Költők barátsága

Sejtések a témához

„…a mi nemzedékünknek, úgy hiszem, Illyés Gyula lesz a talányos írója.” Németh László írta le ezt az ugyancsak talányos mondatot az Illyés szerkesztette Magyar Csillag 1943-as első számában. Vasy Géza tanulmánya juttatta eszembe, amely Illyés és Babits barátságát idézte fel (Illyés Gyula Babitsról – Közelítés a témához, Kortárs, 2008/11.). „Sejtéseimben” ugyan alig esik szó Babitsról, mégis hozzájárulhatnak talán az Illyés-rejtély megragadásához. A legfontosabb e jelenségben – és ezt (tudomásom szerint) senki le nem írta, de bizonyára mindazok, akik a megbecsülés, az elfogulatlan szeretet erejében bízva olvassák, közelednek felé, érzik –, hogy két Illyés Gyula létezik. Ez korántsem annak a régi vádnak a felújítása, amely parlagi módon kétkulacsosságot emleget. Inkább arról van szó, hogy – visszavonva az előbbi sejtést, s ezzel meg is erősítve azt – tételem szerint csak egy igaz, perbe fogható Illyés létezik, mégpedig a nehezebben olvasható, a titokkal teli költő Illyés Gyula. A költői életmű hatalmas monumentumát körülölelő egyéb Illyés-írás – kiemelve néhány remekművet (Puszták népe, Petőfi, Hunok Párisban, Kháron ladikján) – csak kommentár, esetleg jegyzet, vázlat, olykor esendő próbálkozás. Amit lehet, sőt meg is kell rostálni, de a perdöntő minden esetben a költői életmű, a versbe foglalt igazság.

Az olykor fájdalmas igazság tisztelete volt a legerősebb láncszeme annak a kapcsolatnak, amely a fiatal költőt a meghurcolt Babitshoz kötötte. Illyés vallomásaiból tudjuk, hogy két zárkózott emberről lévén szó, ezek a közös (vagy közösnek hitt) élmények és sérelmek nem fogalmazódtak meg nagy lírai vallomásokban. Kettejük igazi – mondhatnám azt is, hogy egyetlen – metakommunikációjának „eszköze” és közege maga az igazság izzásában született költészet volt. Babits és Illyés ezen a nyelven beszélt, ennek grammatikáját ismerték, ezen a nyelven társalogtak. És igen jól megértették egymást. A közös nyelv mellett (ami a hazát is jelentette) a közös szülőföld csak mellékes ráadás volt.

Az alacsony sorból való származás megvallása – írja Vasy Géza „közelítésében” – „szokatlan” volt annak idején. Bizonyára szokatlan lett volna banktisztviselők között. Ebben a másik dimenzóban azonban, a népi írók mozgalmának kibontakozása idején, ha valaki népi, paraszti ősökre hivatkozhatott, az felért egy (fordított) kutyabőrrel.

A kérdés másik oldala: hogy kell értelmeznünk Illyés következő, emlékezetes verskezdetét: „mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt”. Holott tudjuk, a cecei bognár nagyapa házánál – ahol a kisgyerek Illyés oly büszke örömmel és bámulattal figyelte, ahogy a teremtőmunka nyomán a szálkás husángból pillanatok alatt elkészült a kislánykart formázó hibátlanul sima és tiszta küllő – nem lehetett örökös az éhség. A vers „igazságát” azonban ez egy szikrányit sem csorbítja. A szegénység megvallása ugyanis, az igazságot meghazudtoló esetlegesség ellenében, költői sorsvállalás, az előbb említett második Illyés bizonyságtétele. Igazsága nem az életrajz prózai adatain nyugszik, hanem a hitvallás költői hitelességén. A sorsvállalás következménye, mondhatnám, hozama, hogy Illyés, bár „ha jobban megkaparjuk, már nem is olyan egészen hiteles népi származék” (Németh László), mégis – Cs. Szabó lapidáris jellemzése szerint – mindenkor „parasztsorsokon át látta a világot”.

Ha már szóba került Cs. Szabó László neve, hadd számoljak be egy megvilágosító élményemről, ami ugyan független Babits és Illyés kapcsolatának alakulásától, de nem Illyés egész művészetének lényegétől, attól a kettősségtől, mely végigkísérte egész életét. Illyés franciaországi útinaplóját az elmúlt hónapban párhuzamosan olvastam Csé közös útjukról írt beszámolójával, a Hunok Nyugaton című könyvecskével. Az egymással feleselő két írás, két különböző alkat szembesülése olyan magasrendű erkölcsi és esztétikai élménnyel ajándékozott meg, amelyhez foghatót csak Arany és Petőfi levelezésének olvasása közben éreztem. Míg velük társalogtam, lassan áradni kezdett testemben valami boldogító melegség a fölismeréstől, hogy mennyire becsülöm és szeretem mindkettőjüket. A vérontástól irtózó Illyést, akit talán kiköp a Történelem, de befogad a szív örökkévalósága, és Csét, aki elkötelezett haragjában is kultúrákon átszűrve, a hideg ábrázolás erejében bízva, erkölcsi szenvedéllyel fogalmazza meg véleményeit. Az érzést nem, a szavakat Csétől kölcsönöztem, mint ahogy a Hunok Nyugaton-t is tőle kaptam annak idején, mikor 1969-ben Londonban meglátogattam. Nem hittem, hogy valaha is ilyen fontossá válhat számomra ez a kis könyv, mert nemcsak őt, a szerzőt ismertem meg belőle, de a hunok igaz megértésének kulcsát is ez a vékony Aurora-kiskönyv csempészte kezembe.

Számtalanszor leírták már, hogy Illyés prózáját a franciás világosság, a racionális pontosság jellemzi. Ha a Hunok Párisban jeleneteire gondolunk, vagy a Petőfi lapjaira, nincs semmi hozzáfűznivalónk. Olykor viszont, mikor esszéiben egy-egy világnézeti vagy politikát súroló kérdést érint, ábrázol, vagy keresi rajta a fogást – az Oroszország vagy akár a Franciaországi változatok lapjain –, bukdácsolni kezd. Nem a villanó kristálystílus, hanem a gondolat. A stiláris bravúr elrejti (elejti?) magát az eszmét, és a prózában bujdosó gondolatot gyakran utol sem lehet érni. Megfejtésért a másik Illyéshez, a költőhöz kell folyamodnunk. Elég, ha Tristan Tzaránál tett 1947-es látogatásukra utalok. A dadát megalkotó Tristan Tzara a győztes franciák fölényével oktatja ki a parlagi magyarokat azért az otrombaságért, hogy az Írószövetség tiltakozásra vetemedett a felvidéki magyarok embertelen kitelepítése ellen. Illyés tapintat tompította reakcióját keveslem. Másik példa. Az 1947-es párizsi békediktátum aláírásának élvezetes előadása, mint holmi díszes függöny, épp a lényeget hagyja homályban: hogy akkor és ott úgy fejezték le végleg Magyarországot, az első Trianon bárdcsapásaitól szédelgő, úgy-ahogy feltápászkodó országot, mint annak idején Hunyadi Lászlót. Egy gáncsvetéssel újra a halálhozó tönkre buktatták. Erről az útinaplót író Illyésnek egyetlen szava sincs. Hogy aztán később megszólaljon a költő, s elmondja francia barátainak azt, amit a másik Illyés nem tudott vagy nem volt képes a próza nyelvén elmondani. Hogy „gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik / egy nép körül itt: …Ez volt a tájkép, mes chers, ami várt, / hogy híven, parolátokkal kezemben / lépdeltem akkor is jövőnk iránt, / hogy – öklendve – kerengtem!” A másik Illyés szavai ezek, azé, aki képtelen óvatoskodni, aki nem fél az igazságtól, s akkor is ki kell mondania, ha a barátoknak esetleg nem tetszik.

Térjünk vissza a közelítésekhez.

Két embert nemcsak a „kibeszélt” közös élmények, a közös múlt szálai köthetnek össze egy életre, hanem az is, amit kimondani nem lehet, nem szabad: a közös tabuk. Amelyekről csak az elhallgatások, a csend metakommunikációs nyelvén lehet „beszélni”. Hogy ez a „beszélgetés” Illyés és Babits között megtörtént, s hogy ez költészetük (azaz: közös nyelvük) pórusaiba is beivódott, nem kétséges. A két tabu két névvel jelölhető: József Attila és Ady Endre nevével. Mindkettejüknek, kinek-kinek a maga módján, szembe kellett nézniük ezzel a két jelenséggel. Ösztönző, olykor bénító árnyuk állandóan ott kísért, bár a nemzedéknyi különbség más és más szerepet, magatartást ró ki, kényszerít rájuk.

Valószínűleg csak személytelen szavakat válthattak József Attiláról – ha egyáltalán beszéltek róla. Ám beszédes tény, hogy míg Illyés Gyula annak idején magától értetődő természetességgel mutatta be atyai barátjának Mucát, első feleségét, s időnként eleget téve a meghívásnak közösen látogatták meg Babitsot, Flórával ezt nem tette meg. Metakommunikációs megegyezés volt emögött? Nem Babitson múlt a bemutatás elmaradása, Illyés tapintata tilthatta meg, hogy erre a találkozásra sor kerüljön. A József Attila-kérdés bolygatása – hogy ezzel a brutális kifejezéssel illessük ezt a vád és önvád ezer érzékeny szálából szőtt és egy életen át bogozott érzéki-érzelmi-erkölcsi gordiuszi csomót – Illyés vagy inkább Illyésék számára volt vagy lett volna nehezen elviselhető. Babits ezt tudomásul vette, vagy mondhatnánk úgy is (ugyancsak gorombán), hogy nem vett tudomást róla.

Hogy valóban létezett József Attila-kérdés, bizonyság rá Illyés Gyuláné szinte végső adósság törlesztéseként közzétett, vádakat és rágalmakat oszlató, fájdalmas lélektani dokumentumkönyve József Attila utolsó napjairól.

A másik kísértő árny esetében fordított volt a helyzet. Tudjuk, mindketten „tartózkodón” ítélték meg Ady munkásságát, s különösen későbbi hatását. De hogy erről a mindennapi élet, a pletykát közelítő „fecsegő próza” nyelvén (Illyés kifejezése) valaha is beszéltek volna egymással, kötve hiszem. Adyhoz fűződő kapcsolatuk történetének két ismert, sok mindent magyarázó és elfedő dokumentuma, sőt jelképe egyrészt a könyv fölé hajló, híres Ady–Babits-portré, másrészt az idős Illyés nemzetközi botrányt kavaró, emlékezetes tanulmánya, az erdélyi magyarokért hadakozó Válasz Herdernek és Adynak. Az utóbbit az az Illyés írta, akinek a látóteréből hosszú ideig kiesett Erdély, aki félt „átmenni a Tiszán, mert ott mindenki őrült egy kicsit”, s akit 1943-ban Németh László arra emlékeztetett, hogy „az embernek nem kell annyira félnie sem a maga, sem a fajtája őrültségétől. Illyésnek, s ügyének is, jót tenne, ha kevésbé szégyenkezne Párizs előtt a Tiszántúlért, s a maga belső Tiszántúljából is belenövesztene dunántúli délibábjaiba és műgondjába egy adag erélyt, őrültséget és igazságot.” A Tiszántúl, a Szilágyság és Erdély Ady világa, az ő költészetében ez olyan intenzitással és szabályszerűséggel tér vissza, mint az életet jelentő szívdobbanás, ahogy a népi írók munkásságában a föld, a föld, a föld követelése.

Babits – a kor-, sőt nemzedéktárs – sokkal messzebbről indult, míg eljutott a közös fénykép bizalmas közelségéig. De bármilyen közel került is hozzá, a sorsközösség vállalása sem tudta feledtetni azokat az éveket, amikor az induló költő vallomásos, olykor ömlengő leveleket váltott költőtársával a „kiállhatatlan és üres poseur” Adyról, az „émelyítő poétáról”, aki „nem nagy tehetség: azt bizonyítja modorossága és bamba, impotens önismétlése”. Az első jelzővel Kosztolányi, a másodikkal Babits illette az Új versek akkor feltűnt és körülrajongott szerzőjét. A Nyugat porondján vívott közös küzdelem ugyan – Adyra és Babitsra gondolok – tisztára mosta kapcsolatukat, úgy-ahogy megszabadultak az alkati össze-nem-illés romboló salakjától. Az akkori – 1906-os keltezésű – levelek emléke azonban nem halványult. A Kosztolányi indította, sok igazságot magával görgető Ady-revízió idején egy villanásnyit az is felmerült, hogy az egykori testi-lelki jó barát, Babits őt igazoló, sőt túllicitáló, „huszonegyet” érő levelét is az asztalra dobja. (A Babits–Juhász–Kosztolányi levelezését közzétevő 1959-es akadémiai kiadvány a szóban forgó levelet – a Babits-hagyaték egyik kurátorának, Basch Lórántnak „késztetésére” – csonkán adta ki, s csak az elmúlt években jelent meg a teljes levél a Babits kritikai kiadás levelezéskötetében.) Hogy mit jelentett volna a megszégyenítő, kamaszos hangvételű levél közlése Babitsnak? „Kosztolányi publikációs tervének puszta hallatára az öngyilkosság réme ejtette hatalmába” – olvassuk Rába György egyik tanulmányában.

Az Ady-kérdés ilyesféle irodalmon kívüli, személyes rétegei minden bizonynyal a tabutémák közé tartoztak. A Nyugat segédszerkesztője persze Adyt nem kerülhette meg. Állandó jelenléte, Ady szellemalakjának megidézése a közös titkok egyike volt, csak erősítette Babits és Illyés barátságát.

Ennek a barátságnak, ha meggondoljuk, lényegében négy aktív, barátságalakító résztvevője volt: Ady Endre, Babits Mihály, József Attila és Illyés Gyula. Két élő költő és két holt árnyalak. Együttes munka a költészet égisze alatt.