Galambjaim; Hibiszkuszvirágom; Neutron-levesem; Erdőm
Tornai József
2009 // 04
Galambjaim
Galambok repültek fejem fölött,
néma galambcsapat föltarthatatlan őszben.
Esik. Szívemhez gyorsan közeledik
valami, amit úgy szeretek, hogy rettegek
tőle. Nem ég már sehol a sugallatos láng,
emlékezet csak: messze láttat az évek
helyén forgó sivatag-homokban.
Kitépett gyökerek és kórók, ti, társaim!
Ki az, aki most nem téved el,
ki az a megvakított isten?
Hibiszkuszvirágom
Ilyesmiben bízol? A hibiszkuszvirágban?
Hogy még november végén is kicsattan?
Ezt nézed, ebbe kapaszkodsz, ebbe a piros
lüktetésbe: életbe a magadé helyett?
És nincs igazad? Mi az, ami még megerősíthetne,
hogy öregen, szívtörten is jó, minden
jó, mintha fiatal volnál, és nem kellene
arra gondolnod, arra, hogy befordulsz az
ágyon, és észrevétlenül elalszol, te
virág, te tobzódásra rendelt? Nem a megmaradt
szerelem a szirom-lánggal újra
és újra megszülető hibiszkusz?
Neutron-levesem
Ha isten létezik (és nem csupán eszme), akkor is
csak a „Közöny Óriásának”
képzelhetem el.
Nem szikrázhat szeme a frásztól,
ha a 750 fős utasgép szárnya letörik,
vagy egy-két tetovált reklámról
lehull a csodaszer.
Ott kell állnia rebbenéstelen arccal
a neon-utcasarkon,
mikor két autóbusz egymásba harap,
és holnap a sokdimenziós sötétség-habarcson,
mert nem kel föl a nap.
Mit tehetne mást? A csillag
és a pelyva nem szállhat máshova,
csak új kezdetek és befejezések
futószalagjaira.
Figyelek. Robban az űrhajó,
fiatalon, 30 millió évesen
a gömb, amin élek. De az istennek
úgy kell megennie vacsoráját,
hogy meg ne égesse a száját
forrón kiloccsanó
neutron-levesem.
Erdőm
Krizantém fehérlik,
meggyfalevél hullik,
közel a temetés,
kezdődik a véged, és
minden piros, sápadt lesz,
mire ráébredsz,
hogy nem vagy se ég, se tenger,
erre előbb sok évvel
gondoltál már nappal is,
hát még néha éjszaka,
nem futhatva máshova,
csak a felhős
nagy erdőhöz,
hol a kezdő pillanat
ősz fenyőfákban megmarad
s várhatod a tavaszod,
halottak között halott.