×

Álomkölcsönző

Vári Attila

2009 // 03
A végrendelet érvényesítése után átköltözött Berta házába, aztán hónapokkal később az üzleten lecserélte a cégtáblát.

A félköríves bejárat fölötti színevesztett bádoglap fél évszázadig hirdette: jelmez, alkalmi ruhák, korhű tárgyak kölcsönzése. Ezt cserélte le, s a fekete üveglapra ezüstözött betűkkel fölkerült az új név: álomkölcsönző.

Csak néhány tárgyat vitt magával régi lakásából, a többit egy lomtalanító szállította el. Rudolf döbbenten nézte, hogy mennyi értelmetlen kacattal élt együtt, s arra gondolt, hogy most még több tárgyat kerülgethet majd.

A Berta háza mögötti udvart három oldalról magas tűzfalak határolták, két, emeletes lakóház s a telek végén egy vegyészeti laboratórium hámlott vakolatú kőfala. Az utca felőli téglakerítés miatt olyan volt ez a körülépített tér, mint egy vár vagy kolostor, s hetek tervezgetése után egy kertépítő cégnél megrendelte a sziklakerthez szükséges anyagot. Árnyalatonként válogatta össze a mészkő és andezit-, gránit- és bazalttömböket, s mert az utcai kiskapun nem tudtak behajtani a szállítók, napokig talicskázták a mázsás köveket.

Imádta a sziklákat. Évszaktól függetlenül minden vasárnap felült a hajnali személyvonatra, s másfél órányi zötykölődés után azon a szellemállomáson szállt le, ahol a gőzmozdonyok korában a szerelvények végére még egy gépet csatoltak, hogy a völgy alagutakkal teli szakaszán fölsegítsék a vízválasztó tetejéig.

Csak néhány vasutas lakott az állomás mellé épített szabványházakban, s az egyik lakatlan szolgálati lakásban, ha hidegre fordult az idő, befűtött kályha várta. Olyan pontosan érkezett, hogy ha nem tudták volna a telep lakói, hogy milyen nap is van, abból rájöhettek, hogy vasárnap, ahogy Rudolf szokott öltözetében, nyakba akasztott messzelátójával, vállára vetett hátizsákjával lekászálódott a vonatról.

Egy idő után már nemcsak a sziklákért járt ide. Talán az a néhány ember, akik a hajdan fontos állomás személyzetéből megmaradtak, mindent tudtak itteni életéről, de mert a legszükségesebb dolgokon kívül senkivel sem beszélt, hinni akarta, hogy minden változatlan, s hogy ugyanannak a különc idegennek nézik, mint aki azelőtt volt, hogy Tatjánával találkozott.

Itt volt a legkeskenyebb a völgy. A folyó egyik oldalán a sínek, a másikon az országút, mindkettőt utászok robbantották be a hegyoldalba valaha, de folyásirányban és felfelé a hágón valamivel szélesebb volt a tér, viszont ott hegyi patakok szakadtak a folyóba, s a harántvölgyek tavaszi vadvizei miatt nem lehetett volna biztonságos állomást építeni oda.

A sziklákat bámulta, azokat a tűhegyes képződményeket, amelyek várkastélyok romjaira, tornyok maradványaira hasonlítottak, s amelyek árnyékaikkal kiegészülve a fényviszonyok változásai szerint szörnyekké, mesefigurákká alakultak.

Rudolf úgy érezte, hogy ezek nem a földtörténeti korok üzenetei, hanem írásjelek, amelyeket valakinek meg kell fejteni, s bár nem gondolta komolyan, hisz félig-meddig tudós volt, mégis rajztömbök tucatjait töltötte meg azokkal a vázlatokkal, amelyeken a sziklákat a lombtengeren vagy havon, árnyékukkal együtt vázolta fel.

Kisgyermek volt, amikor először vonatoztak erre apjával, s ő az utolsó kocsi lezárt összekötő ajtajának üvegén át számolta a töltés alatt átzubogó patakokat. Éppen a betűket tanulta, mindenhova bevéste nevéből a nagy R-et, s úgy látta, hogy azok a különös sziklák monogramok.

Tisztában volt azzal, hogy nincs jelentésük a lepusztult bazaltból kimagasló szürkésbarna töredékeknek, de már annyi változatban rajzolta meg őket, mint egy büntetésben lévő gyermek, akinek ezerszer kell leírnia, hogy „jó leszek”, s dacból tovább írja a kétezredik után is.

Ő sem tudta abbahagyni. Rajzolta, fényképezte a hegyek fullánkjait.

Grafológus volt. Rendőrségi írásszakértő, s nyugdíjazása után, ötvenkét évesen, a sziklák rajzolásán túl egy másik titkolt szenvedélyének is élhetett. Bridzsversenyek leírásait olvasta, s újrajátszotta a híresebb partikat. Néha betért a sarki kocsmába egy-egy sörre, ennyi volt minden szenvedélye, különben szürke volt városi élete, akárcsak más magányos agglegények egyhangú mindennapjai.

Látszólag kiegyensúlyozott világát végletekig feszítette a vágy, hogy majd egyszer, a meghatározhatatlanul távoli jövőben befejezi azt a tanulmányát, amelyet egyetemista korában kezdett írni, de amelyet az első mondatok után abba is hagyott.

Önmaga megismerése foglalkoztatta utolsó éves korában, s mert az énség volt a vesszőparipája, azt szerette volna, ha megoldhatja a tudatos és öntudatlan tevékenység eredeti azonosságáról felállított tézisét.

Az intelligencia volt diplomamunkájának tárgya, az énség miatt választotta azt is, s ma már szinte nem is értette azokat a gondolatokat, amiket leírt a szubjektívnek és objektívnek összhangját keresve.

Filozófia–lélektan szakon végzett, s egészen véletlenül került kapcsolatba a grafológiával, amelyből aztán doktori fokozatot szerzett, de mindvégig úgy érezte, hogy az írásból kiolvasható személyiségvonások is részesei annak a munkának, amelyet egyszer el kell végeznie.

A sziklák rajzai mellett volt még egy játéka.

Középkori okiratok, a barokk kor és a tizenkilencedik század kéziratban fennmaradt dokumentumaiból akarta megfejteni a múlt idők jellemet torzító vagy éppen azt megerősítő lelki korlátait. Fegyelmezett küllemű korokat választott, mert vadászként élvezte a kalligrafikus írásokban megjelenő legkisebb jeleket. Azokat, amelyek alapján nagyprépostok és protestáns püspökök, táblabírák és katonák árulták el századokkal haláluk után, hogy milyen emberek is lehettek életükben.

Üdítő játéka volt ez a hamis aláírások, névtelen levelek, azonosításra váró végrendeletek s nem utolsósorban a rendszerváltás előtti politikai perekben bizonyítékként bemutatott falfirkák, naplók és feljegyzések elemzése közben.

Sohasem gondolt úgy saját magára, mintha igénytelen ember lenne, de mert ismerte java férfiéveiben a lehetőségek határait, úgy fogalmazott, hogy a korlátolt lehetetlenségek világában megvolt mindene, ami a léthez és a magányhoz elegendő.

Szinte láthatatlan ember volt, az a fajta, akit nem szoktak észrevenni, de nem zavarta, mint ahogy az sem, hogy sorra mindenből kimaradt. Szerelmes is csak kamaszkorában volt, s nem voltak barátai, sem ellenségei, mint ahogy rokonai sem, hacsak azt az öregasszonyt nem tekintette annak, akit rendszeresen látogatott.

Apja eltűnt a világháborúban, anyját is elveszítette még egyetemista korában, s hogy annak idején hetenként néha többször is házi kosztot ehetett, s nem szennyes ingekben járt, vasalatlan ruhákban, azt Bertának köszönhette. Anyja barátnőjének, a történelmi nevet viselő, birtokaitól megfosztott és kitelepített asszonynak, aki valaha passzióból tanult varrni, hogy a babaruhákat, a farsangi jelmezeket maga csinálhassa, s aki nem is gondolta, hogy egyszer ezzel keresi majd a kenyerét.

Eleinte menyasszonyi ruhák készítéséből élt, aztán kölcsönzött is, hogy később jelmezekkel, történelmi kosztümökkel, korhű tárgyakkal egészítse ki üzlete választékát.

Mintha csak hajdani ebédjeit és vacsoráit akarta volna viszonozni, szinte minden délután, a hivatalból hazafelé menet, gyümölcsöt és cukrászsüteményt vitt Bertának, s az üzlet végéből nyíló nappali szoba zsúfoltságában megitta kávéját, s szombat esténként, de csak ezen a napon, mint egy szertartáson, a naftalinszagba pöfékelte cigarettája füstjét, mintha azt is csupán a molyok ellen tenné.

Soha nem dohányzott, de az öregasszony szombatonként kitett egy monogramos-címeres aranytárcát, amelyben szűrő nélküli Harmónia cigaretták szorongtak a feszes gumiszalag alatt.

Harmónia. Egy újsághirdetés alapján jutott el egy gyűjtőhöz, s tőle tudta meg, hogy legalább hatvan éve nem gyártják már ezt a fajtát, s úgy érezte, ez a füst is része a jelmezek világának. Illékony történelem – gondolta.

Halála előtt egy héttel Berta, aki gyengélkedett, és szokása ellenére pongyolában várta, végigfeküdt egy kanapén, és arra kérte, hogy hívja fel az egyik ismert ügyvédet, s hogy szóljon még két ismerősnek is, mert végrendeletet akar diktálni, s az érkezőket ne az üzleten keresztül, hanem az udvart várfalként védő téglakerítés parányi kapuján engedje be.

Rudolf nem csodálkozott azon, hogy más lett a megnevezett örökös. Ő csupán amolyan végrehajtó szerepet kapott, mint ahogy azt sem furcsállta, hogy ott áll a tűzfalakkal övezett udvari raktárban viaszosvászonba csomagolva már évek óta a nemesfa koporsó, s az ősi birtokon, a falusi temetőben, az omladozó kripta márványtábláján Berta születési éve is, s számla arról, hogy az elhalálozás évének bevésése már ki van fizetve.

Berta mindent elrendezett maga körül, pontos leltárkönyvet hagyott az üzlet készleteiről, s Rudolf csak később jött rá, hogy minden személyes tárgyát, festményeket, szekrényeket, komódokat, evőeszközöket, porcelánokat, de még ékszereit is az üzletből kölcsönözhető tárgyak közé sorolt.

Végrendeletében kikötötte, hogy mindezeknek élete végéig csak használója, de nem tulajdonosa az általa „Öcsém”-nek nevezett Rudolf, s hogy tőle az igazi kedvezményezett, a városi múzeum majd csak halála után veheti át a hagyatékot.

Külön passzusban tért ki arra, hogy ha öccse feladná az üzletet, nem folytatná a kölcsönzést, akkor még Rudolf életében átveheti a múzeum az ingatlant és az ingóságokat.

Arra kért mindenkit, hogy egy hét múlva jöjjenek el ismét, de már meghalt a következő napon, s a kiérkező mentőorvos szerint talán csak néhány perccel érkezésük előtt hunyhatott el, mert még nem süllyedt harminc fok alá a testhőmérséklete.

Rudolf, amikor jóval a temetés után átköltözött, s már elkészült a sziklakert tervezésével, műanyag kerti asztalt rendelt, előbb csak egy szál állítható támlájú nyugággyal, aztán arra gondolt, hogy néha Tatjána is itt lehetne, s így ezért, és annak emlékére, hogy Bertával itt kávéztak olykor a napfényre kitett hintaszékekben, kettőt vásárolt.

Eredetileg medencét is szeretett volna, de csak délben érte napfény az udvart, s különben is, a vízművek terhelési okokra hivatkozva még a tervezés előtt elutasította kérését.

Növényhatározókat, kertészeti folyóiratokat olvasott. Azt szerette volna, hogy egész évben nyíljon valamilyen virág, s ehhez ismernie kellett a növények életciklusát, de felhagyott a botanika tanulmányozásával, mert több száz olyan növénnyel találkozott, amit szívesen ültetett volna a sziklák közé, de a könyvekben nem volt lépték mellékelve a fényképekhez, s így előfordult, hogy amit megszeretett, arról kiderült, hogy szirmai még a milliméteres nagyságot sem érik el.

Végül egy kertészre bízta a munkát, mert rájött, hogy nem tudna megfelelni mindennek.

Rengetegen kölcsönöztek, s bele kellett ássa magát az anyagok ismeretébe. Nemcsak magánszemélyek, de kórusok, színjátszó csoportok is tartoztak ügyfelei közé, s bár lassan megtanulta, hogy mi a taft, a brokát, a damaszt, s hogy a puplin és panama között mi a különbség, ez nem volt elég.

Elkészítette azt a szótárat, amely az abrosz szóval kezdve felsorolt mindent, amit új mesterségében tudni akart: bútoripari filc, bútorkárpit, bútorplüss, bútortextil, bútorvászon, cuproszövet, csipke, csipkefüggöny, dekorációs függöny, dekorációs vászon, dekorfüggöny, dekorselyem, dekorvászon, divatáru szövet, díszpárna, díszterítő, düftin, egyfalas pamut, egyfalas pólóanyag, egyszínű pamutvászon, elasztikus anyag, elasztikus pamut, elasztikus pamutanyag, elasztikus szövet, exkluzív méteráru, fehérnemű-alapanyag, fehérneműcsipke, fényáteresztő függöny, férfiinganyag, férfiöltönyszövet, fonóanyag, francia csipke, függöny, függönyalapanyag, függönyanyag, fürdőruhaanyag, gyapjú kabátszövet, gyapjú méteráru, gyapjúszövet, gyűrt selyem, használt ruházat, használt ruha, hernyóselyem, hernyóselyem méteráru, hippi szövet, interlock, jersey, kasírozott vászon, kárpitszövet, kilós méteráru, kordbársony, kosztümanyag, kötött szövet, lakástextília, lakk, lenszövet, lenvászon, mikrofrézer, mintás nyomott vászon, mintás vászon, muszlin, műbőr, műbőrös műszőrme, műbőrös polár, műselyem, műszőrme, műszőrme bélés, nadrágszövet, nehézselyem, nyomott mintás pamutvászon, organza, organzafüggöny, osztályos méteráru, öltönyszövet, pamut, pamut-poliészter vászon, pamutkelme, pamutszövet, pamutvászon, pléd, plüss, plüss bútorszövet, plüssvászon, polár, pólóanyag, puplin, ruházati méteráru, ruházati műszőrme, selyem, selyemszövet, sötétítőfüggöny, szabadidőkelme, szatén, száda, szövetkárpit, szövött pamut, szőnyeg, sztrecsszövet, taft, takaró, terítő, textil, velúr, viscose lycra, viszkóz, viszkóz méteráru, zseníliás szövet.

Lassan készült el ezzel a munkával, de szüksége volt rá, mert vevőköréhez nemcsak menyasszonyok, farsangi bálozók tartoztak, hanem cégek újgazdag sznob vezetői is bedíszletezték néha irodáikat, ha tárgyalópartnerüket barokk szekreterrel, antik szalonnal akarták elkápráztatni.

És Rudolf megismerhette az ízléstelenség tobzódását, de mert a kölcsönzött festményekért, címeres evőeszközökért, márkás porcelánokért csillagászati öszszegeket fizettek, s mert Berta üzleti könyvei között megtalálta a bedolgozó mesterek névsorát, nem került nagy erőfeszítésébe, hogy a talmi csillogás szállítója legyen.

Asztalosokkal, kárpitosokkal, szabókkal, varrónőkkel tárgyalt, s mert nem lett volna elég a nap huszonnégy órája, hogy ellássa új hivatalát, előbb egy, aztán még egy fiatal nőt vett fel kisegítőnek.

Az egyik lány díszlettervezést végzett, s szörnyülködve nézte, hogy Rudolf mesterei patinázott műanyag akantuszlevelekkel, babérkoszorús angyalkákkal „dúsítanak” fel egyszerű parasztbútorokat, s hogy lebontott deszkakerítések szúette anyagából készülnek a stílbútor-hamisításhoz azok a kézzel fűrészelt lapok, amelyekkel a furnérozás korát megelőzően burkolták az igényesebb tárgyakat.

Egy nap az egyik ügyfele, aki a berendezési tárgyak mellé szobalányt és inast is szeretett volna kölcsönözni, amikor beteljesedni látta vágyát, azt mondta, hogy álmában sem képzelte, hogy ilyen flottul sikerül minden.

– Maga igazi álomember – mondta. – Álmaim kölcsönzője.

Ekkor került az üzlet bejárata fölé az új cégtábla: álomkölcsönző.

Egyre ritkábban utazhatott vissza a szikláihoz. Csak olyankor ment, ha időt szakíthatott rá, bár a kelleténél gyakrabban jutott eszébe a sziklafal alatti mellékvágányon álló gőzmozdony. Egy igazi 424-es fekete szörnyeteg.

Évek óta felfűtve várta, hogy áramszünet, felsővezeték-szakadás esetén kisegítse a forgalmat, s minden héten egyszer tolatóállásban kipöfögött próbaútra a bejárati jelzőig és vissza. Nemigen akadt dolga ezenkívül. Aztán szenet vételezett, vizet vett a hatalmas struccnyakú csapból, visszaállt oda, ahonnan indult, s igazából annyi haszna volt, hogy vedrekkel, dézsákkal vitték az asszonyok a meleg vizet gyermekfürdetéshez, mosáshoz.

A helyben lakó ezermester mozdonyfűtő zuhanyzót eszkábált a kazán leeresztőcsövére, s a mozdony és sziklafal közti védett helyre jártak jó időben fürdeni az emberek.

Itt látta meg Tatjánát. Talán tíz éve lehetett. Meztelen volt, s a gép feketéségének, a sziklafal szürkésbarna alagútjának homályában szinte ragyogott a szőke asszony teste. Egy betévedt fénysugárban szivárványosan csillogtak bőrén a szappanbuborékok, s amikor észrevette a fürdőruhás Rudolfot, el sem fordult, incselkedve mosta magáról a habot.

– Ideférsz maga is – mondta nevetve, aztán még hozzátette: – Láttok én már karón varjú, s ilyenkor úgye sem erre jár senki – s fölfelé tartott tenyérrel hívogatta, úgy, ahogy a járni tanuló gyermekeket csalogatják lépésről lépésre.

Rudolf tudta, hogy csak a szolgálatos váltóőrök vannak a telepen, azok is jóval túl a kanyaron, és az állomásfelvigyázó, aki a központi épületből nem láthat ide a mozdony mögé. Az a néhány család, akik a szolgálati házakban megmaradtak, átmentek a közeli községbe, ahol aznap a hagyományos cseresznyevásárt tartották.

Soha nem tudta felidézni első szeretkezésüket. Úgy emlékezett, hogy a testét korbácsként csapkodó víz rántotta le fürdőnadrágját, s a szokatlan helyzet, a feszültség, hogy mégis megláthatják, rajtakaphatja valaki, késleltette a kielégülését, s Tatjána, aki nyakába csimpaszkodott, lábával körbefonta Rudolf derekát, már harmadszor jutott el a csúcsra, amire végre neki is sikerült. Ez az első alkalom olyan természetességgel ismétlődött a következő vasárnapokon, hogy szólniuk sem kellett, meg sem beszélték, mégis mindketten tudták, hogy újra és újra meg kell történnie. És meg is történt, ha éppen nem dolgozott az asszony, aki a hágón túli vasúti csomópont egyik pénztárosa volt. És megmaradt a fürdőzés szertartása is. Ha tehették, a mozdony mögött fürödtek, de a meleg idők múltán a rendbe hozott lakatlan ház közepébe állított hatalmas fadézsában kezdték a rituálét. Máskor, ha az asszonynak dolga volt a városban, úgy tervezte az utat, hogy éjszakára bent maradhasson Rudolfnál.

Tatjánának nem voltak gyermekei. Névházasággal menekült a Szovjetunióból, s az állampolgárság megszerzése után elvált, egyedül élt, de együttlétük tíz éve alatt kerülte, hogy házasságról beszéljenek, pedig Rudolf nem tiltakozott volna. Olyan élményt jelentett az, hogy negyvenévesen állandó partnere lett, amilyent előtte, a futó kalandok, az egyéjszakás szerzemények korában el sem tudott volna képzelni. Nem is csak a kielégülés gyönyöre vonzotta, vagy az, hogy élvezte az asszony idegenes csacsogását, de végre fölfedezhette a női testet. Eperhabszínű bimbói kúposan borították Tatjána mellét, nem volt udvaruk, s Rudolf eleinte olyan félve simogatta, mintha attól félt volna, hogy ujjbegyének érintésétől elillan ez az izgató látvány.

Szerette azt az illatot, amelyet Tatjána teste úgy árasztott, mintha fény lenne. Ha mellette fekve behunyta szemét, tavaszi rétet látott, amelyen sárga és rózsaszín virágokból rajzolódott ki az asszony körvonala. Néha úgy érezte, hogy friss széna, máskor hogy eper vagy a nyári alma illata kíséri fürdéseiket, s tudta, hogy nem szépítőszer az, mert nem festette magát Tatjána, s csak egyszerű kamillás tusfürdőt használtak mindig.

Ahogy átvette a kölcsönző vezetését, egyre kevesebb ideje maradt. Gyakran vasárnap hozták vissza a bérlők a tárgyakat, mert napokra adta ki őket, s a tizenkét órát meghaladó időt már teljes árban számlázta volna az ügyfeleknek. Ilyenkor üzenni sem tudott.

Az állomáson nem volt térerő, így mobilon sem értesíthette Tatjánát, ha nem mehetett, s mert az asszony tizenkettő-huszonnégyes váltásban dolgozott, előfordult, hogy hiába utazott a hegyi állomásra. Ilyenkor üzenetképpen ott hagyott egy sziklákkal teli rajzolt lapot a ház ajtajára tűzve, mert a telep asszonyainak pletykás szája miatt nem akart levelet írni, s azt sem tudta, hogyan szólítsa meg Tatjánát.

Egyszer szóba került, hogy jó lenne, ha ő is beköltözne a városba, s Rudolf azt ajánlotta, hogy ha nem kapna más állást, dolgozhatna a kölcsönzőben is, de Tatjána hallani sem akart róla. Azt mondta, nem szeretne főnökszeretőt.

A sziklakert maga volt a csőd. Hiába cserélték ki a talajt a kövek között, mert a virágok egy-két nap után lekókadtak, úgy néztek ki, mintha leforrázták volna őket. A fehér nyugágyak s az asztal is elszíneződött. Nem az esőtől, hajnali harmattól rákövesedett por okozta, mert egységesen, védett oldalaikon is bevonta őket a szürkés lepedék, amit hiába próbáltak lemosni.

Rudolf nem is szeretett kiülni, pedig néha levegőzni akart, mert a tárgyak szaga s a naftalin és a por miatt a lakást elviselhetetlennek tartotta.

Tatjána születésnapja.

Rudolf pezsgőt vesz. Majd bedíszletezem az egyik sarkot.

Két falikárpit a tűzfalra.

Használt bútorlapokra kerül a barokk kisasztal.

Valódi orosz krémtortát. De nekem ne margarinnal csinálja.

És a fagyasztóláda dobozaiból a jeget hozd ki.

Igen, a tiéd. A bársonytokban fülbevaló és egy köves gyűrű.

És kérlek, ne szólíts Pubinak.

Jeges veder, biztosan a francia frappé miatt, nem, nem jelent semmi mást a frapiéra.

És megnézzük a tűzijátékot, hogy nekem milyen szerencsém van, hogy a születésnapom nemzeti ünnep nálatok.

Nem, sohasem akartak álmokat kölcsönözni.

És adtál volna kölcsön? És nekem sem adsz kölcsön álmot?

Meleg van.

Tatjánán reneszánsz stílusú estélyi ruha.

Nincs meleged a szmokingban?

Ha megcsinálhattam volna a medencét, most úszhatnánk. Úgy szerettem volna, hogy egy sziklafalról a visszaforgatóból zubogjon a víz. Miért mondod mindig úgy, hogy bazen. Medence.

És akkor olyan álmot szeretnék, hogy egy hatalmas folyó.

Égszínkék víz. Mintha hatalmas diófák vagy platánok alagútjában folyna. Tengervíz. Lagúna vagy trópusi fjord lehet, mert repülőhalak cikáznak a csónak körül. Az evezőpadon apa és anya, hatalmas szőlőfürtöt tartanak mindketten. Bronzból készültek. Zöld patina borítja őket, s a lovas szobor beszáll a csónakba. Szobor, a kacska kezű mozdonyfűtő, aki kosárral szorítja a parthoz a pisztrángokat. A csónak fölrepül. Hinta a felhők között. Egyszerre fent is, de lentről is látja a csónakot, ahogy a bárányfelhőkön bukdácsol. Paradicsommadarak húznak sűrű rajokban. Megtelepednek a fákon, feketék, és kárognak, helyezkednek az ágakon.

Nem vagy álmos?

Becsíptem.

Leveti a ruháját.

Jó lenne aludni.

Az ünnepek után a helyi napilap első oldalon közölte a tragédia hírét:

A Chemolux Kft. telephelyén a technológiai folyamatok semmibevétele miatt gázszennyezés történt. A kedvezőtlen légnyomási viszonyok miatt a súlyosan mérgező anyag megállt a mélyebben fekvő területeken, beszivárgott a környék pincéibe is. Rosszullét miatt egy közeli borozó összes vendégét, személyzetét kórházba kellett szállítani. A többszörösen környezetszennyezési bírsággal büntetett és bezárásra ítélt cég két ember haláláért felelős. Az ünnepek után az Álomkölcsönző nevű üzlet tulajdonosát, dr. Filkorn Rudolfot és vendégét holtan találták a kémiai üzemmel határos udvaron. A felelőtlenség halálos áldozatai miatt az ügyészség vizsgálódik, a bíróság elrendelte a külföldi tulajdonos őrizetbevételét.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben