×

Sárgadinnye a fán avagy: 2008 – de sosem Nyóc’

Jegyzetek hónapról holnapra, I. rész

Ablonczy László

2009 // 04
„A haza végzet, nem pedig trükk és mutatványszám.” (Márai Sándor)

„Csak rossz álom vagyunk mink?” (Ady Endre: Élünk vagy nem?)

„Emeld föl fejedet / büszke nép! / Viselted a világszégyenét! / Emelkedj magasba kis haza, / te, az elnyomatás iszonya! / Emeld föl szívedet / nemzetem / lángoljon a világ- / egyetem!”
(Juhász Ferenc: Himnusz-töredék)

BÁLANYASÁG. 2008. március 7-én híradó-tudósítás egy kecskeméti nyugdíjasklubból. Szokott nép- és nemzetmegváltó tirádája közepette megtorpan, zakójának belső zsebéből kártyát húz elő, és egy idős asszonyt megszólít: húzzon lapot! Majd keverte a paklit… s a közönség dermedten nézi. Itt a piros, hol a piros? – mint a vásáros és piaci népszédítők. A képi tudósításban nem is a Varázslót, hanem Kádár János népét figyelem: a diadalos lapfelmutatás után sem tapsoltak felszabadultan. Megigézve meredtek a Mágusra. (P)Óz, a nagy varázsló? (M)Uri Geller? Nem csalás, nem ámítás! Ilyen vásári mutatványt miniszterelnöktől még az RTL-extrák világpanorámájában se látni. De talán a nagyérdeműt valamiféle tisztelet is bénította a magas poszt iránt; egy kormányfő mégse kártyatrükkje folytán érdemli a tapsot. Nevetnem kellett volna, mert az idült népámító repertoárja kimeríthetetlen: az antifasiszta fesztiváli szónoktól a varieté mutatványosáig terjed. A zsonglőr eredeti francia jelentésében a szavak mutatványosaként is értendő. Belefáradva esztendők óta való ámító tűzijátékaiba, már keserves kacajra sincs kedv, mert Weöres Sándor XX. századi freskójából az Undor Angyala tűnik fel, „a tétlen, közönyös lélek”. Felhőkakukkvár összeomlott. A szerzés, az önüdvözülés „végre felbillent / s az alatta felgyűlt ganajba zuhant” – írja a költő. A Mágus, kinek s’arc poétikája: hazudok, tehát vagyunk és leszünk. Bármit meg az ellenkezőjét is megszavazó kétszázvalahány bűvészinasával az ország(meg)vezetést is trükkök sorozatának tekinti. S aki honpolgáraként a fuccsot érzékeli, undorában már ökrendezik, mert a „lenti mocsokban hemzsegő” végjáték immár kollektív bukás is. Annyi év után tartsunk Adyval (?): „Jobb az undor, mint a harag: / Be jó volna fölszabadítanom / Egy nagy, elforduló undorral / harag-hörgette magamat” (Az undor óráiban).

Csurka István az 1956-os forradalom utáni értelmiségi-közérzetet egy sokáig színpadtól tiltott kitűnő darabjában, a Ki lesz a bálanyá?-ban írta meg. Kár, hogy Lánczi András Csurka István drámaírói eszmevilágát elemző, ám a történeti szempontoktól eltekintő tanulmánya (Az író és a politika – A politika reneszánsza. Pallas Stúdió–Attraktor Kft. Bp., 2001) épp ezt a legfontosabb tényt nem vette észre, így teóriáját már könnyen igazolhatta: Csurka „modernségellenes”, melynek „része az értelmiségellenesség” is. A darab a meghasonlott életek látlelete: egy kártyázó, pókerező társaság az éjszakát átkártyázza, miközben emberi gyöngeségük, hitványságuk, a megélhetés változatos mutatványai tűnnek elő sorsukból. Tudjuk a drámából: „Bálanya az a nagyasszony, aki a bálrendezés költségeit fedezi.” A póker sikere a blöffön is alapszik, a játék menetében azonban lassan kitűnik: a tét életre-halálra megy; Czifra, a házigazda úgy búcsúzik a lakását elfoglaló fiataloktól, hogy bizonyos: a fürdőben felvágja az ereit. Most, felnagyítva Csurka képét a politika abszurditásának színpadára: a két évtizedes „szocialista”–”szabaddemokrata” pókerparti Gyurcsány Ferenc hatéves blöffjében tetőzik, csakhogy: az alvilági kártyásbagázs a nyerő, s lettünk sokan milliók kollektív bálanyák, akik beledöglésig fizetjük a zsugásokat, és vonulhatunk a népfürdőbe.

KI GYŐZÖTT március 9-én? A 800 ezer nemmel szavazót a „liberális” tábor magának hírelte, a hárommillió otthon maradót pedig a Mágus éltette híveként – a demokráciát megcsúfolva. És másnap folytatódott az ámítás, a beterjesztett törvényjavaslat trükkje. Már május elsejétől eltörlik a vizitdíjat, közölte a Mágus, de azt is megjegyezte: a költségvetésben hiányzik a fedezet. Ami azt is jelentette: lássa az ország, micsoda felelőtlen a populista polgári párt, végtére a víz és a kenyér ingyenessé tételére is szervezhetne népszavazást. Honnan hát a pótlás?

És a polgári párt beugrott a heccnek. A Szerencsejáték nyereségét, aztán a játékgépek adóját s ki tudja, mi mindent javalltak a vizitdíj pótlására. Bődületes tévedés. Egyfelől: a referendum szerint 2009-től szólt a hatálytalanítás; a Varázsló villámjavaslattal azért élt, hogy a polgári pártra a felelőtlenség vádját süthesse. Ami fontos: a 2006-os választási küzdelemben az Orbán Viktorral elhíresült vitában a Varázsló tagadta a vizitdíj bevezetésének gyanúját, s a „nem igaz ország” rémpolitikájával is vádolta vitatársát. 2008. március 9-én a legtöbb történt: a társadalom a Varázsló választási ígéretét törvényesítette. Vagyis: az őszödi hazugságbeszéd magánemberi és változatos társadalmi tiltakozási hulláma után a cselekvési hazugság fölött a szavazók alkotmányosan ítélkeztek. Mert nem a háromszáz forintról volt szó, hanem a demokráciára pökő, hazug és alkalmatlan, velejéig korrupt kormányról döntöttek. Ilyenképpen az Igaz Ország követelése törvényerőre emelkedett. Ám ő azóta is lázasan építi Hazug Országát. S hogy kivéti társaságával még mindig nemzetvezetőként tetszeleg, voltaképp a rendszerváltás, a parlamentizmus és a demokrácia csődje, ha nem sorsunkba vágna, mondhatnánk: végzetes paródiája.

Weöres Sándor Kisfiúk témáira című ciklusának második darabja: „KARESZ HÜJE / GYÖNGYI HÜJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem van.” A politikai bölcselet sajátos, skizoid jeleit tapasztaltuk a március 9-ét megelőző hetekben; február 23-án például közölte a Mágus: a polgári párt elárulta törekvéseit, s ők lesznek az igazi polgáriak. Potomság, hogy azonmód letagadta a gázáremelést. S prófétálta a baloldali polgárosodást is, melynek jeleként kisrészvény-kötvényeket ígért. Egyben leleplezvén magát, hogy a polgári értékben ő csak politikát és üzletet lát, fogalma sincs az erkölcsi, emberi értékek igényéről. Február 25-én egy képes hírportálon Kádár János országának gyarapodását jelöli pártcélnak. Március 1-jei gyűlésén ismét a hitelességről próféciált, és júdási árulást emlegetett, melyből következik, hogy ő volna Jézus Krisztus. Nagy Imre komája, Deák Ferenc és Batthyány Lajos utóda egyúttal közölte: a 2006-os ígéreteket most kezdik teljesíteni…

FORDULÓPONT március 9. Mert ezen a napon az Illuzionista megbukott. S írhatja kátéját blogjába óránként, nyilatkozhat naponta és hetente, de nincs köze a valósághoz. Különös fordulat a szavazás estéje azért is, mert az altáji öntudat erősödött más bölcselőkben is. Dávid Ibolya: „Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor meccsében 2:2-re állnak”; aztán egy hét múlva hangot váltott az MDF „elnöke”. (Idézőjelben, mert annyi törvénytelenség hírlik a megválasztása körül, hogy azt már nem lehet figyelmen kívül hagyni.) Horn Gábor próféciája pedig imigyen szól: a Fidesz „nemzeti kommunista párt” (Napkelte, május 26.); Vértes András: a Fidesz felelős az eldurvult közéletért, mert „tudatosan szétverte a bizalmat”, és a kormány ezért nem tudott eredményesen dolgozni (Echo Tévé, május 16.). Nem tudom, mennyiért licitálta túl Vértest Vágó István, aki Gréczy Zsolt Mágus-tanácsos kíséretében Fábry Sándorral vitázva már totálissá emelte a polgáriak felelősségét: „tíz éve a Fidesz irányít”. Ezek szerint Horváth Ágnes is a Fidesz embere, merthogy Vágó azon harminchárom „értelmiségi” egyike, aki levélben köszönte meg a bestiális ámokfutást. De akkor Vágó is a Fidesz embere. Fábry Sándor válasza e képtelen logikát követte, amely szerint tehát „az antiszemitizmusért a zsidók felelősek” (Heti Válasz, 2008/23.).

A rendkívüli állapot folyamatos, mert folyamatos a válság, mert a válság ő maga. Megjelenése bárhol: nemzetbiztonsági kockázat. „Bátran!” – újra és újra jelszavazza „reform”-os holnapját, hazai és külföldi nyilatkozatai folytán még egy bocsánatkérésre se tellett heroizmusából. Kerüli az embereket, a kordontalanított nyilvánosságot, mert retteg egy váratlan megszólítástól is. Előre szervezett találkozókra is jobbára hátsó bejáraton érkezik, s az is gyakori trükkje, hogy idő előtt távozik. A társadalmi szervezetek, érdekvédelmi kamarák társaságától különösen viszolyog. Legszívesebben magával egyeztet, s ebből sarjadnak heti, napi lázas országmegváltó látomásai. Ami ősszel, tetézve egy világméretű dagállyal is, azt is jelenti, hogy kimerült a gyurcsányi vezetés, bár vezérkarával a trükkök árját változatlanul és naponta zuhogtatja ránk. De érdemes-e még sorolni az összeroppanás tényeit, nyilatkozatainak óránként változó ellenmondásait és hazugságait? Nem, de képtelenség is. Voltaképpen dermedten figyeljük és regisztráljuk az elvetemült produkciót: már egyetlen tétre folyik a kockajáték, hogy a kormány- és pártmaffia érdekköre, amit lehet, főként EU-s pénzeket és ingatlanokat, még megszerezze; Szabolcstól Bábolnáig, a kórházaktól az energiarendszer szétveréséig és a regionális elosztóközponttól, a fővárosi és vidéki önkormányzatoktól az érdekeltségi alapítványokig kirabolja és lepusztítsa az országot. Zuschlag jó pénzért a börtönt is vállalja, hogy temperálják az élgengsztereket. Avagy hihető élethelyzet volna, hogy ugyanaz a személy, aki miniszterelnökként kényszeresen igényli, hogy egy kereskedelmi rádióban maga jelentse be az autók rendszámát követő égi figyelők bevezetését (amint ez 2007 őszén történt), kevéssel előbb ne is tudjon róla, hogy sportminiszteri szobájában a munkatársai milliókat osztogatnak és sikkasztanak? De hisz a trükközésre is ő maga a példa! Mosonmagyaróvári üzeme 2008-ban kedvezményezetten szerzett villamos energiát. A MOTIM-vezetés felolvasztotta a munkások jogaiért – szerényen, de valamelyest mégis – kiálló szakszervezetet; a dolgozókat pedig megfélemlítette, hogy ne merjenek nyilatkozni. Az aránytalan nagyságban juttatott széndioxid-kvótájával pedig üzletelt. Ezért zúgolódott ő decemberben az EU-csúcson, amiért kvótánkat csökkentik, mert így neki is zsugorodik az üzleti terep.

Amint szorul a kapca, kábításunkra a „fely” kizárólagos birtokosai annál nagyobb öntudattal szórják sületlenségeiket. Március 29-én a pártértekezlet egyszemélyes attrakciójaként reflektorok szúrt fényében a Mágus forgószékéről fel-felpattant, körözött, s lapjaiba tekintve újra küldetését indokolta: vinni kell a reformot, mert „ha a Fidesz átveszi a hatalmat, csődbe viszi az országot”. Mondta ezt a tavaszi anarchia közepette, aztán őszre már az államcsőd is bekövetkezett. A nemzetvezetőben küldetéstudata manifesztálódott. Folyamatosan csúcsra jár; egyre inkább kezdem érteni a náci hitetés tömegszuggesztióját. Noha nagy tömegparádékra nem merészkedik, de hát a tribün előtti hallgatóságot most a képcsatornák országossá, millióssá tágítják. Lebecsülés volna attrakcióját orvosi diagnózissal minősíteni, mert egy elvetemült népboldogító uralja az életünket, aki elhatározta, hogy gazdasági szervezkedésének élembereként gazember lesz. („A gazember mindig tudja, hogy gazember”– vallotta Sánta Ferenc.) Lady Anna helyett előmenetelét szervezve Apró-Dobrev Klárával hitelesítette magát a magasabb látható és láthatatlan bolseviki körökben – egészen Moszkváig. Előbb a maga birtokát és klánját építette fel, hogy megváltsa a hatalom mámorát. Őszödi beszéde a gazemberség bevallása volt. A világban lelt minták bátorították, hiszen Tony Blair és Bush 2002-ben Irak ellen indított háborúja is hazugságokra alapozott. Gyurcsány Ferenc a módszereiben parttalan, mert célja a polgáriak legyűrése távlatosan is és minden eszközzel. Ezért, hogy a világválság közepette – egyedül a kormányfők közül – az ellenkezőjét cselekszi mindannak, amit az európai államok tesznek: mert már bukása utáni politikai életét készíti elő. A cigányság mai lázításával pedig a holnapi polgárháború rémét és fenyegetettségét szervezi. Nekünk soha, de neki és klánjának „nyóc” az ország. Mániákusan tovább gyöngíti a vállalkozókat, a köztisztviselőket, s már a nyugdíjasok előtt sem óhajt tetszelegni. Ellentmondás nélkül az IMF-nek is megadta magát. Programja már a holnapot célozza: távozása után a polgárok majdani kormányának végelgyengült voltában ne legyen elég ereje beváltani a tápászkodás várhatóan évtizedre méretezett műveletét. S akkor majd újra előáll népmegváltóként.

(A Célpont riportjaiból csak sejtjük: mi minden rémtörténet kiderült volna, ha a kilencvenes években a polgári oldal egy Hír Televízióval rendelkezik. Akkor még a szociálliberál bűnszövetkezet kötelékének sok csomóját el lehetett volna szakítani. Ám ez időtt a jobboldali médiát egy külvárosi bútorraktárban fagyoskodó kis társaság által szerkesztett, egy homályos életű személy támogatásával kiadott Új Magyarország, mellette a Magyar Rádió Vasárnapi Újságja, a Demokrata és megszüntetéséig a Pest Megyei Hírlap s jobb pillanataiban a Magyar Nemzet jelentette. Valamennyi más lapból, rádió- és tévéműsorból áradt a szenny, fedve is a mélyáramlatokat, vagyis a maffiaszerveződéseket. Amelyeknek hordalékai felbukkannak a mai Célpont anyagaiban. Akkor, a gazdasági erőre alapozva, a távlatos politikai hatalomra szervezkedtek. Mára körvonalazódott: a kilencvenes évek első felében az olajszőkítési, a privatizációs bűnszövetkezetek, az áfa-visszaigénylések hadműveletei után az évtized közepén a bankvilág Princz Gábor- és Kulcsár Attila-féle üzelmei már jelezték: a felső politika is belekeveredett a közpénzek alvilági magánosításába. S az évezredfordulóra a brüsszeli pénzek ígérete, érkezése újabb akciókat hozott: a pályázatoknak nevezett osztogatás a D–209-es korszakával végzetesen elkezdődött. Különös rendszertörténelem íródik ezekben az években. Helységek, kerületek hallatán nevek és települést, régiót, országot tolvajló módszerek és tények idéződnek fel. Magyarország hatvanéves történetét olyan címen is összefoglalhatjuk, hogy „A beszervezéstől [ÁVH, téesz stb.] a kiszervezésig”. Az országot kiszervezték a külföldi érdekeltségeknek – és néhány ezer maguknak. Topográfiai krónika szerint néhány hírhedett példa: Döge polgármestere uniós pénzekkel panamázott; virágzik Nyírbátor és vidéke (Szabolcs-Szatmár): nem a régi Áfész, hanem Veres János baráti klánjának felségterülete. Balkány élasszonya is magánosította a közpénzeket; Polgár első embere, Tóth József milliós tételekben hamis számlavarázslónak mutatkozik; Miskolc és vidéke egy új Szabó család latifundiuma; Hajdú-Bihar: a libás Bajnai cége – öngyilkosokkal súlyosbítva; Kiskunhalas: Zuschlag János és elvtelen társai, a „baloldali” ifjak pályázati bűnbadája; Eger: HospInvest – s ez csak Kelet-Magyarország és a Tiszántúl. S ha csak annyit mondunk: Terézváros, már értjük a magyari kódot: az Andrássy úti paloták verókista elpanamázását jelenti; Erzsébetváros az általános iskolát végzett eszdéeszes vízvezeték-szerelő, Gál György és társainak vadászterülete; Bábolna: a Veres János-i társaság és a Benedek Fülöp-i földspekulánsok egyesített akciójába emeli képzeletünket, vele országos hálózatot is asszociálhatunk a falusi magángazdálkodások megsemmisítésére. 2007 ősze óta, amikor a Hír Tévé Célpont-stábja Kabai Károlyt megtalálta lipótmezei illegalitásában, péntekről péntekre árad a szenny a Gyurcsány-rendszerből. Egy remek kis stáb, Krakkó Ákos, Rákóczi Péter, Kisberk Szabolcs, Losonczi Kata tehetségesen, lankadatlan szívóssággal, gyakran iróniába csomagoltan tucatszám ontják a tényeket az alvilági hadműveletekről, maffiaszövetségekről, miközben a fenyegetések sem gyöngítik őket. Hitelüket igazolja: nem értesültünk arról, hogy súlyos kérdésekben helyreigazításra kényszerültek volna. De sajnos joggal feltételezzük: a felderített ügyek aktatologatások, mellébeszélések útvesztőjében rekedtek, alig valami jutott a rendőrség, az ügyészség, majd a bíróság elé. A hálózatok ilyenképpen is a gyurcsányi rendszert fedezik. Demokráciában – ha az Állami Számvevőszék egy-egy jelentése a kormányzati szabálytalanságokról, törvénytelenségekről nem volna elég – a Célpont péntek esti riportjai megbuktatnák a kormányt. Itt rágalmazónak minősül, aki a tolvajlás tényeit nyilvánosság elé tárja. Telnek a napok, hetek, hónapok, a Mágus kábító füstjeit egyre szíjuk, szíjuk, a dózis emelkedik, s az apokaliptikus kábulatban már alig érzékeljük, hogy velünk együtt az állam is szétroncsolódott.)

MÁRCIUS 9. Késő este a „szabaddemokrata” klubban: Kóka János és Horn Gábor a kivetítőn a miniszterelnök beszédét figyeli. Kóka kezében bánatosan billeg a pohár, nincs mire hörpinteni, mert a vereség megszégyenítő népítélet. Horn félreszegett fejjel előbb a pódiumon álló nyalka „szocialista” társaságot minősíti, aztán a Mágust tessékeli alvégi tartományba. Kókának mondja csak, de másnap ezt „nagy társaságnak” jelöli. A Hír TV kamerája alsó szögből rögzíti: Kóka pillogat lefelé, poharát billegteti zavarában, de nem szól társának, hogy hallgasson, mert a kamera működik. Mintha oldalvást tekintő szögből Horn is észlelné a figyelőállást, de mondja tovább. „Borban az igazság” – véleményezte másnap a polgári párt vezetője. Horn Gábor előbb homályosított, majd két napra rá bocsánatot kért. S aztán 10-ét 11-e, majd 12-e követte, s elkezdődött egymás darálása. Önérzetében persze felhorkant a szekfűs vezérkar is, mert a paktumtársak megalázták őket. De különösebb viszály nem lobbant; benn vagy kinn, egyre megy; az elmúlt hónapok igazolják: a telhetetlenségi nyomaték összetartja őket. Aki figyelmesen követte az ismételt felvételt, még azt is fetételezheti: a kiszivárogtatás játékában egy mesterfogás tanúja. Egyébként elképzelhető volna, hogy a Hír TV kameráját közelükbe engedik, miután a stáb éppen a 2007-es elnökválasztási csalás tényeit alig néhány nappal előbb tűzcsóvaként dobta a pártra? Aligha. 1987-ben még Kis János elhíresült dolgozata adta ki a jelszót: „Kádár Jánosnak mennie kell”, 2008. március 9-én este Horn Gábor sajátos lump stílusában az újkori, polgári képes Beszélőben üzente meg Gyurcsány Ferenc altáji útvonalát. A súlyos vereség, a csalás tényei folytán lobbant madaras pártbolydulás és a mérhetetlen hitelvesztés kényszerében a szivárogtatás a leválás hadműveletét indította el. Egy százalék; a selejt bosszúja: a gomb leszakad annak a kabátjáról, aki varrta. Horváth Ágnes ugyan röpült, de ez már csak ürügy volt az új táncrendhez.

Harminchárom „értelmiségi” megköszönte Horváth Ágnes ténykedését. Nálunk húsz esztendeje mindenre képes „értelmiségi” hadoszlop üzemel. Ők az európaiság felkentjei. Voltaképp mit is jelent az az „európaiság”, ami Horn Gábort és társait eltölti?

FLORE-ISTÁK. A másfél évtizede tettestárs klán természetrajzához néhány vonást Weöres Sándor Nagyfejűek című verséből kölcsönzök: „csak játszani tudnak, / fontosdit, lényegesdit”. A szakadt madarasok népszerűsége egy százalékra aszott, de Horn Gábor pökhendien kijelenti: ők az egyetlen párt, amely európai igénnyel küzd a változásokért. Potomság, hogy „tele korrupciós ügyekkel” (D–209). A leállított kormányzati beruházás köré települt nagyfejűek számlájára tovább folyatták a pénzt, milliókat, s mint Bojár Iván András fővárosmogul ámulva közölte a Hír TV-ben: bankszámlájának súlyosodását észre sem vette! A Demszky Gábor főmesterkedte budapesti beruházások – sötét anyagi hadműveleteket követően – összeomlanak… s tovább. „Az élet, mint olcsó játékszer, berreg-búg kezükben, / elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele” – jellemzi a költő a nagyfejűség karakterét, ezt a különös természetet, amely két évtizede folyamatosan megváltó rajként szárnyal honunk bús egén. Honnan rajzottak ki? Például a párizsi Flore kávéházból, arcukat Faludy György ironikus hangoltsággal rajzolta meg az Irodalmi Újságban: „Elfuserált intellektuelek ugyanis elméleteiket akarják a világra kényszeríteni” (1961. június 15.). Faludy látleletében azt is olvashatjuk: „Ezek a csélcsap baloldali intellektuelek azonban páros napokon azt írják, hogy Lumumba az új Lincoln Ábrahám, és Hruscsov a világ liberálisainak reménye. A páratlan napokon viszont gátlástalanul megírják az ellenkezőjét. Ők nem helyesbítenek, ők nem vívódnak, és nem vallják be tévedéseiket.” Irodalmi gondolattal írta Faludy a Flore-szellem diktatórikus és jellemfogyatékos működését, de cikkében már a maoista bűvölet jeleit is észlelte, amely aztán az 1968-as párizsi felfordulásban máig hatóan kitavaszodott. Utóbb persze, fogantatásának sugárútján, a francia szocialista párt mára eszmesorvadt, elaggott politikusainak képében mutatkozik. De hogy a húszas–harmincas években miből sarjadt, majd erősödött a szovjetbarátság, továbbá Sartre és udvartartása milyen felsőbbrendűségi tudattal ítélkezett Európa és a világ eseményeiről, erről egy magyarul most megjelent kiváló könyv szól. Tony Judt Befejezetlen múlt címmel (Árokszállási Zoltán feszes és pontos fordításában, Ferenczi László a történelmi összefüggéseket is jól láttató utószavával. XX. Század Intézet, Bp., 2008) a francia értelmiség 1944–1956 közötti korszakát tárja fel kérlelhetetlen tényszerűséggel. Az amerikai szerző filozófiai, politikai viták alakulásában, hullámzásában elemzi, hogy a baloldali értelmiségiek a háború után „a harmincas évek agresszív prófétálását egyfajta forradalmi lírával válthatták fel”. S ez a sajátos hevület és észjárás erkölcsi aggodalmak nélkül Sztálin és a szovjet rendszer megváltó hatalmát hirdette és hitelesítette a nagyvilágban. S ha olykor tiltakoztak is, mint Vercors és Jean Cassou a Rajk-per ellen, kifejtették: „a kommunista párt tisztelete vezeti őket”. Sartre-ot sem rendítette meg a Rákosi-kor sötétsége, hanem későbben is abban látta legnagyobb hibáját, hogy „eltántorították a magyar értelmiséget a kommunizmustól”. Judt a bolgár, csehszlovák és lengyel bolsevizmus rémtetteit említve is igazolja: a francia értelmiség el nem gyöngült kommunista hitében. Amelynek egyik jele volt a kettős norma. Ilyenképpen a kapitalizmusnak nincs kegyelem, a szocializmus pedig tökéletes, s amiben mégis hibádzik, az csak a kezdeti bizonytalanság. Számukra Nyugaton a faji és mindennemű előítélet is a társadalmi harc terepét jelentette, ám Keleten bármiféle megkülönböztetés (a szerző példaként az antiszemitizmust említi, de a nemzetiségi kisebbség védelme sem szerepelt elveik között) nem létezett, mert „a kommunizmus léte elvileg kizárta” ezt. S olyan elvakult öntudattal hirdették a kommunista édent, hogy a Keletről érkezett Eliade vagy Mi©osz szava, tanúságtétele, a szibériai haláltáborokról szóló beszámolók vagy a hazaiak között Raymond Aron sem tudta őket elbizonytalanítani. Érdekes különbözőség, hogy a kelet-európai egyházi személyek elleni perek esetében a bolsevik módszereket elítélték, mert az már feltűnő túlzásnak mutatkozott, hogy például Mindszenty József „köztörvényes bűncselekményeket” is elkövetett, amint ezt az Esprit című folyóirat elemezte. Ez időtt Paul Éluard Magyarországról hazatérve nyilatkozta: „Ha a nép ura a maga országának, ez önmagában biztosítja azt, hogy pár éven belül a legfőbb törvény a boldogság legyen, s a mindennapok kilátása az öröm” – olvasom Tony Judt könyvében. S tűnődöm, vajon Illyés Gyula miként értesült költőbarátjának lelkesültségéről. Az esztendő feljegyzéseit lapozgatom, de sehol nem találom jelét Éluard 1949-es látogatásának. Ám 1948 novemberéből olvasom röpke nyomát a Naplóban, hogy a francia költő Romániából holtfáradtan érkezett, s Illyés Szolnokra elébe utazott. Az 1949-es Illyés-jegyzetek között áll: „Pas de légumes sans jardins, pas de libertés sans nations.” Alább, tágítva a képszerűséget, magyarul is megismételte: „A szabadság semmiféle nemes virága, fája, növénye nem él meg ápolt kertje, a nemzet nélkül.” De tovább olvasva a Naplót, 1956. május 26-án Éluard második, tehát az 1949-es nyári látogatásának emlékét egy tihanyi tréfájához kötődve idézi fel a költő: Flóra sárgadinnyéket kötözött a fára, ő pedig micsurini tudományossággal közölte vendégével: ami Franciaországban a földön terem, az nálunk a magasból szakítható. És Éluard elhitte a nemesítési heccbe csomagolt rendszerfelsőbbségi ámítást. Illyés Gyula a történetet elbeszélve a maga közérzetét is rögzítette: „…nem vágyom Párizsba… Mit tanulhatok én még ott? A »művelt nyugatiak«-at naivaknak, rászedhetőnek érzem, s épp műveltségük következtében. Mit tudnak ők az élet vad működéséről? Tapasztalatuk java elméleti s gondolati.” Kávéházi tehát.

S hogy miért a feltétlen bámulat a szovjet eszme és rendszer mint fán termő sárgadinnye iránt? R. Aron nyomán Tony Judt így válaszol: „A Szovjetuniót támogató francia polgári gondolkodó túlléphetett saját provincializmusán, s ismét a történelem szószólójává válhatott, anélkül, hogy megszokott gondolkodásán és stílusán jelentősen változtatnia kellett volna.” Az 1956-os esztendő aztán megrendítette a Saint-Germain sugárút kávéházait; Hruscsov kongresszusi beszéde, majd a magyar forradalom élesztgette a francia értelmiséget a bolsevik kómából. Lelkiismeretük persze alig mozdult, némelyük inkább „sebességet váltott”, mint a könyv szerzője írja találó képpel. Például Sartre, aki ugyan aláírta a szovjet invázió elleni tiltakozást, de 1957 telén a Les Temps Modernes-ben Sztálin fantomja című cikkében azt fejtegette, hogy a Szovjetunió különleges elbánást érdemel, mert egyetlen a rendszerek között, amely az egyetemleges szabadság és igazság letéteményese.

(A Bank” fedőnevű ügynök jelentését olvasom, akit fiatalon szerveztek be, hogy a megszüntetett szabadkőműves-mozgalom személyeiről jelentsen. „Bank” 1957 őszén énekversenyre készült a franciaországi Tours-ba. S megkereste a hazai szabadkőművesek egyik tekintélyét, Sulyok Bélát, aki a súlyosan beteg Gerő Andor főtitkártól vette át az ügyek intézését. „Bank” címeket, tanácsokat kért Sulyoktól, hogy a francia testvérek segítsenek szállás és anyagiak dolgában. S egyben „Bank” eligazításra is provokálta Sulyokot, mint nyilatkozzon, ha a forradalomról kérdezik. „Mondja el, hogy a szabadkőművesség nem vett benne tevékenyen részt, miután az ellenforradalom bizonyos antiszemita irányai miatt az erősen zsidó érdekűnek ismert szabadkőművesség számára nem lett volna tanácsos nagyon mozgolódni” – tájékoztatta „Bank” Sulyok álláspontjáról Farkas Béla századost október 12-én. [Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Mt. 622/1-es dosszié.] Sulyok Béla azt is közölte „Bank”-kal, hogy „a korábban használatos szabadkőműves útlevelet most nem adhatja ki, mert az esetleg veszélyes lehet”.)

A honi nagyfejűség genezise a Flore kávéház ihletéből éppúgy ered, mint az Andrássy út 60. tévedhetetlen szakembereitől. (Kevéssé tudott, hogy például Eörsi Mátyás apja, a jog professzora, a negyvenes évek második felében Párizsban tanult Eörsi Gyula [az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Bt-111/1-es, „Mátraházi” fedőnevű ügynök dossziéjában olvasható feljegyzés szerint] „II/5-ös ügynök” volt.) És persze Mao vörös könyve és ’68 Párizsa is formálta azt a társaságot, amely a nyolcvanas években még hajlandó volt szolidaritást vállalni a rasszizmus elleni harc rendületlen ügyeleteseként és a köreikbe Romániából érkezett társak hangolása folytán a határon kívüli magyarsággal emberi jogaik sérelme ügyében. De már akkor is a világ kávéházainak budapesti tagszervezeteként a nemzetközi sajtó éberségi rovatát, magyarul nem tudó firkászait folytonosan ellátták az MDF elleni (később az Antall-, majd az Orbán-kormány elleni) rágalmakkal. S mint a Hír TV-ben vetített háromrészes Ismeretlenek című dokumentumfilm nyilatkozói elmondták: Demszky Gábor és társai csak addig feszítették a húrt a kádári uralommal, amíg Nyugatra szóló útlevelük nem került veszélybe.

(Életkép Demszky Gábor Budapestjéről: lécekből ácsolt kutyaól áll a Boráros téri HÉV-megállóban. Bérletárusító helynek hirdeti magát, miközben az állomás óvonalú, szép épületében a pénztárak zárva merednek az utasra. Városképi aggodalom ezúttal nem merül fel. Hasonlóképp a millenniumi vonalon és a kései mélyvasutak előtereiben is. S az utas képzelődhet: bizonyára a BKV által sok száz millióért kiírt „tanulmányok” eredményeként. Mennyivel olcsóbb s egyszerűbb volna ellenőrző automatákat működtetni! Néhány napig a Moszkva téren tizenhat ellenőr állt az induló 4-es és 6-os villamosok ajtajainál, aztán eltűntek a hiábavalósági szolgálatból. Mulatságos szemlélni őket a mélyben is: egymással társalkodó, unott vagy telefonozó figurák négyen-öten kordonoznak, s aztán újabb hullámban egy másik brigád a szerelvényre is felszáll. Párizsban hat év alatt négyszer találkoztam ellenőrrel, itt egy nap is többször, azonos vonalon le- s felmenetnél is kötelező jegyet mutatni. A Déli pályaudvaron milliókért ajtós kordonokat építettek, ott vasúti ellenőrök vizslatnak. Egy-két kapunál ácsorognak, mellettük a többi ajtó tárva-nyitva. S ha mégsem, aki potyázni akar, felszáll Kelenföldön, és kalóz-lesi játékkal oda zötyög, ahova akar. Lágymányosi körletünkben a megbízható, míves postaládákat év elején leszerelték; azóta hosszú zarándoklat a távoli postához, hogy felbélyegzett leveleimet útnak indítsam. Majd pléhládákat szerelnek, ígérgették. A privatizációnak nevezett önfelszámolási programot az ájeres kerékpárakciótól a Postapalota eladásáig sötét ügyletek sorozata lengi át. [A postavezérből miniszterré emelt Szabó Pál javára szól, hogy a monori vasútbaleset nyomán, „szocialistáknál” kivételes gesztussal, lemondott posztjáról.] Scruton A lámpaoszlopok és a telefonfülkék jelentőségéről című, korfelfejtő kisesszéjében olvasom: „amikor az ember egy ilyen dobozba, egy ilyen hangsúlyos nyílásba dobja be a levelét, biztos lehet abban, hogy az jó kezekbe került, és már úton is van a címzett felé. Az állampolgárok közössége bízhat benne, hogy a posta megbízhatóan fog működni, és hogy a postaládákat díszítő királyi címer valóban a hatékony és alázatos közszolgálat záloga” [Kommentár, 2008/2.]. A posta nyáron három hét múltán kézbesítette levelemet az Őrségből Debrecenbe. Küldemények sokaságáról kiderült: a címzetthez nem jutott el. A postaládákat az év végéig sem helyettesítették; ócska sárga, füstöt okádó, koszos nógrádi pótbuszok futnak a Bartók Béla úton. Kiszervezve a város és az ország. Bizalomvesztés, ideiglenesség minden területen a kormánytól a fővárosig. A BKV-től a postáig – egy a rendszer.)

A SAS MINT FŐNIX. Bárhogy is képzeleg Fodor Gábor, mára a nagyfejűek baráti társasága oda jutott, hogy a „liberális értékek” végleges és végzetes leltárhiányát összegezheti. Értelmes érvekből és értelmiségiekből is kifogytak. Kóka János, aki a legnépszerűtlenebb politikus, s megerősítve 2009-ben is ő hangszereli a frakciót, paródiája a pártnak. Honlapjának dallása („Öreg tollasunk, kopott sasunk, / Mint főnix újra éled / Felriad, szárnyra kap”) köznevetség tárgya, és tanúvallomás a dilettanciáról. Jellemző, hogy egykori minisztériumából munkatársa, Garamvölgyi Ábel a szegedi szimfonikusokat akarta vezényelni. Negyven-hatvan vagy százötven aláírót még mindig össze tudnak verbuválni, „az öreg sasok szárnyalnak”, de ez már vergődés. Kókának (akárcsak Fodornak) egy beszédre való programja sincs, csak ígérgetésekkel s napra igazított szófordulatokkal imitálja a közéleti szereplőt. A miskolci küldöttek szavazási botránya miatt ugyan kénytelenek voltak választást elrendelni, de amint a felbujtó-szervezőről, úgy szavuk sincs a nyírségi pártcsalókról, s nem zavarja őket Gelse polgármestere sem, akit sötét ügyletekért a bíróság elítélt, de tisztéről mégsem mondott le. Magyar Bálint viszont a párt „méltóságának megőrzéséről”, a „tisztességes politizálásról” beszél (2008, Napkelte, VI. 7.), miközben kilenc hónap alatt annyira sem jutottak, hogy a 2007-es elnökválasztási csalásért való felelősséget tisztázzák. S az egykor Bibó Istvánra hivatkozó és a bolsevizmust élesen támadó, „liberális értékeket”, társadalmi szolidaritást hirdető pártot ma már a képviselőtársának megveretésén szórakozó Kuncze Gábor, egykori belügyminiszter mellett a húszéves évfordulón leszbikus kutyájáról elménckedő, egyetemet sem végzett képviselője jelképezi. Mára az SZDSZ elvtelen, eszmefogyatékos társulata az idiotizmusig süllyedt; listás társaság, gátlástalanok, mert a választókkal nem szembesülnek. Aki igen, röstellni kezdi klubját – Gegesy Ferenc, Ferencváros polgármestere lemondott parlamenti képviselőségéről. Voltaképp találó volt a Kuncze Gábort rugdosó Kovács Pistike reklámja a 2006-os választásokat megelőzően. A „szabaddemokrata” Pistike-klán csaknem két évtizede otrombán rugdos a társadalom önbecsülésébe. A politikai zsarolástól a tolvajláson át a nemzeti jelképek programos piszkolásáig változatos és kifinomult repertoárral dolgoznak. A Vígszínház egykori igazgatója, idős Magyar Bálint az intézmény és a társulat biztonságérzetét tartotta legfontosabb vezetői-intézményépítő feladatának. Egy demokratikus társadalom működése, szüntelen javítása is hasonló kormányzati képességeket követel. Ifjabb Magyar Bálint két évtizede pistikézik. Amúgy pedig sulinettel és elektronikus táblákkal üzletel. Ráutalóan mondta a nyáron elhunyt Raksányi Gellért: „Messzi gurult az alma a fájától, de az a fa dombon is állt.”

TÚL JÓN ÉS ROSSZON. Jean Sévilla új könyve (Kairosz, 2008) voltaképp a Nicolas Sarkozy francia köztársaság elnökké választását (2008. május) megelőző pillanatot rögzíti. Azt az összeomlottságot, amibe az 1968-as párizsi diáklázadás fiatalságából kinőtt szocialista-liberális szellem vezette a francia társadalmat. Olykor feltűnik a képernyőn az újkori európai szocialista ünnepnek hirdetett pillanat 1981-ből, amikor Jack Lang szcenírozásában Mitterrand elnökválasztási győzelmének első gesztusaként Beethoven Örömódájának kíséretében egy szál piros rózsát helyez el Jean Jaurčs sírkövére a Panthéonban. A patetikus pillanat hamis giccsnek bizonyult, amikor Mitterrand – bár a választási ígéreteit beváltotta – két év múltán elindított egy olyan liberális gazdaságpolitikát, amelynek pusztító voltára a franciák csak most eszmélnek igazán.

André Kosztolány, a neves tőzsdés (1908–1999) írta az 1981-es Giscard–Mitterrand váltás tapasztalataként: amit a jobboldali Raymond Barre kormány összegyűjtött, azt a szocialisták elosztogatták (A pénz és a tőzsde csoda-világa. Közgazdasági és Jogi K., 1990). Nálunk is így történt – bólintunk rá, ám ezzel hatalmasat tévedünk. Mert a francia törvényesség kevéssé gyöngült el, de nálunk a törvények fellazítása (az elit által elkövetett bűntényekig menően), az ellenőrző intézmények tervszerű eljelentéktelenítése, megfélemlítése a „szocialista-liberális” program része lett. Bérégovoy (1925–1993) szocialista miniszterelnök, amikor olcsó bérű lakás szerzésével megvádolták, ártatlannak tudta magát, mégis öngyilkos lett, mert neki a szocialista eszmeiség becsületet is jelentett. Kornai János Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás (Akadémiai K., 2007) című könyvében tudományos szempontokat követve alkotja meg gondolatmenetét, de a mélyben zajló szennyes eseményekhez se kimutatással, se elemzéssel nem szolgál. Mert az, hogy 1990 után az egykori „pártelit” igen nagy számarányban vett részt a gazdaság, a kultúra és a közügyek formálásában, a korfolyamatnak csak egyik meghatározó jellemzője. Ám kimutatható-e az, hogy a besúgok légiója miként szívódott fel az új életben a gazdasági (és másféle) hatalom új birtokosaként?!

(De ki az ügynök? Ki a besúgó, ki a „társadalmi kapcsolat”? Nálunk a sajtó és a különféle politika rohamai nyomán kinevezett bizottságok csak az ügynökösdit kántálják, noha tanácsos árnyalatos erkölcsi distinkciókat tenni. Példáinkkal időzzünk Párizsban. Kunderát az őszön leügynöközték, noha egyetlen feljelentésére hivatkoznak, amely ifjúkori, elvakult hitének egyszeri, fájdalmas dokumentuma, mert egyetemista társa sorsába vágott. Művei nyomán látjuk: vöröscsillag-néző fiatalsága formálta azzá az íróvá, akivé lett. Alighanem magára is gondolt, amikor más írók mellett a Lenin-poémát író Majakovszkijra is utalt: „Hátranézve az ember látja az utat, látja az előrehaladó embereket, látja tévedéseiket, de a köd szétfoszlott… Majakovszkij vaksága az örök emberi sors része. Nem látni a ködöt Majakovszkij útján annyi, mint elfelejteni, hogy mi is az ember, elfelejteni, hogy mik vagyunk mi magunk.” (Ford.: Réz Pál. Elárult testamentumok, Európa K., 2006) Kundera nem volt ügynök, amint a Magyar Műhely alapító szerkesztője, Nagy Pál sem. De azért ha a journal in-time él(e)tem 2 [Kortárs Könyvkiadó, 2002] kötetében olvasható röpke híradást és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának 3.2.4. K–1461/1–2-es „Wolfang Kauser” jelzetű két dosszié anyagát összevetjük, érdekes, drámai mélységű történet és játék körvonalazódik. Nagy Pál emlékiratában az 1960-as Kassák-kiállítás megnyitásához kötődve az alábbit tudatja: „És ekkor lépett be a terembe Sz. Gy., az akkori magyar konzul, alacsony, köpcös, barna képű cigánygyerek, aki franciául csak néhány szót tudott. [Egyébként jó kedélyű, joviális fiatalember, aki nagy lelkesedéssel akart bennünket beszervezni a konzulátus besúgói közé.] Majd arról értesülünk, hogy Vasarely „az anyja picsájába küldte” Sz. Gy.-t. „Ott álltam az op-art atyja mellett; minden szó emlékezetembe vésődött” – zárja a jelenetet Nagy Pál. Más párizsi-belügyi jelentések is igazolják Nagy Pált, aki tévedésből három évvel korábbra [1960-ra] datálta „minden szó” szerinti emlékezését. Mert a Denise René Galériában 1963-ban a „Mátraházi” és „Máté” fedőnevű ügynök is úgy látta, hogy Sz. Gy. „nevetségesen” viselkedett. Nagy Pál abban pontatlan, hogy Sz. Gy., vagyis Szabó Gyula nem a konzulátus, hanem az állambiztonság megbízásából kísértette őt és írótársait. Szabó Gyula konzul „Rudas” fedőnéven magyarul küldte haza jelentéseit, így az iratokból franciatudásának fokát nem ismerhetem, amint Nagy Páltól értesültem Szabó Gyula arcszínéről és származásáról is. Említettük, az emlékiratban Szabó Gyulával való találkozását Nagy Pál az 1960-as évből idézi, ám a belügyi jelentések szerint 1963. január 10-én kezdtek el foglalkozni az író-szerkesztő beszervezésének gondolatával. Mert a második Kassák-kiállítást követően, a Magyar Műhely szerkesztésének és kiadásának tényére kitüntetetten figyelve 1963. május 22-én nyitották meg Nagy Pál dossziéját – Maróti János r. alezredes alosztályvezető és Kanyó [András] írta alá a hivatalos iratot. A továbbiakban Budapestről Módra [István] aláírással bizonyos „Barna elvtárs”-nak, Szabó felettesének postázták Párizsba a Nagy Pál beszervezésére szóló utasításokat. Az 1963. június 14-i jelentés szerint Szabó Gyula a bld. Tronchet egyik éttermében találkozott Nagy Pállal. Aki a további kapcsolatok kérdésében „nem elvi kifogást” lát, hanem „más területen látja teendőit”, s az is Szabó-”Rudas” írásában áll, hogy Nagy Pál „elismerően nyilatkozott a párt és a kormány politikájáról” [a hazairól]. Memoárjában Nagy Pál hivatkozik Bernáth László budapesti újságíró párizsi beszámolójára, amelyben a Magyar Műhelyről „kissé vállveregető, de mindent összevéve inkább rokonszenves újságcikket” írt. Az Esti Hírlap akkori munkatársa, későbbi rovatvezetője hazaérkezve azonban még két további vallomással szolgált: előbb „társadalmi kapcsolatként” útjáról a belüggyel társalgott. Ezt követően a Márton Lászlóval [„A párizsi rezidentúra hosszabb ideje kapcsolatban állt vele, s ennek során információkat adott. Provokáció-gyanús magatartása miatt vele a kapcsolatot megszakítottuk” – olvasható Juhász Ferenc, rendőr főhadnagy op. beosztott 1963. december 16-i összefoglaló jelentésében] és Szakál Imrével [„Személyével a berni rezidentúra 1963 júniusa óta kapcsolatban áll” – olvasható az imént idézett összefoglalóban] való találkozásról [1963. szept. 27-én] a legfelsőbb KISZ-vezetésnek, Pulai Árpádnak is beszámolt. A levél aztán Pulaitól pártvonalon „Orbán elvtárshoz” került, s onnan a belügy „Kauser”-dossziéjában landolt. Bernáth javasolja: hazulról szükséges a támogatásuk, de: „Nem hivatalosan rajtam keresztül”. S hogy miként? „Megkapnák a KISZ kiadványait.” Bernáth László ifjúkommunista brosúrákkal való visszalazítási kísérleteiről nem találhatók dokumentumok, de az bizonyos: a két Kauser-dosszié, amely Nagy Pál levelezésének fotómásolatait is tartalmazza, a Magyar Műhely megmaradásának, szerkesztésének változatos tényeit tárja fel, miközben az emigrációs küzdelmek megannyi kérdése is felmerül a jelentésekben, összefoglalókban. Nagy Pál sorsával kapcsolatosan az is például, hogy az 1963. október 8-i találkozón azt kéri Szabó Gyulától, hogy „szeretné, ha anyját nem zaklatnák a rendőrök, ha hazatér”, minthogy édesanyját párizsi útja előtt kétszer is kihallgatták Salgótarjánban. Szabó Gyula teljesítette; amit Nagy Pál „többször megköszönt”. Okkal, hisz mások hasonló előzékenységben nem részesülhettek, merthogy szerettük útlevelet se kapott, avagy kerülték a Szabó Gyula, alias „Rudas”-féle kísértéseket. Az illyési sárgadinnye fán termő voltában a párizsi Magyar Műhely szerkesztői is hittek. Az október 8-i másfél órás találkozón Nagy Pál kifejtette Szabónak: „ők is szocializmust” óhajtanak, „ezért dolgoznak”, s a baloldaliság jegyében az emigráns „csoportokat balra tolják, közelebb Magyarországhoz”, hogy majd céljukat bevégezve „emelt fejjel” hazatérjenek. A Szabad Európa Bizottsággal kapcsolatban pedig elmondta: az öregdiák-találkozón „igyekeznek kivenni a vezetést [ti. az addigi vezetők kezéből – A. L.] és politikai helyett irodalmi jellegűvé formálni”. Az 1963. november 20-i találkozóról Szabó ötoldalas beszámolót küldött, amely szerint Nagy Pál üdvözölte az amnesztiát, s nyomatékosan arról beszélt, hogy 1964 karácsonyára hazatérnek. Szabó elmarasztalta a szerkesztőt, hogy ígéreteit „nem tartotta be minden esetben”, a Mesterházi Lajossal folytatott tárgyalásról például „utólag tájékoztatott”. Azt is tudatja Szabó, hogy a magyarországi könyvek kifizetését Nagy Pál „nem fogadta el”, s azt kérte: „a megrendelt könyvek ellenértékét úgy térítsük vissza részére, mintha az a Magyar Műhely előfizetési díja volna”. Okát is mondta Szabó-„Rudas” szerint: „Másképp sem barátai, sem a franciák felé nem tudná legalizálni a könyvek eredetét, miután azok »ismerik rossz anyagi helyzetét«.”Azt is olvashatjuk, hogy megállapodtak: minden hónap első csütörtökjén találkoznak, ha a megbeszélt dátum nem sikerül. De az iratokból kiderül, hogy az 1964. január 9-i, továbbá a január 16-i és a február 6-i „biztosított” találkozókról a jelentésekben „Kauser”-nek jelzett Nagy Pál elmaradt. Majd több kitakart oldal után egy újabb megvalósult disputáról értesülhetünk. Az előző évben a Magyar Műhely szerkesztői Darvas Józseffel, Mesterházi Lajossal, Vas Istvánnal találkoztak Párizsban a hazai együttműködés reményében, de mindhiába, panaszolta Nagy Pál. S hogy Szabóval kevés az egyetértés, az elmaradt beszélgetésekre utalva a Magyar Műhely szerkesztője így válaszolt: „Ő bízott, hogy kezdeményezőek leszünk. Nem kérnek anyagi támogatást, de elvárják, hogy erkölcsileg támogassuk őket” – írta szervének Szabó Gyula. Ám apadt a beszervezés ambíciója, mert látni való volt, hogy Nagy Pál bújócskázik velük. Március 17-ről való az utolsó jelentés, amely a 12-i találkozóról tudósít. Bár Nagy Pál „kevés idejére” hivatkozott, de másfél órát beszélgettek. A Magyar Műhelyről például, amely a Szabad Európa Bizottságtól 2-2500 frankot kapott. [A szám mellett tollal írva: 400 példány.] Egy 1964. július 15-én rendezett párizsi összejövetelen [szeptember 1-i jelentés], amelyen különböző szervezetek, törekvések képviseletében mintegy tizenöt magyar emigráns vett részt, a jelen lévő „Steiner” nevű ügynök szerint heves viták és viszályok lobbantak. Egyebek között azért, mert egy „kis csoport félig viccesen, félig komolyan szemére vetette” Nagy Pálnak, hogy miért hívta meg Szabó Gyula konzult a Magyar Műhely estjére. „Steiner” szerint a vitában Nagy Pál kijelentette: „Engem csak az érdekel, hogy az én szüleim otthon minél jobban és békésebben tudjanak élni, és ezt semmi esetre sem tudom elősegíteni azzal, ha acsarkodom és »emigráns«-politikát játszom.” 1964. december 7-én Szabó Gyula már itthon, rendőr százados csoportvezetőként Csákány János századossal így zárta Nagy Pál „beszervezési jelölt ügyét”: „a kialakított kapcsolatot kezdetben jól fogadta, később azonban azt arra akarta felhasználni, hogy megszerezze… [a szöveg feketítve] erkölcsi és anyagi támogatásunkat a Magyar Műhely számára. Ugyanakkor nem volt hajlandó konkrét tájékoztatást adni a lappal összefüggő kérdésekről. Megállapítottuk, hogy negatív személyi tulajdonságainál fogva Kauser nem alkalmas ügynöki kapcsolatnak. Operatív kapcsolat kialakítására irányuló kísérleteink elől mereven elzárkózott, kapcsolata a rezidentúrával 1964 áprilisában megszakadt.” Jóváhagyta: Temesi Gábor r. őrnagy alosztályvezető. Memoárjából kitűnik, hogy Nagy Pál feljegyzései nyomán dolgozott; így azért tűnődöm: micsoda írói feladat lett volna, ha a zsarnokság poliptermészetét, pokolraszállását a Szabó Gyulával folytatott játékban, vagyis annak az esztendőnek a történetét is megírja! Izgalmasabb és súlyosabb história, mint például a lengyel művészek homoszexuális kísértésének kalandja, húsbavágóbb, mint amikor Cs. Szabó László színvonaláról elménckedik Mikes Györgyre hivatkozva. Ám ki tudja, az is lehetséges, hogy egy újabb in-time fejezetben majd arról értesülhetünk, hogy az idézett iratok Szabó Gyula posztmodern novellái. Nagy Pál nem volt ügynök, bizonyára sok gyötrelmet is megélve, mentve édesanyját, egyensúlyozva a folyóirat éltetésében és hazatekintő óhajtásaiban, önáltató reményekkel is talán, de szűk esztendeig részlegesen együttműködött. Ám hogy erről nem beszélt, ezen a ponton hátranézve is tartósította a Kundera említette ködöt. Egyébiránt egy illyési gondolat is olvasható a dokumentumok között, amit a költő 1963-as párizsi látogatása alkalmával mondott fiatalok társaságában: „Könnyű Párizsban szürrealistának lenni, Kiskunfélegyházán becstelenség.”)*

De most a közelmúlt és jelen nagy kérdésével állunk szemben: a fordulat kavalkádjában sok száz belügyi rendőrtiszt, nyomozó szívódott fel a gazdasági, társadalmi hatalomba, s vált orosz kapcsolatokkal, netán új, amerikai megbízatással sorsunkat meghatározó tényezővé, s erről semmit sem tudunk. Mert a számonkérés elmaradásának súlyosabb következményeként az új időkben a régi uralom szolgái emberi romlottságukkal a rontás, az erkölcstelenség démonait tovább éltették és erősítették. Ma is az ügynöklisták körül folyik a vitustánc, de csönd honol azokról, akik zsarolással, megfélemlítéssel az embereket elgyöngítették, megtörték, s változatos együttműködésre kényszerítették. S ez már nem a kapitalizmus vagy a tőke természetéből következett, hanem a megélhetési-ember szembenézésre képtelen hitványságából.

(2008. XII. 22.)

(Folytatjuk)



* Köszönöm Papp Istvánnak, az ÁSZTL munkatársának segítségét.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben