Főhajtás XXII.

Zsoltárfordítók

Régi hagyományunk a világirodalom remekműveit költői becsvággyal átültetni magyar nyelvre. Magyarítás, fordítás, átköltés, újraírás, költői változat – sokféleképpen megszólaltatható, újra átélhető magyarul a más nyelven írott irodalmi alkotás.

Horatius költeményének (Az énekek második könyve 14.) kezdő sorai András László 20. századi fordításában így hangzanak.

Jaj, futva futnak, Postumus, éveink,
elsiklanak, s nincs, nincs olyan áhítat,
mi ráncainkat, vénkorunkat
és a halált halogatni tudná…

Tasnádi Péter 1587-ben így éli át magyarul Horatius merengő panaszszavát:

Látod mely rövid mulandó ez világ.
Elmúlik higyjed mint szinte az virág,
Mert nincsen benne állandóság,
Folyása néki állhatatlanság.

A 20. századi szöveg fordítás, a 16. századi magyarítás. A fordítás költői és pontos, a magyarítás szabadon csapongó és szíven ütő. A fordítás magyar Horatius, a magyarítás magyar költészet.

Horatius latin nyelve a 16. században éppúgy érthető nyelv, mint a 20. században, a két magyar nyelvű szöveg mégis alig hasonlít egymásra: más emlékek fontosak a múlt örökségéből a 16. századi embernek, mások a 20. századinak.

A több ezer éves héber szövegeknek azonban – Horatius latin nyelvével ellentétben – már az ősi nyelvek titkaiban járatos tudós Biblia-kutatók számára sincs mindenki számára elfogadható egységes olvasata. A Teremtés könyve 4. fejezetének utolsó versét – például – ma a katolikusok így fordítják: „Ő volt az első, aki Isten nevét segítségül hívta.” A reformátusok: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét.” Az izraeliták: „Ekkor kezdte az ember szólítani az Örökkévaló nevét.” Ahány olvasat, annyi értelmezés!

A Zsoltárok könyve fél évezrede minden évszázadban, olykor minden évtizedben másképpen szólalt meg magyarul.

Próbálom elképzelni az 1508-ban, a templomzug félhomályában lúdtollát farigcsáló Bertalan papot, aki az 1. zsoltár kezdő sorainak magyarításával bíbelődött. „Boldog ember, ki nem iart keg’etleneknek tanacaba, es ki dognek zekiben nem v’lt.” Ebben a régies formában közölte a Tudományos Gyűjtemény 1817-ben (IV. kötet, 35.) a már akkor háromszáz éves szöveget, melynek olvasása, megértése a 19. század eleji olvasónak is komoly nehézséget jelentett. „…ki dögnek székében nem ült” – vajon mit és miért fordított így magyarra Bertalan pap?

Alig néhány évvel később, 1539-ben fráter Paulus Pápán a kezdő sorokat így ültette át magyar nyelvre: „Bódog ember, ki kegyetleneknek tanácsába nem járt, és ki bűneseknek utába nem állott, és ki veszedelemnek székibe nem ült.”

Tudós teológusok sokféleképpen értelmezhetik a két fordítás tartalmi különbözőségét; Szentírás-olvasó emberként azon töprengek: a múlt rejtelmeivel ma ismerkedő embernek milyen titkokat rejtenek az 1. zsoltár régi magyar nyelvű szövegváltozatai.

A Károli Gáspár (Vizsoly, 1590) fordítását „megjobbító” protestáns Szenczi Molnár Albert (Oppenheim, 1612) mondatai a katolikus fráter Paulus szövegére emlékeztetnek: „Bódog ember az aki az hitetlenek tanácsán nem jár: és az bűnösöknek útán nem áll, az csúfolóknak székökben nem ül.” Újra és újra elolvasom a zsoltárkezdő sorokat – elbizonytalanodom. Az útán szót – a hosszú ú okán útjánnak olvastam, de a Régi magyar költők tára (XVII. század, 6. kötet, 17.) a zsoltár dallama alatt e két szót így közli: „bünösöc után”; után vagy útján? Mit jelentett négyszáz évvel ezelőtt, mit jelent ma a bűnösöknek útján vagy a bűnösök után meg nem állni?! S alig néhány év múlva, 1630 táján Jó Albert már így magyarítja (Régi magyar költők tára, XVII. század, 8. kötet, 384.) az 1. zsoltár kezdő sorait:

Aldot es beolcz az az ember,
Szent Dauid mongia,
Az ki latrok vtat latta,
Soha nem nyomta.

Aki áldott és bölcs – az boldog? Vagy boldognak lenni boldogítóbb, mint áldottnak és bölcsnek?

Dögök, bűnösök, latrok – vajon azonos jelentésű szavak a 16–17. században, vagy zsolozsmázó eleink is érezték, tudták – amit minden mai Biblia-olvasó bizton érez –, hogy e három szó jelentése között nem árnyalatnyi, de égtájnyi a különbség?

Thordai János 1627-ben négy sorra növeli a zsoltárkezdést, szűkíti és bővíti az egyik félmondat jelentését: „Az ki nem jár sem nem áll gonoszok utában.” Az utában szó – bár rövid u-val írja – egyértelmű jelentésű: a boldog ember nem jár bűnösök útjában, azaz útján. (Régi magyar költők tára, XVII. század, 4. kötet, 156.)

Komáromi Csipkés György (Debrecen, 1685) archaikus zamatú mai magyar nyelven szólaltatja meg, Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert fordítására támaszkodva, a zsoltárt: „Boldog az az ember, aki nem jár a hitetlenek tanácsán, és a bűnösöknek útán nem áll, és a csúfolóknak székiben nem ül.”

Másfél évszázad múltán Kazinczy Ferenc – a Tudományos Gyűjtemény 1817-es évfolyamát böngészve, Bertalan pap és frater Paulus régi magyarsággal átitatott szövegében gyönyörködve – maga is lefordítja a zsoltárt. Nem héberből, nem kaldeusból, nem latinból – régi magyarból: „Boldog, ki kegyetlenek tanácsában nem járt, és ki bűnösök székiben nem üle.” (Kazinczy Ferenc utazásai, Budán, 1839, 325.)

A hitetlenek kegyetlenek?! A gonoszok hitetlenek?

Hitetlenek, kegyetlenek, gonoszok – leggyakrabban e három szó olvasható az 1. zsoltár első versének magyar nyelvű változataiban: boldogok, akik nem járnak kegyetlenek, hitetlenek, gonoszok útján.

A 16. században boldog ember volt, aki nem járt kegyetleneknek tanácsában; a 17. században az volt boldog, aki hitetlenek és bűnösök útján nem járt – ha protestáns volt.

Mert a 17. században, akik a katolikus Káldi György magyar nyelvű Szentírásából (Bécs, 1626) tanultak hinni Istenben és imádkozni a Teremtőhöz, az 1. zsoltárt térdre borulva, félhangosan így mormogták magukban a reggeli imaórán: „Boldog ember, ki az istentelenek tanácsán nem jár, és a bűnösök útján meg nem áll, és a mirigy székében nem ül.”

Egy szóban – istentelen – sűrűsödik a lényeg, vagy a szókristályban eltűnnek az emberi lélek sokszínűségének árnyalatai? A hitetlenek bizonyára istentelenek, de a gonoszok és kegyetlenek lehetnek lelkük mélyén lelkifurdalástól gyötört, megbocsátást remélő hívő, bűnös emberek!

A zsoltárfordítók mire gondolnak, amikor ugyanazt a héber szót ki hitetlennek, ki istentelennek, ki gonosznak, ki kegyetlennek fordítja?

Aztán kétszáz évig mozdulatlan a világ.

Protestáns tanács: „Boldog ember az, aki az hitetlenek tanácsán nem jár.”

Katolikus intés: „Boldog ember, ki az istentelenek tanácsán nem jár.”

Hasonlóképpen a zsoltár utolsó sora. Szenczi Molnár Albert: „Az hitetleneknek pedig utok elvész.” Káldi György: „Az istentelenek útja elvész.”

Ki tudja, miért, de a 19. század harmincas éveiben – egyháztörténészek, teológusok, papok dolga a történeti és hitéleti okokat kideríteni – majdnem egy időben megjelenik két magyar Szentírás-fordítás.

A protestáns Zsoltárok Pesten, 1832-ben:

Boldog ember az,
ki nem jár a gonoszok tanácsán,
a bűnösök útján nem áll…

A Szepesy Ignác pécsi püspök által javított Káldi Biblia Pozsonyban, 1836-ban:

Boldog ember, ki a gonoszok
tanácsán nem jár, és a
bűnösök útján meg nem áll…

Az utolsó verset az istentiszteleten 1832-ben így éneklik a reformátusok: „Mert a jóknak útja kedves Isten előtt, és a gonoszok ügyekezete füstbe megy.” (Költői magyarítás; érzi ezt a kiadó, és jegyzetben jelzi, hogy nem felejtette el Károli Gáspár szöveghű fordítását: „Szorosan: Mert tudja Isten az igazak útját, és a gonoszok útja elvész.”)

Négy évvel később már a katolikus hívők is így morzsolták rózsafüzérükön az 1. zsoltár utolsó versét: „Mert kedveli Isten az igazak útját, a gonoszok ügyekezetje pedig füstbe mégyen.”

Nem tudok héberül, nem tudok latinul, nem tudok görögül; a Szentírást magyar nyelven olvasom. Otthonom a reformkor, a hajdani Pest-Budán boldogabban éltem volna, mint a 20. század második felében Budapesten.

Mint Kazinczy Ferenc 1817-ben a 16. századi zsoltárfordítók archaikus magyar szövegén, 2009 hófoltos tavaszán úgy gyönyörködöm a 19. század harmincas éveiben született katolikus és protestáns zsoltárfordítások harmonikusan egybecsengő, költői szövegében: „A gonoszok ügyekezetje pedig füstbe mégyen.”

Sem a protestánsokat, sem a katolikusokat nem a hitetlenek, nem az istentelenek izgatják. Nem intik, nem oktatják a hívőket. Költői szóval a lelküket simogatják: kerüljék az emberek a bűnt, s ne legyenek gonoszok: akkor lehetnek boldogok. Akkor boldogok lehetnek. S a boldogság – vési lelkünkbe 1830 tájt az 1. zsoltár sok ezer éves szövege magyarul – átmeneti földi életünkben a legnagyobb kincs.

A sok ezer éves zsoltár sok száz éves magyar fordításait olvasgatom.

Tanulok boldog lenni régi magyaroktól.