintegy mellékfoglalkozásban legitimálták a rendszert. Álmukban is, azzal, hogy egy levegőt szívtak vele.” Magára veszi a szocialista világ bűneit: versei megjelentetése miatt ő sem volt kivétel. Aki él, az mind legitimál – préselhetné egy aforizma gyémántfoglalatába érzéseit, hogy aztán a publicisztikákból ismerős intésekre szánja el magát, mondván, „hát ne nagyon ugassunk, minden komcsizó, kádározó-aczélozó” magán kezdje az önvizsgálatot. Ritka pillanat következik, a beismerésé, netán az annyit gúnyolt műfajé, az ötvenes évekbeli önkritikáé: amit mondott, bizonytalanul bár, de „kissé soknak” véli. „Nyilván sok – toldja meg, egyetértésünkkel –, túl nagy szavak túlzottan kis helyen.” Ahol megférnek azért – csak az fér nehezen össze velük, hogy a besúgásról mint árulásról, mint „az európai kultúra legfőbb bűnéről” mégis beszélni akar. Beszél ő maga, és beszéltet, a dokumentumokat bírja szóra, és beszéltetne, beszédre bírná a hallgató spicliket. „Ha nyilvánosságra hozza, neki jobb, egy kisajtót biztosan kinyit, rosszul teszi, ha nem” – fejtegeti, gombolyítva a szálakat, hogy itt egy író, amott, a jegyzetekben többek köré fonja őket. Akárcsak Esterházy, ő is Tar Sándort nevezi meg előbb, a (szöveg)összefüggésből adódóan sajnálkozva az elmaradt számvetés miatt. A többiektől, az azonosított besúgóitól ezt sem várja el. A Horváth Gyula fedőnevű Kántor Zsoltot, a Foktőiként jelentő Rigó Lászlót, a Havasi Zoltánként szerepeltetett Szokolay Zoltánt és a Sziklai Barnaként beszervezett Szekeres Lászlót egy kalap alá veszi, „pár nyirkos tenyerű, rímes verseket írogató emberként” azonosítja őket. Ki tudja, tán kedvezőbb a megítélésük, ha a tenyerük száraz, és szabad versek hívei, s ha a megfigyelt személyükkel együtt vallják, nem kényszer hatására persze, ám rögeszmésen, hogy „a metaforikus beszéd elfed”. A konkrét költészet helyett a konkrét tények elkötelezettje a fedőnevek másik nagy azonosítója, a Csoóri Sándor és a politikai rendőrség ügynökei alcímű kötet, a Szellem a célkeresztben szerzője, Kiszely Gábor is. Hosszú lenne a névsor, a szegedi Annus Józseftől kezdve a miskolci Horpácsi Sándoron, az egri Sándor Andráson át a debreceni Taar Ferencig és persze számos pesti illetékesig annak szemléltetésére, ki mindenki író, irodalmár került-kényszerült szolgálni a hálózat fogságában. A Kádár-korszak nyilvánosságának szerkezetével együtt a művelődéspolitika irányításának taktikája tárulkozik fel a könyv lapjain. A szerző járatossága, tényfeltáró szorgalma vitathatatlan. Ami viszont vitán aluli, ami minősíthetetlen, az a tények tálalása. Mint aki a gondosan elkészített ételhez mosatlan evőeszközöket, koszos abroszt terít – a beszéd kocsmasarki, az indulat malomalji. Például amikor „egy Szirmai István nevű emésztőgödörben honos lelket” emleget, vagy amikor arról szól, ki mindenkivel dolgozott együtt a hatalom: „Így mindenekelőtt olyan erkölcsi nihilistákkal, mint Rényi Péter, E. Fehér Pál, Pándi Pál, a benne folyvást felfakadó gyűlöletbe elég korán belefúló Mesterházi Lajos, a náciból ajzott kommunistává vedlett tetemfetisiszta Király István és még megannyi, a pártfüttyre a szellemi gázkamrák vasajtait mohón lihegve szélesre táró spirituális bacilusgazda.” Túl emez alpári stíluson, akár feltárulkoznak a besúgók, akár nem – már pusztán a nevük szerepeltetésének lehet egy ritkán emlegetett vonatkozása, mégpedig az, amiről Gyarmati György ír a Megfigyelők és megfigyeltek – társadalomtörténeti nézőpontból című dolgozatában (Bárka, 2008/6.). Kifogásai közt a legátfogóbb, hogy a „média-történészkedés” miatt erősödhet a torzkép: az ügynökök voltak a letűnt rendszer kulcsfigurái, szemben a diktatúra politikai vezérkarával, a pártelit tagjaival. Aztán, hogy még a közelmúlt feltárása is a társadalmi szegregáció eszközévé válik, a többségnek, a munkás- és paraszttömegeknek a nemzet históriájába való integrálása – paradox módon – azért késik, mert az értelmiség saját maga ügynökvoltával van elfoglalva. Holott – meglepő állítása ez Gyarmatinak – „a társadalom döntő többségét kitevő nem diplomás státusúak körében sem volt sokkal kisebb intenzitású »az alsóbb néposztályok« besúgókkal való behálózottsága, mint a rendszer regnálásának évtizedei alatt mindvégig »gyanús« értelmiségi szférában”.

3. Az értelmiség, ezen belül az írók spicli voltát bolygatni – eszerint önmagában már ez ártó elkülönítést jelent. Hát még ha azzal a szemlélettel párosul, amelyik a hatalom – láttuk – legitimálói körét kiszélesítve szinte az ügynökök, besúgók társaiként siet megnevezni bizonyos kanonizált alkotókat. Hogy más módon ugyan, de ők is a diktatúra kiszolgálói voltak. Kegyeltek, azaz kegyencek. Társtettesek inkább, mintsem társutasok. A titkos megbízottak jelentései mellé emelni az ő nyilatkozataikat, műveik részleteit – a szövegösszefüggés óhatatlanul is összekapcsolja a személyeket. Esetleg – jóakaratú feltételezés – nem a szerzők szándékából, „csak” a nyelv természete szerint. Ha a nyelv arra való, hogy szavak és tárgyak közötti kapcsolatoknak, stílusnak vagy identitásnak adjon hangot, akkor a besúgói beszámolóhoz társított versszakasz, novellabetét közel hozza egymáshoz a két megnyilatkozót, identitásuk rokonságát sejteti. Ha a nyelv – mint Winnicott állítja – „tranzicionális tárgy”, akkor a helyét keresve nem állapítható meg más, mint hogy nincs sem itt, sem ott, sem saját mindenható ellenőrzésem alatt, sem pedig az énemtől független, természetes erők tartományában. Mindez, a tranzicionális természet az ironikus kettősség felé mutat – az előbbi szövegkörnyezet megteremtőinek nem muszáj tehát kurrogniuk, rikogatniuk, mint Nagy László Menyegzője lakodalmi sokaságának, hogy „Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nemcsak én, húzd!”, a kurvaság gyanúja mintegy magától felmerül.

Mind Kiszely Gábor, mind Kukorelly Endre tesz is róla, hogy a gyanú erősödjék – ha az előbbi nemcsak a rágalmazás műfajában lelné örömét, hanem, mint az utóbbi, az ironikus beszédben is, akkor akár szerzőpárosnak is elmennének. Főleg annak alapján, ahogy – a Romból emelve ki – a „nép-nemzetiek emblematikus-karizmatikus vezéreinek” alakját láttatják: elsősorban is Németh Lászlót és Illyés Gyulát, de Veres Pétert és Tamási Áront nemkülönben. Az utóbbi kettőt (a gőgös fölénnyel elintézett Keresztury Dezsővel együtt) főleg a Szellem a célkeresztben szerzője. Veres Pétert például úgy, mint akit 1956 után olyannyira gyötör a „szereplési lehetőség”, hogy leveleket írogat Aczél Györgynek, hízeleg neki, igaz, nem úgy, mint Rákosiéknak, mert nekik „kissé vaskosabban kellett dürrögni”. Általában pedig ezt a jellemzést adja az íróról: „lépten-nyomon »csak az igazság kedvéért« zsidózó nagylöttyös »ridegmagyar«”. A „nem tudja tán, de kölcsönzi” alapon használt, Karinthytól származó jelző ékesíti aztán a Tamásiról szóló tömörítését is: nagylöttyös „irománynak” nevezi azt a Szellem és tisztesség című cikkét, amelyben szerinte „ország-világ színe előtt” megtagadta az 1956-os forradalmat „valamennyi vívmányával egyetemben”, és amely túltesz még a Gond és hitvallás „dagályosságán” is. Hogy ez a hitvallás, az Írószövetség 1956. december végi közgyűlésén csaknem egyhangúlag elfogadott kiáltvány a legbátrabb kiállás, a leghatározottabb közös állásfoglalás a forradalom mellett – ez Kiszelyt csakúgy nem befolyásolja ítélkezésében, mint ahogy az sem, hogy az egyszemélyi szerzőséget, mit ad isten, még a politikai rendőrség is vitatta annak idején. A Szellem és tisztesség olvasata is merő elfogultság műve – miért tagadná meg a forradalmat és vele önmagát az, aki így összegez: „tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között is józanságra törekedve, de előttem is kétséges, hogy mindenben jól”? Az viszont rejtély, hogy kinek a kórisméje alapján állapíttatott és fogalmaztatott meg, stiláris szempontból is kétségesen, hogy Tamási „személyiségét egyre jobban kezdte ki a káros szenvedély függőségébe való menekülés”, ami miatt „mind kiszámíthatatlanabbá” vált. A kortársi emlékezet nem rögzítette a függőség nyomait – valószínű hát, hogy maga a történész a diagnoszta. Művek helyett az elmék elemzője. Hivatottnak érzi magát közölni Németh Lászlóról is, hogy „monománia gyötörte”. Hogy „a fázisos hipochondria is sanyargatta”, és „tartós rohamai közepette üldözöttségi gyötrelmeiben gyakorta készült halni”. Máskülönben pedig mindössze két életrajzi tényt ragad ki – Kukorelly a társa, mert ő szintén ezeket. Az 1957-ben kapott és elfogadott Kossuth-díjat és az 1959-es szovjetunióbeli látogatást. Az eltérés most csak annyi, hogy az egyikük a Moszkvában elhangzott pohárköszöntőt ismerteti, másikuk pedig a kinti élmények nyomán íródott vígjátékot, Az utazást. A lényeges különbség Illyés személyének és szerepének megítélésében mutatkozik közöttük. Kiszely őt is diagnosztizálja előbb, „gyakorta súlyos depresszióra hajlónak” tartja, majd egy 1960-ban adott nyilatkozata miatt marasztalja el, mondván, „jószerével fel sem méri, miként forgatható ki”, mármint a párt által, amit mond. Egyébként nincs baja vele, miként Németh Lászlóval sem, hiszen a forradalmat egyikük sem tagadja meg soha „az elvárt módon” – s ez elég a méltányossághoz. Ha még a műveik méltatására is szán teret, akkor talán nem merül föl: a könyv miért követi azt a módszert, hogy hősét, Csoóri Sándort emelve, másokat aláz.

Mint aki az arányokon akarna igazítani: a Rom szarkazmusra hajló értekezője éppen Illyést csepüli a legkitartóbban. Ő a fixa ideája, kórossá nőve. Németh Lászlóval szemben enyhébben rögeszmés. A tárgyilagosság igénye nélkül, azaz igénytelenül író-bíró: a régóta ismert vádakat hangoztatja, a védelem évtizedes érveit viszont meg sem hallja. Egyébként másképp tárgyalná a „kínos vállalkozások” között az ’57-es Kossuth-díj ügyét, csak lenne mersze tán latolgatni, ki alkudott meg jobban, a díjazó hatalom-e vagy a díjazottak. Ha az utóbbiak, akkor mind gyáva hitvány-e, Borsos Miklóstól, Fülep Lajostól kezdve Kodály Zoltánon és Medgyessy Ferencen, Molnár Antalon át Szabó Lőrincig. A körülmények tisztázásakor pedig Kukorelly is felvetné netán, amit Kiszely, hogy a díj összegét tüstént a hódmezővásárhelyi iskolának, ahol tíz évvel korábban taníthatott, adományozta, csakhogy ezt a tényt a hírközlők nem verték nagydobra. A vígjáték dolgában a bírói lelkiismeret feltehetné, hogy vajon egy életmű súlyát, jelentőségét a legkevésbé értékes alkotásokkal kell-e mérni – s ha Az utazás mélypont, akkor örüljön a bíró, mert megadatott számára (egy, a metaforikus beszédet igencsak kedvelő költővel szólva) „a mélypont ünnepélye”? Illyés aztán, az ideák közül a fixa: a Gömbös Gyula-féle ’35-ös „fogadás” levese ismét, Kukorelly által fölmelegítve, s a költő nyakába öntve. Pedig nem fogadás volt, hanem találkozás, nem Gömbösnél, hanem Zilahy Lajosnál – és lehetne folytatni, de hiszen minek, ha hiábavalónak bizonyult annyi mindenkinek, történésznek, irodalmárnak az igyekezete: kiemelni „az eseményt a történelmi pletykák és ellenőrizhetetlen mendemondák világából”. Eme szándék megfogalmazója már nagyon régen, 1972 óta várhatta, hogy hallgassanak el a mendemondók, és hallgattassanak meg az olyan tanulmányok is, mint az övé, Lackó Miklósé, akinek csak az vethető a szemére, hogy a Válságok – választások című könyvében Az Új Szellemi Front történetéhez csaknem százhúsz lapon keresztül szolgáltatta az adalékokat. Márpedig más munkáját ekkora terjedelemben elolvasni fáradságos mulatság. Akkor inkább a pletyka. S a megvetése, kigúnyolása annak az illúziónak, amely – szintén Lackó szerint – a népi írók jó részét mozgatta: „az íróknak, általában a szellem embereinek a közvéleményre gyakorolt hatása – legalábbis potenciálisan – nagyobb, mint a »világi hatalomé«; a kormány reformmozgalmába kapcsolódva nem ők válnak a kormány és az úri középosztály eszközeivé, hanem megfordítva: az írók szellemi mozgalma szerez irányító befolyást a középosztályi közvélemény és a »világi hatalom« felett.” És ez az illúzió a Kádár-korszakban is, igen – megváltozott szereplőkkel. Gömbös után „a czéllal szentesített kvaterkázás”, tudni, „mikor, hol, mit, miért és kivel szükséges egyeztetni – és vacsorázni”, „azért ismernek el ezt-azt a fennállóból, hogy ezt-azt kijárhassanak”? De mit járt ki magának Illyés? Hogy a forradalom leverése után csak öt esztendővel jelenhessen meg a címében is beszédes Új versek? Hogy ne mutassák be se a pályázaton nyertes Malom a Sédent, se a Kegyencet, vagy ha igen, akkor Párizsban előbb? Hogy évtizedig álljon a raktárakban a Szellem és erőszak? Ám igaz lehet, hogy kijárt valamit. Kijárta a műveivel, esszéivel, tanulmányaival, aztán a nyilatkozataival inkább, mintsem a költeményeivel vagy a drámáival, hogy különböző nemzedékek seregestül kezdtek kijárni – Erdélybe főként. Akkortájt is, 1974 júliusa és 1982 szeptembere közt, amikor a Rom szerzője – ő maga dicsekszik vele – nyolc alkalommal járt a Szovjetunióban. Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne – ki Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, ki Moszkvában vagy Szuhumiban próbálkozik. Ott van, végül, az „önjelölés”, az önérdek-érvényesítés vádja. A karrierépítésé. Nyilván amikor az alkotó magasabb helyre képzeli magát, mint amilyen magasan a művei vannak, a maguk esztétikai értékük szerint. Kukorelly Endre egyik – megjelenését tekintve igen friss – írásában ismét Illyést veszi példának, aki ezek szerint hiába jegyezte föl az egyik halotti búcsúztató beszéde margójára, hogy „Életmű vitatársa életmű”. Az Érv, érvény, kovász, érvényesülés című glossza szerzője (a címet a tartalommutatóban kiegészíti azzal, hogy „felfortyanó harag”, lásd Magyar Lettre, 2008/9.) úgy látja, „szórakoztató olvasmány volna a magyar írók összehasonlító karriertörténetei Janus Pannoniustól Illyés Gyuláig, aki e téren simán lepipálná az összes »mai« író-költő alakjából egybegyúrt Gólemet”. Olyan vélekedés ez, amelyik kikövetelne egy merész replikát, madártani példálózásút: bagoly mondja verébnek, nagyfejű. Mert hogy ki pipál le kit, annak alakjára Elek Tibor háta mögé bújva bátorkodnánk rámutatni. A Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) című esszéjében ő számolt be róla, hogy három kötetben, CD-n megjelent a Magyarország irodalmi névjegye. Az első lemez, az öt klasszikus és öt kortárs költőt bemutató, magyar, angol és német nyelven, a második, az egy klasszikus, egy modern és egy kortárs költőt szerepeltető, tizenöt európai nyelven, valamint a harmadik, a hatvanhat kortárs írót, költőt felvonultató, huszonkét európai nyelven. Szórakoztató olvasmány volna egy kurta okfejtés, tudományos magyarázat: a második kötetben miért Petőfi, József Attila és Kukorelly Endre alkot egy költőtriászt, miért éppen K. E. a kortárs költészet képviselője, s ráadásul miért éppen őrá bízták a harmadik kötet válogatását. Hogy Illyés Gyula versei sehol sem – az szinte már magától értetődő, magától Kukorellytől. Kevésbé, hogy az állami támogatással megjelent kötetek elfogadhatatlanul elfogult szerkesztési elveit az irodalmi nyilvánosság nem vitatta. Nem volt tiltakozás, aláírásgyűjtés, egy KB, azaz egy Kanonizációs Bizottság létrehozásának követelése, mint Wass Albert ügyében. Ki tudja pedig, melyik a nagyobb karrier, egy ország irodalmi névjegyének lenni életünkben, vagy szoborként állni, halálunkban. Hangzónak lenni, Európában, vagy némának, itthon.

4. Gyanús lehet: messzire kanyarodtunk az állambiztonsági munka területeitől. Pedig most jutottunk igazán közel hozzájuk, mégpedig az alkalmazott technikákhoz, közöttük is ahhoz az operatív eszközhöz, amely a politikai rendőrség tananyagában a „bomlasztás, lejáratás és elszigetelés” címszó alatt szerepel. Mert amit a Magyarország irodalmi névjegye szerkesztői véghezvittek, az nem titkos megbízatás teljesítése természetesen, az nem ügynökmunka persze, ám aknamunka, amennyiben lejáratja, elszigeteli („kirekeszti”) azokat az alkotókat, akik mert nem az ízlésük, értékrendjük szerint valóak, nem is jutnak szóhoz a lemezeken. És bomlasztja az irodalomnak mind az olvasói közmegegyezésen, mind az alkotók szolidaritásán alapuló egységét. Elek Tibor tanulmányának címe, a „darabokra szaggattatott” azt fejezi ki, bibliai szóval, ami a titkosszolgálatok nyelvén „ellentétszítási” feladatnak neveztetik.

S hogy csak ennek az egy operatív eszköznek mennyire sokféle használata lehet, sejtetheti Csurka István Az esztéta című kötete is. De a mű másként is tanúságul és tanulságul szolgálhat. Arra, példának okáért, hogy nem azért szerepelteti a besúgókkal egy szövegkörnyezetben a magyar irodalom olyan klasszikusait, mint Illyés Gyula, Németh László vagy Vas István és Déry Tibor, mert rossz hírüket akarná kelteni, lejáratni vágyná őket. Pedig a tárgyalási alap itt is: a vacsorák Aczéllal. Mégis, inkább csak dicséri őket. Lenyűgözően műveltnek, finom, elegáns embernek tartja az egyiket (Vast), szintén lenyűgözően kedvesnek, udvariasnak a másikat, még ha hozzáteszi is, a magyar állam is segítette, hogy az ölébe hulljon „a nagy nemzetközi elismerés” (Dérynek). A harmadik úgy szerepel, mint aki „világéletében baloldali volt és népi”, s akit nyomaszthatott József Attila emléke, de az is, hogy valamikor beleírta az egyik versébe a „fasiszta kommunizmus” jelzős szerkezetet, csak az elvtársai kihúzatták vele (Illyés). A negyedikről azt írja, hogy őt „találta legkiszolgáltatottabban” a vacsorás viszony, ám ha ennek is köszönhetően elkezdődött életművének kiadása, darabjainak játszása, akkor ez „önmagában véve is nemzeti nyereség volt”.

És itt érdemesnek látszik megállni s töprengeni a történészek, politológusok felvetette kérdésen: vajon ami a diktatúra idején bomlasztásnak számított, az a demokráciában lehet-e kohéziós erő, összetartó szerepű? Nemzeti ügyek, események hitelének és tekintélyének egykori lerontása az idők, a rendszer változásával hogyan ítéltetik meg? Von-e dicsfényt az „elkövető” alakja köré, s aki egykor romboló volt, az ma építőnek számít, a szégyen dicsőségnek? Három eset köthetné le hosszabban a figyelmünket, tehetné próbára ítélőerőnket. A háromból kettő azzal függ össze, amit a politikai rendőrség működését, a pártállam és a belügy kapcsolatát felvázoló könyv, Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián közös kötete, az Elhallgatott múlt a Szélsőbaloldali társaság – Imre Katalin és körének megfigyelése címmel tárgyal. A szereplők: Dalos György, illetve Nyerges András. Az előbbi ortodox kommunista, szektás voltára egy 1967 nyarán írt, a Revizionizmus humanista maszkja című tanulmányát hozza fel a kötet, idézve belőle azt a részt, ahol az 1963-as kegyelmi rendeletről, a Haynauénál véresebb terror időszakának mintegy nyilvánossá tett lezárásáról úgy vélekedett, hogy a rendelet „kihívás volt a kommunistákkal szemben, humanizmus volt a nép ellenségei számára. Revizionista támadás volt a humanizmus szocialista értékelése ellen.” Ha máshonnan nem, az épp a rendszerváltoztatás évében megjelent Hosszú menetelés, rövid tanfolyam című kötetéből tudható, hogyan ítélte meg tegnapi ítélkező önmagát, aki nemcsak hogy ellenforradalomnak minősítette 1956-ot, de még a rá következő megtorlásokat, a rájuk „szánt” időt is kevesellte. A vallomástevő a tanulmányt mint szellemi munkássága „alig kommentálható mélypontját” tartja számon, ám hogy innen milyen belátások árán, milyen intellektuális-morális vergődések során lehet feljutni a forradalom elismeréséig – ennek érzékeltetése helyett inkább deklarációkkal szolgál. Úgy látja, például, hogy a kegyelmi rendelettel kapcsolatos véleményét, állítását maga a megváltozott helyzet tette nevetségessé. Egy rendszer büntetőpolitikáját azért támadta, „amiért a legkevésbé volt támadható: azért, hogy az államnak, félelme múltán, kegyetlensége is alábbhagyott”. Nyerges András számvetése – lehet, el is készítette – részletezőbbnek, módszeresebbnek és töredelmesebbnek képzelhető el. Hiszen ő – az egyik ügynöki jelentés értékelése szerint – „meglehetős elvi alapon és fanatikusan” kapcsolódott ahhoz az Imre Katalinhoz, akiről és akinek a megszállottan szélsőbalos köréről a belügy úgy is megpróbálta leválasztani, hogy előbb, külföldi útja előtt, „védelmi eligazításban” részesítette, majd fokozatos szoktatással próbálta bevonni a hálózati munkába. Spionná nevelték volna, s bár a baráti társasága volt, hogy gyanút fogott, beszervezése mégsem sikerült. Ellenállt – s ennek az ellenállásnak a feszültsége éppúgy kíváncsiságot ébreszthet utóbb, mint a belügy kudarcáé. Hogy viselte el a sikertelen próbálkozást az utóbbi? S hogy az előbbi, megtudván, patrónája, mestere, Imre Katalin a Köztársaság kikiáltásának napján, 1989. október 23-án mintegy tiltakozásul önkezével vetett véget életének? Úgy gyászolta-e, hogy egyben búcsúzott egykori önmagától is? Attól, akit az irodalomtörténész-nő, verseinek a Tűztánc antológiába szerkesztője – egy bizonyára irodalomértő besúgó jelentése szerint – azért is dicsért, mert „hogy milyen kitűnő tanulmányt írt a népies mozgalom kezdeteiről: a tanulmány leleplezi, világosan, tényekkel félreérthetetlenül bebizonyítja, hogy a népiesek ideológiája már induláskor hozzákötődött mindenféle fasizmushoz”. Mindezért a szerkesztőnő a mai írásait is méltathatná – dicsérik helyette mások. A pályaív töretlen, magasba szárnyaló: az esszék, glosszák, tanulmányok úgy bontják színre a magyar irodalmat, hogy a „népiesekére” mindig csak sötétség borul. Igaz, a szocialista realista írók és alkotások sem pompáznak a szivárvány színeiben – mert a színre bontás itt még nem történt meg. Mintha a magyar irodalmat más égbolt takarná: a Horthy-korszak s annak jobboldali része kilátszik alóla, a baloldali már nem, később sem. Mintha a magyar történelemnek igazából nem is lett volna egy Rákosi-, illetve egy Kádár-korszaka. Fasizmus volt, mindenféle – kommunizmus nem, semmiféle. Dalos és Nyerges belügyi históriájához képest a harmadik, Kálmán C. Györgyé elenyésző jelentőségű, epizódszerepű. A hivatkozott könyv nem is velük egy sorban veti fel, hanem egy másik fejezetben. Ennek címe: Március 15. az állambiztonság célkeresztjében, és tárgyalja-dokumentálja, hogy a Kádár-rendszer, úgy a hatvanas évek legvégétől egészen a rendszerváltoztatásig, miképpen, milyen eszközökkel próbálta megakadályozni: március 15-e valóban a nemzet ünnepe legyen, a szabadságvágy kinyilvánításának alkalma. A veszély, a szimatolt, „a nacionalizmus feléledéséé”. Az 1972-es jelentések szerint Dalos Györgyéket, Haraszti Miklósékat is zavarták az akkori megemlékezések, ünneplések, „nacionalistának” tartották ezeket, mint ahogy az egy másik társaságba tartozó Kálmán C. György is, aki úgy igyekezett véleményének hangot adni, Fábri Péterrel és másokkal együtt, hogy amikor az engedély nélkül ünneplő tömeg a Himnusz éneklésébe fogott, ők az Internacionálét kezdték zengeni, miután hiába szegezték a tüntető ifjaknak a kérdést: „tulajdonképpen mit akartok?”.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben