×

Sétám egy réges-régi kert emlékében; Ó, ti vivátos kezdetek! Minden már előre emlék…; Szőke akt

Dobai Péter

2009 // 05
Sétám egy réges-régi kert

emlékében
Szmola Adriennek

„Per esserci anche quando non ci siete!”
„Ott lenni akkor is, amikor nem vagytok ott!”

Szélcsendben megsemmisülnek a zászlók,
a temetőket gyászolják az üres zászlórudak.
A múltak ismeretlenek lesznek lassan,
s mind ismerősebbek a jövők…
A lombok csendesek, a virágok színtelenek.
Emlékszel még, hogy itt lengett egy leánnyal
a hinta? Most nincs hinta, nincs, aki lengje…
S lám, mégis jön, jövel valaki szembe!
Ő az! Ki feledné? Magdolna kisasszony!
Szólítom: „Ó, Magdolna kisasszony, ugyan
hogyan került vissza ebbe a régi kertbe?
És egyáltalán, már megbocsásson, ez a platánfa
már nincsen! Hogyan jött vissza, kedves Magdolna,
ebbe a régen elmúlt, letelt évbe? Vagy visszatértek
mind a fák is, és színük a virágoknak újra élettüzet
fogott? Avagy az egész élet csak emlék, mint a kisasszony?”
Mademoiselle Magdolna megválaszolja félve feltett
kérdésemet: „Igen, az a hinta… lengés közben magasra
fölcsapódott szoknya… és a fák… a virágok,
a naptár… Másik év ez, de egyszer újra elkezdődhet!
Úgy jöttem én ide, uram, hogy el se mentem.”


Ó, ti vivátos kezdetek!

Minden már előre emlék…
„Régen is lesz majd.”

David Finch, New Orleans,

Louisiana, Gulf of Mexico, USA

Megy lefelé, le délre az egész vidéket vezérlő,
a tájat tájoló Duna, nagyságos, fénykoronás
folyam – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Árad, áramlik, hogy három öl magas
ősnádasok vadonján áthatolva
messzi, alpesi északról özönlő vizét
a tenger mély, örvényes ölének a deltában megadja.
Lám, megyek én is lefelé, le,
a régi partoktól félre – mintha a nagy, útra kelt víztől félve –
olyan ösvényen, melyről nincs emlékem,
melynek képét nem őrzöm, nem rejtem szívemben,
s mely semmi boldog, nemes cél iránt
nem vezet tovább. Én vezetem ezt az ismeretlen
ösvényt: tékozolt múltakba visszafelé, miközben
előre ballagok ifjú útjaim régi, eltűnt nyomán – – – –
Elnézem a töltésre, a gátpartra kivont csónakok,
ladikok, uszályroncsok temetőjét… Ó, mennyi kikötő,
rév, rakpart létezik a Duna mentén, hol sok jégtörő,
vontatóhajó – valaha frissen festve – kikötött rakodásra
sínen futó daruk alatt, s valahonnan tangóharmonika
szólt, és a távol kamaszkorból szól, hív, szólít még ma is – – –
Csend van pedig. Kedves David: Bizony, majd lesz
végleges régen is!
Most illik elfogadni azt, ami nincsen.
Nincs hívás, nincs kiáltás, mint a dúlt, hősi kezdetekben…
Leányok nem énekelnek… Táncukban, futásukban
fent a hegygerincen: font copfok, fonatok nem röpdösnek,
de egy sem őszült meg bennem,
fényhajukra életfogytiglan emlékezem!
Nincs kört járó leánykoszorú, de koszorú szerte sok van…
Képzelődöm: milyen lehet szálmagunkban följutni,
föl a Matterhorn csúcsára, felhők nappali éjszakájába,
ködbe, gyilokjáró, jég-vértes gleccserösvényeken,
és onnan leszédülni, alázuhanni – szívünkben
első, kezdő társunk emlékével –
az utolsó lélegzettel,
ami már nem kell – – –

Szőke akt
Marcel Gromaire olajtűz festménye

(Párizs, Musée National d’Art Moderne)

Eleven automata fegyver ez a ragadozó,
szálmagas, lángoló, deli leánytest, ez a támadó,
vakmerőn merész, mégis védtelen meztelenség!
Hibátlan alakja: ifjú lelkének címeres csatapajzsa.
A szép, éles, fénysugárban fölhevült, hősi, büszke
leányarcot: rejtik, elborítják az előrehullott, súlyos,
szőke, zilált hajfonatok, eltakarják az ádáz szemnyilakat,
s csak alig sejlik át duzzadt ajkának vérvörös vonala – – –
A hosszú, nyúlánk, izmos törzs s a derék sűrű kévéje:
erőteljes, nemes, akár egy vesszőt röpítő íj húrja.
A lávavörös fénynyalábban fürdő verejtékes hasfal
s a lágy dombvonallal rajzolódó mellkas hátrafeszül
a heves, teli tüdőre vett lélegzettől – – –
Öle – húsevő trópusi virágkehely – sötéten tör föl
a telt, dús combívek, a megnyíló combtövek közül.
Csípőjének, farának támadó, erőszakos fiúformája
mintha játszva válna ki – kettőzve szabad lényét! –
felkínálkozó nőneméből!
Tékozló, virágzó, lobogó, mély meztelensége,
dúlt, eltévelyedett, önmagát-szenvedő személyisége:
mintha egy más ottlétet keresne,
akárha máshol, bárhol, csak itt nem lenni szeretne!
A két toluló emlő, a bimbóudvar vöröslő köre,
a bimbók előremeredő virágbibéje, egész vad ősisége:
készenlétben feszül, kihívó tartása vár hasonmására!
Uralhatatlan izgalomba szédült lényegésze:
örvényben forog bele vészes önkívületbe,
önveszejtő, álombeli ölelésbe – – –
Ifjú testének dombjai, végtagjai, nyílásai,
mély hajlatai, ívei, igéző idomai
rejtélyében észreveszem, hogy készen áll örök magányra is,
hisz őbenne tombol ismeretlen társa: mert az álma!
Látom leányságának nagyságát a beteljesült serdülésben,
mely sebezhetetlen tigristest-tökéletességbe emeli
mindazt, ami benne látszólag még emberi…
Érzem, hogy mozdulatlansága: ugrásra kész,
hallom szilaj vérének villi, walküri lüktetését,
magához hívó, gyönyörű tébolyig, dühig dúlt valója olyan,
mintha alig imént
úszta volna át
az Amazonast!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben