×

Az író fénye

Csiki László: Az író árnyéka

Hegedűs Imre János

2009 // 04
Végre egy író, aki nem ír. Pontosabban: nemcsak ír, hanem beszél. Hol önmagával, hol az olvasóval. Vélekedik, ahogy az alcímben ígéri. Mond ezt-azt. Okosan, higgadtan, kedélyesen. Kosztolányiba bújt Mikszáth. Soha nem zsémbel, nem morog, nem morfondíroz. Zsörtölődik néha, akkor is csak önmagában. Önmagára. Ilyeneket hallunk olvasás közben, hogy: „Azért ez furcsa, nem?”; „De előjön akkor Szőcs Kálmán”; „Na már most”; Itt álljunk meg egy szóra”; „Tegyük fel mégis, hogy…”; „Érti, aki érti…”.

Lehetséges, vannak céhbeliek, akik már ennyiből tudják, Csiki Lászlóról van szó. Ő emeli be ilyképpen az olvasót az irodalom újkori, szögesdróttal, taposóaknákkal körülkerített mezejére. A senki földjére. Ő képes – urambocsá! – demokratizálni az irodalmi termelés és fogyasztás kapcsolatrendszerét. Ő tudja, hogy nemcsak az a közönség nagyérdemű, amelyik pirosra tapsolja tenyerét a nézőtéren, hanem az is, amelyik versgyűjtemény, novelláskötet, regény fölé hajol.

Legújabb esszékötete, Az író árnyéka – Vélekedések, vallomások csak úgy bepilinkélt 2007 végén ebbe a fojtó, fullasztó könyvdömpingbe. Szállingózva himbálódzott, mint a szarkatoll Krúdy (Szindbád) őszi utazásában, ami után a hajós elindult. Külalakra is kedves, kívánatos könyv.

Szóval társalog, traktál velünk Csiki László. Traktája nem tizenhetedik, hanem huszonegyedik századi. Azt mondja: „annyi [szabadsága] sincs, amit az ember a szemébe tegyen”. Azt mondja: „fittyet hány”, „selma”, „komál”. Milyen rég nem hallottam a „tasli” szót! De jó lenne, gondoltam – ez esetben az olvasónak is szabad gondolni valamit –, ha a taslit manapság is osztogatnák egyeseknek. Például kopogtatócédulák helyett.

Tudom, bűnös az ilyen gondolat, jobb Csiki László nyomába iramodni, mert ő is másokéban lépked ez esetben. Kart karba öltve átmegy Pestről Budapestre Porzó, vagyis Ágai Adolf társaságában, s többet tudunk meg székesfővárosunkról az így keletkezett „beszélyből”, mint harmincöt tévécsatorna riportjaiból és híradóiból egy év alatt megtudhatnánk.

Aztán körbejárja Adyt, s a hatalmas esőerdő megbámulása után annak aljnövényzetében búvárkodik. Író módra botanizál. Itt már sejti az olvasó, ebben a könyvben munkák, életművek keletkezéstörténetéről tudunk meg egy s mást, mert „mifelénk, kisebb népeknél a költő élete jelentőségében nemegyszer a műveikkel ér fel”. Ezt Paul Drumaru román műfordító kapcsán jegyzi meg, aki fejébe vette konokul, átülteti a magyar irodalom színe-javát románra. Nem is olyan magától értetődő ott ez a szándék.

Cs. Szabó Lászlót jó barátként szólítja meg. Mármint Laci bát. Kérdezi, s a válasz vagy idézet, vagy Csiki válaszol magamagának. Emberi párbeszéd. Bizalmas. Majdhogynem komázik Csével. Teheti. Egyformák. Nem színükben vagy zamatukban, hanem fényükben azonosak.

Esterházy Péterrel már nem ilyen egyszerű a dolog. (Mintha Dsida Jenő riadozna: „Jaj, ha hallaná Ady!”) Odamegy, többmintszép hajkoronáját nem borzolja össze, finoman, ujjbeggyel emeli le az (ál)glóriát, mintha király(né)t koronázna, s kijelenti: „Esterházy nem posztmodern”. Rá, mármint Péterre, két gyönyörű mondata között tartott szünetben kell odafigyelni – mondja –, mert ismeri „a szív segédigéit”. Hűha! Ez aztán a sommás dicséret! De stílusos, mert ünnepi köszöntő az írás valamilyen alkalomra. Többet ér, mint a hosszú könyvespolcokat betöltő Esterházy-szakirodalom ditirambusai.

És most térjünk vissza a fény-árnyék metaforához. Rakovszky Zsuzsa sikeres regényéről, A kígyó árnyékáról ejt szót, ennek allúziója az esszékötet címe, Az író árnyéka. Persze az olvasónak okkal jut(hat) eszébe erről az író fénye. Az a fény, ami Ádám-Kepler homlokán is földereng.

Érdekes, izgalmas, írizáló fényjáték. Az irodalmi esszék természetéből következik az, hogy két gondolatsurranást, két lélekvándorlást, kétféle fénykvantumáramlást lehet nyomon követni. Az első, illetve a második szerzőét, hisz az ilyen írásoknak két auktora van, az egyik, aki megírta a művet, a másik, aki kommentálja.

Az író árnyéka esszékötet negyvennyolc írása (véletlen a szám?) jórészt Csiki László olvasási rohamainak terméke. Nem forgácsok ezek. Gyémántköszörűsök műhelyében azonos összetételű és értékű a lepattintott törmelék és a foglalatba került ékkő.

Az olvasás művészetéről könyvet írt egy, már-már elfelejtett esztétaprofesszor, Benedek Marcell. Az a hír járta róla, mindent tud. Ezt végzi el most a gyakorlatban Csiki László. Ő megtanult olvasni, de nem azt mondja, hogy most már tanuljon meg más is, hanem észrevétlenül, távol avítt módszerektől és didaktikai praktikáktól, igen érdekes könyvek mellé ültet le. Választéka gazdag, de bevallottan szubjektív. „Barátaim könyve olvastán gyanakodva figyelem magamat. Megtanultam és megszenvedtem már, hogy sokkal szigorúbb vagyok barátaimmal, mint ellenfeleimmel szemben, akiket hadd sújtson jótékonynak nem nevezhető hallgatásom.”

Itt vagyunk hát Csiki László baráti társaságában, hitvalló, emberséges gyülekezetében, ahol ő nem ismer semmilyen szigorú kánont, semmilyen ortodox dogmát, arisztokratikus rangsorolást, politikai szerepvállalást, csak a tehetséget. Az anyaországiak közül Nagy Gáspárt, Ágh Istvánt, Bertók Lászlót, Szepesi Attilát, Zalán Tibort stb. magyarázza, méltatja, faggatja igényes szóval, s „mindnyájunk gondját” Szepesi négy sorában véli fölfedezni:

vízöntő-kor, víg mulatság,
félegészség, félszabadság,
féligazság, félravaszság,
látnokoknak farkasvakság.

Érdekes és elgondolkodtató felfedezés. Egyik legjobb verselőnk, boszorkányos tehetséggel áldott-vert kortársunk – igénytelennek tűnő – „-ság-ség szóhalmazában találja meg bélpoklosságunk azon fekélyeit, amelyek a felemásra sikerült rendszerváltás miatt keletkeztek, és amelyre olyan szomorúan visszhangzanak Ady zsoltáros szavai A Duna vallomásában („Fél-népek, fél-nemzetecskék…”).

És van még – barátokon kívül – egy személy, akihez Csiki László szigorú. Több, mint szigorú. Kegyetlen. Saját maga. Különös, rendhagyó írása a Vers és valóság. Önarckép? Ars poetica? Vallomás? Hasfelmetszés? Gyötrelmes önvizsgálat? Mindenik külön-külön, s egyetlenegy valahány.

Itt megszűnik recenzensnek lenni, magamagának mondja: minden versért meg kell halni egy kicsit, ha ez nem így van, akkor valami más születik vers helyett. Persze Csiki ezt a gyakran olvasható közhelyet világirodalmi szinten fogalmazza meg: a költő, ha elrugaszkodik a valóságtól, „csüggve marad a vers hurkán”. De hát éppen ő ne tudná, mennyire abszurd ez az igazság(talanság): meghalni és életben maradni? Ilyesmire azonban „ritkán szánja el magát valaki, s a dolog hitelét már az is rontja, hogy életben marad utána, holott nem kellene”.

Ha azt írtam fennebb, Csiki László beemeli az olvasót az irodalom senkiföldjévé züllesztett, bombatölcséres mezejére, ez az igazság itt és most tételes. Tetten érhető. Kicsit átlép a misztikumba, kicsit játszik a gondolattal, hogy a költő mégiscsak egy felsőbbrendű „másik világgal” kommunikál, de gyorsan hozzáteszi: ezzel a médiummal „az olvasó is napi kapcsolatban áll, habár ezt ritkán ismeri fel”.

Hogy köszönjük meg neki ezt az emberséges feltételezést?

Jóízű csevegéssel, „beszéllyel” kezdődik a kötet, a szerző kedélye, türelme kifogyhatatlannak tetszik, de egyszer mégiscsak lávaszagúak lesznek az írások. Amikor hajdanvolt erdélyi társairól beszél, vissza-visszatér a metafora, a hasonlat: ha túl nagy a nyomás, ha túl szorosak az abroncsok, nincs más kitörési lehetőség, csak fölfelé. Ahogy a tűzhányók teszik. Az ő megfogalmazásában: „Ott, bármily csodás is, szűk a tér, kiút csak a magasság felé vezet. A beabroncsolt élet, a szorítás és a teher kisajtolja a művészből legfogékonyabb érzékenységeit, melyek által létét átérezheti.” Szőcs Géza. Bajor Andor. Páskándi Géza. Szilágyi Domokos. Domokos Géza. Köteles Pál. Nagy Géza. Szinte azt mondtam, a Gézák és a Domokosok. Ha vulkanológus lennék, legalább a vulkántípusokat elnevezném róluk. Össze is lehetne sűríteni őket Páskándi Nyúl-Miatyánkjában, amit rabtalicskásként szerkesztett valahol Bráila mellett egy szigeten, és fejében őrizte szabadulásáig. Ezt muszáj idézni, kevesen ismerik: „A nyulak Miatyánkja rövid, / az ámen előtt lelövik: // Bokrot ugrom Miatyánk, / Nincsen időm nagy imára, / Jön a vadász Miatyánk.”

Aztán akkurátussá válik a hang, Csiki két esetben nem elégszik meg az ígért vélekedéssel, vallomással, Páskándi és Bajor Andor esetében egész életművet pásztáz, egyiknél a „sűrű létezés” mibenlétét firtatja, másiknál a humoreszkben bujdosó lírikust keresi. S mindkettőnél azt a „condition humaine”-t, amelyben csak azért lehetett élni, mert élni muszáj.

A világirodalomból sem hoz túl könnyű olvasmányokat. De izgalmasakat igen. Itt van mindjárt – hogy az ő szavajárásával éljek – Viktor Jerofejev Az orosz széplány című regénye. Micsoda pikantéria, micsoda tobzódása az ösztönöknek embertelen, életidegen médiumban! Legalább harminc nyelvre lefordították, de Csiki László azért adta a fejét olvasásra és jegyzetírásra, mert jó barátja (ismét egy barát!), Bratka László fordította, akit éppen akkor temettek.

Vagy egy másik kuriózum, Kurt Vonnegut Virágvasárnapja és Az ötös számú vágóhídja. Meddig tart az irodalom mezeje? Hol a határ? Ezt kutatja. És csak sajnálhatjuk, hogy Günther Grass munkáinak „második olvasatáról” írott esszéje kimaradt. Eszeveszetten tanulságos írás.

A könyv végén tudjuk is, nem is, milyen az író árnyéka. Csak annyit sikerült megtudni, hogy ilyen van. Nagy baj lenne, ha nem volna. Ördöngös dolog. Magánélete? Emberi gyengéi? Ezoterikus erőtér, ami körülveszi? Eszelősség? Hiúság? Kosztolányi zöld kalapot hordott, s zöld nyakkendőt. Szilágyi Domokos felgyújtotta a vendéglátó ház asszonyának pongyoláját. Kíváncsi volt, műanyagból készült-e. Szilágyi István szabadságát kockáztatva szállítja kórházba a törött bokájú Szőcs Gézát.

Milyen jó ez a váratlanul jött szabadság. Az olvasó szabadsága. Asszociálhat nyugodtan, bátran. Richard Strauss, Az árnyék nélküli asszony, Musil, A tulajdonságok nélküli ember, Paul Klee, a „szürke pont”, az anyag ellentéte… Nem szólhat bele senki. Ez már az olvasó felségterülete.

Maradjon hát sötétben az író árnyéka, ha van ott árnyék. Úgyis az derült ki az esszékötetből, milyen az író fénye. Rőtvörös. Sárga. Füstszínű. Kék. Mint a vulkánok lángja. Mint az önkezükkel tűzhalálra ítéltek lángja. Mint a cseh Jan Palaché, kiről Csiki megrendülten értekezik. Felgyújtotta magát, ezzel tiltakozott az 1968-as országtiprás ellen. Szépen halt meg, ha van szép halál. Az erdélyi Szőcs Kálmán, beleroppanva a gyilkos diktatúrába, felkötötte magát Marosvásárhelyen egy gázcsőre. Van csúnya halál?

Aztán a megdöbbentő társítás: Csiki László elképzeli a három arcot, a diák Jan Palachét, a Szőcs Kálmánét, a József Attiláét és – a sajátját a Korong utcai manzárdszobában. Itt élt egy ideig József Attila.

(Az olvasó is asszociálhat? A szárazajtai Moyses Márton Brassó főterén öntötte le magát benzinnel, így vívta reménytelenül egyszemélyes forradalmát. Ez is „condition humaine”?)

Tud elfogadható világértelmezést adni Csiki László a fenti példák után?

Receptet semmiképp sem. Bölcsességet igen.

Szabadon idézek: A hurrikánok nem tudnak magyarul, nem is tanulnak meg soha, a szorzótáblát viszont meg kell tanulnia mindenkinek.

Három könyvet, illetve könyvecskét, füzetecskét, röpiratot keresek most már lázasan: Teleki Pál: Mi a magyar?, Nagy Ferenc: Ötmillió magyar a Golgotán és Hajdú Farkas-Zoltán: Szászok – egy árulás.

Mert hát a szorzótáblát meg kell tanulnia mindenkinek. (Kortárs Kiadó, 2007)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben