Szoros betűrend

1. rész

A könyvek, az olvasók diktálták a sorsom, ha tehát önéletrajzot írnék, egy könyvtárosét. Az egész, a teljes persze több lenne egy custos följegyzéseinél, de a töredék is egész, ez a kapunyitó önéletrajzi próba tehát nem más: amikor én könyvtáros voltam. Negyvenkét esztendeje indult el a történet, amikor a könyvek közé álltam? Nem. Természetesen a gyerekkorral kezdődött: az idő újra meg újra így gördül.

Még nem ismertem az ábécét, de máris olvasni szerettem volna. Első könyveimet jutalmul kaptam az iskolában, karácsonyi ajándékul otthon, a Trézsi néni kosztosait, a Pici és Antit, a Mindenki Jánoskáját, a Gábor osztályt cserél című rejtelmeset. Azzal nyitottam ki az első oldalt, hogy Gábor talán az A osztályt fölváltja a B-vel, de nem, Gábor másféle osztályt cserél: hivatalnoknak szánják, s derék asztalosmester lesz belőle – ekkor találkoztam először a társadalmi osztály fogalmával. Hamarosan minden otthoni könyvet kiolvastam, csakhogy a könyvtárba még nem iratkozhattam be, ahhoz tízévesnek kellett volna lennem. Így hallottam, nem is merészkedtem a közelébe sem, csak kívülről lapultam az ablakhoz éhesen. Amikor elérkezett az idő, én is benyitottam.

A Kossuth Lajos utcában egy lépcső vitt az egyetlen, hosszúkás terembe. A szemközti falon egybeeresztett polcokon álltak a könyvek, az egész fal csupa-csupa polc volt, a polcokon pedig ezer meg ezer könyv. Egy hosszú pult választotta el tőlük az olvasókat, mögötte verejtékezett, szaladgált ide-oda a könyvtáros, Görbics bácsi, a szociáldemokrata, akinek az ötvenes évek elején ez a hatalom jutott osztályrészül, mint ama Gábornak az asztalosmesterség. A pulton is könyvek gyülekeztek, a könyvtáros oda rakta, amelyeket éppen visszahoztak, mert sohasem volt annyi ideje, hogy szépen visszarakosgassa őket a helyükre. Tolakodnom kellett, engem is löktek-toltak, jó időbe telt, mire engem is észrevett, és a boldogok közé iktatott. Túl voltam a nehezén, már csak olvasnivalót kellett zsákmányolnom. Mindenki azt leste, milyen könyvet adnak vissza, mert úgy képzelte, biztosan az a jó, amit valaki visszahoz, az már ki van próbálva. Aki szemfülesebb volt, rögtön lecsapott rájuk; aki lagymatagon szemlélődött, annak a javából már nem jutott, csak a kirostálódott, félresodort könyvekből csipegethetett. Aki többre vágyott, nyakatekert fejjel a könyvespolcokra meresztette a szemét, hogy kibetűzze az írókat meg a címeket a könyvek gerincén. Ha talált valami kedvére valót, elkezdte a könyvtárost bűvölni, s ha sürögtében-forogtában végre elé került, a hangzavarba ő is belevágott: – Azt a könyvet kérem! – Várjon már, az istenért! – türelmetlenkedett a könyvtáros, és ismét elillant előle. – Azt, azt! A Vaspatát! A Bögölyt! – könyörgött, ha újólag visszatért, mint az eb, amely egy kifeszített drótszálra függesztett láncon szaladgál örökké ugyanabban a nyomban. Egy kisgyereknek ebben a küzdelemben kevés esélye volt, ácsingózott, pultra boruló hulladékban turkált, bár igaz, ami igaz, jó kis hulladékok is kínálkoztak, más odébb tolta őket, neki meg éppen azok voltak a legkívánatosabbak.

Szerettem a könyvtári délutánokat, estéket, azt sem bántam, ha megtaposnak, ha zsibbadásig kell a könyvtáros bácsin tartanom a szemem, a végén mindig csodálatos világokat szorítottam a hónom alá: Vernét, Jókait, A volokalamszki országutat, Jack Londont, Katajevet, a Timur és csapatát, A Pál utcai fiúkat, Zoja Kozmogyemjanszkaját, Pavel Morozovot. Ami elénk terül, azzal kell beérnünk, sőt, ami kellő mennyiségben, kellő erőszakkal, hinni kezdünk benne, talán fanyarságot érzünk, de tetszik a Timur és csapata, a könyv is, a film is; nagy dolgokról beszél, mese, kivonjuk belőle, ami kell. Minden egyszerű volt, minden elrendeződött bennük, lehetett gyűlölni, de szeretni is, a többi meg úgyis későbbre vár.

Először tizenhét évesen lettem olvasóból könyvtáros. A gimnázium könyvtárát Jambus, az egy rövid, egy hosszú, bicebóca tanárnő, Kormos Erzsébet gondozta. Egy héten háromszor lehetett kölcsönözni reggel héttől háromnegyed nyolcig, ilyen korán persze senki sem volt bolond iskolába futni, csak a bejárók tévedtek be, akik már hét körül megérkeztek, s kénytelenek is voltak innen beszerezni a kötelező olvasmányokat, mert otthon a faluban szegény volt a könyvtár. A kölcsönzés egyszerű módszerrel folyt. Leültem egy asztalhoz, elém járultak a gyerekek, aláírattam velük a kölcsönzőkártyákat, és betettem a tasakjukba, a kis papírzacskóba. A tanárnő, akit azért osztottak be könyvtárosnak, mert a magyart tanította, a könyveket adogatta a kinyitott szekrényekből, én pedig, akit azért fogadott föl, mert állítólag jó magyaros voltam, ezzel az inasfeladattal foglalkoztam. De nem ebből következett, hogy könyvtár szakra jelentkeztem. Mint körzetileg odatartozónak, Szegedre kellett volna egyetemre járnom, amitől két kézzel toltam el magam, nem óhajtottam ugyanolyan helyre járni, mint ahol éltem, Szeged pedig az én szülővárosom hasonmása volt, csak egy kicsit megnagyobbítva; szomorú irodalmi lapja, szomorú irodalmi élete van, milyen folyóirat az, amelynek Keskeny András a főszerkesztője, milyen egyetem az, ahol névtelen professzorok tanítanak, nekem Budapest kell, nagyváros, világváros, Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Nagykörút, nagy professzorok, csak még az a kérdés, mi a kulcsa. A kulcsot egy osztálytársam találta meg: kisütötte, hogy könyvtár szakra kell jelentkeznünk, ami csak Pesten működik, Szeged lecsücsül, mi pedig gyönyörűen besétálunk az Eötvös Loránd szárnyai alá.

A könyvtár szak, a könyvtári szakma aztán megfogott, és nem is eresztett el: könyvtáros voltam világéletemben, végestelen-végig, amióta kézhez kaptam magyartanári–könyvtárosi diplomámat, kivéve nyolc esztendőt, amikor egy sajtóügynökségnél verseket, írójegyzeteket adtam a megyei lapoknak, meg évfordulós cikkeket írtam Sajnovics Jánosról, Dobozy Imréről, Alekszej Tolsztojról, ahogy a jubileumok követték egymást. Hetvenéves lett, száz éve született, ahogy a Magyar Távirati Iroda kiadványa kipreparálta ezeket a csomópontokat, felsorolta és ajánlotta, nyilván azokét, akiket kívánatosnak, nekünkvalónak tartott, de akkor ez a szempont eszünkbe sem jutott, úgy bele voltunk süllyedve abba a világba. Efféléket írogattam, de sohasem voltam igazi sajtómunkás, nem készítettem interjúkat, riportokat, nem szerkesztettem híreket stb., botcsinálta újságíró voltam, a könyvtáros nem tűnt el belőlem.

Harminc éven át könyvek között éltem. Magyartanári diplomát is adtak, de nem akartam és nem is tudtam volna tanítani, túl rendszertelen, összefogatlan voltam hozzá, nem lettem volna képes osztályokat irányítani, gyerekekkel bánni, ódzkodtam is, féltem is tőle. Hiányzott hozzá belőlem az önbizalom; egy tanárnak mindent vagy majdnem mindent tudnia kell, s én ha irodalmat osztanék a gyerekeknek, milyen irodalmat ültetnék beléjük? Azt a lyukasat, azt a hézagosat, azt a rendszertelent? Amikor 1989-ben hirtelen-váratlanul rendszerváltó munkanélküli lettem, a munkanélküli-központ fölajánlott egy szakközépiskolai könyvtárosi állást, de mellé tanítanom is kellett volna. Az iskola Szentendre felé az utolsó HÉV-állomástól jó negyedóra gyaloglásnyira állt, a gyerekek föl-alá rohangásztak, úristen, ezek közé kellene beszúrni magam, mint egy pálca, és a legnagyobb pálcának kellene lennem, a tetején egy ordítozó koponyával: Csönd legyen! Addig se nagyon emelkedtem fölfelé, de most úgy lesüllyedtem a lépcsőre, hogy zsibbadó lábbal várakoztam egy darabig, hogy erőt vegyek magamon, s elinduljak, belépjek az igazgatói szobába. Három napot adtunk egymásnak, s én hazafelé menet megvásároltam az irodalomtankönyveket, nézzük, mit kellene a fejembe gyűrni, mint a kócot, hogy kiokádva, égő lángként a gyerekek elé ámítsam, én, a világhírű csepűrágó. Szomorú volt látnom, hogy Homéroszra milyen halványan emlékszem, bizony újra el kéne olvasnom valamennyi ókorit meg középkorit meg újkorit, hogy olyan rendszerezve, összefogottan, biztos ésszel bírjak róla beszélni, mit beszélni, kevés, számon is kell kérni őket, s ha nekem ezek észreveszik, hogy csak egy leckével tartok előttük, elevenen fölfalnak. Az eposz szerkezete, az istenek részvétele, a hősök ábrázolása – így sorakoztak a kérdések egy-egy részegység után, s én megmeredve, kővé válva néztem magam elé: azt még csak tudom, kik a hősei, igen, lám, úgy van, emlékszem rájuk, nocsak, indul a memóriám, de úgy vagyok vele, mint Karinthy a Tanítom a kisfiamat című szomorú humoreszkjében: „Úristen, miket beszél ez a gyerek az aránypárokról? Mik azok az aránypárok? Valamikor már majdnem megértettem őket, de már elfelejtettem, igen, így volt vele az apám is, amikor megkérdeztem tőle.” Így voltam én is: Úristen, mi az a trójai háború? Héraklész? Heléna? Ki az a Dagadtlábú? Ki kit győzött le abban a párbajban? És a sor még nem ért véget, voltak abban a könyvben még Vergiliusok, Horatiusok is, egyszóval beleszédültem az ókori irodalomba, s három nap múlva kissé sápadtan ültem le az igazgatónő szobájában, aki átható szemekkel nézett rám, kicsit kegyetlenül, kicsit részvéttel, s szó nélkül aláírta azt a hivatalos papírt, amely igazolta: nem tart igényt rám az iskola, mehetek másfelé, ugyanis ha igényt tartottak volna rám, kötelességem lett volna beállni az iskolába. Ezzel a bénával én ugyan nem kínlódom – írta az igazgatónő arcára a sors.

Könyvtárosnak születtem, empirikus, aprólékos természetemnek nagyon is megfelelt az a szakma, amit műveltem, mert rendszertelenségem, henyeségeim ellenére nagyon is, a végtelenségig, mániákusan aprólékos voltam, márpedig például a címleírás, a szakozás, a katalógusok szerkesztése, a cédulák bekártyázása, hadvonalba állítása, szoros betűrendbe sorolása éppen az ilyen embereket kedveli. Nem észmunka, nem észmű az egész, teljesen külsőleges, formai, igen, ebben a pillanatban ébredek rá: olyan munkával töltöttem el az életem, amely az elmét egyáltalán nem köti le, nincs benne gondolat, új eszme; értelmiségi, de segédmunka. Nem kell hozzá külön diploma, hiába van olyan szak a főiskolákon, az egyetemeken, ami külön oklevelet nyújt: láttam, egy-két hónap alatt bárki majdnem ugyanúgy tudja, mint ha féléveken (szemesztereken) át hallgatta volna a címleírás (például a testületi szerző), a szakozás, az Egyetemes Tizedes Osztályozás elméletét. Legföljebb nem ismeri Deweynak, az ETO atyjának a nevét, az alosztások titkaival sincs egészen tisztában, különben jól elmennek azok a számkombinációk, amiket a cédulák aljára illeszt. A bibliából (mármint a szakozó bibliából) sok mindent ki lehet olvasni, nem nagy tudomány az egész. Egy nő megunta a pedagógusi pályát, a gyerekeket, s átállt hozzánk a megyei könyvtárba: két hónapra rá egész formás címleírásokat, ETO-számokat produkált. Nagyon megütődtem rajta, hogy eszerint két hónapot ér a diplomám, óriásit csalódtam benne, sokat veszítettem önnön értékemből, önbecsülésem ezzel a ténnyel szembesülve alaposan alászállt. A pókok egyik szakértőjétől azt hallottam: a történelmet minden hülye meg tudja tanulni. Nos, a címleírást, a szakozást is, hiszen még én is megtanultam, mi más lennék eszerint, egy sügönye a sokból. Hát ilyen diplomám van, hát ennyit ért öt év egyetem?

1960 júniusában felvételiztem, s amikor kiszédelegtem a teremből, egy tanár (mint később kiderült: Szelle Béla) lépett ki utánam, rám vetette a szemét, s azt mondta: – Gratulálok. – Ősztől magyar–könyvtár szakos egyetemi hallgató lettem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán. Szóval besétáltam a szárnyai alá. Gimnazista barátomnak sajnos nem sikerült, egyedül vágtam neki az egyetemnek. Egy ormótlan, barnára politúrozott faládával érkeztem a Ménesi úti kollégiumba. A portával egy kicsit ferdén szemközt egész sor papírra gépelve egy hosszú-hosszú névjegyzék volt kitűzve, arról kellett kimolyozni, melyik szobában lakik majd az ember. A második emeleten jelölték ki a helyemet. Zsolt István, Kiss Pál, Palovecz János, Frank Jakab – olvastam a szobatársak nevét. A szomszéd szoba listáján egy különös név ütötte meg a szemem: Villangó. Egy másik név, a Bella otthonosan ismerősen hangzott, odahaza Bella-malomnak hívták az egyik lisztkészítő házat. Fehérre festett ajtók, ablakok fogadtak, nekem mint elsősnek, legkisebbnek az egyetlen emeletes ágy felső fekhelyét utalták ki a többiek. Reggel már hét óra előtt lemásztam, megmosakodtam, igazgattam a takarót, ami inkább lópokróc volt, mint városi pléd. – Ne rázd az ágyat – szólt föl Palovecz –, majd én beágyazok. – Az ablak előtt bal oldalon Frank Jakab, Jakó, aki – történész lévén – később Frank Károlyra magyarosította a nevét, jobb oldalon egy vékony, kócos, sápadt fiú aludt, Zsolt István. Általában késő éjszaka érkezett haza, fényes nappal elég keveset fordult elő a mi szerény, poloskás otthonunkban. Már nagyfiú, férfi, öreg ötödéves volt. – Sólyom Péter öccse – mondták róla. – A költőé? – Igen, Zsolt István néven ő is verset ír. – Majd elájultam, sőt el is ájultam tőle. Egyszer azt kérdezte: – Mit csinálunk? Tanulgatunk? Mit tanulgatsz? – Szovjetet! – nyögtem ki aléltomban keservesen. Ez az ájulási távolság, hiába telt el azóta számtalan esztendő, máig megmaradt bennem, azóta is érthetetlen félsszel, félszegséggel tudok csak beszélgetni vele. Lehet, hogy már nem veszi észre, de belül, a mélyben bizony azóta is rezdülések indulnak meg bennem, ha megszólít.

A nyolcvanas évek közepén egyik lombosi unokatestvérem, igazából második, az én apám meg az ő anyja voltak első unokatestvérei egymásnak, mi eggyel lejjebb csúsztunk, másodiknak, de még ezen a fokon is tartottuk a rokonságot, annyira, hogy mint a városi könyvtár igazgatója meghívott bennünket, Zsolt Istvánt meg engem, egy író-olvasó találkozóra, Zsolt volt az író (a költő), én pedig az, aki bemutattam az olvasóknak. Zsoltot természetesen rögtön el is hívtam a szülői házba, amely akkor már üresen állt, anyám is, apám is a temetőbe távozott belőle. Talán amiatt, hogy kiürült, hogy sem apám, sem anyám nem forgolódott körülöttünk, a Meggyesi utca hat udvara teljesen megváltozott, egy idegen ház fogadott bennünket. Zsolt egy túlnan álló világgal lépett be hozzánk, a kollégiummal, egész íróságával, költőiségével, mint aki már megtapadt az irodalomtörténetben, s én mindvégig feszélyezve éreztem magam, amit fesztelenséggel palástoltam. Remegett a kezem, koccant a pohár, sietve félbevágtam a látogatást. Később én is jártam az ő szülőházában, az udvarról kukucskáltam be az ablakon, a sors megkímélt attól, hogy Zsolt újra lássa az elsős kisdiákot.

Többi szobatársammal szemben ilyesmit nem éreztem, hiába, nem voltak költők. A szomszédban könyvtár szakosok laktak egytől egyig, Villangó, akinek a neve már odalent megcsapott, Széchy Zoltán, mind a ketten csoporttársaim, és volt egy alacsony, elég zömök, mély, bársonyosan barna szemű, nagy fülű, meglehetősen vastag szájú, gyűrűs hajú, Bella István. Ritkásan egy-két városombeli gimnazistával is összeakadtam ugyan, az egyik lány, kettővel fölöttem, például szintén könyvtár szakra járt, sőt néhány esztendeig oktatott is a tanszéken, egy fiú (különös nevét érdemes följegyezni), Szuszekár a filozófia szakot látogatta, egy másik történelemre, a negyedik hasonlóképpen filozófiára járt, de egyikkel sem találkozgattam, elsiklottunk egymás mellett. Még egy lány is tartozik utolsónak a leltárba, általános iskolai magyartanárnőm s a bikaképű, dagadt fogorvos lánya; előkelő szakra, angolra járt, vele nemcsak hogy nem társalogtam, idegenkedtem is tőle, az egyetemen éppúgy megmaradt köztünk a távolság, akárcsak odahaza. Elcsodálkoztam rajta, honnan vette magát az angol nyelvbe abban a városban, amelynek egyetlen gimnáziuma idegen nyelvnek csak a latint meg az oroszt ismerte, s mindjárt el is töröltem a csodálatot: a jómód mindenre képes. Az egyetemen könnyűnek tartották a könyvtár szakot: sok irodalmárnak, főleg költőnek készülő választotta is szaporán, s jó néhány azzá is vált. Velem járt Zsolt Istvánon, Bella Istvánon kívül Kókai Kádár Lajos, Széchy Zoltán, Lovász András, de az a gyanúm, sőt biztos vagyok benne, néhány név kiesett az emlékezetemből, sokkal több írópalánta nyüzsgött Kovács Máté professzor úr keze alatt. Az ELTÉ-n 1961-ben induló népművelő szakról már nem is beszélve, az csakugyan tömve volt velük.

Az ottani évek más történet. Kihagytam egy esztendőt, amikor is a jogi kar könyvtárában címleírtam egy raktár sarkába helyezett asztalon, egyedül, magányosan. Néhány hét elteltével a könyvtár vezetője, Benedek Jenő jogász felesége már nem nagyon szorult rá arra, hogy korrigáljon: úgy ment a címleírás, akár a karikacsapás, Szelle Béla ugyancsak belénk verte (szerző, cím, eredeti cím, alcím, műfaj, részegység-megjelölés, impresszumadatok: hely, kiadó, év, terjedelem, méret, sorozatcím). Ennek köszönhettem, hogy amikor ötödévben az Egyetemi Könyvtárban töltöttem a gyakorlati időt, s szintén címleírással bíztak meg, Mátrai László, a könyvtár igazgatója állással kínált meg. Akkorra már megnősültem, feleségem éppen olyan nincstelen volt, mint én (sőt, még nincstelenebb, nekem otthon azért volt apám, anyám, akik együtt éltek, a saját házukban, s ha arra kerül majd a sor, valamicskét tudnak segíteni rajtam). Albérletet kerestünk, de olyan ügyetlenül, olyan hanyagul, hogy egyet sem találtunk. Akik szóba álltak velünk, általában egy év előleget kértek, amire nekünk nem futotta. Gyorsan változtattam: vidékre költözünk, előbb-utóbb tanácsi lakáshoz jutunk, s ha isten is úgy akarja, úgy tíz év múlva visszakanyarodunk majd Pestre. Első verseskönyvem megjelenése előtt álltam, gondoltam, tehetséges fiatal költő volnék, mit nekem egyedüllét, mit nekem vidék. Kötetem egyébként néhány esztendővel később valóban megjelent, a kritikusok azonban korántsem lelkesedtek érte, Vas István egyenesen zavaros, elsietett, idő előtti összeállításnak bélyegezte, s csak igen keskeny csíkban feltételezte, hogy idővel esetleg javul majd a helyzet. Sosem gondoltam arra, hogy valami módon az irodalomból fogok megélni, az újságírás sem tetszett, könyvtárosnak álltam, s kedvvel. Az egyetemen piacot tartottak, végzősöket kerestek rajta a vidéki könyvtárak. A minisztériumi tisztviselő azt az igét hirdette: aki vidéki, menjen vidékre vissza. Nos, később, nyár elején tapogatóztam szülővárosomban, szülőmegyémben, akadna-e valami hely, de egyedül Szeghalmon tudtam volna beállni a pult mögé kölcsönzőnek. Albérletbe menjek Szeghalomra? Így festett a valóságban az a jelszó, a vidéki menjen vissza oda, ahonnan küldték, a pesti viszont maradhat Budapesten – ez az ostobaság úgy festett a valóságban, hogy a vidék egy egész országot jelentett, a Békés megyei foghatta a motyóját, s indulhatott kétszáz kilométerrel odébb, a világ másik szögletébe, hogy eleget tegyen a kívánalomnak: a vidéket boldogítsa. A hatalmat megértettem, mégsem járja, hogy a megyék üresen tengjenek, mégsem járja, hogy egy szabolcsi, ha már Pesten járt egyetemre, csak a Gellért-hegy árnyékában tudja elképzelni az életét, viszont magamat is megértettem: mért menjek én Vas megyébe egyedül azért, mert az is vidék? A fiatal kis diplomás ilyenformán háborgott magában a X. teremben a második emeleten, amikor az eligazítást tartotta a minisztériumi hivatalnok, s kihirdette az igét. Háborogtam, noha én magam vidékre szegődtem, csak van jogom háborogni direktívákon, hogyha másodrangú állampolgárnak – vidékinek! – minősítenek. Nem vagyok én vidéki, lombosi vagyok, majd én eldöntöm, vidéki vagyok-e vagy sem. Elég sokáig éltem aztán bizonyos földrajzi pontokon, amelyek ugyanúgy a mappa pontjai, s láttam, hogy a vidék könyvtárosi ellátása máshogyan zajlik, mint ahogy egykor a minisztérium elképzelte. Alig akad olyan fiatal, aki diplomával a zsebében elvándorolna, csak az megy, aki ugyanoda térhet vissza, márpedig nem mindenki olyan szerencsés, hogy olyan helyre szülessen, ahol diplomás könyvtárosra van szükség. Az én évfolyamomból voltak néhányan ilyenek: a veszprémi Veszprémbe, a békési Békésbe, a szombathelyi Szombathelyre ment, haza, de a megyei meg a városi könyvtárak általában úgy látják el magukat szakemberrel, hogy fölvesznek egy érettségizettet, aki aztán beiratkozik levelező tagozaton az egyetemre, abból a könyvtárból megy nyugdíjba negyven év után, ahol dolgozni kezdett. Egyetlenegyszer találkoztam olyan hallatlan esettel, mint az enyém: egy lány a szombathelyi főiskoláról ugyanabba a városba esett be, ahová én, egy év múlva el is rohant Pestre.

A májusi piacon összeismerkedtem Bátonyi Alberttel, a salgótarjáni megyei könyvtár igazgatóhelyettesével, nagydarab palóc volt, még fiatal, harmincvalahány éves. Egymás tenyerébe csaptunk, de azért – mint már írtam – otthon is tapogatóztam, az igyekezet ugyan csak látszat volt, eszem ágában sem volt elásni magam a világ végén. Szüleim Lomboson laktak, ekkor már ősidők óta termelőszövetkezeti (tsz) tagok, egy kicsit magukhoz tértek, volt a Hajnal utcában egy kis házhelyük még a negyvenes évek végéből, abból az időből, amikor apám terménykereskedő volt (a Buddenbrookok kései, kissé lebecsült rokona), s futott neki fennen a sors: kivágta a rezet, a pénzt is hozzá, s telket vásárolt építkezni, falat húzni, ablakot vágni, tetőt emelni, csakis egyedül magunknak, mert más fedele alatt éltünk, nagyanyám házában. Csakhogy. Bizony csakhogy. Egyesült a két munkáspárt, megcsókolta egymást Rákosi, Szakasits, ezzel aztán elszállt Futura, jó sors, ház, kegyelem. A telek megúszta, csodák csodája, megmaradt, s apám ötvenévesen végleg lemondott arról, hogy valaha is házat emel az üres telken, eladta, egy rossz kis házrészt vásárolt rajta a szomszéd utcában, a Keletin. Szoba, konyha, kamra, hátul egy sufni, amit mi ugyan soha nem hívtunk sufninak, a sufni nagyvárosi szó, én Pesten hallottam először, ettől függetlenül tartozott hozzá az udvarban egy sufni, egy tüzelőnek, limlomnak való helyiség is. Föltekintettem, azaz föltekintettünk a feleségemmel, s úgy találtuk, végül is lehetne benne élni, érdekes vállalkozás lenne Lombosra visszagyökerezni, a világ azonban másként határozott: a tavaszi parola viszont megmaradt, becsomagoltunk. 1966. július 31-én utaztunk volna Salgótarjánba. Minden készen állt, a menetrend a fejben, ruháink a bőröndben, már csak a pénz hiányzott. Feleségem műszaki rajzoló volt Budapesten, egy hónapja mondott fel, s mi – úgy látszik, felelőtlenül – egy fillért sem tettünk félre a kezdéshez, mert akkor este derült ki, bizony vonatra sem futja. Ma már nem értem, mit műveltünk, hiszen az egyetemi évek idején én is csaknem örökké dolgoztam, Csepelen, a Vas- és Fémművek Központi Könyvtárában Varga Istvánnál, Józsefvárosban, a Ganz-mávag Központi Könyvtárában, a Jogtudományi Kar Központi Könyvtárában, folyton valami központi könyvtárban, s mindig volt kávéra, könyvre valóm. Most pedig ide vagyok nyomva, se előre, se hátra, apámtól kell kérnem, szomorú állapot, ráadásul ideje bevallani a bűneimet. Már egy hónapja a nyakukon ülök, s még most sem tudják, mit művelek két esztendeje. Nagyon szerelmes természet voltam, az egyetemen már az első héten kiszemeltem magamnak egy lányt, kísértem ide, kísértem oda, hencegtem ezzel-azzal, csakhogy történjen valami szerelem. Nem történt, kinéztem hát egy másikat magamnak. Kínlódtam, szenvedtem vele, mániákusan üldöztem, és egyre ostobább helyzetbe kerültem. Tatár Péter egyszer azt mondta egy lányra: – Ha rágondolok, már megfájdul a gyomrom. – Tatár pedig fegyelmezett fiú volt, mint ahogy az egy filozófia szakoshoz illik, egy lány mégis annyira kihozta a sodrából, hogy valóságos fizikai fájdalmai voltak, ahelyett hogy lelki szenvedések ültek volna rajta. Mást is mondott: – Aszni vagy nem aszni, ez itt a kérdés. – Ezt a filozófiai következtetést vonta le az égi szerelmekből, egy kicsit egyszerűsítette, de a kivonatolás vége csakugyan ez az egyetlen pőre mondat. A lányok akkor még nagyon lányok voltak, úgy festett, mintha bokáig felhőbe öltöztek volna, pedig a természet beléjük is ugyanazt a kérdést nyomta, tolta, szorította: szeretkezni vagy nem. Sajnos, nem fordultak hozzám. Kerestem, kutattam egyre dühösebben, és egyre dühösebb szomorúság hatott át egészen fájdalmasan. Az ember ezzel is a helyét keresi. Csak forgolódtam, s nem találtam a helyemet, egy biztos pontot, ahonnan már nem zuhanhatok le még mélyebb pontok felé. Kibicsaklottam, és azt mondtam: vége. Egyszer még öngyilkosféle is lettem: elfutottam az orvoshoz, de bölcs ember volt, olyan altatót írt fel, amitől nemhogy elaludtam volna, egyre éberebb lettem, oda is ültem az ultizók mellé, s jóságosan hallgattam a játék mondatait: negyven száz piros ulti, terített rebetli, kontra, rekontra, Fedák Sári, duritmars. Én is kiterítettem a lapokat: végigdőltem az ágyon, mint egy rossz kártyalap, és napokig ki sem mozdultam a szobából. Nem jártam előadásokra, szemináriumokra, eltelt a félév, nyakunkon volt a vizsgaidőszak, s én csak legyintettem: felőlem eshet a hó is. Július elsején ki kellett költöznöm a kollégiumból, el kellett hagynom az édent, a hivatalnok asszony azonban, aki közölte velem a verdiktet, rögvest segített is rajtam: beajánlott a jogi kar központi könyvtárába. – Ne vegye a szívére, fiatalember, de megsúgok magának valamit – mondta a könyvtár vezetője, egy hölgy. – Máskor, ha jelentkezik egy munkahelyen, ne piszkos ingben állítson be. Nézze csak meg: fekete az ingnyaka, legalább egy hete hordhatja már. – A hatalmas raktár sarkában címleírtam, csak a rengeteg könyv zizegett körülöttem, lapok nyíltak és csukódtak. Mosóport vettem, kimostam az ingem, sőt olykor-olykor nyakkendőt kötöttem, egészen rendes külsőre kapaszkodtam föl, egyet nem tettem: nem írtam a szüleimnek. Azt sem tudták, élek-e, halok-e. Nem nyomorogtam, nem éheztem, nem fáztam, volt ételem, italom, sőt novemberben a Szélkiáltó, az akkori legjobbnak tartott irodalmi folyóirat közölte első versemet is, egy hiba volt az egészben: kiestem az egyetemről.

A Raoul Wallenberg utcában laktunk albérletben. Tatár Péter ugyan szorgalmasan látogatta az egyetemet, a negyedik végén mégsem rakta le a kollokviumait. Azzal áltattuk magunkat, milyen jó, meghosszabbítjuk az egyetemi életet. Mások talán minél előbb végezni szeretnének, mi ellenkezőleg: annyira csüggtünk az egyetemen, hogy minél később szerettük volna befejezni. Ezt mondogattuk egymásnak, ezzel hitegettük magunkat, ezzel álltunk a többiek elé, akik elcsodálkoztak ezen, s nem értették, nem, nem értették, fenegyerekség vagy ostoba, egészen ostoba játék az egész. Valami riadt álnokság volt benne, tanácstalanság, félelem, hanyagság, fiatalkori depresszió, elesett büszkeség, tele pohár, rezgő gyávaság. Én a sarkon fölszálltam egy buszra, egyenesen a jogi kar előtt tett le, fölsétáltam az emeletre, beültem a pókok közé, s normára címleírtam: naponta huszonötöt. Eleinte izzadtam vele, később már négy óra elég volt neki, a többiben unatkoztam, olvasgattam, a normát dehogy léptem volna túl! Tatár kora hajnalban kelt, s késő délután érkezett haza. Megérte az egyetemet összetörni. Szentendrére, a Pismány nevű külső városrészbe járt egy általános iskolában oroszt verni a gyerekek fejébe: – A szekrényen állok. Az asztalon ülök. Bemegyek a falba. – Ezekkel a példamondatokkal olyan sikert ért el, hogy az igazgatóság dicséretben részesítette. Tatár öntudatlanul Antal László tanár úr elmélete alapján tanított. Az általános nyelvészet fenegyereke volt, ebben az időben még Magyarországon élt, Vácról járt be az egyetemre. Felírta a táblára: A kutya ugat. A macska nyávog. A háta mögött valaki felvonyított, megpördült, s úgy odavágta közénk a krétát, hogy röptében darabokra tört, széjjelsziporkázott már a levegőben. Újabb két mondatot karcolt fel: A kutya nyávog. A macska ugat. Az alanynak meg az állítmánynak mindegy a tartalom.

1966. augusztus elsején érkeztünk Salgótarjánba egy bőrönddel. Fönt a hegyen, a Hunyadi körúton szereztek albérletet, egy köves padlózatú konyhát, amelyet télen egy vaskályha fűtött volna be. Az alatt a két hónap alatt, amíg a tarjáni könyvtárban dolgoztam, tájékoztató könyvtáros voltam. Ketten váltottuk egymást, ügyeleti időn kívül a raktár emeletén vaspolcok között üldögéltem, s azzal vertem el az időt, hogy egy csodálatos írógépen a Magyarország című hetilapból a kínai kulturális forradalomról szóló híradásokat másolgattam ki. Azzal az idővel, amely a váltással fölszabadult, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, nem volt semmi teendőm. Nem volt szobám, íróasztalom, ebben a forró vasraktárban kellett kihúznom azt az időt, amíg a váltótársam tájékoztatott. A csodálatos írógép valószínűleg egy keletnémet Optima lehetett, akkoriban még sokáig, sőt végig ez a márka volt nálunk az írógépek teteje, a legjobb, a legerősebb, a legszebb, ennél már csak a gömbfejes volt kívánatosabb, amit valamikor a hetvenes évek végén szerzett be a tatabányai megyei könyvtár, egyet, a titkárnőnek, amely viszont már – emlékezetem szerint – amerikai volt. Valamikor a kilencvenes évek közepére a munkahelyeken általánossá vált a számítógép, a fantasztikus Optima egyszerre elvesztette régi fényét, fölösleges ócskavassá változott, s minden valószínűség szerint az alkalmazottak otthonába vándorolt némi megváltás fejében, ahonnan egy részük még tovább, a használt cikkek boltjaiba került, így vettem a kilencvenes évek közepén egy tökéletesen működőt ezerötszáz forintért. Egyetlen hibája, hogy nagy kocsis, A/3-as papírra is képes írni, emiatt sok helyet foglal el, kétszer olyan széles, mint amennyire szükségem lenne, persze félszer olyan keskenyre sincs, már Kutasón, falun is számítógéppel dolgozom, ha dolgozom egyáltalán. Az árára azért emlékszem hajszálpontosan, mert egészen elhűltem, amikor a József Attila utcában, a Deák tér partján, a túloldalon, megláttam a földön ennyiért. Harminc esztendeje egy szintén keletnémet táskaírógép, az egyetlen Magyarországon forgalomban lévő, az Erika több mint háromezerbe, másfél-két havi fizetésembe került, én nem is tudtam megvásárolni, apámtól kaptam egyet ajándékba. A kínai kulturális forradalomról szóló hüledező cikkek másolásához némileg a fétis, az írógép csodálata is hozzájárult bennem; ha egy rozoga, háború előtti csotrogány áll a vaspolcok között, amelyet úgy kell vonni sorról sorra, betűről betűre, talán mással ütöm el az időt. Olvasni, csak úgy, könyvtárban, munkahelyeimen, szinte sohasem tudtam, nem azonos azzal, hogy csinálok valamit; valamit csinálni csak például jegyzeteléssel lehet, egy minimális munkacélt mindig kitűztem magam elé, erre a kaposvári könyvtárban töltött időm festegetésekor még majd visszatérek. A Magyarországnak ezek a cikkei a mi ötvenes éveinket idézték, az ötvenes évek elejét, egészen primitív, ostoba dolgokról adtak hírt, amelyek állítólag valóban megtörténtek, sőt egészen biztosan – valami jövendő dokumentumkötetbe gépeltem ki őket, mint ahogy Kaposváron szintén cikkeket körmöltem, amelyre a maga idejében szintén visszatérek. Nyár volt, augusztus, amikor az olvasóteremben ültem, akkor is alig akadt dolgom, csak hébe-hóba tűnt fel (tűnt be az ajtón) egy-egy ember, akinek abban a kánikulában nem akadt jobb dolga, mint hogy a könyvtár csöndjét megzavarja. Az olvasóterem el volt szakítva a kölcsönzőtől, egyetlen kapcsolata volt vele, egy bizonyos Egriné nevű némber, a csoportvezető, az álla alatt egy nagy szemölcs ült, hosszú, görbe szőrszál kunkorodott ki belőle, amely időnként eltűnt, de a legtöbbször a helyén találta a szemünk, ha az arcába néztünk, hogy újra meghallgassuk már századszor ugyanazt. Azzal dicsekedett, hogy részt vett a kékcédulás választásban, úgy vitték őket teherautóval egyik körzetből a másikba. Egész életének, egész tevékenységének ez a negyvenhetes pártcselekedet volt a legnagyobb sikere, mindig újabb meg újabb részletekkel bővítette ki a mesét. Mással nemigen bírt volna büszkélkedni, ugyancsak szüksége lehetett kommunista voltának ilyetén igazolására, mert a szakmához nem nagyon értett. Anakronisztikus figura volt, abban az időben már nem nagyon érdekelt senkit, milyen forradalmár volt hajdanán, akkor a könyvtárban már tudni és nem dicsekedni kellett oda nem illő tettekkel.

A kölcsönzőre egyáltalán nem emlékszem, talán az épület másik felében lehetett, aki könyvért jött, nem az olvasótermen át közlekedett; egyszóval az olvasókat sikerült tökéletesen elszakítani azoktól, akik a segítségükre lehettek volna. Az olvasóterem mennydörgött az ürességtől. Akkor még nagy dohányos voltam, s csak óránként érkezett a másik strázsa, nekem az egy óra rengeteg volt, kibírhatatlan, tehát rágyújtottam odabent. Váltótársam, a fiatal történész, aki kényszerűségből, képesítés nélkül dolgozott a könyvtárban, később ott is hagyta, a megyei levéltárba küzdötte át magát, sajnos nem lett belőle nagy tudós, helyi munkát végzett, bár minden bizonnyal hasznosan. A dohányzáson összekaptam vele, rám szólt, hogy ne gyújtsak rá az olvasóban, én pedig nagyon hegyesen letorkoltam: majd ha nem tetszik valakinek, szól, ő, a munkatársam ne tegyen rám semmiféle megjegyzést. Ma is annyira bánt, hogy világosan emlékszem a jelenetre, s valószínűleg a jelenet miatt még arra is, hogy kissé betegesen sovány arca volt, szürke, s mintha még itt-ott himlőhelyes is, ez azonban korántsem annyira biztos, mint az, hogy szentesi származék volt, Szegeden járt egyetemre, s ide, Salgótarjánba nősült. Néhány esztendeje, ahogy Déry Tibor írta egyre-másra: (meghalt).

A két hónap alatt semmi említésre méltó könyvtári esemény nem történt, ilyen üres, ilyen példátlanul munkátlan helyen soha többé nem dolgoztam. Irigykedve néztem, hogy sürög-forog a gyerekkönyvtár vezetője, örökké intézkedik, folyton jön-megy, ajtót nyitogat valamiért, nem ér rá odakönyökölni a pultomra, megy Budapestre Varga Domokoshoz a Könyvtártudományi és Módszertani Központ gyerekkönyvtáros prófétájához valami közös munka miatt; egy esztendeje végzett, s máris forró közepében van a „dolgoknak”, ahová én sohasem fogok bejutni. Herbert Baba, egykori csoporttársam pesti lány, doktorgyerek, tősgyökeres fővárosi, egyáltalán nem értem, hogy mi hozta ide ebbe az antivárosba. A férjével együtt költözött le, természetesen albérletben laknak ők is, Baba meg Orosz Balázs, az óbudai fiú. Óbudai! Óbudának abban a tanulmányi csoportban, a magyar–könyvtár szakosok között, ahová jártam, bizonyos nimbusza volt. Óbuda nem Buda, egészen más, külön, megemelt, titokzatos világ, példának okáért az óbudai tánciskola az egyetlen, a legjobb, egyedül az óbudai tánciskola tudja, mi a tánc – így híresztelték azok a fiúk, Zalai Vilmos (a későbbi filmesztéta), Kókai Kádár Lajos (a későbbi irodalomtörténész, a Fősodor című irodalmi folyóirat főszerkesztője). Herbert Baba férje Kókai Kádár gimnazista barátja volt, így hozódtak össze valami könyvtáros bulin. A fiú nem tudom, hová ment vagy hová nem az érettségijével, egy biztos, nem járt egyetemre, de Babának nem a diploma kellett, hanem a fiú, Baba tehát mezalianszot követett el, alulházasodott, talán összekapott a szüleivel, emiatt ide, Salgótarjánba száműzte saját magát. A száműzöttség ugyan egyáltalán nem látszott rajta, mint ahogy az egyetemen is folyton viháncolt kiálló kis gyöngyfogaival, száműzöttségét is jóra fordította, azok közül való, akik bárhol élnek, rögtön otthon vannak, még a pokolban is, hogy egyéb nem képletes szörnyhelyekről ne is beszéljünk, ők azokat is tüstént belakják, ahová vetődnek, az lesz a hely, ők az otthon, erre a helyre mások csak betelepülnek. Azt a könnyedséget hordozta magában, amelytől én sajnálatosan távol estem. Neki az egyetem csupa népünnepély volt, kívülről nézve legalábbis, öröm, jó alkalom az életre. Régen, már előre, még a gimnáziumban elolvasott mindent, az egyetemen csak elő kellett szedegetnie őket. Emlékszem, a legelső félévben ókori irodalmat hallgattunk, de komolytalan volt, csak az vizsgázott belőle, aki akart, s Baba természetesen rögtön jelentkezett, hiszen mit neki Homérosz, Arisztophanész, Vergilius, s természetesen nevetve mesélte, hogy milyen könnyű volt azt az ötöst megszerezni. Szeptemberben kezembe vettem az ajánlott könyvek listáját, hogy pontról pontra mindet elolvasom, de csak az Odüszszeiáig jutottam el, a többire már nem futotta. Bizony már réges-régen túl kellett volna lennem rajtuk, le is tettem arról, hogy vizsgázzak belőlük. Mint egy elkényeztetett, öntudatlan gyerek, úgy járta végig az öt évfolyamot, s most – úgy látszik – öntudatosan Salgótarjánban építi az életét. Vajon mivé? Egyelőre nem sejtettem, hiába figyeltem, persze már amennyire, hiszen azért főleg a magam sorsa foglalkoztatott. Szükség is volt rá, mert nagyon nehezen alakult. Felelőtlenül csaptam Bátonyi Albert kezébe, nem kértem semmi biztosítékot arra nézve, hogy a feleségem se maradjon munka nélkül. Úgy is maradt. Műszaki rajzoló volt az UVATERV-nél, az Út-, Vasúttervező Vállalatnál, s nem tudott elhelyezkedni. Elképesztően ostobán léptünk tehát a városba, anélkül, hogy mindkettőnkről gondoskodtunk volna. Akkor vonult le éppen a bányák bezárásának első hulláma, a bányászfeleségek minden létező munkahelyet megrohantak és elfoglaltak, legalábbis ezzel indokolták a mizériát. Elcsodálkoztam: erről mit sem lehetett olvasni, hallani. Azt hittem: csak az van, amiről írnak vagy beszélnek. Most hazugságon kaptam a világot. Egészen beborult. Velem kelt, velem szállt le a hegyről a városba, mintha ő is dolgozna; beült a könyvtárba, olvasott, jegyzetelt. Magyar–könyvtár szakra készült, ami csak bohókás álom volt, arra jó, hogy kitöltse az idejét. Tűrhetetlenül kevés volt a pénzünk; ha a szomszéd könyvesbolt vezetője nem szán meg bennünket, nem is tudom, hogy éltük volna túl azt a két hónapot. Feleségem kapott a piacon egy asztalt, azt a fajtát, ami felül asztal, alul szekrény, innen alulról rakta ki a könyveket, s árulta piaci meg nem piaci napokon egyaránt. Az a csoda következett be, hogy még vevője is akadt. Otthonról két kiló tarhonyával indultunk Salgótarjánba (anyámnak jutott eszébe, hogy föltarhonyázzon bennünket), így aztán egész augusztusban tarhonyás lecsón éltünk; én voltam a szakács, én ismertem a tarhonyás lecsó elkészítési módját, feleségem sem akkor, sem később nem nagyon törte magát a platnival. Szép a piac, az alkalmi könyvmunka, de igazi után próbáltunk nézni. Akkor az a világ járta, hogy az ember a pártbizottságra fut. Én ekkor futottam először, mert a könyvtárban felvilágosítottak: a pártbizottság a legnagyobb hatalom, ha ő nem, akkor senki nem segít. Fogadtak is, el is küldtek azzal, hogy széttárták a kezüket. Magunk is utánaeredtünk: Babának eszébe jutott férje, a művezető. Legyen hát segédmunkás! Városszéli gyár volt: a gyár. Nők egy cementpadlós, homályos műhelyben golyóstollbetéteket töltöttek könyékig kéken, ragacsosan.

Sürgősen új város után néztem. Az igazgató nem nagyon tartóztatott: festőművész volt, az igazgatás olyan kényszerűség volt rajta, mint az én történész váltótársamon a könyvtárosság. Kényszerű, de jó, könnyű, pihentető. Jókedvű ember volt, mindig mosolygott, és valószínűleg semmit sem igazgatott. Nem fájt a feje a könyvtártól, attól meg miért fájt volna, hogy én élek-e, halok-e. Leszálltunk a vonatról, most egy másikra ülünk fel. Bátonyi Albertnek lelkifurdalása lehetett, hiszen ő hozott ide, s mielőtt megvettem a jegyet Kaposvárra, meghívott egy konyakra a Karancs Szálloda presszójába. Milyen benyomásaim voltak? Milyennek találtam a könyvtárat? Mit csinálnék máshogy? Mi a jó, mi a rossz? Nem voltak valami falrengető, okos válaszaim, azokkal ugyan semmire sem ment; eszembe sem jutott, hogy igazat mondjak, tudtam, akkor elragad a hév, úgy leteremtem az egész könyvtárat, hogy csak romok maradnak utána. Ami azért igazságtalan lett volna, hiszen a működésből alig-alig láttam valamit. Salgótarjánon úgy vonultam át, mint egy névtelen üstökös, éppen hogy feltűntem az égen, de néhány ismeretség máris kialakult. Egy újságíró, Békési Elemér, aki verseket írt, később néhány esztendeig az Élet és Halál fölkapott költője volt, a lap fölfedezettje, bizonyos áttételekkel az ő révén jutottunk el a Cserhátba. Egy népművelő fiú az egyetemről, bizonyos József, akivel egyszer-kétszer kirándulgattunk, nagy, furcsa, hasadozott, kék üveggyári üvegköveket szedegettünk egy salakhegy alján egy mérges, vegyi kék víz partján. Egy férfi, Szőke Pál, aki folyton fél rumra hívott a büfébe, és aki az Eresztvény című ma is meglévő folyóirat körül tevékenykedett, verset kért tőlem, egy-kettő meg is jelent. Üres fejjel írtam őket, egyáltalán nem volt semmi ötletem hozzájuk. Örültem, hogy élek. Augusztusban, mit ad isten, a könyvtárral egy épületben lévő művelődési házban Krizosztom tűnik fel: mint népművelő szakos egyetemista keveredett ide nyári gyakorlatra. Költőtársak voltunk, de mennyire! Egy kollégiumban laktunk, egy levegőt szívtunk, egy verset írtunk. Büntetésből egy kollégiumban, a legrothadtabb, a legalja kollégiumban, a Ráday utcában laktunk; eltávolítottak bennünket a Ménesi útról, kit-kit különböző kihágási okok miatt (éjszakai élet, nappali véleményhangoztatás, hiszen annyi finom ok létezik azoknak, akik arra szánják magukat, hogy előbb-utóbb összeütközzenek az olajozott sarokvasakon forgó világgal, s mi meg is tettünk mindent, hogy a sarokvasak csikorogjanak), kilenc emberből öten, ami ezért már szép szám, túl van a felén, a kollégium bal szárnyán egy szobában hárman, a jobb szárnyán egy szobában ketten, mégpedig a földszinten, s felettünk az összes emeleten, az összes szobában öt-hat emelet csupa-csupa lány, kész büntetés tehát, amelyet ki is használtak, hol a fiúk hevertek a lányok ágyában, hol a lányok a fiúkéban, egészen addig, amíg az egyik elhagyott kebel tulajdonosa föl nem jelentette az igazgatóságnak, hogy mit művelnek éjszakánként az el nem hagyott lányokkal a fiúk. Krizosztom éppen ebben az időtájban nősült meg, szokatlanul korán, úgyhogy ezekben a játékokban már nem vett részt. Nem szívesen tette ki a lábát a szobából még hozzánk sem, akik a másik szárnyon laktunk, sem ő, sem a többiek nemigen látogattak hozzánk, úgyhogy Tatárral, aki a szobatársam volt, kettőt tehettünk: vagy a konyhatetőt bámultuk a falak négyszögében, amelyen esténként patkányok surrantak végig, s kíváncsian nyomták orrukat ablakunkhoz, vagy mi mentünk át hozzájuk ledögleni az ágyra hallgatni és tódítani. Krizosztom tűnt fel tehát a messzi városban, egészen váratlanul. Ő tudta, hogy idejöttem, én nem, hogy ide fog jönni nyári gyakorlatra, ő volt tehát, aki meglátogatott a könyvtárban. A művelődési ház, ahol gyakorlatoskodott, az épület nagyobb, tekintélyesebb részét foglalta el, onnan tért át egyszer-egyszer az olvasóterembe. Talán az idegen terep volt az oka, a szokatlan helyszín, hogy mi magunk is csaknem idegenek voltunk egymás számára, valahol messze mögöttünk, talán a kollégiumban, talán általában Budapesten, eltömődtek azok a források, amelyekből nemrég, egy-két hónappal ezelőtt, tehát igazán nem túl sok idő eltelte előtt, de máris egykor, máris valaha, máris réges-régen szabadon, könnyedén, természetesen csörgedeztek a szavaink: lelakatolta őket az idő, s mi szinte már kényszeredetten, kétségbeesve néztünk egymás arcába, hogy mi voltunk-e azok a hajdaniak Pesten a kávéházakban, a Hungáriában, a Rézkakasban, a kollégiumban; én voltam-e az, aki legépelte Krizosztom verseit, ő volt-e az, aki elém tette zöld tollal írott verseit, s láttuk a választ egymás szemében: megváltoztunk mind a ketten, a sejtek már ki vannak cserélve. Nem látogatott meg bennünket, munka után nem ültünk le az egyetlen presszóban, a Karancs Szállóban kissé beszélgetni. Magasfeszültségű villanyvezeték huzalai közt háromszög alakú távtartókat látni: így voltunk mi is. Augusztus végén elköszönt, mi az erdő alján rekedtünk egyelőre.

Kovács Máté, a Könyvtártudományi Tanszék professzora az államvizsga utáni gyűlésen, amelyet azért hívott össze, hogy a tanszék elbúcsúzzon tőlünk, és útjára bocsássa az új nemzedéket, a vidékieknek ő is a vidéket ajánlotta, a vidékiek azonban igencsak hallgattak, komoran néztek maguk elé, például én is, noha már végleg eldöntöttem: Salgótarjánban próbálok szerencsét. Egy könyvtárat kiszedett a többi közül: – A kaposvárit 1964-ben adták át, a legszebb, a legnagyobb, a legmodernebb megyei. – Nem korszerűt mondott, hogy még nagyobb nyomatékot adjon annak: milyen isteni könyvtárral ajándékozta meg az állam Somogyot. – Wintermantel Ármint Állami-díjjal tüntették ki érte, meg is érdemli. Ki volt nála nyári gyakorlaton? Senki? Sajnálatos. Amilyen modern az épület, olyan modern a szervezet, a vezetés is. Bízvást mondhatom: Wintermantel Ármin a legkiválóbb gyakorló könyvtárosok közül való, kitűnő igazgató. Gondolják meg, fiatal barátaim, olyan munka vár önökre, amilyenre itt az egyetemen felkészítettük magukat. Az a könyvtár az egyetem folytatása a gyakorlatban. Melegen ajánlom. Egy fő könyvtárost keresnek és várnak.

A kaposvári könyvtárba ennek ellenére még Huszár Anna, az odavalósi lány sem jelentkezett, egy pesti fiú, Késmárki János, a későbbi nagy olvasásszociológus velejárójaként, úgy is írhatnám, hogy menyasszonyaként, de inkább csak velejárójaként, már a ruhájába ragadt jövendőbelijeként esze ágában sem volt a porba visszatérni. Mert ugyan mi más egy vidéki hely a most végző pesti egyetemista szemében: por, por, por. Messze vannak a fények, a sugarak, a tág boltozatok, amelyek alatt az ember olyan nagyokat tud lélegezni, hogy maga is fényesnek érzi az eszméletét. Hogy Salgótarján is vidéki hely? Igen, de iparváros, nem paraszt, kispolgár Kaposvár. És milyen messze van Budapesttől! Salgótarján mégiscsak egyetlen óra, nem kétszáz kilométer. Emiatt kötöttem ki nála, szerettem volna érezni Budapest melegét. Az idő egyelőre még nem fordult hidegre, langyos, derűs szeptemberünk volt. A háziak egy kis kuckót jelöltek ki az udvaron, ahová a tűzrevalót berakhatjuk majd, s én már augusztusban egy-egy marék rőzsét hoztam az erdőről, együgyű lélek, mintha számított volna egy fokot és egy fillért is az az egy-két szál faág. Sőt, gondosan el is tördeltem őket, milyen jó gyújtósom lesz nekem majd a hideg estéken, amikor hazatérünk a mettlachilapos konyhába, ahol átvészeljük a telet. Lassan-lassan azonban elhagyott a rőzsegyűjtési buzgalom, egyáltalán, bármiféle buzgalom, eszembe jutott Kovács Máté Kaposvára. Wintermantel Ármin feleségemnek is állást ígért, mire én azonnal döntöttem: elhagyjuk az első várost, hadd jöjjön gyorsan, minél előbb a második. Hiszen mi az? Egy bőröndbe mindenünk belefér. Bátonyi Alberttel megbeszéltem a könyvtár dolgait, indulhattunk tovább. Nyilván elbúcsúztunk, hiszen el szoktunk búcsúzni, egy rövid kis idő is emlékezetünkbe nyomja azokat az arcokat, amelyek körülvesznek bennünket, még jó néhányat negyven év után is felismernék. Pedig hát mi volt az egész? Két hónap, hatvanegy nap, mert augusztus harmincegy, szeptember harmincnapos, ahogy nagy tudással nemegyszer kiszámoltam azoknak az ismerőseimnek, akik szintén elköltöztek már onnan, de szívük mélyén számon tartják a várost. Ha mintegy mellékesen megjegyzem előttük: Én is voltam salgótarjáni – tarjáni! –, máris földerülnek, s izgatottan kérdezik: mikor, hol, kikkel, s én fel tudok idézni arcokat, amelyek az ő arcaik is, közös ismerősök, Dönci, Albert, és van utca, amelyen ugyanúgy lépkedtünk, mint ők, a Pécskő utca lejtője a csordogáló szennyel. Szögek vannak beütve, s mi is odaszögeződünk akár egyetlen hét alatt is, a mi szögeink, a mi emlékeink, s már olyan minden színhely, mint a vándorlegények fatuskója, amelybe minden vándorlegény beléver egy, csak egyetlen szöget, többet nem lehet, nem kell, annyi éppen elég: erre jártunk, ez a mi életünk ábrája a földön. Nem sietek elmondani, hogy csak két hónapig éltem a városban, fölösleges, annyival már a városba való lettem mindörökre, tarjáni vagyok én is. Eggyel több hely, ahová tartozom, mert állítólag jó tartozni valahová, a helybeliek segítik egymást, egy klikk, egy lobbi, már le se vakarhatod magadról, hogy odatartozol, kénytelen-kelletlen viseled az odavalósiság, az odavalósiasság bélyegét, ha ezek a szavak ki tudják fejezni egyáltalán a dolog lényegét. A hely felejthetetlen: igen, voltam olyan kemény, hogy nem törődtem a nosztalgia könnyeivel, ha nosztalgiának akarják hívni, hát hívják nosztalgiának, csúfolódjanak rajta, én voltam olyan rideg, hogy fölkerestem a Hunyadi körutat, a házat, vagy azt a házat, amelyet annak a háznak véltem, a huszonhatos számút, és valóban ott volt néhány lépésre az akácos, a szegélye garázssornak letarolva, a hegyoldal hirtelen szakad le, ha nem is az, mégis ez az az erdő, fölismerem, csak azóta elrontották, mert ami változik, a romlás émelygése. Negyven évvel ezelőtt még romlatlanul hagytam el, hanyag lélekkel, nem törődtem azzal, mi lesz majd vele negyven év múlva, ha még egyszer visszatérek.

Az elmenetel kurta volt, mint a huzat, amely bevágja a könnyelmű ablakot. Kaposvárra költöztünk tehát. – A Donnerban laksz? – kérdezte Földeák Iván, az Irodalmi Alap igazgatója. – Én is a Donnerben laktam. – Donner a Kaposon túli városrész, egy kis karéj, a legszebb, dombokra támaszkodik, innen alig néhány kilométerre kezdődik a Zselic, közben egy nagy első világháborús temetővel, amelyben idegen országok halottai nyugodnak, szülőföldjüktől hihetetlenül messzire, mint akik eltévedtek. Özvegy Selymes Mártonné eladófélben lévő házában laktunk, a néni aggodalmaskodott, legszívesebben a küszöbön látott volna bennünket, se kívül, se belül, attól rettegett, a nyakán maradunk, a ház részének építjük be magunkat, nem tudja eladni miattunk. Rövidesen a Kossuth Lajos utcába hurcolkodtunk, Selymes Mártonné pedig a Balaton mellé költözött. Szemközt a zeneiskola működött, mellette balra a börtön, a börtön mellett ismét balra a rendőrség. Kora reggel foglyok söpörték fel a börtön előtti járdát, nagyon szerették a tisztaságot, legszívesebben egy nap kétszer is elhúzták volna előle a port. Messziről nézvést mi is örültünk a higiéniának, de azért inkább a koszoskás túloldalon jártunk. Valami baj volt a vízellátással, időről időre kiszikkadt a csap, egyedül a rendőrségen folyt a víz; ha múlhatatlanul szükségünk volt rá, mert például a mosás felénél tartottunk, mint egyetlen vízvevő helyre, oda ballagtam át az edényekkel, én, a sivataglakó. Az ajtó mögött egy kis asztalkánál őr üldögélt, a szemközti falból nyúlt ki a csap, mindegyik megengedte, talán felső parancsra, hogy vizet vegyek, de azért örültem, ha megszabadultam tőle. Az utca történetéhez még két dolog tartozik: egy puskalövés meg az amerikai űrhajós Holdra szállása. A Kossuth Lajos utca a belvárosban volt, csöndes, széles utca, a rendőrség, a börtön is nyugalomra késztette. Egy este fülsiketítő durranás, golyósivítás hallatszott. Egyetlenegy, ám az is éppen elég volt, hogy az ember rémülten fölkapja rá a fejét. A megyei pártbizottság titkára lakott abban a házban, amelynek udvaráról kicsattant a hang. Nem történt gyilkosság, egy vadászpuska dördülhetett el véletlenül, mégis félelmetes volt, mert a titkár húzta meg a ravaszt. Az első amerikai 1969-ben lépett a Holdra. Előre bejelentették, mikor száll ki az űrhajóból. Tiszta volt az ég, ráadásul éppen telihold nézett le ránk. Egy sánta olvasóm, jó ismerősöm, akivel már a városban is köszönni szoktunk egymásnak, állvánnyal a hátán jelent meg a sarkon, a templom előtt. Szétnyitotta a három lábat, távcsövet csavarozott fel a tetejére, s a Holdra meredt. – Látja? – kérdezgették rögtön a járókelők. – Látom, látom! – felelte türelmetlenül. – Megnézhetem? – kérdeztem tőle én is. – Láttam: szökellve lépett, meg-megállt, ismét úszott egyet, valami hosszú tárgy volt a kezében, valami nyeles szerszám, amivel köveket csipegetett föl a Holdról. Elhomályosult a kép, eltűnt a fémgömb is, az űrhajós is, a holdvizsgáló ember újra rátapadt a lencsére, én pedig arrébb álltam, mert mások is szerettek volna álmélkodni az évszázad tüneményén, s a holdvizsgáló nekik is megengedte, hogy egy pillantást vessenek rá.

Feleségem a katalóguscédulákat sokszorosította egy maszatos stencilgépen. Gépen? Egy fakeretben húzkodott oda-vissza egy festékes hengert. Ettől a vízözön előtti szerkezettől féltették a világot, mert képes volt rá, hogy akár tíznél is több példányt hozzon létre egyetlen gondolatból. Amikor először került elém a jogi karon, félelemtől viszolyogva néztem rá, s vért láttam a kézen, amely a papír szitáján átnyomta a kátrányt.

Néhány esztendeig módszertani könyvtáros voltam. Ez a fellengzős cím egészen egyszerű munkát takart. A kaposvári járásnak kilencvenkilenc könyvtára volt kilencvenkilenc helyen, falvakban, de még pusztákon is (Répáspuszta költői neve még most is bennem él), ezt a kilencvenkilenc könyvtárat három emberre osztották szét, mindegyikünkhöz harminchárom-harminchárom tartozott. A járásokat nemsokára megszüntették, mi azonban még a kaposvári útjait törtük télen-nyáron, törni ugyan csak télen a havat, nyáron homokban gázoltunk egyik határból a másikba. Mert autó nemigen vitt bennünket, azt csak arra használhattuk, hogy a kötni való könyveket fuvarozzuk. Kőműves Karcsi odaállt dzsippel az ajtó elé, s a volán mögül nézte, hogy görnyedezünk a kötegekkel, ő ugyanis nem tergenyés szamárnak, gépkocsivezetőnek szegődött, amit ki is nyilvánított, konokul be is tartott. Igaz is: mit adtunk volna érte cserébe? Nagydarab gyerek volt, öntudatos fizikai állomány. A legtöbbször autóbusszal vagy vonattal utaztunk, főleg autóbusszal, vasútvonal alig-alig hálózta be a környéket. Még ma is emlékszem arra a nyári napra, amikor forróságtól mozgott a levegő, s én egy elfelejtett nevű faluból egy öt kilométerre fekvő másik elfelejtett nevű faluba vánszorogtam. Autók hagytak el, bicsaklottak jobbra-balra a mély homokban, s én föl nem emeltem volna a karom, hogy leintsem őket: lássuk, van-e bennük annyi emberség, mint régen otthon a dűlőutakon kocsival zörgő emberekben, de nem, egyik sem lassított, egyik sem kiáltott ki hozzám. Talán azt gondolta, nekem így tetszik a világ, minek öklelne föl benne. Amilyen szörnyű lelkű voltam, a végén haraggal teltem el irántuk, nyeltem a mérget, de mire a faluba értem, elernyedtem a napon, szétestek a rostjaim, kiaszalódott belőlem a cián.

Nyolcórai munkáért 15,50 kiküldetési díj járt, ami akkoriban három doboz cigaretta árával ért föl; nyolc óra egy percért már 31 forintot kaptunk, egy alkalmas buszjárattal igyekeztünk is elérni a nyolc óra egy időhosszat. A következő városban egyszer-egyszer szintén utazgatnom kellett, akkor már odáig merészkedtem, hogy ki se buszoztam, ellógtam a napot: kiküldetésen vagyok. Észrevettem, a könyvtári gépezet meg a pénzügyi részleg között el tudok siklani. Ezzel a trükkel sok-sok szabadságot szereztem magamnak. Kaposváron még nem kanászodtam el, szorgalmasan ismerkedtem a falvakkal, annyira, hogy elég nagy biztonsággal még ma is tudom, melyik a somogyi.

Alighogy betettem a lábam, egy rádiós őrületet akasztottak ránk. Vetélkedőt szerveztek a megyéknek, ki tud többet róluk, úgy, hogy vele párhuzamosan Csehszlovákiában is folyt egy ugyanilyen. Valószínűleg nagy kulturális eredménynek, internacionalista sikernek könyvelték el. Egy-két évvel a prágai tavasz előtt igazán különös ötlet volt ezt a lapos, idióta versengést kitalálni. A végén a két nyertes csapott össze, addig azonban hosszú és ostoba út vezetett. A vetélkedő színhelye mindenütt a megyei könyvtár volt. Havonként egyszer tartották, a pártbizottságot, a tanácsot, mindenkit belerángattak, főleg bennünket, könyvtárosokat. Megráztak egy kolompot, elhangzott a kérdés, mi pedig rohantunk a könyvekből kibolházni a választ. Egy-egy feladatot is behajítottak: ki kellett autózni egy-egy faluba, ahol valaki megadta a megoldás kulcsát, például: mit írt Csurgón Csokonai. Álcselekedet volt, mindent már előre lejátszottak, csak úgy tettek, mintha most keresnék a választ. A bölcsebb megyék már az első fordulóban veszítettek. Nem úgy mi. Végigszorgoskodtuk az összest, s természetesen mi nyertük meg az erőpróbát. Az egyik kérdésre csődöt mondott a tudomány. – Száz forintot adok annak, aki válaszol rá! – rikkantotta Wintermantel. Száz akkor szép összeg volt, egy doboz cigaretta 4,50-be került. El is felejtette nyomban, így estem el tőle. Csehszlovákiában Znojmó diadalmaskodott. Pacallá vertük őket, mosolyogtak, mint Hrabal az U flekuban, s egy nagy üveg konzervgyári uborkát ajándékoztak Somogynak, a vetélkedő nyertesének.

Mozsár László volt a csoportvezetőnk: ötvenhatban egy munkástanácsban sürgölődött, jó oka volt rá szegénynek, hogy meghunyászkodjon Wintermantel elvtárs előtt. Nagy, karalábéfejű ember volt, széles homlokából göcsörtök dudorodtak ki mindenfelé, bajusza afféle régi bajusz volt, az a stuccolt, vágott, ami föl-le járt, amikor verset ontott ránk. A versmondás volt a gyöngéje: egy emberöltővel azelőtti stílusban olvasott föl, még duhajul, érzékenyen, főleg Illyés Gyulát, de Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt is. Akárhányszor eleredt a nyelve: ültünk az üvegkalitkában, ami négy íróasztallal a munkahelyünk volt, s László úr egyszer csak megmerevedett. A könyv felállt a kezében, ferdén, a fényre, a szeme ügyébe, összehúzta a szemöldökét, s halkan elindította a verset. Nemsokára izzott, mintha beteg volna, hagymázas, lunátikus, akit föl ne ébressz, mert nagyot koppan. Romantikus alkata miatt óvakodtam tőle, nem szerettem volna nem nézni az orrom elé, s verembe zuhanni.