×

Világ árnya, világ fénye

Beszélgetőkönyv

Bágyoni Szabó István

2009 // 03
„Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid,
ki se merészkedj a világ országútjaira…”
(Tamási Áron)

7. (Bágyoni)

[…] Családunkban hol Édes, hol Éde volt Anyánk – született Jenei Eszter – kényeztető neve. Úgy hét-nyolc éves lehettem, amikor egyszer csak, már-már önmagától, felpördült a nyelvem, és a pincegádor körüli kis virágoskertünket ÉDEnkertnek neveztem el. Könnyel telt meg Édesanyám estiviola-kék szeme (Apánk mindig Esti fiamként szólongatta), s karolt is át, mintha ez lett volna egyetlen lehetősége, hogy szóra, szavaink kisugárzásaira dobbanó testem melegségét érzékelhesse. Édesanyák kertje – Édenkert! Hogy e „kisugárzás” visszacsengett valahonnan, mondjuk Bogáthy Fazekas Miklós, az egykor Tordán szolgáló papköltő valamelyik zsoltárából, esetleg a másik lelkész, az Aranyos-vidéket járó Balázs Ferenc valamelyik imájából vagy a méhészkedő Lőrinczi tiszteletes igehirdetéséből? Lehet, de ez már nem fontos.

A fontos az, hogy a kimondott szó megteremtette a maga udvarát… És mindez, még ha magának az Úristennek a sugallata volt is, akkor is egy gyermek szájából való volt – emelte égre a tekintetét a mindenhez értő Kőrösi Pali bácsi, mihelyt tudomására jutott a szavakkal való játszadozásom, akárha érezte volna: eldőlt a betűk sorsát egyengető égiek előtti „egyetemi felvételim”. Bottyán Tami bácsi vélekedése szerint is vizsgáztatás volt ez Isten küszöbe előtt, annak „szakszerű” ellenőrzése, hogy – kedvenc szavajárása szerint – „ki fia-borjának” mekkorát pörög a nyelve, miként bucskázik át az akadályokon…

Világos – mint a vakablak! És ahol két ilyen istenadta szomszéd ennyire komoly végkövetkeztetésre jut, ott ugyebár nem lehet apelláta.

Arról, hogy még cingár, vékonyka, kicsike ez a „hetedik kölyök”, hogy akár kedvenc csikója is eltaposhatja: arról nem üzentek a csillagok, így hát a sors útjaiban jártas „bölcs öregek” sem kommentálhatták.

Édesanyánk felém fordított figyelme ettől a pillanattól érezhetőbbé vált. Lett is ennek aztán néhány kézzelfogható „hozadéka”, mert, bizony, „utolsó vakarcsként” a már leánykák után kasmatoló testvérbátyáim nem nagyon méltányolták az én szójátékaimmal kivívott „szellemi fölényemet”. („Egyiknek kártyája van, azzal játszik, a másiknak tehetőssége a nyelv szépségeire való odafigyelésre” – zárta le a félreértéseket Lőrinczi tiszteletes úr.) A nagyobbak, erősebbek, ugye, kaszáltak, szénát hordtak, arattak, szérűre jártak, énnekem más feladatok jutottak a családban, olyanok, amelyek – a Nagy Kercsedi utca esze járása szerint legalábbis – voltaképpen nem a mindennapi betevő falat előteremtéséhez kellettek, és ezt akár testi-lelki dédelgetésnek is vélhette az utca dolgaiba nagyon is beavatott világ.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a piszkálódás voltaképpen bágyoni szokás, és bizony minden „vízhordó vakarcsnak” kijárt. Esetünkben azért volt mindez nyilvánvalóbb, mert a mi portánkon nyitottabb családszervezési törvények érvényesültek, mint másutt. Édesanyánk fogalmazta meg ezt, mondván, hogy minket lát a falu, mi csak érezzük a falut.

Háborúban és békeidőben egyaránt.

Udvarunkon három eperfa hatalmaskodott, fehér, rózsaszín és fekete, ezek áldásait a háborús években nem az egyre fogyatkozó létszámú kisállataink élvezték elsősorban. Nem! Mi még csak-csak… de ők semennyire. Lövöldözéskor nem a pipének, nem a rucának, hanem a szerencsétlen katonának hull földre a gyümölcs! – szólt a családi intelem. És nem hiába, hiszen az egyik eperfát Jenei tátink (Pálnak hívták a jó öreg nagyapánkat, Édesanyánk apját) 1916–17-ben kikvártélyozott katonafogoly szolgája, a talján Marcselló ültette volt erdélyi földbe. Hogy a terebélyesedő lombjai alatt aztán felváltva – a második háború forgandó szerencséje folytán – hol orosz, hol magyar tisztikarok üssék fel sátraikat 1944 őszén… Bágyon felső része, a Felszeg lakossága, de különösképpen a gyermeknépség a lövedékek, srapnelek és az állandó menekülések világában folyamatos életveszélyben élt, halálszomszédságban. Mivel szülőfalum a Nagyenyed–Torda–Marosludas frontvonalba esett, a menekülő civil lakosságnak (nekünk, a felszegieknek mindenképp) folyton hurcolkodni kellett. A szomszéd falu, Kercsed fogadott be, az ottani templom környékén húztuk meg magunkat, ha menekítésünk hosszabb időre szólt. De ha csupán egy-két éjszakára, akkor a falunk Torockó irányába eső erdőrészeiben, a Nagylesen, a Szálláson, az Aranykút-árok vagy a Kétágú-völgy védettebb területein összeeszkábált kalyibákban bújtunk el. Innen, az erdő magasából látni lehetett, ha odalent, udvarunk eperfái környékén a katonasátrak előtt lobogó zászlók színe megváltozott. Lelkünk szerint vagy vágyaink ellenében… Amint aztán lehetett, pillanatok alatt otthon voltunk.

Az erdő nem üt, a fák – Isten legbékésebb teremtményei – nem ismerik ezt a fogalmat.

Eperfáink „vonzereje” a háború után is megmaradt, tán ők, gyermekkorunk meg-megújuló lombtornyai voltak azok, akik értelmezni tudták a naponta ránk leselkedő, váltakozó rettenetet, békeidőben is. A fehér eperfa alatti jókora kőasztal és környéke szinte sosem volt üres, de néma sem. Ide telepedtek volt le a negyedik-ötödik faluból aláereszkedő mócok, a csebresek, a juhnyírók, az alma- és csergeárusok; ezt vették birtokukba a napszámban dolgozó aratók, kaszások. Az év minden időszakában szükség volt a munkáskezekre. A Jenei-birtok, ami a kollektivizálások idejére bizony alaposan összezsugorodott, annak idején elég terjedelmesnek számított – kellett ám a munkáskéz.

Igen: a zsugorodó birtok… Érte is ezért szó a ház elejét. Édesanyánk gyakran emlegette volt az unokanővér, „markos” Zsuzsika egykori sértő elszólását (és ez nagyon a „bögyében” maradhatott szegénynek, mert valahányszor cukros málét szeletelgetett fel nekünk sütemény gyanánt, mindig felidézte): „Felfalják a Jenei-birtokot, Esti, ezek a Szabó gyermekek!” Édesanyánk válaszára nem emlékszem, de hogy visszavágott a „földéhes Zsuzsinak”, az biztos; nem is vitt magával minket, „Szabó gyermekeket” Édesanyánk, ha, mondjuk, fonóban kellett tiszteletét tennie Márkos Zsuzsikánál. Vagy mégis? Egyszer igen! Már megvolt a hegedűm, amikor egyik délután arra kért Édes: legyek társa a vendégeskedésben, de vigyem a hegedűt is. Hát vittük. Nagyot néztek az orsót már pörgető asszonyok, amikor Édesanyám mögött betoppantam, hónom alatt a hárászkendőbe bugyolált zeneszerszámmal. Támadt is vigalom. A málésütemény ott is feljárt, fel valami más is, amiből gyermeknek nem jár, aztán Zsuzsika néni a hegedűmre mutatott. Ami az ember kezében van, és ráadásul még hangot is lehet csiholni belőle, azt fel kell mutatni, azt meg kell szólaltatni. Nem tehettem mást, rövid hangolás, és rákezdtem:

Ez az utca Bánat-utca
Bánatkővel van kirakva
Azt is az én rózsám rakta
Hogy én sírva járjak rajta

Katonaság az életem
Bal vállamon a fegyverem
Ha én azt csak megpengetem
Sír az anyám keservesen

Katonának nem jó lenni
Mer’ keveset adnak enni
Azt is muszka szóra adják
Üt az erdő – a fák hagyják

Az utolsó két sornál mintha elállt volna a kötők, fonók lélegzete, persze előbb az enyém… de hát az istennek sem jutott eszembe az Édestől hallott „igazi” szöveg, amit máskor úgy énekeltünk le s fel a Nagy Kercsedi utcán Opra Misivel, átfogva egymás vállát, hogy rezegtek bele a fehérre meszelt deszkakerítések… De mert ott volt a nóta, a dallam, s legfőképp a lélek, és kényszerített, hogy végigvigyem: hát odabiggyesztettem valamit. Rögtönzésem némító hatású volt: ki erre, ki arra pislogott, mintha valamennyien a másik énekbe merevedett arcából szerettek volna valami megoldást kiolvasni a folytatáshoz… Édesanyám törte meg a csendet, hozzám fordult: muzsikáljam csupán a dallamot, súgta, a szöveget bízzam rá.

És úgy lett.

A részleteket utólag már össze se tudnám rakni, kedves Árkossy István. Azt sem tudom, akkor ki hogyan fogadta első „fellépésemet”; egy képet azonban ma is képzelet-albumomban őrzök: Peszler Samu bácsi szeplős-pattanásos lánya, Kalári (aki Csángóföldről sodródott erre a nagy szárazság évében, 1946-ban) hirtelen átmarkolta lószőr nyirettyűmet, s kérve kért, hagyjam már Budai Ilonát és az erdő vadjaitól felfalt gyermekek szomorúságos históriáját, mert Márkos Zsuzsika nénit minduntalan zokogás fogja el…

Otthon bomlottak ki a titkok. Vacsora után Ilus nővérem, Józsi „felügyelete” alatt, a szomszédos szobában fogadta Palocsán Marcit, a nekem hegedűt ajándékozó udvarlóját; nekünk a nap eseményei maradtak, mint rendesen. Éde volt az „előadó”. Édesapám – szemközt Édesanyámmal – néha-néha felnézett az újságból. Az asztal fölötti lámpa félkormos burája furcsa karikákat rajzolt a padlásgerendákra.

– Esti fiam, nem kellett volna…

– Mért? Markos Zsuzsinak szabad volt?

– Márkos annak a becses neve! Egyébiránt tudnod kéne, hogy egy meddőségbe savanyodott asszony másként gondolkozik, mint a több gyermekkel megáldottak…

– Neki a „főd” az áldás, egyedül a föld! A birtok. Ez volt, örök életében, lelke ablakait ez a szó verte be. A föld.

– Nem átok az, Esti fiam, ha van… Mégse kellett volna így visszavágni neki.

– Azt akartam, hogy érezze: a mi portánkon nem az elveszett Jenei-hektárok, -holdak, hanem a meglévő, nyüzsgő Szabó gyermekek számítanak.

– De hogy zsugorodik az örökség, azt látja mindenki.

– Bágyon zsugorodik, János! Lássuk inkább azt, miként nőnek fejünkre, és hogyan értelmesednek a gyermekeink…

– A világ közben értelmetlenségekkel telik meg, Esti fiam! Olvashatod, meg vagyon írva… Miközben Gyulafehérváron, Nagyenyeden papjainkat, tanítóinkat fogdossák össze, mint a tyúktolvajokat.

– Mit mondott Lőrinczi tiszteletes úr? „Ahol nincs helye a Reménynek, ott a Rettenet rak fészket.”

– A Szegénység utóhadai meg a maradék hombárjainkat fosztogatják…

– …

– …mégsem kellett volna… Elszólás volt az, Esti fiam, Zsuzsika részéről, hogy felfaljuk a Jenei-birtokot, hidd el!

– Leírtam több irkalapra is a Budai Ilona szomorú énekét, és szét is osztottam Zsuzsikáéknál, az igaz, de azért csináltam, János, hogy el ne felejtsük, hogy mások is tudják: a birtokot felfalhatjuk, de saját magunkat ne faljuk fel, a bennünk élő „vagyont” meg kell őrizni – Istennek, embernek egyaránt ez a feladata –, és nem abba a mozdulatlan földbe markolni, kapaszkodni mindenáron. A föld megmarad, az ellopott Lejáró is a mienk, János, az ellopott Kisrét is, a háborúban elrabolt Sóskúti parcella is, a Csere, a nagyhegybéli szőlő is. Megmarad, és a mienk marad akkor is, ha ideig-óráig mások birtokolják – mert valakik, oroszul vagy franciául, ezt jelentették ki! De hogy mindezt el is tudjuk mondani majd, hát értelmes gyermekekre, rátermett unokákra, emlékezni képes dédunokákra van szükségünk. Legalább egyetlen lélekre, aki valamennyi hiányzó többi testvére tudását, hitét, szeretetét képes őrizni! Őrizni!

Hát… így volt, Árkossy barátom. Lehet, hogy szóról szóra nem épp így, balgaság volna azt hinni… de ez már stílus kérdése. Emlékeim szerint azóta ilyen jellegű családi, de lényegében egy egész kultúrközösség sorshelyzetét meghatározó „asztali beszélgetés” nem hangzott el pislákoló lámpánk alatt. Akár nagyképűnek is tűnhet, de kimondom: középiskolai s majd egyetemi szemináriumaimnak nem voltak hasonló hozadékai, mint e „parasztfilozofálgatásnak”, nem indították el irodalomban, zenében fürösztött gyermeki, ifjúi fantáziámat olyan irányban, mint szüleim akkori töprengései.

A gyermeki lélek csak úgy tisztul, ha időnként fejére zúdul a világ szennyes vedre. És ebből következik, hogy… az oktalanságok okítják-okosítják is a vétlen koponyákat.

Nagy kercsedi utcai „egyetemeim” más módon is folytatódtak.

Meghallgattam, s aztán esténként el-elmesélgettem a Tami bácsi ilyen-olyan történeteit; törpe széket csúsztattam az udvarunkon és kertünkön fel épp hazatartó Kőrösi Pali bácsi alá, hogy (ács)inasemlékeiről meséljen (volt, amikor Éde, bizony, kupica pálinkával hálálta meg ezt az öregnek); vagy citerázgattam a visszhangosan dübörgő kanapéra fektetett szerkentyűn. A jó elején csak ez a citera és egy dupla soros szájmuzsika volt a család hangszerkészlete, ezt erősítette aztán a Mártontól kapott füstös hegedű, ámde valami még hiányzott. Mi lehet az? – tépelődtem.

A negyedik osztály évzárójára – ma is áldom ezért tanítóimat, Szabó Jóska bácsit és feleségét, Eszter tanító nénit – dolgozatot kellett írnom a bágyoni családok megkülönböztető neveiről, a csúfnevekről. (Egyébként, noha hihetetlennek tűnik, ez a kis irományom volt a magva annak a szemináriumi dolgozatomnak, amit Szabó T. Attila professzornál mutattam be 1960-ban a Babeł–Bolyai filológia szakának másodéves hallgatójaként!) Amikor a Jeneieknél tartottam, természetesen Édest faggattam ki. Megtudtam, hogy három Jenei família van a falunkban, és azokat bizony csúfnevekkel illetik – senki sem tudja, mikortól –, hogy megkülönböztessék őket: a koporsókészítő Jenei Jóska így lett Szemfedő, a pálinkafőző (egyébként vak) Jenei Sándor bácsi pedig a Radó ragadványnevet kapta; a mi tátinkat, Jenei Pált pedig még holtában is Jenei Vaskóként emlegetik…

Akiről iskolai dolgozatot írnak, azt illik megkeresni. Jenei Sándor bácsi végzett már mindennapos munkájával, a vörös rézüst tisztogatásával, amikor becsöngettem hozzá, terebélyes bőrszékében ült és pipázott a zöld ámbituson; aztán amikor előhozakodtam jövetelem céljával, kiesett szájából a pipa, hangos rikoltásban-nevetésben tört ki, s csapkodta hatalmas pocakját. Második élettársa (rossz szájak kettőről tudtak), Rózsi néni meglepetten szaladt ki a kifőzde melletti fészerből, mi a csuda történhetett, ha lobot kap a szeszkazán, sem kellene ekkora csetepatét verni. De honnan a Radó? Állítólag „redó” lett volna utónevének első változata, és klánétás ükapját illették vele – emlékeztetvén valamelyik bágyoni kántortanítónál, oskolamesternél elkezdett zenei képzettségére. Do! Re! Do! – amiből aztán maradt a Redó, azaz a Radó, jó bágyoni szokás szerint, ahol is annak a fránya a-hangnak mindenhatósága van, nyelvünk helyi járása szerint legalábbis. És ezzel az iskolai dolgozat el volt intézve! Igen ám, de Sándor bácsi előhozatta gyönyörűséges hangszerét, a tárogatót… és meg is szólaltatta. Volt ott Csinom Palkó, Krasznahorka büszke vára, volt Seprik a bágyoni utat, volt Besoroztak engem katonának, aztán felsírt a Rákóczi-kesergő és még mennyi más – visszhangzott mindahányszor a szemközti akácos s a felette kopaszodó dombtető, a Nagyles. Az utcát ellepő szomorúan bámészkodók a léckerítésre könyökölve figyelték, élvezték a nem először felhangzó Csere-alji „koncertet”; katonákká és hősökké, emlékekkel gazdagon megáldott szerencsétlenekből fél órára szerencsés magyarokká lehettek.

Szedelőzködtem már, amikor Sándor bácsi rám szólt:

– Hallom, hegedülsz már…

– Nyikorgás az, Sándor bácsi! – szerénykedtem.

– Én is úgy kezdtem, fiacskám.

– …

– Van már bandád?

– Még nincs, de a tanító bácsi abban töri a fejét.

– Az én „guzsalynyelemet” – simogatta meg szépséges tárogatóját – inkább az emlékeztetés szándékával fabrikálták, és esetemben egyszemélyes szerszám. De a hegedű, az bandát kíván, és kitáncoltatásra született, ki-tán-col-ta-tás-ra! Felgyülemlett, fölös energiáink kitaposására, kiizzadására, az emberi erekben feszülő isteni erők, indulatok kiszabadítására. Tudd meg, kisfiam, aki táncol, az nem háborúzik!

Jó fél évszázad múltán tőled is kérdezem, kedves Árkossy István: vajon Édesanyám, midőn a „kincsösládáért” gyermekeit feláldozó Budai Ilonát „énekelte ki” Márkos Zsuzsikának, vajon nem ugyanazt tette, mint amire Jenei Radó mester utalt? Vajon mi és ki sugallhatta Neki – és megannyi névtelen népi énekmondónak –, hogy egy-egy mű és általában a művészet révén annak meghatványozó erejével és szépségével lelkek és mirigyek mélyén fogant érzéseket, indulatokat lehet kifejezni?

Örülök, hogy gyermekkorunk kövezett vagy sáros-poros utcáiról szólván ezekről is szót ejthettem. Kérlek, vedd olybá ezeket a „bölcsködéseket”, mintha egy hatalmas rajzlapból (egy Árkossy István-féle grafikából) metszettem volna ki, vagy egy istenien részletezett rézkarcból (mondjuk, egy Gross Arnold-munkából), netán térképmappából, amit valaki a mi léptékeink szerint állíthatott össze… de aki az esztétikum paravánjai mögött valahol arra vár, hogy fölfedezzük, visszahódítsuk mindezt önmagunknak. Vagy visszaalkossuk!

Igen, majd megfeledkeztem róla: az a „banda” összeállt, az első bágyoni rajkózenekart a negyedik osztály legvégén tető alá hoztuk. Udvarunkon, a szénáscsűr védelmében meg is tartottuk a bandaavatót, kölyöktánccal. (Az ott és akkor csűrünket döngölő gyerkőcök egyike-másika ma Kolozsváron, Marosvásárhelyen dirigálja, és nem kisiskolás fokon, táncos lábú tanítványait.) A kicsik táncának főleg a felnőtt falusfelek örültek. Jenei Sándor bácsi, a Radó névre hallgató, ott ült „zenekari” állványunk közvetlen közelében, mögötte Édesanyám kommentálta egyre bátorodó lépéseinket. Hogy másról is szó esett akkor, abból gondolhattam, hogy a táncrend szerinti utolsó darab után Édes emlékeztetett: „Ha meg szeretnéd ismerni a székely katonalovak pajtájából lett Oskola történetét is, holnap menj át Sándor bácsihoz!”

(Budapest, 2007. június 26.)

8. (Árkossy)

Ahogyan egy folyómeder a sziklák és kövek közt örvénylő havasi vizeket ölelgeti-simogatja, terelgeti lejjebb, egyre lejjebb erdők zuzmóillatában, úgy fogadott be minket is, kedves pajtásom, gyermekkorunk annyi örömet és bánatot megért utcája, amikor az emlékezés (vagy a feledés?) határán először beléptünk oda. Jóllehet a teljesség érzetét ajándékozta nekünk egykoron, éreztük-tudtuk, valamikor mindörökre el kell hagynunk azt az otthoni medret, a jól ismert helyeket: a lebegő ködpárát pipáló zúgót vagy az okkerszínekben álmodozó kavicsok kaleidoszkóp csillogású világát. A kapu ezüstszínűre öregedett kilincse is csupán az emlékezetben tükröződik már, hisz magával ragadott a sodrás, elsepert az áram. S ha ez valóban így lenne (márpedig ez így van!), akkor többé nincs visszatérés, minthogy a vizeknek van egy igen régi szokásuk: örökké csak egyfelé folynak.

Látom, kedves cimborám, neked is elegendő volt Bágyon egyetlen kis utcája ahhoz, hogy fesztelen világod hulláma az első felbukkanó érdes kövek közt is megtanulja átverekedni magát. Hogy ocsúdó gondolataid furtonfurt kíváncsi hajtásai felkússzanak az égig érő eperfára, mivel érezted, tudtad: onnan már sokkalta messzibbre lehet ellátni! Meglehet, jó barátom, elsőre tán csak a szomszéd nyújtózkodó földje bontakozott ki tudni vágyó gyermeki tekinteted előtt, ám mihelyt megülepedett a tankok verte út fenemód terepszürke pora, ott kéklett előtted a türkizben vibráló távol, csupán karnyújtásnyira az előtűnő ábrándos horizonttal. És mint egy igazi Monet-vásznon, a Kincses Város, Kolozsvár ott reszketett előtted a fényben, délibábos sziluettjével, elő-előtűnő kontúrjaival, miközben mindegyre arra biztatott: „Gyere, gyere közelebb, kislegény… hogy láthass engem – még tisztábban!”

Miközben a Farkas utca csak nekem nyíló óriás hársfái közt, a virágos lombtetők árnyékában mindenkor az otthonosság érzete szegődött mellém, a bársonyos múlt látható és tapintható jelenléte a folytonosság megnyugtató biztonságát sugallta. Mert azok az előtünedező, vizenyős várfalak vagy a jogos jussaként immár méltó nyugalmára lelt Szabók bástyája nem csupán a mundér, hanem a lélek és hit védelmére is épültek egykoron…

Idővel, fülelgetve, magam is meghallottam, amint innen-onnan nevemen szólítanak az egyre beszédesebbé váló – korábban némának vélt – mogorva kőfalak.

Úgy adódott, hogy Édesapám könyvtárából (aki még a „régi jó magyar világban” doktorált a Ferencz József Tudományegyetem földrajz–történelem szakán – a Farkas utcában!) mind sűrűbben somfordáltak hozzám a történelmi és művészeti lexikonok, városi kismonográfiák, történeti tanulmányok. Lyka Károly, Kelemen Lajos, Entz Géza és mások írásait lapozgatva kezdtek némileg rendezetten elkülönülni előttem korok és stílusok, a jelentős művészeti korszakok – köztük a gótika és a barokk is –, amelyek a sors kegyessége folytán immár otthonommá lettek, minthogy nap nap után felettébb kitartóan fitogtatták magukat az utca mindkét oldalán. Rajzolgattam is reményekkel teli igyekezettel szakkönyvekből a sudár oszlopfőket: a dórt, jónt, korinthoszit; megjelöltem, hol vannak a metopék, mi a timpanon vagy az abakusz. Megéreztem, hogy e szépen megformált, égre törő görög „etalonok” változó arányaik közepette is mily sok finomsággal követik a harmonikus emberi test valós arányait – a dór a férfiét, a jón a nőét, a korinthoszi a fiatal lányét.

Ó, te athéni Erekhteion temploma, fenn az Akropoliszon… kőasszonyaid, a kariatidák a világ legszebb, legbeszédesebb oszlopai!

És miközben a tudós könyvek világra nyíló lapjait pergettem (netán az ablakon bekandikáló évszázados falakat faggattam), mindegyre titkok srófolták egyre feljebb kíváncsiságomat. Mert rejtélyt sejtettem én majd mindenütt: így már régóta, a templom északi oldalának támaszkodó kör alakú, nyurga torony zártságában is, ahol jó magasan, egy derékig falba ágyazott, dinnye méretű ágyúgolyóbis mementóként riasztotta (és azt teszi ma is!) a templom rossz szellemeit. Tán – riasztaná, ámde mindhiába! Mivel azok a széllelbélelt szellemek soha nem hezitáltak, soha meg nem juhászodtak, mi több: értésünkre adták minduntalan, hogy nem sok figyelmet szentelnek neki! Főként, ha arra a sok machinációra és skandalumra gondolunk, ami igazlátó Mátyás urunk emez ihletett emlékművének a vérzivataros esztendők során, a reformáció és ellenreformáció zűrös napjai közepette kijárt.

Egyszer aztán úgy hozta a véletlen, hogy magától lehullt a titokzatos lepel. S minthogy nem teketóriáztam, azon kaptam magam – bár mindjobban zihálva –, hogy ugyancsak szaporázom a szűk torony grádicsain fölfelé. Amikor úgy éreztem, hogy már nem lehetett túl sok hátra a csillagokig, egyszer csak elfogyott fal, elfogyott lépcső: én meg ott álltam egy homályba burkolózó, fél évezredes, lenyűgöző térben! Ha Stephen Hawking akkor lát, tán egyetértőn rábólint: igen, ez valóban afféle hely, ahol már át is léptem egy másik idősíkba, az ötszáz esztendős gótikus fedélszék Andersen-ízű meseerdejébe, a „hol vannak már” anonim ácsok égbe szökkenő emlékművébe. Gyönyörűséges, fából fabrikált mesterakarat volt az, amit ott megpillantottam! Vonalritmus… az egész gerendarajzolat egy álomszép vonalritmus! Egy eladdig sosem látott, lenyűgöző tér-kép: galamblelkek suhogó világa; statika és művészet szimbiózisa föld és ég határán; védőháló a békére és jóra vágyó lelkek feje fölött; a magasztos templom kőpilléreinek pedig örökre korona.

Eközben a padlástér végében – mintha csak a homályból ollózták volna körül – a homlokzat égre nyíló, szemernyi ablakán át ömlött befelé a fény, az áldott, csillagporos fény, mint Rembrandt rézkarcainak vonalözönében, vagy miként festményeinek gyöngéden világító okkerei áramlanak szét a tekintélyes umbrákban, fojtott kárminfeketékben.

És valóban, Leyden szülötte, az áldott tehetségű holland mester egyik írásában maga tesz említést hasonló élményéről, ami kivételes hatással volt egész életművére. Egy alkalommal – még serdülőként – a szélmalom komor emeletének parányi ablaka előtt hosszan elidőzve figyelte az el-elforduló vitorlakerék keltette fényjátékot, amely ily módon hol fényt kölcsönzött a homályos belső térnek, hol pedig megvonta tőle azt. A malomban felröppenő galambok csapkodó szárnyai ezt a látványt még tovább fokozták, miközben szabdalták, terelték a beszűrődő sugarakat. És lám, csupán ennyiből megszületett a világ egyik legrangosabb piktúrája! Csak fényből – és csak árnyékból. A dolgok esszenciájából. Mert az árnyék a fénynek féltett gyermeke; mert az árnyék csak a fényben születhet. Márpedig a legszebb árnyék mindenkor a legszebb fény adománya. A sötétség ellenben nem disztingvál, mindig cudarul magányos, gyermektelen és bánatosan fénytelen.

A templom kőereiben hirtelen felzúgott az orgonamuzsika, szétáramlott a falakban, az ölelkező gótikus ívekben, és szállt, egyre csak szállt abban a különös létben, mint eljövendő utolsó ítélet fanfárhangjai. Előttem, a sötétség magányos ablakánál, kitárulkozott a tér, a narancsszínűvé lazúrozott Kolozsvár-esti tér az addig nem tapasztalt magasból. Első alkalommal nőttem túl a hársakon! Ám tekintetem nem pihent meg, gondolatommal karöltve nyomban iramlott féktelenül tova: lombok és tetők fölött, suhanó repülőmodellként, mintha Giorgio de Chirico faramuci perspektívavilága nyílt volna meg előttem. Én pedig szárnyaltam a Kálvária harangos dombjai irányába, el, egészen addig, amíg a Gyalui Havasok kékbe mártott csúcsai megálljt nem parancsoltak. Jóllehet folytatódott az út arra még, ment, gurult tovább, egyenest nyugatnak, ahol tán épp akkor bukott alá a nap, a vörös-fehér határsorompó mögött.

Istenem, de sokat gondoltam én arra a határsorompóra! És milyen ritkán láthattam a túlsó oldalát!

A tavasz rügyfakadása reménnyel és bizakodással ojtotta be reggeleinket; az utca nemes aurája láthatatlan védőernyő volt abban a mindenre gyanakvó, feszengő világban. Némelykor egykedvűen bandukolt, máskor meg igencsak szaporázva, meg-meglódult az élet… A ti dallamlelkű Jenei Radótokhoz hasonlatosan, kedves Szabó Pista barátocskám, aki tárogatójával bűvölte tele szívetek, nekünk is volt egy zenéért rajongó szomszédunk. Dávid István a neve, aki épp akkoriban próbálkozott – áldott tehetséggel – megzabolázni a messze földön nevezetes Farkas utcai orgona varázslatos regisztereit. (Akárcsak a te Dávid fiad, aki úgyszintén e csodálatos hangszer bűvöletében él!) Vivaldi, Bach és Händel, Mendelssohn és Liszt zenéje áradt szerte a kelő nappal és az esti szellővel kézen fogva mifelénk, simogatva csellengő lelkeinket, miközben az orgonazúgás valahogyan feledtetni igyekezett az öreg kálvinista templommal, hogy… harangtalan.

Pedig volt neki harangja – valamikor réges-régen… Tán három alkalommal is. A délnek bámészkodó, immár csonka öregtoronyban remegtette a falakat az egyik; míg a másik súlya alatt a nyugati bejáratot díszítő terecskén süllyedt meg olyannyira a fundamentum, hogy késedelem nélkül le kellett bontani. Szükségmegoldásként (netán kegyeletből?) a mi gyermekkori világbirodalmunk tündérkertjében parádézott még utolszor egy faszerkezetű harangláb, ám az is az emlékezet homályába kopott; jó két évszázada már, hogy a „felröppenő veres kakas” lángjai megemésztették. A fátum akarta volna így?

Úgy tűnhet, nem kellett ennek a templomnak a harang! Neki orgona kellett! Fölöttébb pompázatos, világgal perlekedő orgona, olyan, mint amilyen napjainkban harsogja túl a rég hamvukba holt, „csatát vesztett” bronzharangokat.

A hangszerek eme koronázatlan királya azonban az iskolacsengőt képtelen volt hegemóniájától megfosztani. Igen, azt a mellette voltaképpen szerénynek nevezhető, öklömnyi sárgarézdarabot, amelynek érzékeny nyelve annyi lélekhez tudott szólni. Még akkor is, ha érces hangja olykor nem kevés ifjú vitéznek okozott szorongást. Ám igazságot szolgáltatván, áhított dallamával ugyanannyiszor hozta el nekik a felszusszanást is.

Közel volt mihozzánk az iskolám: csupán suttogásnyira. Az utca túloldalán. Református Fiúlíceum – napi szóhasználatban röviden: „ref”. Három betű mindösszesen – ennyiből állt a szellem magasztos birodalma akkor. Ám még ez az ártalmatlan három jel sem húzhatta már sokáig… Utóvégre hogyan is lehetett volna hosszú életű a hit nélkülivé silányított időkben? Majd több suta stáció után – újfent három betűvel – Ady szép nevét olvashattam a timpanon féltő magasában, mígnem egy szellemháborús napon attól is megfosztották. Ezúttal nem fukarkodott a sors: immár kétszer három betűvel ajándékozta meg a szellem patinás otthonát: Gheorghe ¤incai Líceum lett a neve… egy negyvennyolcas román értelmiségiről elnevezve.

Édesapám volt akkoriban Dávid Ferenc és Apáczai nagy múltú kolozsvári iskolájának az igazgatója. Édesapám. Így említem, minden sallang nélkül, amint Édesanyámat is örökké ezzel a szép kifejezéssel illettem. Nem volt nálunk sem divat eljátszadozni e komoly szavakkal, olyannyira nem, hogy még a szülők magázása is családi hagyománynak volt mondható. Nagyapám is ezt követelte meg övéitől, márpedig szelíden-kék szemei, amelyek annyiszor tekintettek reám később a református esperesi hivatal falát díszítő főgondnoki hivatalnokok arcképei közül, kevésbé a szigort, sokkalta inkább a szeretetet sugározták. Akárcsak Nagyanyám egész lénye, akit ma is magam előtt látok galambősz hajával, rajzlap fölé hajolva… igaz, zenei áhítatának jeléül húzogatta vonalait: Munkácsy Liszt Ferencről készült portréját másolva, akkurátusan. Befejezvén a rajzot – s e mozdulat mintha maga lett volna a megtestesült álom – átnyújtotta szépiaceruzáját, ami attól a pillanattól fogva nem rajzeszköz volt már többé, hanem egy életre szóló hivatásnak s a vele járó örömöknek és szent gyötrődéseknek jelképe lett számomra.

Úgy képzeld el, Bágyoni barátom, hogy nálunk mintha mindenki – nagyszülőktől unokákig – csupán egyetlen szót ismert volna: ISKOLA. Nem csoda, e fogalom bűvöletében éltünk.

Kis bánáti falu harangkondulása szólította pontban déli tizenkettőkor terített fehér asztalhoz nagyszüleimet: az igazgató urat és a tanító nénit. Árkossy Sándort, aki Csenger szülötte volt, és Bakos Margitot, akit Veszprém városa „engedett hozzá” hitvesül. Időközben a serdülő lurkók – Édesapám (Sándor) meg Lajos öccse (akárcsak a Bágyonból elvágyódó Szabó gyerkőcök esetében is történt) – Nagybodó falva helyett mindinkább a „Kincses Kolozsvár” hívását vélték a Bega-parti „történelmi széljárásban” meghallani. Hisz ott óhajtott Édesapám Aesculapius gyógyítani vágyó szelleme előtt fejet hajtani. Jóllehet elhatározásából jottányit sem engedett, a szomorú történelmi sorsfordulók szeszélye és a fátum makacssága folytán végül mégiscsak másmilyen ösvény jelöltetett ki számára: nem a test, hanem a szellem orvoslása lett életének kedvtelésekkel és sok-sok elégtétellel megáldott, nemes hivatása.

Tehát ismét csak az Iskola.

Emlékszem, milyen szívmelengető érzés volt reánézni már negyvenévesen hófehérbe váltó hajára, kivált első alkalommal, a patinás kollégium igazgatói irodája előtt, a hűvös folyosó végiben. Némiképp másmilyennek tűnt fel nekem ott, mint odahaza, ahol a megszokás terelgette a lét megfáradt perceit, a monokrómba váltó napokat, hónapokat, tovalibbenő éveket. Peregtek is annak rendje és módja szerint a kalendárium elhulló lapjai! Kivált, ha a huszárbajszú pedellus, Dávid bácsi bronzharangja is szaporán besegített nekik; mindeközben meginvitálva a repesve várt VAKÁCIÓkat, a szivárványszínű nyarakat, piruló őszöket, cidriző téli ünnepeket és a kibomló kollégiumi tavaszokat.

NOS RECTOR
et Universitas Literarum Regia Hungarica Francisco Josephina
Lectoris Salutem (…)
ALEXANDRUM ÁRKOSSY
Philosophiae Doctorem (…)
Datum in libera regia civitate Kolozsvár, in Hungaria (…)


E szavakkal díszítik szépen cizellált gót betűk öltései a dolgozóm falán függő emléklapot, amelynek piros-fehér-zöld zsinórján (valaha épp emiatt kellett rosszindulatúan érzékeny szemek elől elrejteni!) a hitelesség tapintható emlékeként finom mívű, málnaszínű pecsét csüng alá. Íme: tücsöknótás boglyák és tarlóillatú augusztusi nyarak mezítlábas-szalmakalapos falusi kislegényének sokszor megcsodált díszes medvebőre, amely artisztikus voltában ma is szemet gyönyörködtető öröm nézőjének, olvasójának egyaránt. Noha nem volt az egyéb, mint féltve őrzött mementó, amely bizony cudar esztendőkre, olykor nem mindennapi vesződségekre és küzdelmekre utalt. Ám még hosszasan kuksolt egykedvű némaságában, méltánytalanul magára hagyatva a ruhásszekrény homályában az őt rejtegető, haragoszöld óriásdoboz mélyén. És addig-addig gubbasztott türelmesen, mígnem egyszer, egy ihletett pillanatban, szűnni nem akaró kíváncsiskodásom eredményeként, egyszer csak megmutatkozott előttem, s nyomban megtudhattam: mit is rejtegetett voltaképpen oly sokáig e doboz titokzatos mélye. Ma úgy érzem: az a sorsszerű találkozás eredményezhette (vagy talán a papírtekercs mesterlevelek világát felidéző fanyar időillata hozta elő?), hogy szerzetesi alázattal cirkalmazott látványos betűképeivel akkor valósággal elbűvölt, észrevétlen kitárta előttem Gutenberg galaxisának csillagajtaját, hogy azon át meginvitáljon majdan a könyvtervezés méltán megtisztelő, sokszínű világába.

Kedves Szabó Pista cimborám, megvallom neked örömest, hogy nemcsak a kollégium vont bűvös aurát körém a maga szellemi és kézzelfogható valóságában naphosszat és esztendőkön át, hanem maguk a „világra nyitott” könyvek is. A könyvek, amelyek oly sokat adtak, miközben mindent megtartottak. A könyvek, amelyek átlátszók voltak a titokzatosság felé, akár tengerszem hűs vize, mint kristálygömb üvegteste, mint kézben simogatható lélek-ablakok. A könyvek, amelyeket naponta láthattam a líceumi könyvtár polcain békében egymáshoz simulni, úgy, ahogyan egy arc az ismerős archoz, kéz az ismerős kézhez ér. És ekképpen olvadtak össze szótlan lapjaik egyetlen, végeláthatatlan tudás-szalagba – tékák nesztelenül hömpölygő papír- és időillatában.

Mindeközben Édesanyám, a nagy hírű kollégium könyvtárosaként, esztendőről esztendőre szép rendszerességgel lajstromozta, gondozta őket. Igazi „németes pontossággal”. Merthogy Schoger leány volt ő, Gyulafehérvár német ajkú polgárai közt tanulta a rendet békés otthonukban, egy narancsszínét veszített, szecessziós saroképületben. Karlsbergnek nevezték akkoriban a várost, még VI. Károly német-római császár idejében épített erődje után; erdélyi fejedelmek és püspökök székhelye volt a kiváltságos hely, igencsak zimankós időket megélt századok korában. Ma is székesegyházában pihennek a Hunyadiak, ott dacol az idővel János Zsigmond és Izabella királyné megcsorbult kőszarkofágja, és amott nyitotta legszebb virágait a független Erdélyi Fejedelemség idején a magyar szellem Bethlen Gábor alatt – amiről ma is vég nélkül regélhetnének a beszédes kövek és persze a beszélgető kollégák is…

Bethlen Gábor hírneves tékája közelében álldogált a szülői ház. Aztán hogy, hogy nem, az évek során, tudtunk nélkül, valamikor gazdát cserélt, végül nyomtalanul elvitorlázott a szocializmus mindent beszippantó „fellegvárában”. Ámde ki törődött azokban a zaklatott időkben házakkal, amikor már az is boldogító volt, ha ideig-óráig békés fedél húzódott meg az ember feje fölött? Vagy istenadta, kobaltkékben tündöklő égbolt, körötte, ameddig szem ellát, margarétás rét virágszőnyegével, miként azon a fakuló fotográfián látható, amelyen Édesanyám kezében egy készülő bokréta virít – immár mindörökre befejezetlenül… Mert elment Ő régen három csillagot hozni még abba a csokorba: egyet Édesapámnak, egyet az öcsémnek, egyet meg nekem. S amíg szüleim a bibliotéka nyugalmában és a direktori iroda gondjai-bajai közepette végezték teendőiket, jómagam a tanterem szorításában pepecseltem végig ingadozó béketűréssel még tizenegy cammogó esztendőt.

A kollégium második otthonommá lett.

Bejáratos voltam én majd mindenüvé; érthető hát, hogy időnként Dávid bácsi (a pödört bajszú pedellus) pokol kapujába illő, ormótlan kulcscsomói csörögtek a kezemben. Járatos lettem a házirendben. Tudtam: azért szólal meg a szünetre hívogató berregő hangja olykor percekkel később, mert „Dávid néni” sparheltjén nem sült még kellőképpen omlósra a gőzölgő diákcsemege, az illatozó sárga döblec.

– Az istenért! Hagyja, Dávid bácsi (vagy néni) azt a döblecet inkább sületlenül, csak halljuk végre a mentő dobozka lélekszabadító hangját! – szállt ég felé, végtelen pillanatok feszítésében, a könyörgő diákfohász.

S ha mindmegannyi kollégiumban lepergett óra elteltével sem bírtam annak levegőjével még kellőképpen betelni, kedvemre ténfereghettem a tanári szoba előtti nagyfolyosó megkopott futószőnyegén, komótos szemlélődésben. (Ez a szőnyeg időnként eltűnt a szemünk elől, váratlanul raktárba került, valahányszor tanügyi ellenőrt kellett fogadniuk, mivelhogy azok „burzsoá csökevénynek” tartották, és minduntalan felszedették!) De akár a szertárak felé is vehettem az irányt. Igen, a szertárak felé… kedves Bágyoni druszám. De ha te tudnád, micsoda szertárak voltak azok!

A fizikum emelkedő amfiteátruma mögötti helyiségben rejtőzködött a világteremtés titokzatos csodaszereinek bámulatos és megfejthetetlen gyűjteménye, a Francis Picabia festői világába röpítő rafinált gépszerkezetek: csillogó vörös- és sárgaréz herkentyűk, dugattyúk, receficék, pupillárisok és kapillárisok, pipetták, paletták, netán Torricelli, avagy Faraday törvényeinek bemutatására. Számomra igencsak ámulatba ejtő volt az a rajzpapírra kívánkozó világ, amely ott kezdte feltárni igazi önmagát előttem kedves tanárom és osztályfőnököm, Tellmann Jenő jóvoltából. Oktatott a tanár úr fizikára, kémiára, továbbá egyéb színtelen, szagtalan, avagy éppen látványosan füstölgő, vegyészeti hókuszpókuszra, ám mindenekelőtt a legfontosabbra: hogyan lehet valakinek, bármilyen körülmények közepette is, egyenesen a szemébe nézni.

– Vigyázz, hólyag, mert kikészítlek! – hangzott el egy-egy rejtőzködő mosoly kíséretében, miközben svédcsavarnak beillő kemény „barackot” nyomott a kiszemelt nebuló kobakjára. Istenem, de jó volt az a „barack”! Ma is elfogadnék egyet…

Kocsis István (ugyancsak évekig igen tisztelt osztályfőnököm, egyben orosztanárom is), a professzori kar futballcsapatának közkedvelt sztárja és „legendás kapusa” két kapott gól között is oly sikeresen belénk szuszakolta Puskint, hogy még ma is ott sötétlik felettem a Bronzlovas nyomasztó képe. Ugyanakkor, máig feledhetetlen hangulatú előadásaiból, Lermontov romantikusan szép alakját is látom, a Nem, nem Byron vagyok című verséből:

Nem Byron, más vagyok. Ha lángol
bennem a szó s égnek lobog,
mint ő, vészverte, büszke vándor,
de én orosz lélek vagyok…

(Lator László fordítása)

Kocsis tanár úr is hasonló kényszerűségben sajátította el Puskin nyelvét, akárcsak Mikó Imre és még oly sokan mások: akarva-akaratlanul, a szürkébe fagyott orosz pusztákban, a dermesztő jégvárosokban, a nyújtózkodó fogolysorokban. Ott, ahol esztendőkön át „gyakorolhattak”, hogy végül még Dosztojevszkijt is eredetiben olvashassák. S ha történetesen nem orosz, hanem mondjuk angol földre kergeti őt a sors ostora, akkor – mit gondolsz, kedves bajtársam – Lermontov sorai helyett talán Byron versét tudnám idézni?

Idők ködébe fakul a válasz, a messzi távolba, oda, ahova még az a poros szertári óriástávcső is képtelen volt ellátni, amelybe mindenkor óvakodtam belenézni. (Pedig ott feszített réz őnagysága a szertár üvegszekrényei között.) Talán attól tartottam, ha kíváncsiskodom, valami olyasfélét látnék meg benne, ami nem oktalan gyermek szemére való; minthogy abban fürkészni csak okosok kiváltsága; ami abban felsejlik, arról tán tiltott is beszélni, titokban kell megőrizni… Tény, egy efféle elmésen összeállított szerkezetben a nagyvilág is alig karnyújtásnyira kerül: ilyenképpen egy csapásra közel férkőzik a múlt, és közel férkőzik a jövő. Sötét idők kószáltak akkoriban mifelénk, ezért sem a múltat, sem a jövőt nem javallták különösebben vizslatni. Márpedig egy távcső haszna éppen hogy a sötétben mutatkozik meg…

Igen, más idők voltak azok. Még a természetrajzi szertár termetes tárlóiban őrzött preparátumokon is régen pótolták már azt az irdatlan sok spirituszt, amit kultúrszomjas Ivánok sebtiben gurguláztak le torkukon a megszállás utolsó napjaiban. Eszerint a Szibériát látott duhaj társaságot szemmel láthatóan képtelen volt elijeszteni még az a borjú méretű kitömött sarki farkas is, amely – az utca nevét nem lebecsülendő! – pofájára fagyott mosollyal vicsorgott esztendők óta a szertár ketrecnyi üvegszekrényében. Nem csoda, hisz láttak Ivánék orosz földön toportyánt, egynél többet is! Meg tán nagyobbat is…

A szertárak varázslatos világával betelve néha elmélázva csámborogtam a folyosók tisztára mosott bordó-szürke kőlapjain; olykor lépéseimet számolgatva, mintha kis fika indult volna neki egymagában hosszú útnak, amely a sors élethosszig tartó véges sakktábláján vezet. Hirtelenjében ott találtam magam a havas szünidő háborítatlan fehér csendjében, a tágas kollégiumudvaron. Az ünnepi est megérkezett. Az alkony puha ecsetje vörös-violáival vonta be az ég vászonhorizontját a füst nélkül feketéllő, didergő kémények mögött. A magasban titokzatos kéz lazúrozott: egyre árnyalta-sötétítette a városra boruló decemberi eget. Közelemben a halhatatlan templom mindaddig hallhatatlan hangjai éledeztek: világra gyúlt a gótikus ablakok sora; színes üveglámpásain át önfeledten áradt a megfáradt lelkek fohásza, miközben a kiszabadult fénysugarak páratlan hóhullást és szárnyaló halleluját csodálhattak.

Karácsonyeste volt… Halkabb lett az orgona hangja, a havazás felerősödött. Sárkányölő Szent György hűvös-fekete bronzpáncélját alkalomhoz illő ünnepi-fehér palásttal borította be a gondoskodó hólepel. Remegő jégkristálycsillagok táncoltak a lámpák megsápadt fényudvarában; alattuk a téli hársak didergőn meztelenkedtek: fekete tusba merített testvonaluk jobbra-balra tekerőzött, miként violinkulcsok teszik egy véget nem érő, fehér szimfóniában.

Álltam a nagyudvar közepén – egymagam. A fehérségben – nyomom is rég eltűnt már…

Hogy kerültem én ide? És merre tartsak innen? Mintha udvarnyi papírlap közepén Paul Klee egyik rajzának aprócska emberfigurája tekintett volna félőn mester-teremtőjére, azonképpen próbáltam magam is kiérezni a hóhullás paravánja mögül hidegen fölfénylő csillagok tekintetéből, a minden kíváncsiskodásom ellenére mégiscsak rejtve maradó, kiolvashatatlan jövőt.

Mindeközben, kedves Szabó Pista barátom, jó cimborám, úgy képzelem, nálatok, Bágyonban is megkondultak a szíveket betöltő éjféli harangok, s a legszebb szünidő fellobbanó gyertyafényei tifelétek is gondoskodtak néhány áldott-ihletett percről. Fölcsendült a múltvigyázó nótafák dala, Jenei Radó tárogatójából sem szállt el a hang örökre, tán még ma is ott járja visszhangos dallamkörútját hegyeken-völgyeken át, valahol Torockó és az Aranyos vidéke között. Miképpen szeretett Farkas utcámban, az alattunk lakó, vég nélkül hímezgető, hóhajú Tárcza Ilonka néni öléből, mint föld tenyeréből fakadó forrás vize, csak buzgott-ömlött a soha véget nem érő hímzésfolyam. Fehér gyolcson lángvörös madárvirágok születtek nap mint nap, akárha harmatkezű ujjainak kiserkenő véréből keltette volna életre valahányat. És azok a madárvirágok beborítottak mindent: erdőket és szeretet után vágyakozó karácsonyi lelkeket, otthont és álomringató vánkost. Mert azok az emberek szívükből adták a dalt s tán még vérüket is, hogy mindebből jusson és maradjon kétkedő időkre – minekünk is.

(Budapest, 2007 júliusában)

9. (Bágyoni)

Gyökere van a szépségnek.

A földinek mindenképpen. Azt hiszem, ha a mi tudós Stephen Hawking barátunk a maga csillagközi menedékhelyeit, időkapuit és testi-lelki gyógyforrásait gyermekkorunk erdeiben kereste volna, mára nem az „El a Földről, emberiség, de azonnal!” mondása vált volna szállóigévé.

Emlékszem, Édesanyámat egyik Kisrétről hazautunkon (erdei kaszálóink egyike volt ez a rét) arról faggattam, hogy miért és honnan folynak a patakok (mint a tej) akkor is, ha nem esik, ha nem „borul ki” az égi porzsoló. A magyarázat egyszerű volt – és egyszeri. Éde egy forrás mellé kuporodott, s belemerítette érdes tenyerét a felbuggyanó vízcsodába: Nézd, így dudorászik, így danolgat a föld; innen, ebből a mohás pontból tör fel minden öröme, minden fájdalma… csak meg kell azt érteni. És innen, ebből a mozdulatlanságot félbeszakító PONTBÓL mutatja meg a szépségét vagy rútságát, csupán meg kell azt látni. Ahányszor belenéztem, a gyönyörűséges égboltozat kéken vibrált kíváncsi buksim körül.

Szavam sem volt. Valóban csobogott a feltörő víz, valósággal dudorászott, miközben fölébe hajló arcunk képmása annyiszor villant fel, ahányszor épp akartuk.

Hazautunk valóságos nyelvfilozófiai előadással ért fel, megtudtam, hogy a forrás, az indulás maga (a szépség, akár a csúfság „indulása” is) lehet PONT, de a patak és minden más, tovairamló víz már VONAL… És Bottyán Tami bácsi szénrajzolatjai jutottak eszembe, az ultramarinkék falon ékeskedő fekete jelek…

Stílszerű is a „pontozás”, kedves Árkossy, hiszen piktor és író egyaránt ezekből a jelekből él. Másrészt pedig a mindenkori táncoló gyermekember vagy felnőtt önkifejezését nyújtó testbeszéd (a PONTOZÁS) valahol ugyanabból a gyökérből fakad. Pontosabban (lám, megint a pont): ugyanabból a vérvonulatból. Meg kell mutatnia ennek a táncoló embernek is, annak a táncoló embernek is, hogy mit tud kihozni az ősi csöndből és mozdulatlanságból, a PONTBÓL, és erre pont és pontozás mint önkifejezési formák egyaránt megfelelnek. Punktum!

Árkossy barátom, ha eddig nem vetted volna észre, ugyanazon PONT körül forog a mi két gyermekkorvilágunk is. Kis nagyképűséggel azt is mondhatnók, hogy azok a Nagy Koponyák is ezt a pontot keresték, akik valamennyien az emberiségvilágot akarták volt kimozdítani sarkából. (És ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy korunk zseniális észembere, a halál jegyében született Stephen Hawking – aki Galilei halálának kerek 300. évfordulóján jött világra – a mi Bolyaink „erdélyi útjelzői” nélkül bizony aligha tudna tájékozódni az einsteini útgörbék és térhajlatok labirintusában… fekete lyukak örvényei között, karambolok nélkül.)

Lám, ilyen egyszerű az egész! Az Egész. Csupán meg kell találni… no, mit is?… azt a valamit, amely továbbvisz, továbblendít játékos időutazásaink során. A PONTOT, a legparányibb „nyomjelet”, amit akár egy plajbász hegye, akár egy pemzli pamacsa hagy a papíron. Igen, ettől függ a Világ sorsa – a lehető legegyszerűbb valamitől.

Az ember, ha már beleivott az ábécé életvizét kuporgató pohárba, nem tud megelégedni csupán a ponttal. A pöttyel. Tovább szeretne nyújtózkodni, lendülni (mint ahogyan annak idején mi is tettük), esetleg lódulni; a VONALAT szeretné követni… ami kimozdít, magával ránt, visz, húz, bűvöl. Érdekes, ez már nem archimédeszi pont, hanem sokkal több: ebből a VONALBÓL új utak (ne mondjam, új bágyoni utak és kolozsvári „farkasutcák”), végtére is új életek keletkeznek. Ahogy Te fogalmaznál előbb tapasztalt „mondatlendületedben”: gyönyörűséges szivárvány utak, melyeken végül is erdélyi magyar sorsszekerek zörögnek, csattognak fel és alá

Édes barátom, nézd el nekem ezt a sárga irigységgel telt megjegyzést; magam is keresem azt a stílt, ami korunkhoz, helyünkhöz illő. Látom, te épp barokkban („orgonatuttik” és tanári katedrák keltette hangulatokban) élsz, aminek örülök, és ami miatt énnekem is elindul a fantáziám. Beszélgetéseink során később majd előkerülhetnek regényeim bágyoni „barokkos” oskolamesterei, papjai, akikről esetleg a kolozsvári Farkas utca nem tud… De előkerülhetnek mások is.

Gondolhatod, minő „pontozásokat” vághattak le vasárnapi nyári táncainkon a falu kapától, kaszától s megannyi nyűgtől szabadult, süvölvénykorú legénykéi. Akik zömmel pelyhedző állú helyiek voltak, de ha jól belegondolok, a mi muzsikánkra vitézkedtek ott a szomszédos Kercsedről, Kövendről vagy Aranyosrákosról érkezettek is – magyarok, románok, cigányok egyaránt. A bámészkodó öregek, a falu bölcsei voltaképpen gyermektáncházunk lényegét fogalmazták meg, midőn a Kisrét utcában lakó Opra Valérék csűrében felállított, földbe vert cölöpökre épített „zenekari emelvényt” megpillantották, mondván: „Itt legalább azt járjátok, amit húztok!”

Ami igaz, igaz, a nyomorúságos világ ilyen-olyan külső zaja a mi csűrünkbe nem tudott betörni: járta ki-ki a maga táncát, ropta, döngölte a csűr tapasztott földjét, izzadt, de pontozott, akárha ez volna egyetlen lehetősége önmaga megmutatására.

Fél évszázad távolából visszatekintve látom magunkat: három-négy gyermekember rángatja a zeneszerszámot, tépi, húzza-zúzza, ahogy tudja, s mindezt egyedül a maguk örömére. S talán azért, hogy élményt keltsen az élménytelenségben, vért pezsdítsen a félig-meddig kivéreztetett faluban. Éltetni az ösztönöket, és velük, általuk élni. Nem parancsszóra, nem ukázra! Csak úgy, ahogy a vér, a lélek, a zsiger kívánja… Nem magának a szabadságnak a megidézése volna ez? Ott és akkor, ahol és amikor a „nagyok”, a megnyomorított felnőtt világ rubrikák és rendeletek, ilyen meg olyan verdiktek és párthatározatok hálójában vergődött, egyszer csak föláll a maguk fabrikálta deszkaplaccra három-négy gyerek, és belemuzsikál a világ süketülő fülébe. Itt vagyunk, és táncolunk! És amíg a muzsikánk, lábunk és gyermeklelkünk földbe véshető rajzolata él, addig nincs baj…

Hé, Felnőttek Világa, addig nincs baj!

Emlékszem, egyik táncos délutánunkra Jenei Radó Sándor bácsit is átkísérték; egyszerű volt, hiszen a szemközti utcában lakott, s csupán a Kisrétről aláfutó patakon és a bandánkban kontrát muzsikáló Németh Paliék udvarán kellett átsegíteni Bágyon köztiszteletben álló pálinkafőző-mesterét. Radó Sándor bátyánk nem hozta magával tárogatóját, pedig milyen gyönyörűséges lett volna együtt muzsikálni… Látom: a porta zenéért lelkesedő asszonya, csapatunk nagybőgősének, Opra Emilnek az édesanyja, Valéria néni vezetgeti-irányítgatja el a „vak klánétást” a táncos lábak mellett, és ülteti le velünk szemben, a tiszteletére átadott padkán. Hogy aztán jöjjön a véleménynyilvánítás…

Hát, kedves kolozsvári Árkossy barátom, erről nem nagyon tudnék elpityeredés nélkül beszélni, bármennyire férfiatlan is. Életem egyik első komolyabb megméretése volt ez, tizenvalahány éves gyermek számára lendületet adó, mondhatni: röptető élmény. Az, amire egy közösség hangulatát és kultúráját a legmesszebbmenőkig élni (vagy elképzelni) képes gyerkőcnek akkor megadatott a sors által.

Hogy nem lett belőlem muzsikus? Istenem… De lelkem mélyébe ekkor fészkelődött be a zene, a már említett éltető és megtartó valami, és általa a ritmus, az önkifejezést a maga ütemváltásaiban is nyomon követő mozdulat szakaszossága. A csillagok alatt élő ember természetessége.

Említettem már, ugye, hogy Édesapám órája maga a zsebrevághatatlan csillagos ég volt. Ezt a ketyegő végtelent esetleg festők, esetleg íróemberek képesek „zsebükbe gyűrni” – a maguk módján. De ha nem festők vagy nem írók is, egy kikötés akkor is feltételként adódik: hogy életében legalább egyszer járja meg széltében-hosszában a kolozsvári Farkas utcát.

Hell Maximilián úr, a bányászgyerekből lett magyar csillagász – magad is odasoroltad egyik alkalommal a Farkas utcából kiemelkedett tanárhírességek közé a mi Hell Miksánkat is – megjárta néhányszor a kolozsvári „Via Sacrát” 1752–55 között, innen hívták meg aztán a bécsi csillagvizsgáló igazgatójának és az ottani egyetem csillagászatprofesszorának… De Hell professzor urunk nem csupán tanárkodott Erdélyben, a kolozsvári csillagvizsgáló építését is ő irányította annak idején. Nem véletlen, hogy 1769-ben a Vénusz bolygó útjának megfigyelésére és tudományos vizsgálatára szervezett megfigyeléssorozatra a dán király, VII. Keresztély épp őt, Erdély volt professzorát hívta meg Vardőbe. A vardői múzeumban ma is őrzik azokat a magyar dokumentumokat, amelyek a csillagász-fizikus Hell Miksa és az őt kísérő Sajnovics János tudós nyelvész ottani megfigyeléseihez kapcsolódnak. Magyar „jelek” a „Hadak Útján”. Külön nyeresége a magyar tudományosságnak, a magyarság eredetét tanulmányozók számára különösen, hogy Sajnovics János ekkori megfigyelései alapján mutatja ki a – ma már vita tárgyát képező – lapp–magyar nyelvrokonságot.

Lám, lám. Pontokról és vonalakról kezdtünk beszélgetni pár sorral ezelőtt… és hová lukadtunk ki.

Igen, közös PONTOK és összekötő vagy elválasztó VONALAK nem csupán egyéni sorsok, de egész nemzedékek, mi több, népcsoportok, kultúrák között is szóba kell hogy jöjjenek. Mert vannak! És tudnunk kell róluk! Ha a mi Hell Miksánk képes volt a Nap–Föld távot maximális pontossággal bemérni, ha „érezte” és éreztetni tudta e nyomasztó hatású vonal és a napkorong előtt feltűnő Vénusz-pont létét egy egész világ előtt, akkor nekünk – a magunk eszközeivel – e lényeges „jeleket” a mi nyelvünkbe kell beültetnünk azért, hogy a XXI. század keltette VÉGESSÉG (némiképp elhibázottságot sejtető) érzetét töröljük, vagy emberibbé szelídítsük – épp a művészet VÉGTELEN erejébe vetett hitünk bizonyosságával.

Hirtelenjében egyik nagyon szép festményed, a budapesti Vármegye Galériában pár éve kiállított Claudiopolisod jelent meg az emlékezetemben. Rá is kattintottam internetes tárlatodra. És íme, e 80x110 cm-es színes térben van egy tenyérnyi, egyre inkább távolodónak tűnő, kis fehér-fekete képecske, annak a hatalmas gyermekkorvilágnak a zsugorított „háttere”, amelyről egyfolytában írsz, írsz… A Farkas utcai gótikus templommal és Apáczai gimnáziumának fényben és árnyékban is tüntető falaival. Szent vonalak találkozásai ezek az ismerős, már-már szellemiesült formák – de ha akarom, s ha tovább zsugorodnak a szemeimben, akár egyetlen pontként is el tudom képzelni. Kritikus tömegnyi pontban. Ami nem fed el, de megtart. Költemény ez a javából, óda veszendőbe ment világunkról. Fejedelmekről, árulásokról, kiszáradt katedrákról, leomlott udvarházakról… Tudósokról, tudásra vágyódó kobakokról. Úgy is mondhatnám: 30 szekundum a Farkas utcából.

Fura ötletem támadt festményed láttán. Vajon énnekem hány száz évig kellene ácsorognom gyermekkorom bágyoni utcája végében, hogy ennyi vagy ehhez közelítő nagyságú szellemi árnyalakkal tudjak találkozni?

Lám, a jelek méltó felhasználása mellett volna egy másik, Istentől reánk bízott (vagy nyakunkba sózott) feladatunk is: ledolgozni az idő igazságtalanságait, és azt is méltósággal, kellő főhajtással. Sarokba szorítani a Lehetetlent. Hogy nyugton nézhessünk szembe eltűnt vagy rendre el-eltünedező elődeink folyton miránk figyelő tekintetével. Hogy minden időben felcsendülhessenek a táncba hívó akkordok, hogy ünnepekre szólítsanak a fénnyel-árnyékkal játszó templomtornyok hazai harangjai.

Mert, ugye, lombja is van ám a szépségnek… lelkeinkben kibomló…

(Budapest, 2007. augusztus 21.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben