A ma „Édenének” egy kortársi festője

Krizbai Sándor művészetéről

Mindjárt az elején le kell szögeznünk: Krizbai Sándor művei ma körülbelül úgy helyezkednek el a szentendrei festészet édeni kertjében, azaz történetében, mint annak idején (a ’30-as évek végén és a ’40-es évek legelején) Vajda Lajos nagy, látomásos szénrajzai a kortársaié között: tudniillik megigézően, társtalanul és félelmet keltően! Ez azonban nem a festői silányságból és értéktelenségből fakad. Éppen ellenkezőleg! Sokkal inkább az elementáris, ámde megzabolázott festőiségbe csomagolt borzongatás, rémületbe kergetés, a mysterium tremendum és a mysterium fascinans, vagyis a rémítő és a felcsigázó titok, valamint a megszólítóerő jelenlétében keresendő.

Ne kerteljünk tovább: Krizbai Sándor a mai magyar festészet egyik nem eléggé méltatott és méltányolt nagy magányosa. Ezért roppant sajnálatos, hogy minden erényét és képességét megragyogtató, a teljes eddigi, immár több mint harminc éve tartó, nagyméretű munkákkal, komoly installációkkal s animációs filmekkel megtűzdelt életművét vagy annak legalább egy fontosabb szeletét bemutató kiállítását még sohasem láthattuk Magyarországon. (Ennek érzékeltetésére ugyanis a marosvásárhelyi Kultúrpalota is kicsinynek bizonyult 2008-ban!)

A „Hírnök” – gúnyolta őt játékosan egyik kortársa, aki azóta már valahol a világ más tájain keresi művészi boldogulásának lehetőségeit. S valóban, a hírnök nem lehet más, csak a jó vagy rossz tények, megvalósulások, lehetőségek, valóságok és megfigyelések egyszerre átszellemült és átlelkesült, ugyanakkor tárgyilagos informátora, tolmácsolója és közvetítője.

A „Kovász” – arszpoétikálta magáról, a művész szerepéről régebbi beszélgetéseink során. Tudniillik az alkotó legyen a problémák első és legelső átélője, értelmezője, a kérdések kérdéseinek kutatója és a válaszok válaszainak kiugrasztója, a kételyek élesztője, a jelenségek dagasztója és a várandós dolgok kelesztője.

Festészetének (művészetének) lényege sohasem pusztán a természethez, az elsődleges látványvilághoz, nem is annyira a formális vagy teoretikus avantgárd kizárólagos kliséihez és magatartásmintáihoz, sokkal inkább a társadalmi jelenségek megfejtéseihez, jobban mondva a társadalmi feszültségek, a kulturális létformák mélyrétegeihez, a valóságos embertípusok és jellemféleségek torzulásaihoz, a személyes válaszadások kudarcaihoz, valamint az egyének egyéni, éppen ezért általánosítható sorsproblémáihoz kötődik. Tulajdonképpen minden műve eszszenciális véleménynyilvánítás és állásfoglalás, válságérzékelés és válságkezelés, metaforikus kórkép és szimbolikus látlelet, parabola- és valóságkutatás, helyzetfelmérés és helyzetteremtés – rólunk. Rólunk, akik élő, érző, gondolkodó, pusztuló, viaskodó, küszködő, szenvedő, kétkedő, amortizálódó, gyarló, netán visszafejlődő, negatív világot teremtő, bűnökben tévelygő, megsemmisülő lelkek vagyunk. Én és te és ő és ők és mi vagyunk korunk teremtményei és gyermekei! Mi vagyunk az alvó pásztorok, a kortársak kór-társai, a titokzatos vírusoktól fertőzött homunkuluszok és véglények, a valamikori Édenkert elfajzott, elkorcsosult utódai. Mi vagyunk a vízköpő-vízöntő korszakába lépő, erkölcseiben megzavarodó, hitében megfogyatkozó, szellemében visszafejlődő, a világosság útjáról letérő hajdani paradicsomi kert engedetlen leszármazottai.

Mit mondjak? Nem egy derűs világ, de igaz látlelete korunknak!

E képzőművészeti válságdiagnózis irodalmi, bölcseleti, kritikai, eszmetörténeti hátterét, párhuzamát és igazságát, valamint a probléma lehetséges orvoslását Krizbai egyik példaképének, Hamvas Bélának a Titkos jegyzőkönyv – 1962. február 4. című esszéjében találhatjuk meg. Ugyanis (ez a mások által is!) nagyra becsült filozófusunk így összegzi véleményét válságos világunkról: „korunk nagy előnye, hogy annyira tele van lappangó borzalommal, hogy az ember bárhová néz, mindenünnen egy apokaliptikus halálnem arcát látja magára meredni.”¹

Krizbai tehát – akárcsak Hamvas – tisztában van vele, hogy a képnek hatalma lehet az ember felett, „hogy nincs külső és belső valóság. Valóság az, ami hat. És semmi sem hat mélyebbre és mélyebbről, mint az idea. Az embert nem intelligenciája vezeti, nem akarata, hanem imaginációja.”²

De festőművészünk azzal a hamvasi megállapítással is tisztában van, miszerint „a modern művészet mintha semmi egyéb nem lenne, mint egy féreg létrehívása és apotheózisa. Idézi az örvényt, amelynek úgy látszik legmélyebb fenekéről a legfélelmetesebb erőket kelti fel.”³ Hamvas metaforája „láthatatlan pszichikus baktériumokról”, Krizbai a baktériumoknál is láthatatlanabb vírusokról, azaz mérgekről beszél, amelyek alattomos módon megfertőzik, megbetegítik korunk emberét. Így keletkeznek Hamvasnál a „basztardok”, a törvénytelen lények, a torzszülemények, az egoizmus s a munkamánia bűnébe esett csirihau cummunisok, Krizbainál pedig az elkorcsosult homunkuluszok. De hogy még jobban érzékeltessem elvírusosodó korunk kísértéseinek és állandósult válságállapotainak súlyosságát, kénytelen vagyok Hamvast egy kicsit hosszabban idézni: „Ha az ember nem védekezik ellene testi és lelki tisztasággal [mármint a „láthatatlan pszichikus baktériumok” terjesztette-gerjesztette „szorongás” és „kéjsóvárgás” ellen!], belefurakszik az ételekbe, a gondolatokba, a beszédbe, a szerelmesek csókjába, az anyatejbe, az imádságba. Belepiszkol az ember fantáziájába, feldúlja a harmonikus barátságokat s házasságokat, népeket egymásra uszít, gyűlölködést szít, pimaszul bemászik az álmodó képeibe, és összerondítja a tiszta szándékokat.”⁴

Védekezésként, megoldásként a filozófus író a világosságot, a hagyomány, vagyis a fent és a lent, az Isten és az ember közötti, tehát az eredeti szituáció helyreállítását, egy kortárs költőnk a „visszasejtesítést”, Krizbai, a festő pedig többek között a trepanációt, a metaforikus koponyalékelést és az eszményi pásztorkodást ajánlja. Látomásos festményeit, vizionált képeit olyan tudáscsomagoknak tekinti, amelyek egyszerre tanúságtevői, dokumentumai, véleménynyilvánító és véleményformáló üzenetei, valamint ki- és megkerülhetetlen esztétikai felkiáltójelei korunknak.

Ez az írás Krizbai Sándornak a szentendrei Korona vendéglőben megrendezett kiállítása kapcsán (2008. december 14.) született meg.