×

Varga-sors – magyar sors?

Tűnődés egy „felemás” élet s pályafutás okán

N. Pál József

2009 // 03
Amikor elhagyta Magyarországot, tizenegy éves futballrajongó voltam már, Varga Zoltánt – ma is felidézhető vizuális emlékként – mégsem láttam játszani. Egy kicsi faluban éltem, távol a fővárostól, nem volt televíziónk, a rádiót hallgattam ugyan rendesen („mérkőzések percről percre”), néhány barátommal – tudom, hol, de azt nem, kié volt a tévé – megnéztem az NDK–Magyarország meccset 1967 októberében (kikaptunk 1:0-ra, s e mérkőzésen Varga is szerepelt), ám egyetlen mozdulatára sem emlékszem pontosan. A nevére igen, Fradi-szurkoló cimboráim – Albert mellett – szinte áhítattal emlegették őt, de 1968 májusában, a Szovjetunió elleni EB-negyeddöntőket is a rádió mellett töltöttem el (ezeken játszott a válogatottban utoljára), s amikorra televíziónk lett – 1970 nyarán –, ő számunkra már beláthatatlan messzeségben járt. A mexikói olimpia 1968. októberi híradásának néhány szava viszont a fülemben cseng azóta is: „Varga Zoltán elárulta hazáját, elárulta csapatát” – süvítette Szepesi György, legalábbis – a konyhánkban, sámlin állva hallottam egy magasra felszerelt „néprádión” – így emlékszem rá. A mondat lényegét aligha fogtam fel, nem is érdekelt talán, hisz válogatottunk nem sokkal később – este, a helyi kocsmáros jóindulatának köszönhetően nézhettem véletlenül! – a döntőben nélküle is fölényesen verte a bolgárokat, s olimpiai bajnokok lettünk megint.

Nem voltam Fradi-drukker, nem tudom, miért, de a Fazekas–Göröcs–Bene–Dunai II–Zámbó csatársor sok-sok – a soros vendég kapujába hintett – gólja hozott lázba inkább, így a Fradiból s a válogatottból eltűnt Varga sorsa sem foglalkoztathatott igazán. Vitt a lelkesedés, 1969 tavaszán számos korábban mellőzött „dózsás” is a nemzeti csapat tagja lett, ennek örültem, de jött Marseille, „jöttek a csehszlovákok”, s hogy az 1970-es világbajnokságon nem leszünk ott, én is – immáron tizenkét-tizenhárom évesen – mint katasztrófát éltem meg hosszú ideig. Mondom, Varga nem hiányzott nekem, hírt se hallottam róla tán, 1983 végéig bizonyosan nem. Bocsák Miklós A császár és utána a sötétség című könyvét karácsony másnapján, Zalába tartva, a vonaton olvastam el, aminek jó hatvan oldala – ahogy mondogatták – ezzel a „disszidens alakkal” foglalkozott. A könyv – szinte szociográfiaként hatott rám az idő tájt – Albertről s az őt követő nemzedékek három, a képességét igazán kamatoztatni képtelen futballzsenijéről – Varga Zoltánról, Kocsis Lajosról s Törőcsik Andrásról – adott egy-egy portrét, de lényegében labdarúgásunk hanyatlásának okait firtatta, oly módon, ahogy akkor lehetett. Diploma előtt álltam, történelmünk 1945 utáni szakasza igencsak érdekelt, „tiltott” írások után kajtattam egyre, s hogy e játék honi romlásának – túl a „szakmai” mutatókon – kemény históriai, társadalom-lélektani s nemzettudati okai is vannak, ekkoriban kezdett számomra derengeni. Arra, hogy e folyamatban nemcsak az Albert-jelenség, de Varga sorsa megértésének is kulcsszerepe lehet, ily határozottsággal aligha gondoltam még, de Bocsák könyve mégis „elindíthatott” bennem valamit. Kérdezgetni kezdtem – nem igazán „bennfentes” embereket persze –, s szinte mindenki áradozott. Arról, hogy Varga technikai képességével csak Puskásé vetekedett, arról, hogy labdáinak „szeme volt”, s – ellentétben Alberttel – igen jól lőtt távolról is, meg hogy az 1956 utáni generációból az aranycsapatba – Kocsis Sándor helyén? – egyedül ő fért volna be. Többen bizonygatták, hogy játéka a vele egykorú világsztárok közül Johann Cruyfféra emlékeztetett, s majd mindenki szavait átszőtte valami fájdalom. Senki sem neheztelt rá emlékeim szerint, de hogy távozása a veszteséget, a csoda reményéből való kifosztottságot jelenthette egykor – így, a magyar foci romhalmazának tetejéről visszatekintve –, nem lehetett vitás. Mert ő örömforrás volt, ha halványabban játszott, akkor is – ezt hajtogatták sokan –, s a lelátóról nézvést minden gesztusával szerethető lénynek mutatkozott. Albert nem ilyen volt, tették hozzá még, őt – ha „ment neki” a játék – csodálni lehetett csupán, de szeretni nemigen.

„Albert miatt disszidáltam, de nem Albertre haragszom” – ez a mondat a Bocsák-könyv Varga-fejezetének címe volt, 1983-ban, távol Magyarországtól hangzott el tehát, később – bár alapvetően nem módosult – „árnyaltabbá” lett e tétel, s hazatérve már egy mentalitásbéli jelenség kibírhatatlanságáról beszélt Varga Zoltán. E jelenség hatvanas évekbeli – akkor látható – lényege is az Albert körüli történésekben sűrűsödött persze. Mindez a labdarúgás légkörét „mérgezte meg”, „züllesztette szét” – ily radikálisan Bartus László könyvében (Varga Zoli disszidál, 2000) fogalmazott –, s évek múltán – minap megjelent önéletírásában (Valahol mindig félúton, 2008) – hozzátette, hogy e mentalitás nemcsak a futball leromlásának, de a társadalom szenvedésének is az okozója máig. E „modellben” az 1967-ben Európa legjobbjának választott, aztán –1968–69-ben, súlyos sérülése előtt is már – egyre gyengébben játszó „Császár” lénye nem ok volt, hanem a tükör szerepét töltötte be inkább – s ezért, mondja ma is Varga, nincs értelme haragudni reá –, ám a folyamatot nagyon lényegesnek vélem én. Hiszem, hogy Varga Zoltán szemét a hazatérése utáni tapasztalatok „nyitották ki” végleg, hogy ami a morálisan érzékeny lélek tiltakozása, lázadása volt korábban – el egészen a „lelépésig” –, mára egy hosszú, tanulságos históriává kerekedett, s hogy ez nem az egykori labdarúgó – s edző – személyes sorsa csupán. Egykori, mert a magyar labdarúgással kapcsolatos tevékenységét már befejezettnek tekinti, öszszegző – s „kitárulkozó” – könyvét is ezért, tanúságtételként írta meg, ami nemcsak az emberi hitvallása, s nemcsak a honi futball sorsáról mond el valami nagyon fontosat. Idéztem már – másutt – egy mondatát, de hadd tegyem meg újra: „Ami itt ma van, ami ma uralkodik a magyar köz- és szellemi életben, az utcán, és minden »előkelőnek« mondott helyen, és persze a futballban is, romlottabb, mint ami miatt valamikor (csaknem negyven éve) elmentem.”

Kemény szavak, s kérdéseket is felvethetnek talán. Amikor hívták – 1996 szeptemberében –, első szóra sietett, hisz szívéből a hazát meg a Ferencvárost nem tépte ki soha, s hogy rendszerváltozás volt Magyarországon – gondolom –, azt is komolyan vette ő. Emlékszem, Knézy Jenővel beszélgetve hihetetlenül fiatalnak tetszett ott a székház előtt, fénylett a szeme, dolgozni akart, segíteni, aztán pár hét (hónap) múltán ismerős fordulatokat kellett hallania. Varga sértődékeny, nem képes kompromisszumokra, s összeférhetetlen ember – mondták, ugyanazok néha, akik három évtizeddel azelőtt. Csak a közönségnek a „Fradi-szívet” még ösztöneiben őrző része tartott ki mellette rendületlenül – megvallom, arra a kilenc hónapra Fradi- (bár inkább Varga-) drukkerré lettem én is –, edzésen százak lesték a mozdulatait, s a Newscatle United elleni győztes kupameccs már-már az eltűnt idő hangulatát hozta vissza. Csodára – mondjuk, az angliai továbbjutásra – az a csapat sem lehetett képes persze, különösen úgy nem, hogy a rövidebb távú érdeket – s a megszokott módit – vigyázóknak sikerült a gárda egységét megbontani, hogy a fegyelmet szabotáló edzőellenes klikk is igen gyorsan kialakult, s hogy az öltözőbe – a magát menedzserként forgalmazó valakitől a részegen hőbörgő kopaszig – szinte bárki, nem oda való ember bejárhatott. Szó, mi szó, Varga a munkát nem így képzelte el, benne a játék örömteremtésre s annak átadására szólító – ifjúkorától őrzött – ideája élhetett, az, aminek hiányától már a hatvanas esztendők Ferencvárosában is szenvedett. Miért gondolta, hogy ennek esélyét a rendszerváltás utáni Magyarországon megtalálja-megteremtheti majd, nem tudható pontosan, de hogy helyzetét átlátta – s hogy a küzdelmet mégsem akarta feladni –, ebben biztos vagyok. Menesztése utáni kísérletei (Kispest, Dunaferr, Diósgyőr, Győr) a megmaradt remény s az akarat – valljuk meg: egyre inkább csömörrel teli – állomásaiként is felfoghatók. A nyugalmat csak a – saját „törvényeihez” igazodva javíthatatlan – közeg elhagyása s a tapasztalatokkal való, az ön- és helyzetismeret mélyebb formáját is előhívó számvetés alkalma hozta el.

Miben reménykedett Varga Zoltán, amikor hazatért? Naiv volt, a viszonyokat nem ismerő, tájékozatlan ember, vagy álmodozó tán? Egy, a honlapján megnézhető interjúban – „vágatlan” anyag, 2005-ben készülhetett, vélem, be sem mutatták sehol – arról is beszél, hogy 1996-ban először az emberek viselkedése döbbentette meg. Tiszteletlenek, udvariatlanok, tapossák a másikat, s különösen a labdarúgók mentalitása előtt állt tejesen értetlenül. Hogy nem fejlődni s győzni akarnak, hanem önmagukat – képletesen s valóságosan – „eladni”, s több pénzhez jutni csupán, a lehető legkevesebb munkával természetesen. Meg hogy nincs meg bennük a játék – s a közönség, teszem hozzá – szeretete, nyűgnek érzik a gyakorlást s nyilvánvalóan a meccset is. Gondolt-e arra Varga, hogy a rongyrázó nagyképűséget a – nem értékek vezérelte – törtetéssel s az óvatoskodó félelemmel (inkább igazodjunk, abból nem lesz baj!) összehabaró – hol egyik, hol másik arcát mutató – magatartás csírája az ő pályafutásának elején vettetett el a magyar földbe, nem tudom, de hogy már tízes éveinek végén ez taszította őt – vallomása szerint a foci abbahagyása is megfordult a fejében akkor –, számomra megint csak nem vitás. Kádár rendszerének e hazugságra telepített, amorális kotyvalék volt a lényege ugyanis, „vonzerejét” s a lassú, majd meglóduló romlásra kondicionáló valóságát éppen ez – így, együtt – adta meg. E kór a hatvanas esztendők – még világszínvonalú! – magyar labdarúgásában is megtelepedett, amit a forradalom – meg a világbajnokság elveszítése körüli mizéria? – emlékétől rettegő hatalom aztán hagyott szétszóródni. Eredményt a politika is szeretett volna persze, de hogy a sikerek az önbecsülést emelő s a nemzetet önnön léthelyzetére is eszméltető – hisz Puskásék idején ez történt valójában! – „ragasztóanyaggá” álljanak össze, nagyon nem akarhatta már. Mondhatjuk, a hatalom a labdarúgás társadalmi-nemzettudati jelentőségét valamiképp „túlbecsülte”, de hát ez is a lényegéhez tartozott: ha saját, félve kuporgatott biztonságára gondolt, bármely jelenséget túlbecsült. Mert mondja meg valaki: egy halk szavú, mindig az autóbusz sarkában ülő – a napot aligha a „dögöljön meg Kádár” vagy a „menjenek haza az oroszok” rikkantással kezdő s záró – tizenhét éves, a koránál fiatalabbnak tetsző gyereket miért kellett a titkosszolgálatnak megfigyelnie?

Költői a kérdés, hisz a választ a „cég” embere adta meg. Imigyen: „…akkor is képes jelentős tömegeket befolyásolni, ha csak feltűnik a pályán, vagy bárhol másutt. Ő szavak nélkül is képes érzelmeket, indulatokat kiváltani az emberekből […] rendkívüli tehetsége […] konok elszántsága egyesek szemében szinte jelképpé nőhet.” Ez volt a probléma tehát, a „rendkívüli tehetség” meg a „konok elszántság” együtt, ami igen veszélyes (volt) már, mert igen nehezen (volt) „kezelhető”. Egy kor – hatalmi szempontból felettébb logikus – bornírtsága villan elő, meg a magyar labdarúgás sorsának egy szelete is talán, a (majdnem) mindenkit élni hagyni, ugyanakkor (majdnem) mindenkit szemmel tartani elképzelés metszéspontján valahol, az összekacsintás s a szigor, szóval az „elvi politika” s a pragmatizmus megfontoltan adagolt zagyvaléka, ami idővel mindent elborított. A „tehetség” is kellett (volna) ehhez, feltéve, ha jelenlétének formája a nagy „közmegegyezést” szolgálja-sugározza, s feltéve, hogy biztonsággal kordában tartható. Ez a modell a számítgatásokba süppedt középszer meg a maga előjogait őrizve a középszerhez igazodó – néha valóban kivételes képességű – „tehetség” uralmát hozta el, lévén, hogy a tehetség pozíciótudatát („nélkülözhetetlen vagyok!”) épp az őt mozgató s ajnározó – s neki igen sokat „megengedő” – középszer biztosította napra nap, „egymásra voltak utalva” tehát. A kor hazug kompromisszumokra épülő világa ezt nevelte ki, majd mindenki megtanulta, hol a „fal”, mi az, ami bőven elég ahhoz, hogy meglegyen a (sokszor fakó) fény, a vállveregetés meg a „lé” is persze. Adtak-vettek mindent a „pult alól”, autót, építőanyagot, lelket – s persze meccseket! –, közben szétesett, szétzüllött a társadalom, s a jobbra érdemes tehetségek élete és sorsa is. Maradva a futballnál: Kocsis Lajos vagy Törőcsik András esendő lénye s pályafutása e „modellnek” a tanúsítványa lehet, de a meghökkentő példa megint csak Albert Flóriáné, noha neki, a vitathatatlan képességeken túl, volt némi „kronológiai” szerencséje is: elég korán született. Csak jó három évvel korábban, mint Varga Zoltán, ám még „időben” ahhoz, hogy – pályafutása első felében – világszínvonalú játékossá lehessen.

Albert akkor került a fénybe, amikor az 1956-os szétszéledés meg az 1958-as világbajnokság sokkjából a magyar futball – Göröcs s az ő feltűnésével többek között – kilábalni látszott, a belgrádi három találat meg az NSZK elleni – ma is gyakran vetített – „csodagól” a tizennyolc esztendős gyerekembert szinte az égbe röpítette. Grosics, Bozsik, Sándor Csikar is megvoltak, Puskásék eltűnte fájt, de az Aranycsapat emléke felettünk lebegett, s még a lakosság sem nézte „Kádár apánk”-nak a forradalmárok akasztásával elfoglalt diktátort. Volt (futball)remény, hisz az igazi szurkolóban néhány zseniális mozdulat vagy rangos (győztes!) meccs nyomán rögvest lángra kap a hit. Könyvében Varga mondja el, hogy amikor ő – alig tizenhét évesen – a Fradiba került, a csapatnak s a közönségnek – a néhány évvel korábban is jelenvaló – „lelki egysége” már éppen tovatűnt, bár nyomaiban még létezett. Hát igen, 1962–63 táján volt már háztáji gazdaság, Németh Lehel („Reszket a hold a tó vízén”… stb.), hűtőszekrény s egyre több televízió, volt „Ki mit tud” meg amnesztia is, a forradalom emlékezete megfakult, kezdte „megtalálni a számítását” az ember, szóval egyre könnyebb s kiszámíthatóbb lett az élet. Azt a „tradicionális titkot, tudást, lelki finomságot, igényességet”, amit Varga a Fradi lényegeként emleget, ez a zsongító, a „kaparj kurta” magatartást előnevelő – érthetően vonzó?! – állapot mállasztotta szét, s ez nemcsak a mostoha körülmények közt felnőtt Albertet „kapta el”, hanem a lakosság jó részét is. Ebben a közegben ő – Albert – nemcsak sikeres sportoló, de a kádári „valóság” kirakatembere, sztárja lett kivédhetetlenül (nyugati autó, szép színésznő feleség, tömeg leste esküvő a Bazilikában stb.), ha kezdetben viszolygott ettől – nem tudom, így volt-e –, akkor is. Császárrá vált, akinek „udvartartása” van, akinek hódolni illik, s ő megkapta, eltűrte – később el is várta? – ezt. „Játszom én, ha kedvem van hozzá, s örüljetek, ha csodálhattok engem” – Albertnek a pályán való (öntudatlan?) magatartása ezt sugározta szét, s nem a csapat s közönsége tradícióban, közös tudásban, szeretetben fogant összefonódásának azt a mámorát, amiről Varga Zoltán beszél. Mindegy, hogy történt – a csípőre tett kéz csak reflexszerű beidegződés, mondja Albert, s én elhiszem neki –, de az e pózban való sétálgatás – a pályán! – mégis egy mentalitás szimbóluma lett. A közönség, a „császári kegyért” (a jó játékért) hálás közönség – akár e gesztusban – bizony a „lesajnálására” való hajlamot szimatolta meg, s ilyenkor szitkozódott is rendesen, hisz nem az Albert-jelenségre vágyott igazán, hanem arra, amit annak a szőke gyereknek a játéka – s a játékhoz való viszonya! – sugallt neki.

Nem arról van szó, melyikük volt jobb labdarúgó! Mindkettejüket zseniális képességekkel áldotta meg a sors, összehasonlítgatni lehet, csak – a lényegre nézvést – fölösleges. Egyvalamit kiemelek azért. Tarján Tamás – rengetegszer látta őket – mondta el: Varga legalább annyiszor játszott gyengén, mint a „Császár”, ám míg Albert ilyenkor „tett az egészre” inkább, a jobbösszekötő mindig küzdött, hajtott rendületlenül. Nos, a futballt szerető közönség hajszálpontosan érezhette ezt, s szerintem valami másra is „ráismerhetett”. Varga azt „csempészte vissza” ugyanis, ami Puskásék távozásával eltűnni látszott, pontosabban: ami Puskásék játékára emlékezve átmelegítette a szíveket. Nosztalgia, a múlt ösztönös szépítgetése ez, jól tudom, meg a „magára maradt”, a romlást érzékelő lélek önvédelme még, hisz az „elveszett paradicsom” utáni vágyunk emberi létünkkel egyidős. Az 1961–62-ben feltűnt, 1963-ra stabil csapattaggá lett Varga játéka, lénye a nyolc-tíz esztendővel korábbi, a labdarúgásra mint az „érettünk való” vigaszra tekintő korállapot emlékét idézhette fel, ha a „szőke nyolcas” modora, magatartása ellenkezője volt a Puskásénak, akkor is. A kor Magyarországa, amelyben élniük s játszaniuk adatott, sem Puskást, sem Varga Zoltánt nem „fertőzte meg”, ebben hasonlítottak ők, bár míg az Aranycsapat kapitánya – nyakig benne élve is – „felette állt” az egésznek, addig az ifjú tehetség az ellenállás, a lázadás – kívülről nézve csendes – módozatát modellezte inkább. Puskás harsány lénye a „ne féljetek, míg itt vagyok” biztonságtudatát sugározta, Vargáé, hogy a reánk ömlött – sokaknak kellemes – langymeleg pocsolyában is tisztán maradhat az ember. Aki látta játszani – a technikai káprázat mellett –, erre az őstisztaságra „érezhetett rá” akkor, amikor a megelégedettséggel keretezett morális bomlás jelei mutatkoztak már. Labdarúgásunk persze magas színvonalú volt – Angliát (1962) s Brazíliát (1966) világbajnokságokon vertük, VVK-győztes lett a Fradi (1965), több csapatunk nemzetközi kupadöntőt játszhatott –, Albertet s a nála (meg Vargánál) alig kisebb tehetségű Benét, Farkas Jánost, Mészöly Kálmánt e színvonal lendülete (úgy 1968-ig, mert ezután gyengült az ő játékuk is) vitte még, ám a nagy kiugrás már nem jött össze, a korábbi áhítat odalett, 1969–70-re pedig minden megváltozott. Albertet, a „kor fiát” a kor hasonította magához, illetve „darálta be”, Varga, aki a kor ajánlotta-követelte alkura nem volt képes, végképp fellázadt, s a romlás meglódulását nem kellett látnia már. Távozásával – azzal egy időben – megint eltűnt a magyar fociból „valami”, Puskás után másodszor, az, ami – visszanézve, az „ünnepre” várás mélyrétegében – az Aranycsapat korának közösen átélhető, tartást s hitet mozgósító mámorára benne s e fiatalembernek – még egyszer mondom! – a játékhoz való viszonyában emlékeztetett leginkább. S ami a hatvanas évek egyre önteltebb individualitásával, a közösségre legyintő önzéseivel már nemigen férhetett össze.

Miért lett ilyenné Varga, erről később beszélek, de hiszem, hogy lázadó hajlamát aligha a másodhegedűsi szerep tűrhetetlensége, a „két dudás egy csárdában” példázata formálta ki. Azt, hogy a jó képességű játékos igazán naggyá csak más nagyok között lehet, a Kocsis–Puskás, a Di Stefano–Puskás viszonyok remekül modellálhatják talán: ha a „dolog” nem működik, vagy a közeg, vagy a gyökeresen eltérő – esetünkben a labdarúgás eredeti céljára vonatkozó – életvezetési stratégia a felelős. Albert és Varga, ha fociról beszéltek, aligha mondtak akkor nagyon különbözőt (nyerni szerettek volna, s gyakran jól is játszottak együtt), az eltérés a közeghez való viszonyban – végső soron az „életfilozófiájukban” – létezett. Míg Albert elfogadta a közeget, igazodott hozzá (figyelem: Puskás nem ezt tette, ő úgy uralta, hogy szinte maga lett a „közeg”!), s – míg menni látszott a szekér – alighanem jól is érezte magát benne, addig Vargának a bőre viszketett tőle, s állítom, amikor „ment a szekér”, akkor is. Albert „megtalálta a számítását” (a sikert, a fényt, a gondtalan életet) valahogy; amit Varga akart (érdemtelen előnyök, csalások s hazug kompromisszumok nélkül élni), annak egyre kevésbé lett tere itt; míg az aranylabdássá lett játékost a dicsvágy, addig fiatalabb társát a becsvágy vezérelte inkább. E két felfogás kizárta egymást, s noha aligha volt napi politikai vonzatuk (Varga – a megfelelő nemzetközi jogi formulát keresve – Nyugat-Berlinben politikai menedékjogot kért ugyan, de azt, hogy politikai okból „lépett volna le”, nem állította soha, s tudtommal Albert sem volt kommunistaszimpatizáns), a mexikói tettet mégis tiltakozásnak, „ellenzéki” cselekedetnek tekinthette, aki akarta akkor. S a hatalom mintha annak akarta volna tekinteni! Minden lépését figyelték hat éven át – állítja, nem sejtette ezt –, miután elment, a magyar szövetség életfogytig tartó eltiltást javasolt, egy perben súlyos esztendőket szabtak ki rá, cikkekben ütötték-vágták, ahol érték, képét áthúzták a mexikói csapattablón, s tán még a játékáról tanúskodó felvételeket is igyekeztek eltüntetni. Mintha emlékét is próbálták volna végképp törölni, s éppen ez az, ami roppant meggondolkodtató. Az jut eszembe, hogy a jeltelenül, arccal lefele elföldelt 1956-os forradalmárokkal bántak így szinte! Hisz mások is „disszidáltak” akkortájt, futballisták is, de a gyűlölet s az elhallgatás ilyen sűrű habarékával senkit sem „tiszteltek meg” rajta kívül. Varga Zoltánnak valakik valamit nagyon nem tudtak megbocsátani. Talán hogy „hálátlan” volt, vagy hogy megszegte olimpiai esküjét? Ugyan már, akik őt „törölni” akarták, sosem voltak szentimentálisak, s nem azok ma sem! Vargának – azt hiszem – két, egymással összefüggő, megbocsáthatatlan „bűne” volt: káprázatos tehetséget kapott a sorstól, de nem volt hajlandó beállni a „rendbe”. Az idézett „elhárítós ember” nagyon pontosan beszélt hát („rendkívüli tehetsége, konok elszántsága egyesek szemében szinte jelképpé nőhet”). Az a rendszer sokat megengedett, gyárban, könyvben, filmen, színpadon, sportpályán (a „látszatszabadság” kis körei ugyebár), feltéve, ha – ezt is mondtam már – ki-ki „beállt” a sorba (nem lógott ki), s a „jelenséget” kontrollálni sikerült. Az 1956-os lecke után mindent gyűlölt a vezetés, ami a „sajnálatos eseményekre” emlékeztette őt, s mivel a forradalom az emberi és nemzeti méltóság fellobbanása, a hősiesség szívbe oltott csodája volt, a törekvés ennek széjjelzúzása, széjjelmanipulálása lehetett csupán! Ezért tiltott, ezért engedett, ezért figyelt, ezért etette – valóságosan! – a népet, ezért manipulált, szóval, tettel s elhallgatással is. Ez volt az a szándék, amibe az Albert-jelenség belefért, a Varga-jelenség viszont egyáltalán nem fért bele. A kor „sztárjait” – írót, filmest, humoristát, focistát, énekest – elviselte, sőt megbecsülte a hatalom néhanap, a hősi lét potenciális továbbörökítőiről ellenben hallani sem akart („egyesek szemében szinte jelképpé nőhet”). S higgyük el, Vargára nem mint sztárra, hanem – ahogy Puskásékra is – mint „közülünk való”, a mi örömünkért küzdő, tündöklő hősre tekintett inkább az erre akkor még (!) érzékenyebb szurkoló, s ez – a kialkudott-kikalapált, tökéletesen begyakorolt életstratégiákat éberen vigyázók lázálmában – igen-igen veszélyesnek mutatkozott.

Rendszerváltozás ide vagy oda, ezt nem bocsátották – s bocsátják – meg neki, ezért akarták – akarják máig? – „eltüntetni”, az igazi jelenlétet demonstráló cselekvés lehetőségétől megfosztani őt. Azt, hogy – két évre „mérsékelt” – eltiltásának lejártát követően is „utánanyúlhattak” Magyarországról, bizonyítani nem tudom, de sejtem, hogy a sport- és politikai vezetést egy látványos nyugati karrier esélyétől a hideg rázta volna ki. Ez nem Puskás kora volt, ezt nehezebben lehetett volna „elhallgatni” – vagy a sikert „kommunikálni” – idehaza, s a kádári rendnek – meg a „hátországának” – (ekkorra!) nem is voltak olyan rosszak a külhoni kapcsolatai. A kérdést Borsi-Kálmán Béla könyve (Az aranycsapat és a kapitánya) is határozottan felvetette már, bár a szerző Varga – messze a képességei alatt maradt – nyugati pályafutásának elsődleges okaként a játékos nem igazán „szerencsés” – Puskáséval ellentétes – lelki, alkati adottságairól beszélt inkább. Ezek az adottságok – a környezetével alig elegyedő „magánakvalóság”, az alkalmazkodó s manipulációs akarat, a „dörzsöltség” hiánya – determinálók (az „érvényesülést” akadályozók) lehettek persze, de ezeket részint épp azzal a viszonyrendszerrel szembeni küzdelem formálta ki, ami egy eltaposandó mentalitás kísérőjelenségeit látta bennük, amikor a játékos nem volt már Magyarországon, akkor is. Varga „önfejűsége”, „befelé fordulásra”, gyanakvásra való hajlama – „máshonnan” nézve – a konok elszántság, a – József Attila-i – „belülről vezéreltség”, a manipulálhatatlanság rémét idézhette fel. Nem tartom fantazmagóriának hát, hogy a honi „illetékesek” nemcsak emlékével – annak törlésével –, de sorsának alakulásával is „foglalkozhattak” 1968 után, az UEFA (jó magyar kapcsolatokat ápoló) urain – vagy isten tudja, kiken – „keresztül” is akár, sőt, az 1996-ot követő „gyanús” jelek (fő a folytonosság?) felől visszatekintve pláne nem. Gondoljuk meg: rendületlenül figyelték („vigyáztak rá”), ha – tizenhat, tizenhét év után! – néha hazalátogatott, némely régi játékostársa félve találkozott vele, önálló könyvet még a nyolcvanas években sem engedtek írni róla (Puskásról, Kocsisról, Cziborról volt már!), s kamera elé csak 1989 kavargó esztendejében ülhetett. Nem vitás, hogy amikor „szabadon” jöhetett, a közönség jó része szeretettel várta őt (példa az Albert ötvenedik születésnapjára rendezett találkozó, vagy hogy – edzői menesztése tervének hírére – sok ezren álltak ki érte), de az sem, hogy a „régi-új gárda” – a régi hangon, a régi közhelyeket ismételgetve – 1996 őszén szinte hetek alatt megelevenedett: Vargával nem lehet dolgozni, Varga összeférhetetlen, mindent felforgatna, fejjel megy a falnak, érzékeny, sértődékeny, no meg üldözési mániája van. (Németh László példája jut eszembe. Róla mondta Illyés Gyula: ő olyan üldözési mániás, akit történetesen tényleg üldöznek.)

Érzékeny – netán „túlérzékeny” – ember Varga Zoltán? Meglehet, valóban az, ám egyrészt ennek az érzékenységnek a historikuma felfejthető (tolerálható tehát), másrészt régi és új magyarországi pályájának – a viszonyok mérgezettségére rádöbbentő – egyediségét szerintem ebből az „érzékenységből” fakadt jelleg vagy jellem mutatja meg. Aki elolvassa könyvét (Valahol mindig félúton), ritkán tapasztalható kitárulkozásnak lehet tanúja, noha – felületesen szemlélve – az önsajnálat s a fölös öntudat, a morális magabiztosság keverékének is tűnhet az egész. Nem az pedig, hanem olyan – természetesen esendő, mint mi, mindannyian – ember néhol szaggatott, máskor csapongó vallomása ez, aki nem fél már semmitől. Amit gyermekkoráról mond, önanalízisnek is megfelel, ám nem a pőrére vetkőzés foka lepi meg az olvasót, hanem az irgalmatlan élességgel látó szenvtelenség formája inkább. Szó, mi szó, Varga senkit sem „kímél”: szüleit sem, még – jóval később – a volt feleségét s a gyermekeit sem igazán, de legkevésbé önmagát. Valaki, aki lényegében elmondja, hogy akit apjának hitt, az (valószínűsíthetően) nem az ő „vér szerinti” apja volt; aki az anyja részéről (tán éppen ezért?!) egész életében felé áradó, közömbösséggel vegyített szeretetlenségről ilyen katarzishiányos leplezetlenséggel beszél – nos, róla a szentimentalizmus vagy a „túlérzékenység” jutna a legkevésbé eszembe. Varga „magának való” gyermekké lett, ez bizonyos, a – Vajda János megénekelte – váli erdőben s réten bolyongott naphosszat, inkább kutyákkal barátkozott, de meglehet, „érzékenységét” éppen ez a „kivetettség” munkálta ki. A magányosan barangoló, „befelé forduló” gyermekben a koncentrált figyelemnek, az apró dolgok csodálatának, az áhítatnak a képessége lett kivételesen élessé ugyanis, ami – a magárahagyatottság élményével karöltve – az őt körülfonó s a szeretetben élés esélyét tőle elrabló külvilággal szembeni ellenállást is felnövelhette aztán. Hiszem, hogy személyiségének alaprétege innét datálható, s – alig később, mint amikor a család Budapestre költözött – a labda s a játék eme „belső végtelent” kitágító szeretete is. A Károlyi-kert grundjának mámora, aztán a Fradi a hiányzó (családi) szeretet valóságát adta meg a fiúnak, aki az állandó (szintén magányos) gyakorlást – örömet adott neki, hisz ott volt a labda! – is magától értetődőnek fogadta el. Ha nem volt más, kövekkel rugdosott célba, belefeledkezett a játékba ő (amikor arról beszél, hogy nem igazán emlékszik egykori góljaira, mozdulataira, én elhiszem neki!), számára a foci a közönséggel való összefonódás s a játszó ember önmagára találásának alkalma volt, s aligha beszélt mellé, amikor a csapat tradícióőrző mitológiájáról szólva erre emlékezett. Varga magatartásában az a Fradi „született újjá” eszerint, ami az „erkölcs, erő s egyetértés”, az értékőrző nemes „ellenállás” szimbóluma volt, s ami – idéztem már – épp a hatvanas esztendők elejének kádáros konszolidációja során kezdett szétmaszatolódni, bár nyomokban – s a szurkolók tudatában – eleven volt még.

Nem csoda, hogy e romlásra felfigyelt – tán nem is „felfigyelt”, a zsigereiben érezte inkább –, s törvényszerűen nőttek fel benne az „ellenállás” ösztönös, majd tudatosabb módozatai az idő tájt, amikor a „baj” nem nagyon látszott – telt házas, remek meccsek voltak az Üllői úton, később a Népstadionban, s jöttek a sikerek –, legalábbis senki sem vette komolyan még. Aki a „felszínt” látta, annak Varga „különcsége”, majd az Alberttal való, „szerencsétlennek” tartott ellentéte-vetélkedése tűnhetett fel csupán, noha „mélyebb” okokról volt itt szó. A szurkolók Varga-párti része – noha mindenki azt szerette volna, ha a két nagy között „béke” s összhang van a pályán –, lehet, ösztönösen, ezt a „mélyebb” okot értette meg, s szimpátiája – Albert-ellenessége? – épp a gyönyörködtetően s neki, a közönségnek játszó szőke nyolcas elszántságának s „érzékenységének” szólt. Tudta, a konokság s „érzékenység” aligha önmagáért való, hogy az „jelez” valamit, hogy az egésznek – önnön valóságán túlmutató – „célja” van. (A közönségnek ez a része volt az, amelyik – noha inkább megértette, mint a „másik” fele – a játékos távozását nehezen gyógyuló lelki sebként élte meg.) Summa summárum: Varga vele született (?), élete során – kényszerű módon? – belévésődött „érzékenységét” – későbbről visszanézve – a hatvanas esztendőkbéli magyar labdarúgás eszméltető ajándékának vélem én, s még ennél is többnek talán. Állítom, ha tökéletes családban, harmonikus közegben s szeretetben nőhet fel ő, épp eme sajátos „érzékenység” hiánya okán, nem – vagy nem ilyen egyértelműen – érzett volna rá arra az alattomos romlásfolyamatra, ami az ő magyarországi pályája idején – nemcsak labdarúgásunkban! – elkövetkezett. Az, hogy gyermekkori gyötretése – a szeretet brutális hiánya – miért a lélek jobbik felét „hozta ki” belőle (más, ilyen „háttérrel”, el is züllhetett), a Teremtő titka marad (mert nem hiszem, hogy csak a foci tette ezt!), de hogy az – immáron majd félszázados – Varga-jelenség mint tanúság s tanulság a mi javunkra lett olyanná, amilyenné, ebben biztos vagyok. Jól tudom, ennek az „érzékenységnek” lehetnek hátulütői – a hibás döntésekhez vezető türelmetlenség vagy magánéletének fordulatai például (erről is beszél a könyvben) –, ám az egész „modell” mégis a mi sorsunkról való – felrázó? – látleletnek tekinthető. Rá figyelve, róla beszélve – jó nagyot mondok, de vállalom – az utóbbi ötven év magyar történelmének fontos szeletét érthetjük meg.

Varga Zoltán jelenléte a hatvanas esztendők (egyre jobban élhető s egyre kényelmesebb) világában – ott, a pályán! – egy darab igazság és tisztaság volt ugyanis, s ennek nem a zseniális képesség volt a legjelentősebb része talán. Varga – így vagy úgy – egy csöppnyi „1956-ot” jelentett nekünk, a hősi lét – már említett – lehetőségének maradékát, éppen azt, amit a rendszer belőlünk kiverni-kicsempészni igyekezett, s amiről mi – avagy a lakosság jó része –, cserébe az „adományokért”, bizony lemondtunk szívesen. Mert a sportpálya kompenzációs terep vagy – Borsi-Kálmán Béla írja – „szimbolikus tér” maradt továbbra is, ahol nemcsak a mérget kiadni – nota bene: az orosz csapat (versenyző) ellen tüntetni! –, de emlékezni is lehetett még, s az emlék az önbecsülésünket simogatta meg, ha hazatérve a bevált kényelemben szerettünk élni tovább, akkor is. Ahogy Balczó András öttusában, ahogy a „legyőzhetetlen” Kozma István a birkózószőnyegen (mindkettőnek „ruszkit” kellett vernie általában, hogy első legyen), úgy ezt az ideát a futballpályán az ő játékában s magatartásában rejlő – vagy belelátott, beleálmodott, ez mindegy! – lehetőségek adták meg akkor. Ezért volt „ünnep” Balczó futása, ezért jelentett sokkot Kozma István halála, s ezért Varga „lelépése” is. Az, hogy huszonhárom évesen e döntésnek milyen motivációja volt (nem bírta az Albert-kultuszt, úgy érezte, a Fradi-eszmény szétesik, s a vezetőség nyerészkedésre hajló, hazug kompromisszumokban élő emberekből áll), mindegy ma már, mert az egész história – csak utólag átlátható – folytonossága a lényeg, s erre nézvést Varga Zoltánnak lett igaza. (Lehet, ezt az „igaza van Varga Zolinak, a helyében én is így tettem volna” mondatot egy mexikói magánlakáson maga elé dünnyögő – magyarságában s „fradistaságában” megkérdőjelezhetetlen, amúgy történelemből doktorált – Lakat Károlyon, a mexikói csapat szövetségi kapitányán kívül más is gondolta így akkor?) A magyar labdarúgás 1968 utáni – egy-két év alatt bekövetkezett – megroggyanásának korszakfordító jelentőségét csak az nem látja, aki nem akarja látni, hisz ettől kezdve nem az „odaérhetünk-e a döntőre” (az 1962-es vagy az 1966-os csapatnak – tudása révén – erre még reális esélye volt), hanem a „kijutunk-e a világbajnokságra” kérdése lett a tét, később már az sem. S a szekér – pillanatokra felpislákoló, aztán gyorsan kihunyó lángtól kísérve – megy-megy lefelé tovább.

Varga Zoltán külhoni pályafutásával nem foglalkozom, de vélem, a magával vitt ideát problémamentesen átültetni oda sem sikerülhetett. A játékstílusához „igazodó” jelentős (olasz, spanyol) csapathoz kerülni valami ok folytán – bizonyítékok híján ne firtassuk, miért – nem tudott. Ám jellemző, hogy akár a Herthában (a Bundesliga harmadikja akkor!), akár Skóciában, akár az Ajaxnál (a Barcelonába távozott Cruyff helyére vitték, de – tucatnyi, a ’74-es világbajnokságra készülő, állandóan foglalkoztatott válogatott volt a csapatban az idő tájt! – noha az „év gólját” rúgta, háromnegyed évig mindössze nyolc bajnoki meccsen szerepelt) vagy Dortmundban játszott, a futball szépségére rácsodálkozni képes közönség rajongva szerette őt. Nem lehet véletlen, hogy leginkább boldog időként az Aberdeennél – a korábbihoz képest tizednyi fizetéssel – eltöltött esztendőt említi Varga, ahol – „távol Európától” – a csapatot körülölelő „hátsó gondolatok nélküli” szeretet a maga ideájára emlékeztethette őt. Szó, mi szó – pályafutásának, szerintem lehetséges, manipulálása ide vagy oda –, azt gondolom, hogy a „szabad világ” már akkor sem az ő törvényei szerint működött, így elképzelését a botrányokkal, perekkel, átverésekkel tarkított idő – virtuális „ellenállóként” – keményebbre kalapálhatta csupán, s ennyiben segíthetett neki. Nívós edzői munkához nem jutott, így semmi kétségem, hogy biztosítótársaságnál dolgozva, tépett családi élettel a háta mögött – a rendszerváltozás utáni, az újjászületés reményét ígérő (?) Fradihoz, ahogy elképzelhette akkor – igen nagy örömmel tért haza. Hozta volna, ami benne három évtized után is sértetlenül maradt, de amiről itthon alig tudta már valaki, micsoda, ellenben bőven voltak a tűz körül, akik reá, Varga Zoltánra nagyon is emlékeztek még, s – akár a Bourbonok – semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. A kör ekkor zárult be végképp. Az a bizonyos rendszerváltozás csak államjogi-politikai értelemben történt meg ugyanis, minden más egyéb, gazdasági s információs hatalom, illetve az ezt vigyázó érdekszövetségek hálózata – látszólag más struktúrában persze – szinte teljesen érintetlenül maradt. A Nyugaton a hatvanas–hetvenes évektől formálódó „posztmodern” – mindent pénzben, haszonban mérő – globalizációból 1988–90 táján a gyarlóbb forma jutott nekünk, s ez épp a kádári fénykorban kialakult – Vargát már akkor, 1968 előtt ösztönösen taszító – érdekkijárós, nyerészkedős kotyvalékot dúsította fel. Immár a „magánvilágban”, az állam „gondoskodása” nélkül persze, s a két – a régi-új elvtárs-uraknak akkor is, ekkor is biztonságos és ismerős – történet, akár a magyar–szovjet barátság, „megbonthatatlanul” összeforrt. Ez a „történet” az erkölcsi-értékelvi szemléletet (nincs pénz belőle!) a haszontalanságok lomtárába utalná mindenestül, a „lélek” – egyáltalán, a vitathatatlan értékek, tradíciók vezérelte magatartás – jelenlétét nem tűri meg, sem a tudományban, sem az irodalomban, sem a labdarúgópályákon. Nem csoda, hogy az a Varga Zoltán, aki – edzőként – semmi mást nem akart, mint labdarúgóként egykoron (tiszta viszonyokat, a futball szeretetét, „fejlődni” – s nem csupán gyorsan nyerészkedni – akaró játékosokat, vezetőket, csapatot, közeget), már megint (!) „stílusidegennek” mutatkozott. Mert amit ő „hazahozott”, a labdarúgói, vezetői, „szurkolói” mentalitás – jelentős eredményt soha, de elegendő „lét” mindig hozó! – hálózatát, szóval az érdekeket szaggatta volna meg kíméletlenül, s ezt „megengedni” nem lehetett. Igen, „szurkolói” mentalitást (is) mondok, mert mit tegyünk azokkal az odaadó (sosem „balhézó”, nem a „kopaszokkal” tartó), de naiv fiatalabbakkal, akik az ájtatos Telek Manciban vagy a falat rugdosva „gerjedő”, a modern autókért, az éjszakai életért bolonduló, elismerem, „hajtós” s brutális véget ért szegény Simon Tiborban látták-látják a „Fradi lelkiismeretét”, s ezért – az őket „menesztő” – Vargát a pokolba kívánják mindenáron? Varga – aki, ahogy régen, most sem igazodott – megint „összeférhetetlen alaknak” bizonyult, akire „figyelni” kell, s akinek nemcsak a Fradi, de – úgy látszik – más „jelentősebb” magyarországi pálya környékén sem lehet értelmes hely a nap alatt!

A keserű mondatot, ami szerint ma minden romlottabb, mint ami miatt egykor elment, tapasztalata s változatlan „érzékenysége” súgja neki, s e tapasztalat a maradék bizalmát is kikezdte már. Sokáig nem hitte, hogy ami számára érték volt s maradt, az nem kell senki, döntési pozícióban lévő embernek itt, továbbra sem. Az állhatatossággal együtt járó naivságnak is tetszhet ez, mert lássuk be, az például, hogy egy jó képességű játékos miért nem akar még jobb lenni, miért nem csiszolja tudását, számára valóban felfoghatatlan volt. Hisz Puskás Ferenc, Papp László, Balczó András vagy Egerszegi Krisztina – pedig őket aztán páratlan talentummal áldotta meg a sors – vajon mit tettek? Edzettek, gyakoroltak éjt nappallá téve, órákon át, mert föltehetőleg nem a haveri (vezetői) ajnározással meg a kevés melóért is biztosan csorgó pénzzel – külhoni „szerződésecskével” – foglalkoztak csupán. Jutott, amire jutott vele, de ezt tette egykor – s erre akarta rávenni labdarúgóit – Varga is, mert nem hihette, hogy a labda varázsa, a játék adta közös öröm – ami több pénzt is hozhat majd persze – csak számára jelentene boldogságot! Nem hitte el, hogy egyértelmű szabályok, kötelességek szerint harminc-negyven esztendő elteltével sem nagyon akarnak élni Magyarországon (legalábbis elég sokan nem), felkavarta (volna) az állóvizet, jelenléte tiltakozás lett újra, s ezt megint nem – illetve: továbbra sem! – bocsátották meg neki. Sorsa ezért modellértékű történet, emberként s nemzetként való létezésünk lehetőségének s lehetetlenségének – nem is olyan „apró” – demonstrációja, amit tanulmányozni, megérteni sosem késő talán. Azt, hogy az ő példája is – akárcsak Puskásé – egy „régebbi kor” terméke még, elhiszem, ha kell, de azt nem, hogy az általa megőrzött értékek nélkül is lehet – sőt, csak úgy lehet! – értelmesen élni ma már. Ahogy Fradi nélkül nincs (jó) magyar futball – mert Fradi akkor is volt, amikor az ötvenes évek elején szétverni igyekeztek, s nevétől megfosztottan (ÉDOSZ-ként, Kinizsiként) a táblázat alsó felében szerénykedett –, úgy eleven tradíció, szilárd – manipulálhatatlan – értéktudat s „közös ihlet” nélkül jó csapat, közösség, nemzet sem létezik. Varga, ahogy élt, játszott, ahogy hányódott, de talpon maradt, s ahogy élni, vallani s tanúságot tenni igyekszik ma is, azt jelképezi, ami a forradalom utáni Magyarországon nem kellett, s nem kell azóta sem, ami egyre kisebb zárványokban, fakuló emlékekben, ám jobbára mint hiány van jelen – de azért jelen van még.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben