×

Szoros betűrend

2. rész

Győri László

2009 // 04
Oskó Csaba akkor járt éppen egyetemre. Nagyobb munkákra vele buszoztam ki a falvakba. Téli napokon hiába fűtött be reggel falusi kollégánk, kezünkbe dermedt a mozdulat. Vettem is két jégeralsót, hosszú, fehér gatyát, nagyon hideg tudott lenni azokban a könyvtáraknak hívott hodályokban. Fél kiló kenyér, egy doboz vagdalt hús volt az ebédünk, s Csaba minden faluban azt kérdezte falusi emberünktől, a tanítónőtől vagy a tanítótól, hogy nem tud-e véletlenül cseresznyepaprikát adni hozzá. Csípett felül, csípett alul, soha olyan sokszor, mint amikor módszertani könyvtáros lehettem. A végén egy kis hosszúkás füzetbe kellett rögzítenünk a látogatást: hány olvasó iratkozott be, mire ügyeljen a kolléga, mit cselekedtünk mi. Dicsértünk és megróttunk mindenkit. Enyhe rovatal járt, ha kevés volt a termelőszövetkezeti tag, ha leltározatlan könyveket találtunk, ha rendetlenségében összevissza hányta föl a könyveket a polcra. Mindig csak enyhe, hiszen alig kaptak érte valamit, hogy követelhettünk volna tőlük lehetetlent, de az is igen szükséges lehetett, mert mind szerényen, szelíden, már-már majdnem főhajtva hallgatta végig a mi ugyanolyan szerény és szelíd pirongatásainkat. A zselici parasztasszony, akinél a könyvtár egyetlen szekrényből állt, a grófi cseléd alázatával egy kiskosár tojást akart a kezembe tolni. Sírás környékezett. Mozsár, a csoportvezető sohasem pirongatott, kedélyes beszélgetésekre használta föl a látogatásokat egy-egy kocsmai féldeci után. A füzet valóságos krónika volt, sok év eseménye torlódott föl benne, s kiolvashattuk belőle, kik jártak előttünk, a régi kollégák nevét. Így találtam meg nem is egyben Ónozó Teri, a nagy mellű Teri, Bella István szerelmének a nevét, aki kaposvári szerelme kedvéért megcsalta az egyetemet, s úgy látszik, amit sohasem hallottam tőle, ő is ebbe a megyei könyvtárba keveredett. Megrezzent a füzet a kezemben, a találkozás metszőpontja világított a szemembe, s én úgy lecsuktam, hogy megfájdult bele. Úgy éreztem, mintha titkot lepleztem volna le, rejtélyt, a zsebemben csörög, Teri ártatlanul cseveg, s nem sejti, eközben mi hallgat bennem, hogy bármelyik pillanatban az asztalra csaphatnám az érmét. Ugyan! Minek rejtegetné? Mind a kettő nyer, akár fej, akár írás.

Wintermantel Ármin finom úriember volt, állítólag nagy bűnei voltak a gazdag somogyi bibliotékák szétverésében, de azt hiszem, nem vagy nem egészen igaz: a raktárban ezrivel, polcszámra álltak a régi, sok száz éves könyvek, érthetetlen, hogy miért hagyta őket leltározatlanul, egykedvűen heverni a mélyben. Fehér köpenyben járt, ami a könyvtárosoknak nagyon is célszerűtlen, ők kéket hordanak, a fehér tábornoki rangot öltött rá: mint Szent László a lovagok közül, ő egy fehér köpennyel emelkedett a kékek fölé. Naponta egyszer fölemelkedett a könyvtár fedélzetére, az első emeletre, mintegy végigjárta a birodalmat, végighúzta tenyerét a polcok szélén, betekintett a folyóirat-olvasóba, megigazított egy-egy könyvet, odaszólt a hangoskodóknak, és ismét alámerült. Mindenkit elvtársnak szólított, az egész országban ez volt az egyetlen könyvtár, ahol nem keresztnevek, hanem elvtársak dolgoztak. Azt beszélték, valamikor a helyi szimfonikus zenekarban hegedült, lehetett benne valami igazság, el-eljárt a hangversenyekre, ilyenkor mindig mást és mást hívott el a jegye párjával, úgy látszik, a feleségét gyakran foglalták el egyéb teendői. Ha párttitkár vagy riporter látogatott hozzá, kedves ember volt, de reggelenként leste, ki mikor érkezik, s hány óra hány percet ír be a jelenléti ívbe. Ha valaki csalt, azonnal lecsapott rá, piros tollal megkérdőjelezte az időpontot, egyszóval jó kis fegyelemre szorított bennünket. Kiütött a ribillió, üvöltözést hallottam, mindenki összehúzta magát, némaságba döbbent az egész ház. A nő, akire rárontott valamiért, hogy azonnal hagyja el a könyvtárat, veheti a munkakönyvét, zokogott, a párttitkárnő pedig elszánt arccal kopogtatott az ajtaján. Megbocsátott. Megkönnyebbültünk, elült az újabb csetepaté. – Még Győri elvtárs sem! – fordult hozzám szigorúan az értekezleten. – Még Győri elvtárs sem viheti haza az írógépet! – Elvittem szombat délután, s hétfőn kora reggel, munkaidő előtt már vissza is tettem a helyére, de a pénzügyes nő, ki tudja, miért, elárult. A Ganz-mávag könyvtárának a vezetője, Oláh Laci bácsi azt mondta: – Itt ez az öreg írógép, vidd haza, írd le a verseidet, majd visszahozod. – Wintermantel elvtárs két napra nem tudta nélkülözni a sok-sok írógép közül azt az egyetlenegyet, igaz, Oláh László Laci bácsi volt, Wintermantel Ármin meg Wintermantel elvtárs – kinek milyen a megszólítása, olyan az erkölcse.

Tájékoztató könyvtáros lettem, a műszaki meg a természettudományok tartoztak hozzám, de az nem sokat számított, mindenki mindenben segített az olvasóknak. Munkánkhoz tartozott az olvasótermi felügyelet is. Egy vékony, sápadt, hamar kopaszodó fiúra lettem figyelmes. Mindennap ott ült a hátsó asztalnál, s egy ósdi zseblámpából való nagyítóval az elé rakott papírcsíkok ákombákomjait silabizálta. A szomszéd fiú, Segesdi Zsolt osztálytársa, barátja volt, már leérettségiztek mind a ketten, Zsolt nem jutott be a pécsi konzervatóriumba, újabb felvételire készült, a nyitott ablakon át hallottuk, amint gordonkázik; a vékony, sápadt fiú, Galambos Gábor a pécsi jogi karra járt, de latin szakra készült, s eközben Gárdonyi Géza titkosírásán törte a fejét az olvasóban. Hetek óta nálunk töltötte a délutánjait. Felugrott, izgatottan odaszólt: – Megvan az E! – és kirohant az előtérbe rágyújtani. – Megvan az A! – mondta fél órával később, s egyetlen délután sifrírozta az ábécé felét. Ismertem azt a tudományos tanulmányt, amely Gárdonyi titkosírásos naplóját elmebeteg zagyvaságnak minősítette, értelmetlen mondatok gyűjteményének, úgyhogy először kételkedve fogadtam a hírt: kifürkészte Gárdonyi titkát, Gárdonyi üdvözli. Mint később kiderült, egy matematikus katonatiszt rátalált a számok nyitjára, a betűkkel azonban nem boldogult, viszont a számok rejtélyét megosztotta Gáborral, ő pedig minden matematikai segédeszköz nélkül, egyetlen csorba nagyítóval kibetűzte a kusza vonalakat. Perre mentek, a bíróság dodonai ítéletet hozott: fele-fele arányban illeti meg őket a felfedezés dicsősége. A könyvet azonban Galambos Gábor fordította le, ami mégiscsak többet nyomott a latban, mint a fél felfedezés. A bíróság valószínűleg jól ítélkezett, a számok ismerete nélkül elveszett volna a tengerben. Hozott a konyhára: felvételi nélkül bekerült a pesti bölcsészkarra, elvégezte a latin szakot, s talán még most is az Akadémiai Kiadó szerkesztője. A Múzeum körúton én köszöntem rá, ő láthatólag nem foglalkozott azzal, hogy mi történik körülötte. Azonnal a közepébe vágott: a magyar vers ritmusának összes szakértőjét kiosztotta, méghozzá egészen aprólékosan, minden tudós megkapta a magáét, gyökeresen új elméleti alapokra helyezte Adyt, Petőfit, József Attilát. Akadémiai doktori disszertációját ellenségei elutasították, egyelőre nem tudom, hogyan kell a magyar verseket ütemezni.

Segesdi Zsolt egy híres színésznő férje, a televízió híradójában is szerepeltek, amikor a színésznő ötvenedik születésnapján sok unszolás után végre megengedte, hogy házastársakká nyilvánítsák őket. A harmadik barát, aki történelmi nevet visel, nem Rákócziét, de éppen ekkora nagyságét, hívjuk hát Rákóczi Ferencnek, a kémiai tanulmányi verseny első helyezettje volt, ma a műszaki egyetem professzora. Kaposváron egyszerre három ilyen barátnak lehettem ismerőse, nem beszélve néhány más emberről, akik később így vagy úgy szintén nevezetessé váltak, főszerkesztőkké, igazgatókká, újságnál, televízióban, múzeumban. A Ménesi úti Eötvös-kollégium jövőbeli igazgatóját még ugyanonnan ismertem, itt is össze-összefutottunk, bejárt a könyvtárba, egy utca járdáját koptattuk. S még most sincs vége a sornak, a gyermeteg álmélkodásnak! Mózsa Örkény a Zorbát fordította, görög költőkkel levelezett, a saját verseivel kevesebb sikere volt, azt hiszem, a türelem, a hit szenvedett benne csorbát. Mással nemigen tudom magyarázni, hogy végül dühös, megkeseredett emberként hagyta el az irodalmat. A színész, aki ma minden héten a televízióban ül, szuszogva kérdez, betoppant egyszer a könyvtárba, hogy értelmiségi klubot szervez, annak idején szólni fog, rám is számít, de mielőtt a klub működni kezdett volna, elhagyta a várost. Nagyobb volt benne a szervezési vágy, mint a színészi; rendező, igazgató lett belőle, televíziós bábu. Lendvai László falusi tanító volt, újságíró barátja, Krúdy Gyula rokona hozta vissza a városba, a mezőgazdasági rovatnál dolgozott, akkora krimigyűjteménye volt, hogy majdnem agyonnyomta. Azzal debütált, hogy egy folytatásos bűnügyi történetet közölt, ami példátlan eset volt, a hírlap helyi szerzőktől nem szokott regényféleségeket megjelentetni, vele kivételt tettek, valószínűleg egy kis tőkéhez akarták juttatni városi életének megkezdéséhez. A Rippl-Rónai-villában játszódott, minden éjszaka megöltek valakit a vendégseregből, már én is egészen izgulni kezdtem, ki a gyilkos. – Áruld el már, megőrülök a kíváncsiságtól! – Majd megtudod – mosolygott a sikeres szerző. Néhány esztendővel később az Élet és Halálban tűnt fel, riportokat írt a falusi életről, sőt elbeszéléseket olvastam tőle néhány vidéki irodalmi lapban. Szép, nagy mellű feleségét fiatalon özvegységre hagyta.

Könyvtárosi életem csöndesen folydogált, semmi rendkívüli, semmi emlékezetes dolog nem esett velem. Hatvannyolc tavaszán Szombathy Pali, a barna köpenyes fiú minden reggel hozta a hírt, mi történt Prágában. Feldúlva járkált föl-alá, azt várta, hogy most majd másként folyik minden, mint Magyarországon 1956-ban. Augusztus 20-án, amikor mi is bevonultunk Csehszlovákiába, egészen összetört. Esténként sóvárogva nézett az új könyvtáros kislány után, ahogyan eltűnik az utcai lámpák alatt, s a szemközti házban felgyullad a villany, hazaérkezett. Hódossy Erika pedig őutána sóvárgott hasztalanul. Mosolyogva figyeltem őket, mint egy érdemes bölcs, talán észre sem vették. Sok olvasónk volt, sok emberrel összeismerkedtem, sok könyv megfordult a kezemben. Megkérdezték, mi a Jázon név jelentése, mert Jázonnak keresztelték az unokájukat (nem tudtam felelni rá), s megkérdezték, mi az a know how (friss fogalom volt Magyarországon, de megfejtettem). A különböző programozási nyelvekről egész sor könyv jelent meg, s mindhez hozzá is lehetett jutni nálunk. Ekkor indították el az új gazdasági reformot: könyvek, brosúrák özöne borított el bennünket, lázasan terjesztették a reformot. A politikainál a műszaki, egyáltalán, bármilyen tudományos élet sokkal előbbre tartott, a politika barbár, a tudomány világszínvonalú volt, vagy legalábbis tudta, mi az a világszínvonal. A kaposvári színház ekkor vált a híres-neves kaposvárivá, Zsámbéki Gábor lett az igazgató, Jordán Tamásék, Koltai Róberték játszottak benne. Én nem voltam nagy színházlátogató, csak egy-két előadásukat láttam, a Sirályra emlékszem Molnár Piroskával. Az egyik férfi főszerepet, a színésznő fiát egy körülrajongott, szép fiatalember játszotta, Kiss István, aki nemsokára öngyilkos lett. A színészek nem nagyon jártak a könyvtárba, az egyik segédszínésznő, Pogány Judit, aki akkoriban szerződött a Csiky Gergelyhez mint irodalmi színpados lány, viszont elég gyakran, ő még tanulni akart, utol szerette volna érni a többieket.

Az olvasó a könyvtár legvilágosabb terme volt, három oldalról üveg, csupa fény vette körül. A nénikék, bácsikák csöndesen lapozgattak, a felügyelő, aki én voltam órás váltásokkal, szintén lapozgatott. Az Ezermester, a Baromfitenyésztés, a Magyar Mezőgazdaság, a kriminológiai évkönyv betűivel űztem el az időt, bibliográfiát azon a helyen, röghöz kötözve nem lehetett készíteni, pedig szakmányban gyártottam őket, a Magyar bibliográfiák bibliográfiája című, évenként összeállított leltár ezekből az esztendőkből tetemesen tartalmazza az enyéimet is, ekkoriban egyike voltam a nagy magyar bibliográfusoknak. Azon törtem a fejem, mivel csapjam agyon odabent az időt úgy, hogy érdekes is legyen, haszon is üssön ki belőle, azaz fönntartsam magam a víz tetején, mert lassan kezdtem már egészen elsüllyedni. Egyszer a kezembe került a Művészet egyik kötege az ötvenes évek elejéről. Műkritika gyanánt cégéres szörnyűségeket adott elő. Hosszú részleteket másoltam ki belőle egy könyvhöz, amit egyszer majd meg fogok írni, olvasókönyv lesz a borzalmak idejéből. Vastag dossziéra valót körmöltem le, sokáig őrizgettem, ám ugyanaz lett a sorsa, mint annak a gyűjteménynek, amelyet a kulákokról másoltam össze, pedig ahhoz néhányszor még az Egyetemi Könyvtárba, a Széchényibe is felutaztam. Velük együtt dobtam ki a Tarjánban gépelt kínai cikkeket is. Akkoriban jelent meg a megyei levéltár igazgatójának az összeállítása, a Harminc nemzedék vallomása Somogyról, ez a helyismereti, de nem helyi érdekű szöveggyűjtemény. Minden megyében ki kellene adni a saját illetékességűt, erre volt példa Kanyar Józsefé. Forgatták is sokan, keresték a saját falujukról szóló dokumentumokat, a könyvből azonban hiányzott a földrajzi névmutató. Egy-egy helység miatt sokszor át kellett nyálaznom, úgyhogy nekiálltam, katalóguscédulákra kiírtam az összes falunevet: két hosszú dobozt töltöttek meg, mire a végére jutottam. Amikor elbúcsúztam a könyvtártól, Viola Pálnak, az olvasószolgálati csoport vezetőjének adtam át, aki csodálkozva, elhűlve tartotta, majdnem kiesett a kezéből, példátlan eset, hogy valaki önszorgalmúlag készítsen el bármit. Párhuzamosan egy cigánybibliográfia összeállításába is belefogtam. Egynémely olvasó irodalmat kért róluk, s kiderült, nincs. Megvettem az egri Mészáros György cigány nyelvtanát is, a vékony füzetet beköttettem, még ma is megvan. Ezt a munkát hosszú-hosszú évekig végeztem, átnyúlt tatabányai korszakomra is, egyébiránt főleg Tatabányán gyűjtöttem nagyon sok cigányságot, a vége az lett, hogy nyolcvanöt körül átadtam, sőt eladtam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak. Egyszóval cigányszakértő lett belőlem. Még Kaposváron cikket írtam a Könyvtárosba A könyvtári cigánykérdés címmel. Fölvetettem, egyúttal meg is oldottam a könyvtári cigánykérdést. Hogy a tanulmány minél alaposabb legyen, el akartam látogatni a cigánytelepre, feleségem azonban visszatartott tőle, tanulmányom elméleti maradt, nem telt meg élettel.

Izgalom rángott végig a megyén, a költő verset írt. A somogyugodi irodalmi színpad nevében Horányi Béla irodalomtanár levelet írt a költőnek, színdarabot kért tőle az emberiség atom iránti felelősségéről. A költőnek – mint megvallotta – kapóra jött a fölkérés, úgyis éppen ez a kérdés emésztette. A hatvanas évek közepén atomháborúval ijesztgettek bennünket, s nehéz, súlyos erkölcsi kérdésnek állították be az atombomba birtoklását. Elpusztul az emberiség, igen, elpusztul, mit tegyünk, mit tehetünk ellene, így vívódott a költő. Milyen szép dolog a puszta népének írni, már csak emiatt is szívügyének érezte az oratóriumot. A puszta népe, valójában egy községé, a következő jelenetnek volt tanúja a bemutató napján: autók érkeznek, nagyok, feketék, egész sor, nyakkendős emberek szállnak ki belőlük, az a kopasz talán maga a költő, ők meg alig férnek be tőlük a művelődési házba. Fényképeznek, villognak a gépek, egyik beszéd követi a másikat, mikor hagyják már abba, végre, kezdődik az előadás: „Ha jő a harag napja, ha robban az atom, nem pusztul ki a fajta ama végső napon” – jól perdül, milyen jól mondja Jani bácsi, de már egy kicsit hosszú. A tanító úr is jól hozzájuk dörgölőzik. Híres ember lesz belőle! Zabszem van a seggében, az is volt mindig – suttogták a falusiak. A rendszer omladékán egy hangos párt nevében fog hadonászni.

A megyei levéltár egy kis fehér füzetben kiadta az oratóriumot, elült az izgalom.

1971-ben lakáshoz jutottunk, egyszobás tanácsihoz a Dimitrov utcában. Vajon ma hogy hívják? Már a mauzóleum sincs meg Szófiában. Dimitrov is úgy járt, mint Sztálin. Erről jut eszembe, hogy a könyvtárat meg Palmiro Togliattinak hívták az Olasz Kommunista Párt főtitkáráról. Páratlan név egy könyvtárnak Wintermantel Ármin örök dicsőségére. Nyolcvankilenc után sürgősen leválasztották róla, ma már csak megyei könyvtár, az új igazgató még az előadóterem kerámia domborművét is beborította, hogy Wintermantel emlékét azzal is felhőbe takarja. Szerényen éldegéltünk, futotta kávéra, cigarettára, s bár Wintermantel okítani próbált, hogy a szép ruha öntudatot ad, emlékezetem szerint csak egy szerény öltönyöm volt, én azonban meg voltam elégedve. Ha vasárnaponként kisétáltunk a Rippl-Rónai-villa, a Róma-villa kertjébe, s elhevertünk a fűben, már minden szép volt. A két nagy hófehér komondor nem űzött el bennünket, a hatalmas vörösfenyőkön felsétált a tekintetünk, lóherét találtunk, amelynek tövén minden szál négy levelet viselt, a szerencsén hevertünk egész délután.

Szerettem volna egy kis pénzhez jutni, arról álmodoztam, hogy a TIT, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat előadója leszek, járom a falvakat, a sok-sok előadásért sok apró tiszteletdíjat kapok, amely a végén úgy felgyülemlik, hogy elsétálok a boltba, rámutatok egy írógépre, s viszem haza büszkén, boldogan az Erikát. November – valószínűleg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom emlékére – politikai könyvhónap volt. Erre az alkalomra a Kossuth kiadta Verpeléti Sándornak, a magas katonai tisztségeket viselő pártembernek az emlékiratait. Mérsékelt leleplezéseivel is egy kis újdonságot jelentett azokban az években. Azt mondja Mozsár, a módszertani csoport vezetője, ismertetni kellene az egyik faluban, elvállalnám-e. Persze. Elég későn kaptam kézhez, jó vastag is volt, erősen közeledett az este. – Laci, hányan lesznek azon a bemutatón? Mire számítsak? Mert nem szeretnék ünnepi beszédet tartani. Arra én alkalmatlan vagyok. – Á, a könyvtárban lesz, tizenöt-húsz embernél nem lesznek többen. – Ha annyian lesznek, nincs nagy baj, eléggé ismerem az ötvenes éveket, bele fogok lendülni, az érdekes részleteket pedig egyenesen felolvasom. Akkor kezdett gyanússá válni, amikor a TIT autója várt a könyvtár előtt, s maga a vezető is benne ült. Az egyik legnépesebb faluban álltunk meg a mozi előtt. Többszázas tömeg feketedett odalent a nézőtéren, csak ámultam, hogy ennyi embert minek érdekel a politikai könyvhét, Verpeléti Sándor emlékirata. Piros vászonnal letakart virágos, kancsós, poharas ünnepi asztal fogadott bennünket, először egy pártfunkcionárius, aztán a TIT elnöke ünnepi beszédet tartott a forradalomról, a szocializmusról, a politikai könyvhónap fontosságáról. Ezek után kellett volna nekem is ünnepi beszédet folyósítanom, amelynek a tárgya egy könyvnek az ismertetése. Érdekes ötlet: könyvismertetés mint ünnepi beszéd. Hogyan evickéltem át azt a fél, háromnegyed órát, magam sem tudom. – Egy évvel ezelőtt még én is odalent ültem, előadást hallgattam professzoraimtól, most meg itt állok fent, én tartok előadást – ezzel a szerencsétlen mondattal kezdtem, ami rendjén való is lett volna, ha benne maradok a lendületben, ha odadörgetek nekik egy remek szónoklatot, de kétségbeesve kerestem a szavakat, a gondolatokat, minden összefutott a szemem előtt, egy nagy tó melasz hullámzott a nézőtéren, sántikálva buktak ki belőlem a mondatok, mintha a lábukat húznák. Máig sem tudom, mi hangozhatott el 1970 novemberében a politikai könyvnapok megyei megnyitó ünnepségén. Azt a szégyent! Némán ültük végig az utat hazafelé, éppen hogy elköszöntünk egymástól, akkor este nem hangzott el több szó. Így nem lettem a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat előadója, milliomos.

1971 őszén egy híradás jelent meg a Népszabadságban: a Komárom megyei tanács elhatározta, hogy írókat-költőket telepít le a városban. Néhány hét múlva hívatott a kaposvári tanács elnöke: kéret, azonnal keressem föl. Sejtettem, honnan fúj a szél. Egy magas, termetes nő ült nála. – De hát Győri elvtárs – mondta méltatlankodva az elnök –, most tüntettük ki, most kapta meg tőlünk Kaposvár művészeti díját, hogyhogy el akar bennünket hagyni? – Mit válaszolhattam volna? Egyelőre hallgattam. – Győri elvtárs, hány szobás lakásuk van? – kérdezte a tatabányai látogató. – Egyszobás. – Háromszobásat adunk. Eljön hozzánk? – El.

A rokonszenves kaposvári elnök néhány napra rá megszólított a polcok között: – Tulajdonképpen miért akar elmenni? És ha már elszánta rá magát, ugyan árulja el nekem, mi a véleménye Wintermantelről? – Olyan ártatlanul kérdezte, hiába néztem a szemébe, semmi rosszindulatot nem láttam benne, hogy egy kicsit szabadjára engedtem magam: nem szeretem, ha ordítoznak, nem szeretem a zsarnokokat. – Maga, Győri elvtárs, még a könyvtár levegőjét szívja, máris kígyót-békát kiabál rám – esett nekem másnap Wintermantel. Egy életre megjegyeztem az ártatlan kérdés címet viselő leckét.

1972. február 7-én szálltam ki Tatabánya-Alsó vasútállomásán. Szemben hegy futott föl a magasba, bal oldalon egy barlangüreg sötétje, tőle jobbra egy szobor, egy madár kiterjesztett szárnyakkal, a Turul, a hegy alatt négyszögletes, lapos tetejű betonházak, egy hosszú épület cseréptetővel, amint elhaladtam mellette, láttam a feliratot rajta: Megyei Tanács. Sehol egy nyugalmas, ódon kőművesi munka, mindegyik vonalzóval ridegre, egyenesre húzva, csak a sok zöld tette őket egy kicsit barátságosabbá. Kiértem egy útra: jobbra egy öt-hat emeletes, magas épület, fekete üvegtáblán a pártbizottság neve. Az út túlsó felén lakóházak, a domboldalon, a hegy lejtőjén egy szabadra törölt rész közepén egy kétemeletes, csupa üveg palota, az lesz a könyvtár. Mire odaértem, a párt oktatási igazgatóságává alakult. A portás a völgybe mutatott, egy földszintes, lapos dobozra. Nyolc évre az lett a munkahelyem.

Egy szomorú, lelógó uborkaorrot viselő ember fogadott, aki rögtön tegezésre váltott, sem akkor, sem később nem mondta, hogy elvtárs. Föllélegeztem, jó jel. Pedig – amint később egy dokumentumban olvastam – a termetes tatabányai asszony meg ő együtt szervezték 1956 végén a Magyar Szocialista Munkáspártot. Rácz Adorján rovására kisebb-nagyobb összeütközéseink ellenére semmi rosszat nem írhatok, sőt inkább több-kevesebb jót; elég jelentéktelen ember volt, állítása szerint könyvtárszervezéssel foglalkozott, a róla szóló tanulmányt azonban hiába vártam, sohasem jelent meg, nyilván másképp értette, mint én, nem elméletben űzte, hanem a gyakorlatban. Beszólította az egyik könyvtárost, a férfi pedig előkerített egy autót. Egy vasúti hídon gurultunk át. – Bánhida – mondta. Megálltunk egy kocsmaféleség előtt. Akkor az a hely volt Tatabánya egyetlen szállodája, alul étteremmel, felül néhány vendégszobával, a Rozmaring. Pár éjszaka itt, egy-két hétig albérletben, aztán néhány hónapig a bánhidi Dózsakertben időztünk egy szolgálati lakásban. Mindennel föl volt szerelve, akkora úr addig sohasem voltam: ágynemű, törülköző, edények, evőeszközök szolgáltak ki bennünket. Ősszel már az újvárosi Ifjúmunkás utcába költöztünk, egy tízemeletes panelház első emeletére. Ahogy a termetes asszonyság ígérte, a lakás háromszobás volt, noha az egyik csak fél nagyságú, mindegy, adott szavát a háromról valóban megtartotta. Harmincas éveimet ebben a lakásban éltem le, jól éreztem magam, többször örültem, mint szenvedtem benne. Két lányom itt cseperedett föl, innen sétáltunk ki velük a Galla-patakon túli rétre, szedtük a vérehullató fecskefüvet, a pitypangot; ma már talán lelkifurdalásom is van, hogy kiszakítottam őket egy meghitt, megszokott környezetből.

Darab ideig egyedül éltem a Dózsakertben, késő éjszakákig pusztítottam a papírt, s folyton elkéstem a munkahelyemről. Wintermantel bizonyos mennyiségű üvöltözés kíséretében bezzeg már az első héten fegyelmivel szórakoztatott volna, Rácz Adorján azt sem tudta, hogy mikor kóválygok be a hátsó ajtón. Asztalos Béla, az osztályvezető meg már széles, derűs képpel nevetett rajtam.

Rácz Adorján a könyvtári munkafolyamatokat egészen egyedülálló módon szervezte meg. A tájékoztató könyvtárosok álltak a munka központjában, mindegyiknek megvolt a maga területe, ő tett ajánlatot a könyvrendelésre, a címleírást ugyan külön ember végezte, ő látta el szakjelzetekkel a könyveket, a sokszorosított cédulákat ő osztotta be a szakkatalógusba. A betűrendest a feldolgozó csoport egyik munkatársa gondozta. Tehát megrendelte, feltárta a hozzá tartozó könyvtári állományt, s végül tájékoztatott róla. A szakjelzetek egységességéről szintén külön ember gondoskodott. A szakkatalógusok részei az egyes tájékoztató könyvtárosok szakértelmén, lelkiismeretességén múltak, a rendszer gyönge pontja a szakkatalógus volt. A szisztéma tetszett, mert úgy érezte az ember, hogy több köze van a könyvtárhoz, mint akkor, ha csak tájékoztat, azonkívül az is jobb közérzetet adott, hogy nem egyféle robotot kellett végezni örökké. Fél-fél napokon át, mérsékletesen, szükségszerűen elosztva egymás között őket, a bölcsek asztalánál ült, vagyis tájékoztatott, máskor pedig könyvlistákat olvasott, rendelt, szakozott, cédulákat sorolt be a szakkatalógusba, én kivételesen egy ábécésbe is osztogattam a Szabó Ervin Könyvtár irodalmi céduláit, szoros betűrendbe, ami azonban nem töltötte ki teljesen az én időmet sem, úgyhogy egész kellemesen telt el a hét. Ebben a könyvtárban éreztem magam a legjobban, igazgatót csak akkor láttunk, ha értekezletet tartott, egyébként a szobájában poshadt, vagy marxista filozófiát adott elő a párt oktatási igazgatóságán. Elő-elővette a szívbetegség, hónapokra szanatóriumba vonult, mi pedig otthon intéztük a könyvtár ügyeit. Az olvasószolgálati osztály vezetője, közvetlen felettesünk, munkásőrgyakorlatokra járt, különben sem tartott vakfegyelmet. Ezért-azért persze sokszor morgolódtunk, ami azonban békebeli zsörtölődés volt, anélkül szomorúbb lett volna az élet. Az igazgató néha elborult, amikor a dolgok mélyére nézett, valami szemet szúrt neki, elszörnyedt, milyen hanyagok vagyunk, mennyire visszaélünk a bizalmával, rádöbbent, hogy itt mégiscsak ő lenne az igazgató, s akkor igencsak nekiveselkedett. Egyszer valamely oknál fogva nagyon feltorlódott benne az indulat: magnetofont vásárolt, s az egész értekezletet szalagra vette. Prédikációjának jeligéjéül egy kabarészám címét választotta: Mi, huszonnyolcasok. Ők, a huszonnyolcasok egészen különleges nemzedék, ők teremtették meg az új Magyarországot, ők vetettek véget a háborúnak, az ellenforradalomnak. A lírai kitörés nem sok eredménnyel járt, újra meg újra torlaszok ágaskodtak benne, amelyeket újra meg újra egy-egy értekezleten vert szét. Mi elszéledtünk, s dolgoztunk tovább, ahogyan addig.

Ez a jó világ akkor ért véget, amikor Asztalos Béla megunta az osztályvezetőséget, nem akart megöregedni benne, állást változtatott, igazgatóhelyettesnek állt be egy jóval nagyobb város jóval nagyobb könyvtárába. Rácz Adorján velem töltette be a helyét: se neki, se nekem nem vált be, talán két évig ha húztuk, leváltott, és beírta a jellemzésembe, a káderlapomra, hogy alkalmatlan vagyok a vezetésre. Berzenkedtem ugyan, a lelkem mélyén, legbelül azonban igazat adtam neki: a vezetés diplomáciája nem nekem való. Az igazgató meg a könyvtárosok közé kifeszített kötélen inogva, billegve lépkedtem, úgyhogy le is estem a végén. Ettől fogva kínlódás volt az egész; hajdani státusomat egy tekintélyes mai Németh László-kutató töltötte be, az irodalmi tájékoztatás igazán jó kezekbe került. Nem tették ki a szűröm, de csak egy álmunkakört kaptam: az iskolai könyvtárak felügyeletét, azaz igazából teljesen tisztázatlant, csak felmértem a helyzetet, semmi tényleges hatásköröm nem volt. Tessék-lássék jártam a vidéket, hol valóban kiutaztam, hol csak úgy csináltam, mintha kiutaznék, lassan-lassan közeledtem a vég felé.

Öreg harmincas voltam már, éppen harminc, amikor a városba érkeztem. Ismerősre akadtam rögvest, Berze Istvánra, akit ugyan nem színről színre, csak írásról írásra ismertem, de egy-két szál összekötött bennünket. Miskolcról, ahonnét elszármazott, közös társunk régen elhozta már a hírét, számon tartott, jobban, mint őt én, idézett a verseimből, s hízelgett, szédített, s én könnyen elcsábultam.

Író-olvasó találkozója volt a Népházban. A Népház a bánya művelődési háza, a Bányász Irodalmi Színpad otthona, máshol igazi színháznak is beillenék. Kis közönség hallgatta, főleg fiatalok, egészen fiatalok, innen a húszon. Az este véget ért, ültek a nézőtéren, valamire vártak. – Szóval te vagy, akit idehoztak?! – kérdezte ellenségesen egy hosszú hajú fiú. Híre kelt hát, hogy Somogyból ideérkezem, s ők, e tizennyolc éves fiúk, akik már legalább egy esztendeje verset írnak, feldühödtek azon, hogy a megye költőt hoz a nyakukra. Nem is értettem, mi a méltatlankodás oka, ezek a hosszú hajú gyerekek valóban fel vannak háborodva, vagy csak színjátékot adnak elő. Lássuk, mit tudtok! Kértem tőlük a műveket, s előkerültek a kéziratok. Lecsöndesedtek, s én éveken át olvastam újabb meg újabb verseiket. Volt, aki abbahagyta, volt, aki még ma is rendületlenül írja őket. Kreisler György ma már magyar néven jelenteti meg verseit, novelláit, sőt, legújabban regénnyel állt elő. Elmúlt ötvenéves, nincs a magyar irodalom halhatatlanjai közt, nem is akar közéjük jutni, annál sokkal komolyabban veszi az irodalmat, mint hogy egyetlen rezdülése véletlenül is szoborrá merevedjen. Anélkül is író. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a beatirodalmon nőtt fel, az amerikai irodalmon, az amerikai zenén; amikor már megérdemelte volna, hogy felnőttnek tekintsék, kelletlen, taknyos kölyöknek, tacskónak tekintették, amikor meg már felnőtt, nem akar meg nem is tud komoly felnőtt lenni, úgy hal meg majd, mint egy tinédzser. A megyei könyvtárban afféle alkotókört szerveztem nekik, minden hónapban kiadtunk, persze csak kezdetleges módon, fénymásolatban, egy-egy kis füzetes gyűjteményt, amiért roppant hálásak voltak. Egyiküket sikerült egy országos lapban is bemutatnom, sajnos, pályát változtatott, s az a fiú tört előre, aki a Kreisler nevet viselte. Mások elhallgattak, ha ugyan való azt a szófordulatot használnom, amely csak a tényleges irodalmárokat illeti meg, mások újra írnak, azaz újra ír, mert igazából egyetlenegy emberre vonatkozik a mondat – ismét elkezdte, sőt még másba is belevágott, videofilmeket készít, nem fikciót, dokumentumot, lelkesen, szakértelemmel. Munkás volt, most vállalkozó, ebből az időből is, abból is súlyos, érdekes élményeket hordoz, s kiönti őket két betonbontás között. Nem számít, mit csinálok, arról ne beszéljünk, az írásaimat nézd egyedül – ez a hitvallása. Egy másik munkásfiúnak verseskönyve jelent meg valaha, most bűnügyi regényeket komponál, elég sikertelenül házal velük, s a bányászok életét eleveníti föl. Valóban odalent dolgozott, novelláiban hallani lehet a főte recsegését. Berze is róluk mesélt, fölötte azonban eljárt az idő, vagy talán inkább eltaposta. A helyi irodalmi lap jubileumán, két útszélre hajított veterán, beszélgettünk, a régi erő, a régi kedv kiaszott belőle, egy erdei faluban él, kinn az alsóvégen, valamikor pedig a Szélkiáltó szerzője volt, a jövő ígérete, regényeit számról számra szálazták, elbeszéléseiből televíziós játékokat forgattak, belefeküdt a munkásíró szerepébe, miközben szép történelmi regényt írt a hegyaljai felkelésről. Berze Karcsi túl van a hetvenen. Fölhajtja-e a kupicát, mint amikor együtt csavarogtunk? Egy kis Polski Fiatja volt, minden kocsmánál megálltunk. Italnak csak rumot ismert, s mindig épségben értünk haza. Ő volt a megye legismertebb írója, s mégsem volt benne a helyi folyóirat szerkesztőségében. – Egy kecskét sem bíznék magamra – szokta mondogatni –, nemhogy egy folyóiratot. Független akart maradni, egy lappal csak a gond van, csak a baj, kalitka, rabság szerzőkkel vesződni, levelezni, kéziratot megítélni, elítélni, számról számra korrektúrán rontani a szemet, jobb tehát a szabad papír előtt egyedül, magányosan. Egy köteléknek vetette alá magát, a rumnak. Részegnek azonban nem láttam soha, nem kötekedett, nem rontott neki senkinek, akkor is szelíd volt, egyenletesen oszlott el benne a szesz, mérsékletesen működött szervezetének minden alkatrésze. Azóta meghalt.

Kaposváron nagyon ritkán, Tatabányán rendszeresen dolgoztam a helyi lapba, a könyvtár irodalmi, színészi estjeiről tudósítottam. A kulturális rovat vezetője a debreceni egyetemen végzett, néhány kritikáját a miskolci, a debreceni folyóirat az olvasók elé tette, de nem sokáig, de nem sokat. Reggelenként napszemüvegben állított be a szerkesztőségbe, este szokás szerint a képébe mászott a felesége: – Kikaparom a szemedet! – Végzetesen alkoholista volt, nem tudott kigyógyulni belőle, elváltak, visszatért Debrecenbe, hamarosan meghalt. Munkatársa, az ungvári fiú verseket írt, jelent is meg verseskönyve, később megírta önéletrajzát, az is megjelent. Jó barátságban voltunk, nemi kalandjait hétről hétre elmesélte: verseiben a tiszta szerelemről beszélt, fél konyak mellett a fél megye nőiről. Vadernával is egy fél konyak mellé ültünk le, nemsokára, hogy Tatabányára költöztünk. Fiatalon meghalt, négy-öt verseskönyv maradt utána. Avar Feri a munkatársam volt, szintén verseket írt, a barátai esküsznek rá, én nem egészen. Tehetségénél mintha több lett volna benne a kedvesség. De hát muszáj költőnek lenni? Egyébként már jóval azután, hogy kitettem ezt a kérdőjelet, nagyon szép verset olvastam tőle Kreisler György jóvoltából. Tévedtem: nemcsak kedves, tehetséges is volt.

Egész galériára való író, költő mozgott a városban, kisebb-nagyobb tehetségek, elsüllyedők és fölemelkedők. A rokkant bányászt Váci Mihály emelte föl mint felesége városabelijét, a Magvető ki is adta, ettől persze nem lett eredetibb, viszont egyre több és egyre rosszabb verset nyúzott ki a magyar irodalom irhájából, reménytelen lett volna megbírálni, úgysem értette volna meg, miért olyan véznák a versei.

Nem hiszem, hogy miattuk, inkább a kultúra mutogatása végett, 1969-ben irodalmi folyóiratot indítottak Zuhatag címmel. Az első számtól kezdve Payer István szerkesztette, akár a mesében: addig, amíg meg nem halt. Amikor már éppen nyugdíjba készült, összeesett Dunaalmáson, hiába süvítettek a mentők. A hetvenes években egy ambiciózus fiatalember csatlakozott hozzá, aki már az egyetemen is lapot szerkesztett. Fölforgatta a Zuhatag életét, érdekes folyóirattá változtatta; aki hangjánál fogva nem jelenhetett meg egy központi lapban, vagy nem volt hozzá kedve, szívesen írt a Zuhatagba, némileg, persze csak némileg, félellenzéki folyóiratnak számított. Az ambiciózus fiatalemberről soha nem lehetett tudni, a hatalom kegyence-e, vagy a hatalom ellensége. A fenti hatalom támogatta, kitüntette, a helyi zsörtölődött vele. Legalábbis ilyen láng, ilyen füst keringett körülötte. Az ambiciózus fiatalembernek azonban volt egy nagy hibája: lépten-nyomon összeakaszkodott mindenkivel, a legvékonyabb ellenvéleményt is könyörtelenül letiporta. Összezárt szájjal átkozódott, már azt sem lehetett tudni, kire vagy mi okból, mert sziszegésbe veszett benne a féktelen indulat.

Elméletileg a kritikai rovat tartozott hozzám, valójában a kritikákat is ő szerezte, kínos volt, hogy benne is vagyok a szerkesztőségben, meg nem is nagyon csinálok semmit, Payer azonban ragaszkodott hozzám. Két nagyobb munkám feküdt benne: egyszer cigány népdalokat fordítottam, egyszer pedig Móricz Zsigmond és Esztergom kapcsolatáról írtam az egykorú esztergomi újságban közölt Móricz Zsigmond-cikkek alapján, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak. A szerencsés könyvtáros felfedezése, akárcsak az a szintén ismeretlen Radnóti-fordítás, amely aztán a következő kiadásba bele is került. A nevemmel. Néhány évre rá egy irodalomtörténész is felderítette, utána nem győzött szabadkozni, hiszen nem valahol eldugva, egyenesen az Irodalomtörténetben szúrhatta volna ki a szemét. Még Kaposváron találtam, amikor egyik kollégám kezembe adott egy izgalmas regényt, olvassam el. Ő a regényt, én Radnótit vettem észre benne. Egy irodalomtörténész Kaposvárra látogatott, megmutattam neki, s ő azzal adta vissza, nem egyszerű közzétenni, Fanni engedélye kell hozzá. Minek? A vers nem is érdekelte, egyedül az özvegy. Szép. Elraktam egy dossziéba, s csak két év múlva mutattam meg másnak, történetesen az ambiciózus fiatalembernek, aki nem tétovázott, egyből az Irodalomtörténet szerkesztőségébe kopogtatott vele. Egy Móricz, egy Radnóti: még egy megyei könyvtárban is lehet újdonságokra bukkanni, ha valaki isten kegyeltje.

Egy szakállas fiú állított be hozzám, Ambrus András, apja neves könyvtáros volt, például a tudományos alkotómunka kétféle tájékoztatási szükségletéről, a releváns és heurisztikus információknak a kutatásban való szerepéről írt egy dolgozatot, amit rögtön meg is említettem neki, de nem emiatt, inkább a magány miatt ragaszkodott hozzánk addig, ameddig Tatán dolgozott. Valami módon a megyei moziüzemi vállalat tatai filmtárába sodródott, a filmeket leltározta, címleírta, hétközben egy vaságyon a filmraktárban aludt, hétvégeken pedig hazautazott a szüleihez. Afféle Móricz Zsigmond-i komor bika volt, kivert, elhagyatott ember, esténként átutazott hozzánk, s a piros szobában, a mi félszobánkban beszélgettünk óraszámra. Hamvas Béláról, Kemény Katalinról beszélt; Hamvas Béla már meghalt, felesége, Kemény Katalin látta el a filozófus emlékeivel, tanulmányaival Andrást. Tőle hallottam először róla, s roppant módon szégyelltem, hogy tökéletesen tájékozatlan vagyok. Nemcsak Hamvas nevét ismertette meg velem, másokét is, egy új nemzedék tájékozódási horizontját terítette elém. Jean-Michel Jarre Oxygčne-jét húzta elő a táskájából, én csak Beethovent, Mozartot, Csajkovszkijt hallgattam addig, fogalmam sem volt az Oxygčne-ről, egyszóval elkápráztatott. Verseskönyvében, amely nemsokára megjelent, a mi tatabányai házszámunk is feltűnik. Amikor Budapestre költöztünk, egyszer-kétszer felcsöngettem hozzá. Hihetetlenül szorgalmasan gyarapítja rokonszenves életművét. Időnként egy-egy irodalmi összejövetelen látom. Odamegyek hozzá. Az emberek élete, úgy tetszik, sohasem illik kölcsönösen össze, a tükörbe kell néznie, hogy egybevágó, barátságos viszonyba jusson legalább önmagával.

A Zuhatagot átalakították, már évente nem négyszer, hatszor akarták kiadni, főszerkesztőnek meghagyták Payer Istvánt, de létesítettek mellé egy szerkesztői helyet is, amelynek természetesen az ambiciózus fiatalember volt a várományosa. Mit veszíthetek? A megyei tanács elnökhelyettese, Steiger elvtárs, aki egyszer így szólt, amíg én vagyok itt, nem lesz a templomban orgonahangverseny, kurtán szólt ezúttal is, rövidre vágta a mondatot: – Nálunk nem szokás szerkesztőnek jelentkezni! A szerkesztőket nálunk kinevezni szokták.

Elindultam tehát a folyosókon, messzire, a magasban volt a hivatala, kiszédelegtem a tanácsháza ajtaján, az épület mögött, az árnyékos sarkon éppen akkor szerelték le frissen a telefonfülkét, még láttam, ahogy drótkötélen himbálózik. Lehajoltam. A helyén összeragadt sár, törmelék maradt, s egy halom tantusz hevert szanaszét. A kerek fémlapok ideje lejárt, már csak az elmúlt évtizedeket lehetett velük felhívni.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben