Odüsszeusz és/vagy Homérosz?

Szentmártoni János: Ulysses helikoptere

Ha A másik apa című Szentmártoni-kötetben a szűkös buroknak érzett, énre koncentráló élményköltészet megrepedésének lehettünk tanúi, az Ulysses helikopterében már e repedés három konkrét vonala is láthatóvá vált. Megrepedt a személyes én, „áttűnt” a tudattalan homályából a gyermek és vele együtt a sebzettség is, melynek elfojtása a személyiséget csaknem elpusztította. Megrepedt a költői önmeghatározás alapszava: már nem támaszték a vers. A nagyvárosi léttapasztalat és a költői képzelet teremtette hajléktalan alakja pedig megbontotta az eddig szinte teljesen egyoldalú költői alanyiságot.

Szentmártoni legújabb versei arról tanúskodnak, hogy gyerekkorában valamilyen – közelebbről nem tisztázott – súlyos veszteség érte a bontakozó, érzékeny személyiséget. E régmúltbeli élmény a klasszikus mélylélektani elfojtottság állapotában van. A valamit-elvettek-tőlem bénító érzése ugyan eljut a tudat felszínére, az elveszett, elfelejtett tartalom azonban nem: „ha visszanézek, nem látok mást, / mint egy pontosan felperzselt rétet, / ügyetlenül lekapcsolt látomást, / melynek csak az emléke éget”. A hiányzó élmény az elfojtottság kráteréből kétféleképpen ad hírt magáról: gyengíti az ént és az én önértékelését, túlfeszültségével és (többnyire hiábavaló) tudatba kerülési próbálkozásaival üzemanyagot szolgáltat a költői alkotáshoz. A kötet egésze mindazonáltal arról árulkodik, hogy az elrekesztő burok ereje meggyengült, s az elfojtott ősélmény féken tartására (évekig? évtizedekig?) szerveződött maszk levetkőzése egy jelenbeli élmény – az édesapa halála – hatására kételyek között bár, de napirendre került. Íme, a katartikus lelki történés: „Túl a könnyeken, / az emlékek bazalthegyén, / életemben először mintha / kaparászni kezdett volna bennem / a fiú, ki egykoron magára zárt, / vállalva magányt, / meg-nem-értettséget, / egy elbénázott ifjúságot”; és a kétely, mely az árulásként értelmezett maszk levetésének lehetségességét, illetve lehetetlenségét érinti: „s ha levetnéd már, akkor is övé // mindenestül övé vagy, az álmod, / és hiába hiszed azt, sikerült / hazádat, magadat megcsinálnod, / ő az, füled mögött ő hegedült”. Az „ő”, a költői én bőrére ráfeszült „árulás” minden érzésben, cselekedetben, gondolatban tetten érhető. A személyiség meghasadt, s e meghasadtság fenntartása maga az árulás, azaz hamisítás, mert ebben az állapotban a művészi és hétköznapi életcél eltalálása igencsak kétséges, valójában lehetetlen.

E lelki helyzet azonnali feladattal terhes: az emlékezés határán és azon túl lévő élményeket tudatba kellene engedni, hívni, sőt, szelíd nyomatékkal: erőszakolni. Szentmártoni az eddigi kósza törekvéseknél tudatosabban és elszántabban a József Attila-i mélylélektani tapasztalat, illetve tudásszerzés felé tágíthatná költészetét, hiszen számára az ihletett állapot részben amúgy is az elfojtás hatalmának lazítását jelenti.

Sorsdöntő művészi gondját – meg tudja-e írni sebeivel együtt önmagát? lehetséges-e ez? vág-e ezzel szabad ösvényeket? – Szentmártoni a következőképpen fogalmazza meg Gert Hofmann szavaival: „…vajon lefestenek-e bennünket sebeinkkel együtt, hogy vajon lehetséges-e ez. Lehet rólunk olyan képet is festeni, amelyiken rajta vannak a sebeink…?” Mivel költészetét a lélek, a személyes élet feltárásának mozdulataiként értelmezi, a lemeztelenedés hosszadalmas útját választja. A címlapkép jelentése ebből következően: levetkőzni a maszkká vált személyiségrétege(ke)t; gyógyulni és bontakozni hagyni a szinte teljesen elfeledett gyermeket, lénye különösséget hordozó magját… Ezt az utat nemcsak az elhunyt apa élménye, hanem egy ma már mindennaposnak nevezhető nagyvárosi-társadalmi élmény, a hajléktalansággal való találkozás is egyengeti.

A kötetben többször felbukkan Ripolus, a hajléktalan ember félig tapasztalati, félig képzeleti alakja. Egy vers kivételével e furcsa lény nem önmagáért fontos, hanem mert a költő lelkében telibe találja azt a rejtélyes és szövevényes drámát, melynek gubancai közül szabadulni szeretne. Ripolus nincstelensége, lerongyolódottsága, kiszolgáltatottsága a költőben a saját nem-csinálok-nem-alkotok-semmi-jelentőset érzését nagyítja fel. Belehelyezkedve a hajléktalan nézőpontjába, felülről, mintegy helikopterről szemlélve így láttatja viszonyukat: „jött ez a költő, / s visszacibált az ő otromba valóságába, / csak azért, hogy megírjon minket / valami emlék vagy fájdalom, / egy rettenetes tapasztalat jegyében. / Mert nem akart üvölteni.” Az üvöltés az elfojtás eredményeként született hamis személyiségmaszk felszakítását célozná, de ez a nagy tett elmarad, sőt, költői tevékenységgel nyugtatódik a mulasztás miatti szégyen. Ripolus „tehetetlenségünk szobra” – írja –, „mégis én vagyok szánalmasabb. // Őt bűntudatunk élteti: / szégyenünkből elvegetál. / Engem a vers: szebbik arcom; /émelyít siker, tele tál.” A Ripolus-élménnyel való öngyötrő foglalkozás váratlanul teljesen egyértelmű, pozitív történést is hoz: a felejtett fiú emlékének áttűnését: „letisztogat, mint egy érmét, / fölemeli emlékemet. // Áttűnök fényen, gondokon, / a félelemből itt-rekedt. / Legbelül akivé haltam, utánam bámul, s integet.” Üvöltés helyett áttűnés, cselekvés helyett történés – ez jobban is illik Szentmártoni alkatához.

Ripolus megszólítja a költő moralitását: bűntudatot érez saját tétlenségét észlelve. A hajléktalanság mint társadalmi-lelki dráma ekképpen nemcsak, mint fentebb írtuk, üzemanyag a versíráshoz, az erről szóló vers nemcsak árulás, ami miatt szégyenkezni illik (mert szégyen más bajából élni, ahelyett, hogy segítenénk rajta) – a felpiszkált moralitás termőn meg is érinti a lélekben gyenge csíraként észlelhető médiumszerep lehetőségét is.

Hogyan látja magát mint költőt Szentmártoni ebben a kötetben? A legfontosabb szerepe a költőség – ez nyilvánvaló. Szinte már szétszaggató ellentétpár feszültségeként éli meg: egyik oldalon idillszerű vágykép, a másikon leértékelt realitás. Két pad között billeg, kérdés, látja-e, hogy mindkettő túlzás, mindkettő torzkép. Mi jellemzi a vágyott idilli oldalt? Az, ami a valóságos, hétköznapi életből elementárisan hiányzik: a csönd, a belső béke, a megérkezettség tudata, néhány jelentős költemény, természetközeli életvitel. „Azt hittem, béke lesz benne, csönd, hisz aki örökre megérkezett, nem siet sehová”; „Azt hittem, harmincéves koráig legalább egy tisztességes költeményt megír”. Mindennapi tevés-vevésében hivatalnokszerepbe kényszerül. Ettől túlterhelt, ideges, ezt ellentétesnek találja vágyaival: „folyton lohol”; „utcán ebédel, menet közben félúton iroda és nyomda közt”; „a vers írmagját is kitelefonálják belőle”. A személyiség egységét próbára tevő kettősség – ahol vágyott és valóságos életforma mint egymást roncsoló, de egymástól hermetikusan elkülönülő két kör jelenik meg – a halál, az összeomlás fenyegetését hozza. „Örülhetek, ha nem csuklik össze idő előtt egy ismeretlen utcasarkon”; „önmaga előtt is titkolja, fél”; „naponta úgy rakja össze magát, higgyék erősnek, elszántnak”; „életét a halál szemüvegével nézi”. Mintha nem látná, hogy erre a pörgős létre is szüksége van (bár kisebb fordulatszámon), s nélküle az álmodott költőlét kis idő múltán ürességbe fúlna… Mintha nem értékelné, hogy sikerült olyan egzisztenciát kialakítania, melynek talaján a művészi tevékenység hosszú távon is megteremhet. Szerintem a felértékelt vágyott és a leértékelt reális költő-, illetve társadalmi szerep egyaránt Szentmártoni: sajátos jin–jang egyensúly ez, melynek jelenbeli kilengései jóllehet erősen túlzottak, ám egy kisebb mértékű billegés természetesnek és nélkülözhetetlennek látszik.

A versírás funkciója Szentmártoni számára eddig valamiféle lényegibb cselekvés helyetti pótcselekvés, a személyiség pusztulását ideig-óráig nagy erőfeszítések közt megállító, ugyancsak kétes értékű védekezés volt: „Mért bíztad magad a vers mentőövére akkor is, / mikor csak úsznod kellett volna boldogabb partok felé?”; „A mítosz kegyes hazugsága, / hogy hiszi, még rendbe teheti / az életét. Már azzal, hogy ír”. Magasba szállván képzeleti helikopterén és föntről magára tekintvén tévesnek értékeli eddigi felfogását önnön költői tevékenységéről. A lelki önvédelem görcse helyett a valóság szeretetteljes-játékos megérintése lesz az új és megnyugtató értelmezés: „a pusztulást versekkel igyekszik kitámasztani, s már minden oly idegen tőle, mintha nem is a saját életét hallaná, pedig csak szólnia kéne, a tárgyakat megérinteni, falevél erezetét, kislánya ráhulló sugarait – hogy megállna az omlás”; „Neked most már csak hallgatnod volna szabad, / ülni szótlanul, mint ki romos házban vendégre vár”; „inkább élnie kéne, / megszelídíteni az üresség démonát, / énekével tölteni meg a pokol kútjait…”. Csak a maga elvontságában érthető, mi volna az a lényegibb cselekvés, amit a versírás eddig elfedett, konkrétan alig. Valamiféle egyszerű, életteli vagy elmés (odüsszeuszi) tettre, esetleg egy jelentős költői mű megalkotására gondolhatunk…

Az énre vonatkoztatás hajlama továbbra is erős vonása Szentmártoni költészetének. A természeti és a társas jelenségek csak ritkán érdekesek önmagukért, többnyire a hozzájuk fűződő viszony a fontosabb; vagy oly metaforákká válnak, melyek a szerző lelkének rejtett állapotát, rejtett drámáját hivatottak kifejezni. Látni kell azonban, hogy a költői alkotás akkor van egyensúlyban, ha szája is valami másnak, ami nem ő, miközben teljes értékű önkifejezés marad. Az énre vonatkoztatásból adódó állandósuló hiányérzetet e kötet tanúsága alapján a következő kérdéssel rajzolhatnánk élessé: jelentőssé válhat-e egy költészet az időben, ha az önkifejezést nem itatja át médiumszerep? Odüsszeusz és Homérosz különbözőségének és összetartozásának gondjánál vagyunk: egy jelentős élet esetében a puszta költői önkifejezés (ha annak formai értéke magas) elég a jelentős mű létrehozásához, ahol azonban az élet maga nem jelentős, ott az alkotó embernek valamely nagyszabású dolog médiumává kell válnia, ha jelentőset akar alkotni. Odüsszeusz Homérosz nélkül néma, Homérosz Odüsszeusz nélkül vak. Nem téved-e Szentmártoni, amikor Homérosz helyett Odüsszeusszal azonosítja magát?! Bár érzi a két szerep összetartozását és egymásrautaltságát: „Csupán egy vak énekes szegődik mellé, hozzá hasonló, furcsa alak”.

A Homérosz és/vagy Odüsszeusz kérdéskör általánosítva így fogalmazható meg: kié a versíró Szentmártoni? Akarja-e egyáltalán, hogy költőként valakié-valamié legyen? Miközben meg is tartja, átadja-e magát, tehetségét valaki-valami másnak? Például a jelenkornak, avagy egy sajátos-különös élményvilágnak? Esetleg egy embercsoportnak? Netalán egy kultúrának? Vagy valamiféle ötvözetnek…? Az Ulysses helikoptere kötetben egyetlen vers nyitja fel ezt a kaput. A már említett kivétel vers, melynek témája nem saját, közvetlen, személyes élményvalóság-elem, hanem valami ehhez kapcsolódó, de egyben ezen túli. A Ripolus(ok) éjszakája című vers költői-prófétikus látomás a jelen nagyvárosi tömegcivilizációjáról. E látomás szerint a jelenkori embervilág tragikusan meghasadt: a fölül levők gigantikus, varázs-fénykocka világa mögött vaksötét szakadék felé gyalogol a kisemmizettek és becsapottak lerongyolt tömege. Szentmártoni ebben a versben, a hagyományos prófétaszerepnek megfelelően, a fölüllevők nézőpontjából, fönti státusával és státustársaival végletekig meghasonlottan, bűntudattal és bűntudatot ébresztve szól: „a díszletek mögött egy sötét karaván hömpölyög, kanyarog, szinte nesztelen, madáchi verme felé…”; „sebeikben sötétlünk, mint a bűntudat…”; „mind, akiket elárultunk, megaláztunk, kilakoltattunk; akikért prédikáltunk s akiket letagadtunk; akiket összevertünk, széjjelszedtünk, összeraktunk, széttördeltünk, kitéptünk és gyökerestül szélben megforgattunk…”.

A három repedés három, személyes szférán túlra vivő ösvényt tárt fel: egyet a tudattalan ősemlékei felé (ez több versben is megjelenik), egy másikat a valóság szeretetteljes-játékos megérintése felé (ezzel a Karibi turné ciklusban szembesülünk leginkább), egy harmadikat pedig a jelen embervilágát kifejező médiumszerep felé. Érzésem szerint Szentmártoni alkatához az első két ösvény lényegesen közelebb áll, mindazonáltal a harmadik sem idegen tőle, így nem látom akadályát annak, hogy keresetlen élményköltészetére a feltárandó három világ mindegyike ráöltözzön. Végezetül hadd idézzek hosszasabban egy olyan költeményből, melyben a három ösvényt a tanítói szerepet választó költő bárki számára járható úttá egyesíti: „Tíz napra egy évben felejtsd el a konditermeket, / autódat, karriered (stb.) vonatozz vagy buszozz le / valahová vidékre, szál egymagad, csak annyi pénz / legyen nálad, amennyi borra, kenyérre elég / (csak semmi luxus!), vigyél magaddal biciklit, / vagy helyben bérelj, és járd be a környéket vele, / tanulj meg magadban beszélni, ha addig nem ment, / a fákkal, az állatokkal, tárgyaiddal, emlékeiddel…”; „Pásztázd végig a vidéket, gyűjtsd / tekintetedbe a látványt, meglátod, boldog leszel, / még egy könnycseppet is elmorzsolhatsz arcodon, / mert úgy érzed, nem szúrtál el az égvilágon semmit”. (P’ART könyvek, 2008)