×

Szemünkbe előrenyomuló nádasok

Nyelviség, archaikum, tér-idő fogalmak Serfőző Simon költészetében

Korpa Tamás

2009 // 02
Feltehető a kérdés, hogy mennyiben implikál esztétikailag korszerű magatartást a Serfőző Simon szemléleti optikájában érvényesített társadalomelemzés és társadalomkritika tendenciája, a szociális tudat szenzuális kifejeződése, a stigmatizált, lefokozott, járulékos, korlátozott, akcidencia-lét elleni elemi tiltakozás igénye, a kollektív és individuális szabadsághiányra való reflektálás hajlama akkor, amikor kérdésessé – de mindenképpen bizonytalanná – válik „az esztétikai erő közösségképző funkciója.”1

A Serfőző Simon által is képviselt megszólalásmódnak olyan művészi magatartás a jelöltje, amely Balassi, Berzsenyi, Petőfi, Ady, József Attila, Nagy László, Illyés Gyula, Csoóri Sándor nevével reprezentálható, s amely világértelmezés (a maga kulturális génjei és indíttatásai által konstruált identifikációs bázisa révén) erős szemléleti, gondolati, poétikai inspirációt jelentett a következő nemzedékek (Hetek, Kilencek) alkotói számára.2 Ugyanis a diktatórikus tudatmanipulációkat is közvetíteni akaró sematizmussal álltak konfrontációban, „a politikai uralom kommunikációs rendszere ellenében ható irodalmi akcentusokként” (Pomogáts Béla) funkcionáltak. Szakítottak a „mintha-korszak” manipulatív szándékaival. A hatalmi konstrukció bírálata, a realitás negatív tapasztalatrendszere, a valóságérzékenység, a történeti, szociális tényezők markáns pozíciója, „a valóságfeltárás intenzív irodalmi jelenléte”3 (összességében a mindenkori deformációk és aszimmetriák elemzésére koncentrálódó költői attitűd) nem opponálódik, hanem homogén módon illeszkedik a költői teremtőerőt felszabadító és világirodalmi tendenciákba besorolható poétikai erőrendszer, költészeti modell organikus részévé.

Mindez Serfőző Simonnál szorosan összekapcsolódik egy széles önreflexiós horizonttal, az önértelmezés, önanalízis (mint alapvető hermeneutikai törekvés – mivel minden megértés legfőbb célja az önmegértés gesztusa, az auktor esszéisztikus portréverseiben is erre törekszik), öntanúsítás4 forrás- és irányrendszerével. Heidegger szerint a lét csak megértésben van, a megértés pedig mindig a lét eseménye. Gadamer azt írja, hogy „A jelen horizontja egyáltalán nem alakul ki múlt nélkül. Magában véve ugyanúgy nem létezik, mint a történeti horizontok, melyekre szert kellene tennünk. A megértés inkább mindig az ilyen állítólag magukban véve létező horizontok összeolvadása.”5 (Persze a múltra irányuló kérdésfeltevés mindig distanciát, távolságot és szelekciót feltételez.) Jauss jegyzi meg, hogy a szöveg által újranyerhető értelem „nem csupán a maga eredeti horizontjának implikátumaiból bontakozik ki, hanem ugyanolyan mértékben az értelmezői tapasztalat későbbi horizontjából”.6 Ezek szerint Serfőző Simon költészete, poétikájának episzteméje számos szempontból új interpretációs távlatot igényel és indukál. Amellett, hogy Serfőző esetében primer módon a modernség esztétikai tapasztalata, hermeneutikai szituáltsága érvényesül („Amíg a teljesség felbomlását veszteségként tapasztaljuk meg, még a modernségben vagyunk” – Dieter Borchmeyer),7 jelen van egyúttal már a nyelv uralhatatlanságának tapasztalata, a jelentés véletlenszerűségnek való kiszolgáltatottsága, nyelvi kérdésként és problémaként is megfogalmazódott a léthez való viszony („a szó dadog”; „A szavakat számból / rábízom verseimre” vagy a „szó beszél engem. / Tetteim is szólnak” performatív aktusában), mint ahogyan a nyelv- és létértelmezés egymásrautaltságának érzése is („S én már csak mellékmondatok távoli, / messze járó csavargója lennék, / leírt szavakban szólnám el néha magam; / régóta csupán betűkben, / verssorokban élnék.”). Állandóan utal műveinek értelmi telítettségével egyfajta tradicionális szépségeszményre, miközben helyenként a tőle való távolságot is regisztrálja és tudatosítja. Nem tabutizál, nem egy bizonyos patetikus, idilli, tisztán „magas irodalmi” vegyértékű, önmagába záródó romantikus konstrukció XX. századi modern variációit adja, hanem szociolektusok sokaságát, differenciált regiszterek, témapreferenciák létjogosultságát deklarálja és működteti. Szegedy-Maszák Mihály8 úgy látja, hogy „a szöveg esztétikai hatása egyenes arányban van azzal, mekkora szerep jut a nyelv mögötti nyelv(ek)nek”. Serfőző nyelvi univerzuma potenciálisan integrál egy sok ezer évvel ezelőtti és sok ezer éves költészeti tradíciót, „a vers poétikailag rekonstruált kezdőpillanatainak fázisába vonul”,9 s leszűri az innen és a folklórból származó létszemléleti, stilisztikai motivációkat, hogy az avantgárd montázstechnika, a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i népi szürrealizmus, az illyési tárgyiasság, sinkai lebegésszerű, balladisztikus poézis ösztönzésein keresztül a fragmentumszerűségig, a modern jeremiádok, lamentációk szürrealisztikus és egyben archaikus, a látványtól a látomásig ívelő kinyilatkoztatásáig, ösztönmély evidenciák rákérdezéséig jusson (etalon realizácója például a Sirató című opus).

Tehát Serfőző Simon nagy műveiben a pusztulás tényszerű, objektív, nominális felsorolása periférikus pozícióba kerül, poétikailag remekül megkomponált, reflexív, ontológiai és episztemológiai feltevéseket is mediáló, archaikus és/vagy szürrealisztikus-látomásos10 metaforika veszi át centrális szerepét, mely minden esetben összekapcsolódik az én- és világértelmezés, helyenként pedig a nyelviség szubsztanciális kérdésegyütteseinek, szálainak a művek szemantikai rétegzettségébe való bekapcsolásával. Az így létrejövő szintézis, összjáték variánsainak forrása pedig a folklór.

Serfőző kritikusai regisztrálták, hogy költészetének háttér- és mélyvilága komplex archaikus kapcsolatrendszereket működtet, az archaikus frazeológia teljes spektrumára támaszkodik, állandóan érintkezik az archaikus mítoszok poétikájával, világképével, antropológiai, ontológiai tapasztalatrendszerével. Serfőző Simon dikciójának lényegi sajátossága az életelvű vitalitás, a „tárgyias valóságot távlatosító látásmód” (Görömbei András), intenzív metaforizáció, cinizmust likvidáló, a pusztulást tudomásul vevő, de ellenálló pozíció, a folklór genezisének képi-asszociációs merészsége, emocionális mélysége, áttetsző személyesség, konfesszionalitás és archaikus tárgyiasság dualitása, impozáns sűrítettség, „kozmikus aura”11 jellemzi, miközben a jelen membránjain áttranszformálódik, újraértelmeződik a múlt, azaz a rétegzett dimenziók múltat a jelennel szembesítenek. Ezen jellemzők által a valóság tényei a szubjektív perspektíva és regiszterek révén egy sajátos, individuális, autonóm realitás (akceptálva Loszev12 nézetét, miszerint a mítosz a legreálisabb realitás) organikus részeivé válnak, tulajdonképpen animisztikus mozzanatokkal teli antropomorfizáció történik. Ennek megfelelően Jánosi Zoltán13 szerint Serfőző Simon „az archaikus tudat korai nyomait megőrzött népköltészeti szövegeknél is elemibb, eredendőbb folklorisztikai és tudati nyomvonalakat keres”, „lefelé stilizál”, „a tárgyi világot beszélteti”. Ködöböcz Gábor14 szintén „archaikus életrendről”,15 a lírai alany pozícióját alapvetően meghatározó „archaikus léttörvények mélységes tiszteletéről” szól, Bertha Zoltán16 a „csillag-hangulatvilágítású tanyák” „autochton, genuin értékvilágát” poentírozza, Pécsi Györgyi17 szerint „a teljességgel antropomorf táj anyagszerűségében és egyszerre derűs, ragyogó költői fényben jelenik meg”.18

Alkalmazható a Serfőző Simon költészetében megkonstruált, az eukleidészi és formállogikai konvenciókat kiiktató nyelvi térre Mircea Eliade19 szakrális és profán tér- és időfogalmainak néhány lényegi, meghatározó sajátossága. Serfőző a tulajdonképpeni kozmogóniai aktus abszolválásával20 (amikor is a káoszból mint őspotenciából, potenciális világból kozmosz képződik, s a kozmosszal megteremtődik az idő) egy sajátos, mitologikus képzeteket is érvényesítő, sokrétű, pregnáns nyelvi univerzumot teremt. A különféle időfogalmak váltakoztatása (mitikus-szakrális: ciklikus szerkezetű, ahol is az idő nem folyamat, hanem tartam; profán-történeti: lineárisan előrehaladó, mérhető) dinamikus versbeli mozgást eredményez térben és időben, vertikális és horizontális tengelyen egyaránt. Ez végeredményben tér- és időbeli szinkretizmust, a gondolkodás szinkretizmusát jelenti. Az archaikus gondolkodás releváns pontja az a feltevés, miszerint a mikrokozmosz nemcsak tükrözi, megismétli, reprodukálja a makrokozmoszt, hanem adekvát módon megvalósítja a mikrokozmosz-makrokozmosz azonosítását (az ember nem tud minőségi különbséget tenni önmaga és a természet között). Tehát az én azonos a makrokozmosszal, a „mi világunkkal”, ami a világ közepe, centruma, és a világ közepének szakrális locusával is, azaz a szubjektum azonos az objektummal,21 az azonosítások révén analógiák, párhuzamok, behelyettesítések (homeopatikus vagy átviteli módon) abszolválódnak verbálisan, metonimikusan, metaforikusan. Így például a jelentésalkotás relevanciájához tartozik „a térviszonyok és emberi testrészek izomorfizmusa”.22 Az Otthonunk: e táj című poémában a mitikus és történeti idő montázsszerű dinamikán alapuló, állandó és folyamatos váltakozása, interakciója regisztrálható, amelyben gyakran a történeti idő tragikuma intenzívebben jelenik meg. Serfőző Simon szembesül a múlt szétesésével, dekonstruálódásával, de meghagyja a világok közötti átjárás alternatíváját. A lírai alany itt szférák közötti mediátor. A megkomponált, a fentiek szerint definiált mitikus és profán tér mozgását működtető szintézistérből („Tehén járkál. / A karámból kihozza / a jármot, / nyakába teszi, / elindul kelet felé szántani / az átfázott földre / ott már / tél lehet”; „szájából a nyálat húztam / egész a kertkapuig […] Lementem a kútba, / hogy a lábadról / beleesett vaspatkót / az iszapban, / vízben megkeressem, / úszott verítékem / az elszálló szélben) indult el a lírai alany (itt exponálódik az útnak induló legkisebb testvér klasszikus, archaikus népmesei motívuma, melynek háttereként Meletyinszkij „az archaikus minoritás elsorvadását, a családon belüli egyenlőtlenség kialakulását”23 idézi. Később a jelen membránján átszűrt múltinterpretáció szerint a pusztuló létközeg a lírai hős köré zárul, ezért a városba megy, s ebben egyúttal a léte véletlenszerűsége és szükségszerűnek vágyott rendeltetése is artikulálódik.24 Kezdetben ismeretlen, káoszként funkcionáló terekbe érkezik (kényszerurbanizáció), diagnosztizálja problémáit, miközben a lírai alany originális, autentikus, archaikus élettere,25 tulajdonképpeni kozmosza fölszámolódik („a szülői fészek haladásellenes település és gondolkodástípus lett”).26 Azonban a lírai alany minden gesztusában konzerválódik az originális élettér, a szubjektív–objektív totalitása,27 analógiában a globális idegenségélménnyel, a ki nem beszélt idegenség pszichózisával (így tehát ez a tér bináris oppozíciókat képes megjeleníteni).

Serfőző Simon költészetének sajátosságai által definiált nyelvi tere, nyelvi-poétikai megkomponáltsága kivételes hitelű lírát teremt. Művészetének karakterológiájában az önanalízis s a mások megértésére irányuló kísérletsorozatok, a múltinterpretáció, a mitikus és profán tér-idő szerkezetek, az értékőrzés morális karakterű vállalása, a minőségeszmény aurájában költői energiává konvertált léttapasztalatok relevációja érvényesül. A teljesebb létegész szándékának organikus költői illusztrációját nyújtja Serfőző koherens atmoszférájú, esztétikailag korszerű versvilága, amelyben a tájba koncentrált belső meditáció szublimálódik kozmogóniai-ontológiai aktusok kinyilatkoztatásává.

Jegyzetek

1 Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai, 2000.

2 A magyar irodalom folytonosságába, kontinuitásába integrálja önmagát: „jön az időből / egy gyalogút, a költészet egyik útja, lépdel / egy ösvény, Balassi, Zrínyi korából halad / századok óta, mint a motyogó szekeret / hazafelé döcögtető kocsiút, amelyen Petőfi is járt, / s amelynek Segesvárnál az egekig hánykolódó / kukoricásban csaknem nyoma veszett.”

3 Jánosi Zoltán: A hazát kereső nemzedék. In Más ég, más föld. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001.

4 Például: a Mindenkor; Teszem; Ahogy éltem; Eltűnök a szélekről; Lelkemig; Ne féljen című versekben; illetve a Serfőző-imperatívusszá vált Csak ami mérték című impozáns, a küldetésvállalás éthoszát is implikáló textusból származó citátumban: „Csak ami mérték, az adhat / az embernek méltóságot.”

5 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Bp., Gondolat, 1984.

6 Hans Robert Jauss: ästhetische Erfahrung und literarische Hermeneutik. Frankfurt a. M., Suhrkamp, 1982.

7 Dieter Borchmeyer: Unsere postmoderne Moderne. Poetica 21, 1989.

8 Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete. Alföld, 1994, 8.

9 Jánosi Zoltán: A hazát kereső nemzedék. In Más ég, más föld. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001.

10 „Anyám, édesanyám, / a bölcsőmben, / mert összetöpörödtél, / már kétrét / elférnél. / Ha kánya kopogtat / este a kapun, / ne ereszd be, / kezed kicsavarná, / hátára fölkapna, / elvinne magával / az égbe is.” A Félország, félvilág című opusban a bölcső szemantikumának bővítése abszolválódik egy hasonlat által, amikor is a bölcső az élet potenciális ellentétévé módosul, negatív vektorú szerepcsere, pozícióváltás következtében a halál prognosztizált képzete aktualizálódik. További példa: „Láttam: korgó gyomrú / uborkásüvegek éheztek”; „S ahogy visszanézünk a Nap-dörgésben: / kommunisták jönnek lóháton!”; „Ahol a vaspálcás ablaknál, / járom-címeres zászlóddal / ott állsz anyám, / vaspatkós lábbal a portán”; „Bolygókra elcsavargott libákat / térít vissza szívverésed. / Fűszál tetejébe kiállva / te ellátsz a világvégi pusztákra. / A felbőszült viharok visszahőkölnek, / ha te rájuk kiáltasz. // Csak az idő, anyám, / az fog ki rajtad”; vagy például az ősi, szakrális, teremtő, kozmogónikus ősanya kontúrjait exponáló Hatalmas asszonyok című poéma alábbi citátuma: „a kisbikát mellükből is / megszoptatják, / kazlat vesznek nyakukba, / lépnek hétmérföldet, / gépeken túltesznek. // Barmok háta ha fáj, / felállnak rá, megtapossák. / Markolják, megeszik a munkát”.

11 Görömbei András: Csoóri Sándor. Pozsony, Kalligram, 2003.

12 Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája. Bp., Európa, 2000.

13 Jánosi Zoltán: A hazát kereső nemzedék. In Más ég, más föld. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001.

14 Ködöböcz Gábor: Egy barátságos és felelős írástudó. Új Holnap, 2002, Ősz.

15 „Látom az eget, földet, / mint valamikor, / amikor a sas legényfiával / összebarátkoztam”.

16 Bertha Zoltán: Serfőző Simon hatvanadik születésnapjára. Új Holnap, 2002, Ősz.

17 Pécsi Györgyi: A szeretetben azonosulva. Új Holnap, 2002, Ősz.

18 „Apám húsából / kapák haraptak”; „Magasságából lejön a fa, / odafönn már mit keresne?”; „Tüskék másszák a gallyakat”; „A sör berúg. / Leissza magát a bor. / Reggel kezdi / a féldeci”.

19 Mircea Eliade: A szent és profán. Bp., Európa, 1987.

20 „Csípőben széles hátul a táj. / Duzzadt vese a domb. / A vajúdásban kitágul a völgy: / az erős medencecsont.”

21 Az én–tanya–alföld–ország, objektum–szubjektum képzet markáns reprezentálása: „Ebben az országhatárral / körülkerített tanyában: hazámban / ki lakik majd? / A földre lehullott, érett nyarakat / ki takarítja be Dunántúlról: / a kerthátuljából?”

22 Jeleazar Meletyinszkij: A mítosz poétikája. Bp., Gondolat, 1984.

23 Uo.

24 „a te egyetlen fiad, / vissza nem nézne, / elmegy verseivel Budapestre”

25 „amerre népdalok szálltak / az ázott faluk mellett, / mint a füstölgő orrú vadludak”

26 Pécsi Györgyi: A szeretetben azonosulva. Új Holnap, 2002, Ősz.

27 A Petőfi-keresőben című opus immaginatív terében a lírai alany a vertikális és horizontális tér- és időszerkezetek, a kozmosz és káosz locusain át a legmélyebb szubjektumban találja meg a címszereplő inspiratív példáját.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben