×

Tandoriról, gyerekkori pajtásomról

Önéletrajzi töredék

Fogarassy Miklós

2009 // 03
1.

Fél év különbséggel, egyazon budai környéken születtünk. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy az ostrom alatt pokolian romossá vert budai Vártól nem messze, 1945 őszén egyazon elemi első osztályába írattak bennünket. Így lettünk elsőször osztálytársak a Krisztina téri iskola elemijében, majd – pár év kihagyással, mint felső tagozatosok – 1949-től ismét együtt koptattuk az – ekkor már az Attila utca végén működő – általános iskola padjait.

Úgy emlékszem, valamivel több kapcsolat is volt közöttünk, mint egyszerű osztálytársi pajtásság. Ennek az volt a háttere, hogy három kiskamasz – Ő, a regényeiben Dr. E. M.-ként emlegetett (azóta halott) pajtásunk meg én – egyrészt azért barátkozott, mert egyazon irányba járt haza a tanítás után, és a családi hátterük is hasonló volt. Dezső és Misi közelebb álltak ugyan egymáshoz, én inkább kiegészítettem párosukat, de párszor például én is gombfociztam Tandoriék Lánchíd utcai lakásában.

Tanítás után általában az Attila utcán ballagtunk felszabadultan hazafelé iskolai hátitáskáinkkal. Akkoriban – 1950 táján – kezdték el akna- és bombamentesíteni a háború pusztította, letarolt Vérmezőt. Az újraparkosítás-fásítás megkezdése előtt, ha egy-egy veszélyesebb lőszert a helyszínen robbantottak fel, útlezárást rendeltek el az „Attilán”. Ezért, mikor kora délután kóboroltunk volna haza, ilyenkor a többi gyalogossal együtt a Krisztina körútra tereltek, és a Déli pályaudvar felé, nagyobbat kanyarodva poroszkáltunk egymástól nem messze eső otthonaink irányába. Szebb tavaszi, kora nyári napokon persze ezeket a sétaszerű kóborlásokat „nem kapkodtuk el”.

Dezső nemcsak kiváló tanuló volt, de kitűnő humorú és sokféle dolog iránt érdeklődő fiú is. „Fej” volt, és mi ösztönösen és kedvvel igazodtunk hozzá, szórakoztunk vele; nagyon kedves gyerek volt, és – úgy emlékszem – alapvetően vidám, mindig viccelődésre is készen. A gombfocizás mellett sok más passziója is volt; már sokat olvasott, és mindenféle játékot tudott. Úgy rémlik, akkoriban kezdett bélyeget is gyűjteni, mert időnként betértünk (a mai Magyar Jakobinusok terén) egy kis bélyegesboltba. (Merő véletlen, de utólag tudom: Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs laktak azokban az években épp annak a Kékgolyó utca sarkán lévő háznak az emeletén.) Vele együtt mi is bezsúfolódtunk a pici üzletbe, és megvártuk, míg barátunk kiválaszt egy celofánzacskós, úgynevezett „vegyes” bélyegcsomagot.

Gyermekkori humorát, csínyre is kész kedélyét talán az az emlék idézi fel bennem legjobban, ami a Füles Bagollyal, egy akkoriban megjelenő vicces, rejtvényes gyereklappal kapcsolatos. Egyszer megálltunk a Déli pályaudvar tövében egy újságosbódé előtt, és bámészkodtunk a kitett lapok előtt. Dezső egyszer komoly arccal megkérdezte az újságost: „Bácsi kérem, fületlen Bagoly nincs?” Az illető nem értette a gyerekes viccet, és pimaszságot sejtve üvöltözni kezdett. Mi meg fuldokolva kacagtunk, és futva hagytuk el a terepet…

2.

Az én (csonka) családomnak 1951. június 15-ének hajnalán hozták ki azt a kitelepítési végzést, mely szerint huszonnégy óra múlva üresen vagyunk kötelesek átadni a lakásunkat, illetőleg hogy a következő nap reggel teherautó fog értünk jönni, hogy kijelölt kényszerlakhelyünkre szállítson.

Az iskolában már év vége felé járunk, a hatodik osztályt fejeztük be. Azon a napon én persze mást se tettem, mint segítettem anyámnak a lakás bútorzatának, holmijainak felszámolásában. Hogy úgy mondjam: „állt a bál…”

A szép kora nyári napon, a kora délutáni órákban csöngetett valaki; Dezső állt ott, rövidnadrágban, fehér ingben, piros úttörőnyakkendőben (akkoriban mindenki úttörő volt). Zavartan mondta, hogy őt küldték fel hozzám a kérdéssel, miért nem jelentem meg úttörőrajunk év végi gyűlésén. Csak álltunk ott egymással szemben némán, zavartan; mondtam, mutattam, hogy mi van. Azt hiszem, nemigen értette, érthette (bár ki tudja, írásaiban ő is emlegeti ezt a kitelepítési fenyegetést); talán mondott valamit zavartan, az is lehet, hogy könnyek ültek a szemében.

Aztán sok évig nem találkoztunk.

3.

Jó néhány év telt el. 1957 után raktárosként dolgoztam a Széchényi Könyvtár Hírlaptárában (miközben esti hallgatóként jártam az ELTE Bölcsészkarára). Az egyik kései órán a hírlapolvasó-terem pultjánál kék raktárosköpenyemben helyettesítettem valamelyik kollégámat. (Megint egy véletlen irodalmi egybeesés: 1956 előtt Jékely Zoltán dolgozott itt hírlaptári teremfelügyelőként.) Csend volt az olvasóteremben, zárás előtti óra. Egyszer csak megállt előttem egy magas, nagyon ismerős fiatalember. „Dezső!” – mondtam repesve. „Miklós!” – mondta lelkes örömmel. Olvastam már pár versét az Élet és Irodalomban.

Persze a költészetről kezdtünk beszélgetni, úgy emlékszem: Vas Istvánnak a Kortárs akkori friss számában megjelent új, hosszú sorokban írott verseit dicsértük. Ő azért jött a Hírlaptárba, mert külföldi sportújságokat keresett, angol focibajnokságról akart eredményeket, adatokat kigyűjteni. (Mondanom sem kell: nem járt sikerrel – ilyen sajtótermék nem járt a nemzeti könyvtárba.)

Akkor is eszembe jutott ez az emlék, ez a játékokban, bajnokságok eredménytáblázataiban elmerülő szenvedélye, amikor a „Sárga Könyvben” a Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton című nagyon szép, rejtélyesen melankolikus költeményét olvastam. A későbbi prózakötetekben megjelenő eredménytáblázatok is ezt a motívumot viszik tovább.

4.

Számomra – lelkem mélyén – Tandori Dezső most is ugyanaz, ugyanolyan, mint amilyennek kisfiúként megismertem. Úgy érzem: műveinek játékos komolysága, a szellemesség, amely költői filozofikumával társul, összekapcsolódik ezzel az egykori képpel.

Azaz – mégsem. Vitába szállok a saját „ugyanazozásommal”. Egykori gyerekpajtásomból érett művész lett. Tandori, a hetvenéves férfi szinte beláthatatlanul hatalmas életművet teremtett.

És ez nem Semmi.


Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben