×

Sánta Ferenc és az Írószövetség

In memoriam Sánta Ferenc

Vasy Géza

2009 // 02
Ha nem is könyvnyi terjedelemben, de az egyetlen előadás adta időtartamnál jóval részletesebben kellene foglalkozni Sánta Ferenc és a Magyar Írószövetség – vagy kissé tágabban fogalmazva: az író és az irodalmi élet – kapcsolattörténetével. A jelenlegi szűkítést azonban nemcsak az idő korlátja indokolja, hanem az is, hogy az Írószövetség levéltári anyaga részben hozzáférhetetlen (vagy talán már meg is semmisült, értve ezen elsősorban az 1957 előtti anyagot), részben pedig rendezetlen, feldolgozatlan. Ugyanez a helyzet az írói hagyatékkal. Ezúttal csupán néhány fontosabb szereplést emelek ki, elsősorban a szervezet közgyűléseire figyelve.

A bolsevik diktatúra kora a pártosságot kívánta meg a kor alkotásaitól, s ezen a párt mindenkori politikájának a szolgálatát értette. Az 1960-as évek elején kezdődő enyhülés, a szellemi élet lassú konszolidálódása a hatalom számára elfogadhatóvá kezdte tenni az elkötelezettség fogalmát is, amellyel a nyugati irodalmi élet addig is rendszeresen élt, főként Sartre munkásságának köszönhetően. A marxisták egyrészt a pártossággal azonosították az elkötelezettséget, másrészt azokat nevezték így, akik közeledtek hozzájuk, de olykor vitatkoztak velük. Leegyszerűsítve: a „dolgozó nép” ügyének művészi képviselete akkor is elkötelezettség, ha a mű és az alkotó nem nevezhető marxistának.

Sánta Ferenc 1962 februárjában, tehát még regényeinek megjelenése előtt közölte az Új Írásban Költőnk és kora című tömör vallomását. S bár az íróknak, a kritikusoknak és a szerkesztőknek is az volt a józan érdekük, hogy minél jobban kitágítsák az elkötelezettség határait, hiszen ezzel tovább csökkenthető a cenzúra, Sánta Ferenc bevezette az elkötelezetlen humanizmus fogalmát. Történelmi tapasztalatai, olvasmányélményei alapján jutott el ehhez, s mint hamarosan beláthatóvá vált, regényei hátterében is ott munkálkodott a következő gondolat:

„Mint tudjuk, minden korok legszabadabban utat kapó ítéletei minden esetben a hatalommá szerveződött társadalmi erők elkötelezett s ily módon a legtermészetesebben elfogult kifejezői. Míg az író nem ritka esetben éppen elkötelezetlen humanizmusa okán formál jogot az ítélkezésre. Megszabadulhat az író a kor katedráján ülő ítélők elmarasztalásától, ha belátása a kor javára billenti a mérleget.”

Megjelent 1963 őszén Az ötödik pecsét, majd hamarosan a Húsz óra is. Az előbbit többen egzisztencialista jellegűnek, azaz elítélendő szemléletűnek tartották, az utóbbit viszont lelkesen üdvözölték, s nemcsak színvonala miatt, hanem azért is, mert szocialista realista műként értelmezték. Egy publicisztika egyenesen szégyenlős marxistának nevezte a Húsz óra szerzőjét. Történt ugyanis, hogy 1965 kora tavaszán az Egyetemi Színpadon bemutatták Fábri Zoltánnak e regényből készült filmjét, majd vitát rendeztek róla. Füleki József cikke szerint néhányan a regényt és a filmet is szocialista realista alkotásnak nevezték, ám a jelenlévők nagyobb része ezen csak gúnyolódott. Megszólalt az író is, s a cikk ezt így foglalta össze: „Az író halálának tartja, ha az alkotó és a téma közé valamilyen »iskola« ékelődik, ha a spontán teremtésnek valamin »át kell szűrődnie«, mert ez az út az epigonizmushoz vezet – jelentette ki. »Kivételt« tesz a szocialista realizmussal, »mert az olyan, mint a levegő, mert nem is tudjuk, hogy mi az«.” (Élet és Irodalom, 1965. március 27. 13. sz.)

A Magyar Írók Szövetsége 1965 novemberének végén tartotta esedékes közgyűlését. Erre nyilván több, de nem nevesített szerző munkájaként igen részletes referátum készült. Ez foglalkozott az elkötelezettséggel is, amelyet inkább bírálandónak tartott:

„…ezek a mérsékelt vagy fontolva haladó elkötelezettségek valamiképp mindig vitatják is, hogy a maguk által – ilyen vagy olyan fokig – vállalt értékek tényleges megvalósításának maximális lehetőségét ma csak a munkásmozgalom, a szocializmus biztosíthatja. Konkrét tartalmaikban épp ezért gyakran ott kísért a valóságossá is válható s váló veszély, hogy népszemléletük egyoldalú vagy korszerűtlen parasztszemléletté, nemzetszemléletük nacionalizmussá, békevágyuk pacifizmussá, antifasizmusuk a polgári demokrácia igazolásává, etikai elkötelezettségük kényelmesen »örök emberivé« vagy vallásos színezetűvé válik.” A fejtegetés később így folytatódik: „…ki kell mondani, hogy a felemás elkötelezettség vagy kivált az elkötelezettség tagadása a szocializmus társadalmi körülményei között határos vagy azonos az ellenzéki ars poeticával.”

A referátum foglalkozott a személyi kultusz kritikai ábrázolásával is. Illyés Gyula, Németh László és Mészöly Miklós drámái kapcsán állapította meg, hogy „a tényleges mai helyzetnek figyelmen kívül hagyása tereli az említett műveket az elvonatkoztatott történelmi példázat irányába, s vezeti őket olyan hamis történetfilozófiai általánosításokhoz, hogy hatalom és erkölcs eleve szemben álló tényezők: hogy az emberiség a maga reményeinek valóra váltását nem várhatja politikától, hatalomtól, hanem csak a belső lelkiismeret parancsának követésétől”. Ugyanakkor legújabb irodalmunk értékei között egy hosszú felsorolásban a Húsz óra is szerepelt.

Darvas József a maga ugyancsak terjedelmes, de a referátumnál engedékenyebb és megértőbb vitaindító előadásában természetesen ugyancsak a szocializmust igenlő elkötelezettség mellett állt ki. Sánta Ferencet pozitív összefüggésben említette: „Emlékezhetnek rá, hogy Sánta Ferenc írói pályájának a Húsz órát megelőző szakaszát – ideértve Az ötödik pecsétet is – milyen fagyos levegő vette körül. Pedig ennek a szakasznak a keresései és eredményei nélkül a Húsz óra sem születhetett volna meg. Nem beszélve arról, hogy Az ötödik pecsét is kitűnő regény, filozófiájában vitathatóbb, írói eszközeiben viszont helyenként jobb, mint a Húsz óra.”

Az MSZMP KB eléggé merev szemléletű kulturális és ideológiai titkára, Szirmai István terjedelmes hozzászólásában azonosította az elkötelezettség és a pártosság fogalmát. A kortárs irodalom ideológiai sokszínűségét átmeneti jelenségnek minősítette. Sánta Ferencről, nevének kimondása nélkül s a film kapcsán, pozitív összefüggésben tett említést: „Itt van a Húsz óra. Miért kapott ez nemzetközi díjakat, nemcsak Moszkvában, hanem Velencében is? Miért fogadják el a Húsz órát? Mert a magyar életnek, a magyar valóságnak egy darabját mutatja a világ különböző tájain. És ezt megértik.”

Sánta Ferenc a második napon, a szünet után kapott szót. Visszautalt korábbi cikkére, az elkötelezetlen humanizmus fogalmára, amely „a humanizmus örök törvényei szerint szemléli a világot, megőrzi objektív tárgyilagosságát a humanizmus eszméihez ragaszkodva, és korántsem esik abba a vétségbe, hogy akár az egyik, akár a másik oldalon tételezze fel az abszolút és kiegészítésre nem váró igazságot vagy igazságosságot.

Nem hiszem, hogy helyes lenne az a megfogalmazás – és a magam részéről nem is vállalkoznék rá, hogy nyugodt lelkiismerettel kimondjam –, hogy a mi világunkban, amely olyan szakadék szélén áll, amilyent még nem produkált az emberi butaság, az igazság egyetlen helyre van letéve.”

Sánta kijelentette, hogy „a tárgyilagos, el nem kötelezett és minden oldalra az igazságosság igényével tekintő elme segítséget nyújthat ott, ahol éppen az emberiség dolgában tevékenykednek, működnek. Nagyobb lehetősége van ennek az igazságosságra törekvő akaratnak arra, hogy az igazságot mondja ki, és segítséget nyújtson ott, ahol az emberségért munkálnak, mint annak, amely elfogultságával és elkötelezettségével nem látja meg a másik félnél, a perben a másik oldalon is az igazságot, aminek ötvözésével teremthetjük meg mindazt, amit valóban az emberiség sok évezredes történelmével akar.”

Végezetül Husz Jánost idézte: „»mindig jobb egy igazságos idegen, mint egy rossz huszita«. Azt hiszem, a mi irodalmunkban is, ebben az elkötelezett széttagoltságban, amiben irodalmi életünk leledzik, a kibontakozás legnagyobb akadálya az, hogy éppen az elkötelezett elfogultság miatt nem vagyunk képesek meglátni – képességünk sincs rá, hogy meglássuk – egymásban azt, ami a másik oldalon igazságos és viszont. És ha van feladatunk, akkor ez az, hogy a különböző oldalakon lévő igazságokat irodalmi művekben is tárgyilagosan, a humanizmus eszméihez ragaszkodva tükrözzük.”

Sánta Ferenc hozzászólására először Trencsényi-Waldapel Imre reflektált. Szerinte az elkötelezettség és a humanizmus egymást feltételezik, s nincs örök humanizmus, mert ez is történetileg változó tartalmú fogalom, az „örök” jelző polgári torzítás. Utána Dobozy Imre, az Írószövetség főtitkára is szólt záró előadásában Sánta Ferenc nézeteiről. Szerinte hasonló ez az eset a Balzacéval: más az író ars poeticája, mint amilyen nézetek megmutatkoznak műveiben. Erre közbeszólt Veres Péter: Sánta a közvetlen pártkötelezettségre értette az elkötelezetlenséget, de félreértették őt. Dobozy szerint egyetlen ember soha nem rendelkezhet az objektivitás csalhatatlan mércéjével, s a történelem nem engedi meg, hogy az ember független lehessen. Ugyanakkor minden emberben vannak elfogultságok, de van jó elfogultság is. A tárgyilagosság mellett pedig érték lehet a szenvedélyesség, a szeretet is.

Ezen a kongresszuson, a szocialista demokratizmus akkori szellemében, az elnökség által készített választmányi jelöltlistára lehetett szavazni oly módon, hogy egyénileg ki lehetett húzni, illetve beírni más neveket. Ezeknek természetesen nem volt esélyük. 201 szavazó közül azonban elég sokan beírtak új neveket. Nagy László 30, Csoóri Sándor 19, Németh László 16, Sánta Ferenc 13 szavazatot kapott. Ha a közgyűlésen lehetett volna jelölni, néhányuk bizonyára már akkor választmányi taggá válhat.

Hozzászólásában Sánta Ferenc lényegében a regényeiben, elsősorban a Húsz órában alkalmazott írói szemléletet írta le. Valójában nincs lényegi ellentmondás az ars poetica és a mű között. S feltehetően azért nem volt hajlandó később sem nyilatkozni a regény filmváltozatáról, mert a forgatókönyvben, majd a filmben alkalmazott módosításokkal nem egészen értett egyet. Az Írószövetség közgyűlésének vitáját bemutatva az Élet és Irodalom tömören és tárgyilagosan ismertette Sánta Ferenc nézeteit és az ahhoz kapcsolódó két reflexiót.

A következő közgyűlésen, 1970-ben Sánta Ferenc a jegyzőkönyv tanúsága szerint nem szólalt meg. Érdekesen alakult a választás. A beterjesztett javaslat 47 fősre bővítette a választmányt, s ebben szerepelt már Sánta Ferenc is. A spontán hozzászólók azonban elérték, hogy lehessen a nyílt színen újabb javaslatokat tenni, s azok kerüljenek fel a listára. Így 18 újabb név hangzott el, s közülük öt be is került a választmányba: Csoóri Sándor, Czine Mihály, Kamondy László, Keresztury Dezső és Szakonyi Károly. A legtöbb szavazatot a következők kapták: Nagy László, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Németh László, Sánta Ferenc, Illyés Gyula, Lengyel József, Dobozy Imre, Szabó Pál, Fekete Gyula. E tíz író közül addig csak öten voltak választmányi tagok, tehát az írók elkezdték érvényesíteni saját értékrendjüket.

Az Írószövetség 1973 őszén – a megyei szervekkel együttműködve – tanácskozást tartott Kecskeméten az irodalmi szociográfiáról. Ezen Sánta Ferenc is felszólalt, s a korábbiakhoz képestgyümölcsözőbbnek látta az írók és a hatalom kapcsolatát:

„Megvan rá a lehetőségünk olyan viszonyt teremteni a hatalom és írói szándék között, amelyik nem opponál egymással, hanem kölcsönösen segíti egymást. Ez a legjobb módja annak, hogy a nemzet minden hasznos energiáját fölszabadítsuk; mert alkalmat kaphatunk tényfeltáró működésünkben arra, hogy megkeressük, melyek azok a dolgok, amelyek a kibontakozást, a szocialista haladást fékezik, akadályozzák, nevezetesen meg is gátolják.”

Sánta a család és a munka témakörére hívta fel a figyelmet, majd a közvetlen demokráciáról beszélt a mezőgazdaságban szerzett tapasztalatai alapján: „Amikor megpróbáltam felderíteni a mezőgazdasági termelés fellendülésének az okait, s a jó közérzet okait, akkor sokkal egyszerűbb dologhoz jutottam, mint amire számítottam. Ez pedig nem volt egyéb, mint az, hogy hazánkban a közvetlen demokráciát teljes következetességgel – s bizonyos értelemben a képviseleti demokráciát is – leginkább a termelőszövetkezetekben valósították meg. Ott változott meg a helyzet, ott lett 14 mázsa helyett 23 mázsa búza, ahol a közösség maga választhatta meg a szakmailag legalkalmasabb vezetőit, ahol maga válthatta le, ahol arra érdemtelenné vált; amikor a megadott, igen széles kereteken maga dönthette el a saját viszonyaira vonatkozóan, hogy mit tart helyesnek, és mit nem. Nagyon nagy tanulság, hogy minél nagyobb a közvetlen demokrácia, annál több a termelés. Horribile dictu, de így kell mondanom. Amilyen mértékben képesek leszünk az életnek bármelyik területén a demokráciát érvényesíteni, olyan mértékben várhatunk arra a területre vonatkozóan eredményeket.” (Forrás, 1974/1.)

Erre a kecskeméti felszólalásra is visszautalt Sánta Ferenc az 1976 májusában megtartott újabb írószövetségi közgyűlésen. Itt először a szerinte létező örök és nem változó erkölcsi princípiumokról beszélt, s példái közt utoljára az igazságosságra való törekvést említette. Az írói hivatás lényege ez: „az igazságtalansággal szemben tiltakozni vagy az igazságtalansággal szemben az igazságot mondani, vagy legalábbis törekedni arra, hogy az igazságosságot megközelítsük”. Ezután a magyarságot mint nemzetet, mint népet ért igazságtalanságokról beszélt, amelyek ellen ő – és más írók – szót emeltek. Majd így folytatta:

„Bátran és őszintén vallom meg azt – amit, úgy hiszem, könyveimben meg is tettem már –, hogy felelősséget és mélységes felelősséget érzek a szocializmusért, azért a társadalmi rendszerért, azért a társadalmi eszméért, amelynek ideológiájával lehet, hogy nem minden esetben – sőt bizonyos, hogy sok mindenben nem vagyok egy szinten, de – amelyről meggyőződésem az, hogy ennek a népnek kenyeret adott, ezt a nemzetet olyan anyagi körülmények közé emelte, amilyenben történelme folyamán még nem volt, mint amely a szellem kibontakoztatására olyan lehetőségeket adott, mint amilyenek az utolsó esztendőkben voltak.

Ennek a kérdésnek a felelőssége is belejátszott – magyarán és pontosan szólva, ha úgy tetszik – abba, hogy az írónak – mint a marxista terminológia fogalmazza – azt a funkcióját is igyekeztem betölteni, és barátaim is igyekeztek betölteni, aki előre jelzi azt a pontot, az irritáló pontot, amiből később nagyobb baj lehet. Bár lett volna úgy, hogy amint az első jelzések megtörténtek, akkor ez kellő súlyt kapott volna.”

Amikor Sánta Ferenc a maga falusi tapasztalatairól beszélt, akkor természetszerűleg megerősítette mindazt, amit ezek kapcsán a Húsz óra cselekménye s világképe kifejez. Ne feledjük azt se, hogy a hetvenes évek első fele az az időszak, amelyet Illyés Gyula úgy jellemzett, hogy hazánk „szélárnyékban van” a korábbi évszázadok történelmi viharaihoz képest, s élnünk kell ezzel a lehetőséggel. Az ország eladósodásának még csak a legelső éveinél tartottunk, hatása nem volt belátható, az életszínvonal lassan, de emelkedett, s komoly értelmiségiek meditáltak azon, hogy a gazdasági fejlődésnek köszönhetően Magyarország Kelet-Európa – azaz a szocialista világrendszer – Svájcává válhat. A rendszert segítő szándékú kritikával szemlélők, mint Sánta Ferenc is, úgy gondolták, hogy a létező szocializmus bűnökkel terhelt, hibákat halmozó ugyan, de lehetséges a következetes reformokkal való jobbítása, a szép elvekhez való közelítése még akkor is, ha visszaesések történnek. Ezek hol a Moszkva-központú szocialista világrendszer béklyói, hol a hazai pártvezetés merevsége, belső harcai miatt következnek be. A szélárnyék-helyzetet Magyarország nem tudta kihasználni, s ez mind Illyés Gyula, mind Sánta Ferenc számára hamarosan egyértelművé válhatott.

Sánta természetesen 1976-ban sem volt naiv idealista. A magyar falu helyzetét illetően sem. Valamikor a hetvenes évek elején, nála járva, találkozhattam a Húsz óra Igazgató Jóskájának modelljével. S akkor elmondták, hogy a férfi életsorsa nem úgy alakult, amiként azt a regény sugalmazta. Hamarosan leváltották, s egy járási elvtárs ült a helyébe, aki sem a falusiakat, sem a mezőgazdaságot nem ismerte. Az író elmondta, hogy ha folytatná a regényét, akkor ezt írná meg. Ezt a problémakört ő nem érintette, viszont számos írásában, például Pókháló című kisregényében (1972), megjelenítette Galgóczi Erzsébet. Talán ezért sem foglalkozott ezzel Sánta, talán azért sem, mert ez időben három másik, soha be nem fejezett regényen is dolgozott. Írószövetségi hozzászólásában azonban nem a rossz példát emelte ki, hanem a követendő utat. Szerette volna, ha sikerül – József Attilát idézve – „a dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”. Nem sikerült, s azóta csak sokasodnak bajaink. Fogyatkozik a nép, eltűnnek a munkahelyek, csökken az okosság s a gyülekezés, a közösségi szellem helyett az atomizálódás a jellemző.

Magyarország bajban van. Ezt most, 2008-ban írom le, de ugyanez volt a magyar írótársadalom javának álláspontja az 1986-os közgyűlés idején is. (Az 1981-es közgyűlésen Sánta Ferenc nem szerepelt, de továbbra is a választmány tagja maradt.) Hosszabb szünet után, közvetlenül az újabb közgyűlés előtt az író interjút adott, s ebben kijelentette: „A nemzet állapota igen sok keserűségre ad okot. Ez eléggé hosszú időre nyúlik vissza. Arra az időre, amikor a gazdasági felemelkedés mellett az erkölcsi színvonal süllyedése elkezdődött. Ez sok mindenben megmutatkozott, de ami engem legfőképpen érdekelt, az a nemzetemnek, a magyarságnak a sorsa.” Később hozzátette azt is, hogy „Én figyelmeztettem… és ez a figyelmeztetés mindig annak az érdekében hangzott el, hogy csak egészséges társadalomban lehet a szocializmust szolgálni.” (Győrffy Miklós interjúja, Új Tükör, 1986. november 23.)

Feszült helyzetben ült össze a közgyűlés. A megelőző években számos konfliktus volt a hatalom és az írótársadalom között. A párt politikai bizottsága többször is tárgyalt a küszöbönálló tanácskozásról, elhalasztásán töprengett, illetve a számukra kedvezőtlen események majdani megtorlásán. Szóba jött az Írószövetség anyagi ellehetetlenítése, betiltása, egy másik szövetség létrehozása, kormánybiztos kinevezése is. Kádár János harciasan támadta az Írószövetséget és a választmányt, amelyben szerinte nagy számban vannak a tudatos ellenzékiek és a rendszer ellenségei. (Idézi Pintér M. Lajos: Ellenzékben, 152–153.) Foglalkoztak a leendő vezetőség összetételével is. Elnökként a szóba jöttek közül Cseres Tibort vagy Sánta Ferencet tartották volna elfogadhatónak.

A közgyűlés alaposabb elemzést érdemelne meg. Most csak annyit, hogy a hol ellenzékinek, hol ellenségesnek nevezett írók korántsem egységes, de jelentékeny csoportjának valóban az volt a kiindulópontja, hogy az ország nagy bajban van, ezért most hagyjuk a sérelmeinket, próbáljunk új helyzetet teremteni, fogjunk össze a politikával. Elsőként ezt Mészöly Miklós mondta ki, érzékeltetve a feladat szinte lehetetlen voltát is, de jelképesen kezet nyújtva a jelen lévő, igen magas beosztású politikusoknak. Hamarosan Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter kapott szót. Ő felolvasott egy előadást, néha kiszólt belőle. Az egésznek az volt a lényege, hogy sikereink hatalmasak, bár vannak gondjaink is. Sajnos vannak írók, akik „megkérdőjelezték a szocializmus létjogosultságát, és a polgári demokrácia szellemében értelmezett politikai pluralizmus mellett foglaltak állást”, sőt 1956-ot forradalomként értelmezik. Az Írószövetség nem határolta el magát az efféle nézetektől, ezért bizalmatlan a politika. A száraz felolvasás elutasította a lényegi reformgondolatokat, s hangulatilag azt fejezte ki, hogy a párt nem fog belecsapni a kinyújtott kézbe, hanem ráüt. Érthető, ha az amúgy is feszült légkörben az indulatos vagy higgadt, de erőteljesen ellenzéki hozzászólások domináltak. Sánta Ferenc a második napon szerepelt. Erélyes hangvételű beszédében – többekhez hasonlóan – visszautasította Berecz János KB-titkár fenyegető mondatait, majd felhívta a figyelmet az írók történelmi szerepére:

„…Magyarországon egyetlenegy olyan szervezet vagy társaság van, amelyik olyan hosszú politikai tapasztalattal rendelkezik, amely jogot ad neki arra, hogy erőteljesen bízzon önmagában. És abban, hogy igen-igen kevés esélye van a tévedésre, amikor a nemzeti dolgainkban ítélni próbál. Ez az íróknak a társasága, amely közel kétszáz év tapasztalatait őrzi önmagában, tévedhetetlenül felhalmozva a politikai tapasztalatot és tudást. Ez a társaság ilyen figyelmet érdemel, és ilyen értelemben érdemel tiszteletet. Tiszteletteljes meghallgatást minden felvetésére a nemzet és a társadalom sorsát illetően.”

A továbbiakban kifogásolta, hogy a politika szinte provokatív intézkedéseket hoz a kulturális életről. Dezinformálnak, kontraszelekciós munkát végeznek. Visszautalt a Rákosi-korra, amikor a bajokról beszélő írókat leintették még 1955-ben is. A Tiszatáj, Csoóri Sándor, Csurka István ügyében hozott adminisztratív intézkedések kapcsán kijelentette, hogy „ez a politika gyengeségének a jele. Nincs akkora befolyása, hogy egyszerűen, adminisztratív intézkedések nélkül a megkívánt mederben tartsa a dolgait. Ezt az erőt kívánom a politikának, őszinte szívvel, a szocializmus és a nemzet érdekében, a reform érdekében. De azokkal az emberekkel, akikkel most operál, ez nem fog menni. Új szellem, új gondolkodás kell.”

A kongresszuson a PB számára készült beszámoló szerint felerősödtek a konfrontációs törekvések: „Sánta Ferenc író részéről hangzott el olyan szélsőséges vélemény, miszerint ebben az országban kétszáz éve mindig az irodalomnak volt igaza a politikával szemben. A közgyűlésen a konfrontációs szándékú felszólalások nagy tapsot kaptak. A legellenzékibb felszólalások Sánta Ferenc, Albert Gábor, Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Csurka István részéről hangzottak el.” (Idézi Pintér M. Lajos, 163.) Ezek után az MSZMP kilépési akciót szervezett, de még a párttagok közül is kevesen léptek ki. Köpeczi Béla pedig, mint a szövetséget felügyelő miniszter, szigorú cikket írt a Népszabadságban. Ha beszéde után elnökké választják Sánta Ferencet, az nyilván tovább élezte volna a szembenállást. Így Cseres Tibor lett az új elnök, Sánta Ferenc pedig a 11 tagú elnökségbe került be.

Végezetül megemlítem az 1989 novemberében tartott újabb közgyűlést. Ezen a lehetséges veszélyekre is figyelmeztetett Sánta Ferenc:

„Tudnunk kell: ha más öltözetben, ha más terminológiával, más érdekek képviseletében, ugyanolyan erejű támadások érik majd alapvető értékeinket, a nemzetet elsősorban, mint amilyenek érték az elmúlt esztendőkben. Megmondom pontosan, miről van szó. Arra kell vigyáznunk mindenekelőtt, hogy ne következzék be az, ami háromszáz esztendővel ezelőtt, hogy megszabadulván a portától, egy császárság uralma alá kerüljünk. A veszélye reális, kísértő, és résen kell lennünk ahhoz, hogy elkerülhessük.”

Nem sokkal később kapott szót a miniszterelnök, Németh Miklós. Sánta Ferenc nevét ez ügyben nem említve, de szinte szó szerint igazolta az általa 1986-ban mondottakat:

„A magyar irodalmat ez a kormány a legrégebb óta folyamatos és legitim nemzeti intézménynek, ilyen integratív erőnek tekinti, s kéri, tisztelettel kéri: vegye magára ennek minden felelősségét. Az írástudók felelősségét.

A magyar irodalom története tisztán és buzdítóan mutatja: az igazán haladó, nagy magyar irodalom a nemzet történetének kritikus pillanataiban mindig felül tudott emelkedni a pártoskodásokon, kiszabadította a kezét a részérdekek kötelékeiből, és kapaszkodót vert – akár a puszta sziklafalba is – a jövőnek.”

A későbbiekben a miniszterelnök Sánta Ferenc ott elhangzott mondandójára is hivatkozott:

„…mélységesen egyetértek Sánta Ferenccel. Nagyon nehéz és nagyon sok gyötrelmet, kínt és szenvedést lezáró szakasz után vagyunk, meggyőződésem: október 23-ával zártuk ezt a szakaszt, de egy még nehezebb és még több veszélyt rejtő új szakaszba léptünk, és nagyon vigyázzunk, vigyázzon ez a nemzet és a nép arra, hogy most ne veszítse el azt a lehetőséget, ne veszítse el annak esélyét, hogy ne csak földrajzilag, hanem lélekben, műveltségben, gazdaságban, kultúrában, ahol egyébként már régóta ott vagyunk, de meg is érkezzünk Európába, és európainak tekintsenek bennünket.”

Régmúlt dolgokról írtam. Olykor úgy éreztem, mintha más történelmi időben járnék, olykor pedig lényegi azonosságok keserítettek el. Sánta Ferencnek nemcsak szépirodalmi munkássága, hanem közéleti tevékenysége is jelentős, és számos tanulsággal szolgál a mai és a távolabbi utókor számára. A magyarság szolgálatát tekintette legfőbb feladatának, s ekképpen tudott az emberiség számára is érvényesen szólni.

A megemlékezés és a két tanulmány 2008. október 29-én az Írószövetség Sánta Ferenc-emlékülésén hangzott el.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben