×

Nagy Gábor: Álmatlanok és álmodozók; Jenei László: Szellemek és szerelmek

Darvasi Ferenc

2009 // 02
A költőként, irodalomtörténészként, kritikusként ismert Nagy Gábor lett a harmadik helyezettje az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló közös regénypályázatának. A beadott munkának olyan regénynek vagy kisregénynek kellett lennie, amely „hőseinek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben megmutatja az 1989–90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit”. Nos, ennek a kritériumnak – amelynek alapján kijelenthető: erősen referenciális prózákat vártak az elbírálók – mindenképpen megfelel az Álmodozók és álmatlanok.

Nagy Gábor két történetszálra alapozza művét: egyik a jelenben (2005-ben), másik a múltban (1986-ban) játszódik. A regénybeli „most”-ban a főszereplő Göre, egy Munkácsy-díjas művész, szobrász és festő. Egy budapesti múzeumban kezdte, válása után hazaköltözik nyugat-magyarországi szülővárosába, ahol egy köztéri alkotása miatt üldözni kezdik, politikai okokból. Eztán tanárkodni kezd egy művészeti iskolában, de újabb vádakkal illetik: azzal, hogy pedofil, antiszemita, alkoholista, drogos. A vele történt események közt összefüggést felfedezni vélvén odáig jut, hogy azt állítja: „lehet, hogy paranoiás lettem, de az a meggyőződésem, hogy megfigyelnek”; és valóban kezd úgy viselkedni, mint egy üldözési mániás. Kálváriája vége felé, amikor már az iskolából is kifelé áll a szekere rúdja, kap egy gépiratot „három részben, mindannyiszor feladó nélkül és kibetűzhetetlen postabélyegzővel”.

A szocialista beszédmód egykori formuláit kedvtelve felidéző, ’86-os eseményeket rögzítő gépirat egy állatgyilkosság-sorozatról szól. Valaki vörös selyemzsinórral fojt meg macskát, papagájt, kutyát, hogy aztán tetemüket helyi prominensek udvarába csempéssze be. A megcélzott személyekre álmatlanság tör (innen tehát a kötetcím első tagjának jelentése, míg az álmodozók szó a sokat képzelődő Görére utal). Nem is akármilyen, hiszen Korom, a munkásőrparancsnok belebolondul, Kenődi (tele van a könyv beszélő nevű szereplőkkel: Kenődit lefizetik, a megyei első titkárt Palásthynak hívják, a nyomozót Sólyomnak; Göre neve pedig, ahogy azt ki is mondják a szövegben, Gerő Ernőére játszik rá), a tanácselnök öngyilkos lesz, s csak az első titkár, Baczó ússza meg egy kisebb autóbalesettel.

A két történet szép lassan összefonódik. Göre a rejtélyes eredetű küldeményt olvasva, elég későn bár, de ráébred, hogy az abban szereplő kisfiú (akinek apja Kenődiék városában ügynökösködik) „esete az ő [Göre] komikusan hátborzongató története”, „elvégre akár ő is lehetne” ez a kissrác. A fiú és Göre sorsa egybeolvad, amit csak tetéz, hogy egyszer csak mindketten eltűnnek otthonról. A két életút és történetszál nem véletlenül kap hasonló ívet. A jelen és a kommunista múlt történései azt sugallják, az elbeszélő számára legalábbis, hogy hiába volt rendszerváltozás, ugyanaz a gondolkodásmód van hatalmon, nem változott semmi. A „szolgálatos fülek nem vágattak le… ugyanúgy, mint Kádár apánk idején, folyamatos kiküldetésben vannak, kihegyezve”, és íródnak „az alázatosan jó szándékú kis jelentések”.

A művészetet egyes-egyedül a liberális szemlélet uralja Göre és barátai szerint. A szabadelvűek érdekei, így az elbeszélő, minden más, értékrendjüktől eltérő kezdeményezést háttérbe szorítanak. Azt mindenki eldöntheti maga, a valóságos magyarországi helyzetre vonatkoztatja-e ezeket a gondolatokat, egyetért-e velük. Az természetesen nem probléma, hogy ilyen – kínos – kérdésekről is beszél a szerző; az viszont már igen, hogy ezeket a részeket nem sikerült szervesen beépíteni a regénybe. Mert párbeszédbe vannak ugyan helyezve a tézisek, de kilóg a lóláb: életszerűséget nélkülöző frázisok ezek. A szereplők által hangoztatott eszmék nyersen, jobbára kidolgozatlanul lettek betoldva a szövegbe.

Egyéb hiányérzetem is támadt. Nagy Gábor bedob két közkedvelt dolgot is. Van itt egy ismeretlen eredetű kézirat (pontosabban: gépirat) s egy detektívtörténet. A posztmodernben, de korábban is nagy keletje volt a kézirattörténeteknek. Nos, itt ez a lehetőség egy kissé el van bliccelve, akár a krimiszál: nincs valódi nyomozás, ki írta a kéziratot. De a rejtélyesnek szánt állatgyilkosság okára, a tettes személyére sem látványos nyomozói logikázás, érvelés után derül fény. Túlontúl egyszerűen hozza tudomásunkra a fejleményeket az elbeszélő, a szöveg nem tart izgalomban. Az olvasó a rendelkezésére bocsátott jelek és az egyszerűen dekódolható narrátori logika alapján rendkívül könnyen megfejtheti például, hogy miért éppen selyemzsinórt (és vörös színűt) használnak a gyilkosságokhoz.

A pályázati feltételek közt az is szerepelt, hogy a kiírók elvárják és méltányolják „az ábrázolás hitelessége mellett… az írói nyelv példás magyarosságát, stiláris biztonságát, szépségét”. Nagy Gábornál azonban a nyelvi teljesítmény is hagy némi kívánnivalót maga után. A stiláris modorosság („a metaxa bronzos karcosságában, szíjas testeket idéző telt ízében”; „az emlékkép nyíllövésszerű sugárútja”; „a pára sós szél hömpölygette színes vásznait… átúsztatva a szemén” stb.) a mesterkélt díszítettség („a lélekjelenlét szivarfüstjével pácolnia a szoba amúgy is áporodott levegőjét… ez a helyes cselekedet”; „hamu alatt izzott a fojtott várakozás parazsa” stb.) csak tovább ront az Álmatlanok és álmodozók színvonalán.

Jenei László új novelláskötete egészen más világ(ok)ba kalauzol el minket. Míg az Álmodozók és álmatlanok valósága teljességgel kézzelfogható, ismerős, legalábbis annak tetszik, a Szellemek és szerelmeké ennél jóval áttételesebb, különlegesebb: egyszerre teremti meg a valószerűség és a valószerűtlenség látszatát. Kevesebb kapaszkodót ad a befogadónak: általában még azzal sem lehetünk tisztában, hol és mikor játszódik a cselekmény. Bár, ha akarjuk, nagyjából belőhetjük ezeket: egy-két utalás el van rejtve a szövegekben a vas- és a sörgyárról, (borsod-abaúj-)
zempléni településekről, így az események háttereként az alkotó lakókörnyezetét vélhetjük valamelyest felfedezni. Az időpontra pedig a „játszódik napjainkban” kitételt illeszthetnénk.

Azért sem olyan fontosak ezek a paraméterek, mert az elbeszélések fő terepe nem a világ, nem a külső valóság, hanem a szereplők lelke; belül játszódik le minden, ami fontos. Legtöbbször alig tudunk meg valamit a – gyakran narrátori pozícióba állított – főhősről, egyszer csak, minden előzmény nélkül, belecsöppenünk a históriájába úgy, hogy életének lényegesebb eseményei közül alig értesülünk valamiről, információink hiányosak. Látszólag normális rendben telik-múlik az idő, aztán, sokszor valamilyen irracionális mozzanat révén, hirtelen kizökken a történet: a hős – számunkra elsőre alig érthető módon – kénytelen átértékelni sorsa egy-egy kiemelt jelentőségű pillanatát, lelkében végzetesen megváltozik valami.

Ötször három szöveget, öt ciklust tartalmaz a Szellemek és szerelmek. A novellák össze is tartanak, meg nem is. A szereplők például nemigen térnek vissza egy-egy újabb írásban. Még abban az esetben sem, ha a név megegyezik: a Gyermek a világban és Az utolsó mozaikkocka című szöveg is felvonultat egy Klári nénit; vagy Alice nevű nő van az Ólmos fejfájás című kriminovellában és a Korai hatáskezdetben is – de nem derül ki, hogy ezeknek a figuráknak, a névazonosságon túl, bármi közük lenne egymáshoz. A ciklusok terelik valamelyest egyfelé a kisprózákat. Az első (Szellemek és szerelmek) megfoghatatlan, láthatatlan, képzeletbeli jelenségeket állít a fókuszba, a második (A sivatag lehelete) a kultúrák, beszédmódok, nyelvek találkozását, a kommunikációs szintek differenciáját vizsgálja. A harmadik (Ólmos fejfájás) a fejfájás motívumával kapcsolja egymáshoz a textusokat, és ez az egység keveri össze a valószerűt a valószerűtlennel leginkább. A negyedik rész (Kiürítés) a medialitás kérdéskörét járja körül: film és realitás bonyolult viszonyát, valamint a szerelemét, mindhárom kispróza középpontjába egy-egy domináns személyiségű, már-már férfias nőt állítva. A záró ciklus pedig (Piercing, sneci, ostya) azon polemizál: megismerhető-e a valóság. Az ember hányfélének, hányféleképp látható? A dolgok önmagukon túl is jelentenek-e valamit, avagy csak mi tulajdonítunk – összefüggést keresve a történések közt – többletjelentést a jeleknek? „Ami van, alatta kéne még lenni valaminek, de ő [Laci] képtelen kifürkészni a titkot” – elmélkedik Laci a záró elbeszélésben, az Idillben.

Ugyanitt esik szó a Schröder-féle lépcsőről. Ez olyan térforma, amely figyelmesen nézve a szemlélet módjától függően kifordulhat, átváltozhat: a lépcsőt – lépcsős szerkezetű – boltívnek is láthatjuk. A novellák nyelvére lefordítva ezt: ugyanazt a jelenséget, eseményt, attól függően, milyen perspektívából közelítünk rá, többféleképp is értelmezhetjük. Jenei kisprózáira jellemző is ez: nem csupán egyféle megfejtést kínálnak fel. A Szellemek és szerelmek novellái nem mutatják egységesnek, állandónak, változatlannak a személyiséget, mert azt a szereplők maguk konstruálják meg (a sajátjukat és másokét), vagy több (külső és belső) nézőpontból látjuk (ugyanazt). A kötet címét adó novella Pétere például „komoly falakat húzott föl az önvád apró tégláiból”, önmagát rossz, gyermeteg emberként interpretálva. (Ezeket a szubjektív nézőpontokat Jenei remekül, tömören, érzékletesen vázolja fel: legyen szó mondjuk egy megkapó pillanat – „egy gyönyörűséges női hang franciául beszélt hozzám, röviden, tompán, mint egy játékos kedvű kislány, aki a garbója nyakát szája elé húzva mondja: szeretlek” – vagy egy figura küllemének – „a fogai úgy álltak, mint egy elhanyagolt temetőben a sírkövek” – leírásáról.) Az identitás képlékeny, a hősökön múlik, melyik tulajdonságukat nagyítják fel, milyennek látják, láttatják magukat. Ráadásul a saját nézőpont mindig különbözik a másik emberétől („vannak néhányan körülöttem, akik egészen másnak látnak, mint ami szerintem vagyok”), a történések ezerféleképp értelmezhetők (mert „egy ismeretség történetében nem lehet megjelölni azt a helyet, ahonnan nézve ítélhetünk”).

A Szellemek és szerelmek kisprózáinak interpretálását az is megnehezíti, és egyszersmind izgalmassá teszi, hogy hősei a legtöbb esetben képzelődő gyerekek. Nem életkorukat, hanem viselkedésüket tekintve gyerekek. A Szellemek és szerelmek című novella Pétere (aki azt mondja magáról: „elvesztettem a hitemet, hogy felnőttem”), a Gyermek a világban Szulákja (aki „kezdett úgy viselkedni, mint a gyerekei”), valamint nagypapája (stb.) mind-mind felnőtt gyermek. A két létmód közt nincs differencia a könyv hasábjain: A sivatag lehelete főszerelője szerint például „alapjában nincs különbség a gyermek és a felnőtt szenvedélyessége között”. És beszédes ugyanennek a szövegnek a Ferenczi Sándortól vett mottója is: „több férfinak lenne hozzá bátorsága, hogy kiálljon az egyszerű és békés családi élet, a gyermeki helyzet e hasonmása mellett”. Ezek a „gyermekek” aztán fantáziálni kezdenek; gyakran úgy ér véget egy novella, hogy ki sem derül az olvasó számára: akkor most mi történt meg „valóban” a szereplővel, mi nem. Az egyszerűbbektől egészen szélsőséges esetekig jutunk. Mert az még hagyján, hogy a Piercing, sneci, ostya nagypapája beszédéből – hiszen bolond – kihámozhatatlan, mikor hazudik, mikor nem; de az Ólmos fejfájás Jánosa például még azt sem képes eldönteni, hogy ő ölte-e meg az előtte holtan fekvő férfit, húga férjét, vagy sem. (Persze a szereplők gyakran torz tudatúak, mint a Valóságos rémtörténet Károlya [és az Ólmos fejfájás Jánosa is az], aki odáig jut, hogy a társaságban elmondott saját gondolatát egy másik személy közlésének hiszi.) Ezek a befogadói figyelmet újra és újra felkeltő játékok nehéz, de izgalmas, érdekes olvasmánnyá teszik a Szellemek és szerelmeket.

Nagy Gábor: Álmatlanok és álmodozók, Magyar Napló, 2008;
Jenei László: Szellemek és szerelmek, Bíbor Kiadó, 2008.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben