×

Érkezés

Papp Tibor

2009 // 02
Első este Várszegen Bántelekiéknél a veranda nagy ablaka mögött az esti napsugarak szálai mint levéltelen futónövények vonalaztak a földtől az égig, mintha egy láthatatlan oszlop mentén kapaszkodnának a bűvös naptányér közelébe. A veranda kint és bentje fürdette Olivér gondolatait, aki szinte észrevétlenül lett a vacsora középpontja. Kedvesen, addig préselték, amíg egy szócsomag ki nem ömlött a száján, s amikor már sokat beszélt, hagyták pihenni egy kicsit, aztán újra kérdezték mind a négyen. Mindent el kellett mondania apjáról, anyjáról meg a jelenlegi helyzetükről és mindenről úgy általában.

– Anyukád mit csinál az orvosnál – kérdezte Edit néni –, mit jelent az, hogy titkároskodik? Milyen a munkaideje?

Igyekezett összpontosítani a nyári kartonruhás, kövérkésen is szép asszonyra, az anyjára, aki nagyon földönjáró lény, összead, szoroz, kivon, de mindig mintha lebegne, mintha a dolgok fölé emelkedne, s mintha ez adna neki valamilyen hétköznapi, a saját mindennapi teendőit átfogó biztonságérzetet. Talán az a kis hazulról hozott polgárlánygőg az egyetlen tintacsepp, mely halványan elszínezi az alkalmazkodókészségére támaszkodó szilárdságot. Igyekezett összefogva elmondani:

– Egyik nap reggel nyolctól tizenkettőig, másik nap délután hivatalosan kettőtől ötig, de többnyire hatig van Berényi doktornál, a rendelő előszobájának tekinthető kis irodában. A doktor úr, bizonyára családi hátterének köszönhetően (állítólag egy ismert osztrák nemesi család leszármazottja, ezt én nem tudom pontosan, talán apuék tudják), a háború előtt miniszteri biztosságig vitte az egészségügyben, és néhány év alatt két nagy kórháznak is az igazgatója volt. Amikor Hajdúkeresztesre került, az emberek egy kicsit féltek tőle, a szürkülő hajú, katonás megjelenésű úriembertől, aki első ránézésre úgy viselkedett, mint egy arisztokrata. Anyuban abszolút megbízik, ha elmegy hosszabb útra, a Mátrába, Pestre vagy a Balatonhoz nyaralni, a vagyonkáját, ékszert, készpénzt, meg mit tudom én, még mit, mindig anyunál hagyja letétben. Fél szóból megértik egymást.

Mikor egy beteg megérkezik, anyu felírja a nevét, ellenőrzi az adatait, megmondja neki, hányadik a sorban. Amikor valaki kijön a rendelőből, akkor szólítja a következőt, meg ilyesmi. Ő vigyáz a várakozási rendre. Mindig van valaki, aki a többiek elé akarna menni, de nála nincs semmilyen előjog. A beteg az beteg. Azt szokta mondani, legalább a betegségben legyünk egyenlők. Berényi minden beteget kikísér. Érkezésükkor a betegek anyunak adják oda a tyúkot, a kacsát vagy a tojást, szóval amit a dokinak hoznak. A kis előszobát, ami egyben irodája is, neki kell tisztán tartania, Julis, a házvezetőnő ott nem takarít. Mindennap van rendelés, egyszer délután, egyszer délelőtt, még szombaton is. Tavaly, amikor eltört a lába, az volt a szerencséje, hogy a dokinál dolgozott, mert nagyon rossz törés volt.

– Hogy törte el?

– Hát úgy, hogy a Szabadság utcán ment a biciklijével a járdán, és Horváték előtt belecsúszott az árokba. Hogy miért, mi volt az oka? Azt nem tudjuk. Leesett, eltört a lába. Horvátéknál nem volt otthon senki. Szerencsére a szomszédból jött segítség. Valaki elszaladt Berényiért, aki perceken belül ott volt. A doktor vitte be autójával a kórházba, ahol megröntgenezték, begipszelték, és ő is hozta haza. Kenderesi Mariska néni jött át anyut ápolni, lefektetni. Altatót kapott a fájdalom ellen. Apu akkor tudta meg, amikor este hazaérkezett.

Edit néni kedvesen, de rosszallólag jegyezte meg:

– Anyukád szépen lekicsinyítette az egészet, úgy írt róla, a fájós lábáról, mintha egy tövis ment volna bele. Pedig éreztem én akkor… emlékszel, Kornél, többször mondtam neked, hogy Jutka valamit titkol, valamit nem akar elmondani. Ki vitte a házat?

– Mariska néni segített anyunak. Jó öt hétig volt gipszben, de elég gyorsan járóképes lett, a végén nagyon viszketett a lába. A második hét végétől már bejárt a rendelőbe.

– Jutka mindig bizalmi ember volt – szólt bele Edit néni megint a mesébe –, Kisszentkirályon a termény-nagykereskedő odáig volt meg vissza a munkájával. Apád még féltékenykedett is az öreg bakkecskére. Esztit küldte be az irodába, nézze meg, mit csinál a szakállas bácsi. Nagyon jókedvű teremtés anyukád, mindig oda megy, ahol nevetni lehet. Ezért szereti mindenki a társaságban. És mondd, Olivér, mi volt az, amikor betettek hozzátok valakit?

– Az egyik postatiszt lakott nálunk három hónapig, de szerencsénkre összeköltözött Gulyás Mariskával, akinek egy kis vályogháza van. Az úgy volt, hogy kijött a tanácstól Kálmándi Gyurka, és bejelentette: jött egy új postás, egy szobát le kell adnunk a tanács javára, bútorokkal együtt, úgy, hogy lakni tudjon benne. A nyári konyha mögötti hátsó szobát kapta, amit mi raktárnak nevezünk, annak a nyári konyhából van a bejárata, a másik ajtót, amelyik a padlásfeljáróhoz visz, apa bekulcsolta, és még egy kis lakatot is tett rá. Gozsdu mindenáron barátkozni akart velünk, főleg apuval, de nem ment sokra, mert mi féltünk tőle, azt hittük, kommunista. Később sült ki, hogy nagy érdeklődésének a zene volt a nyitja: gitározott. Apu nem haragudott rá, Kálmándiékat szidta, akik még mindig számon tartják, hogy apját kuláknak minősítették, és azt, hogy ő kántortanító volt. Szerencsére Debrecenben nem tudják megfúrni, mert egyik tanítóképzős társa a megyei oktatási osztályon dolgozik. Az is nagy kommunista, de apu szerint jó ember.

A vacsorázóasztalnál Eszti kályhameleg kerek arcával, vékonyka ceruzavonás szemöldökeivel ült szemben. Lonci mellette volt, Edit néni és Kornél bácsi az asztal két végén. Eszti finnyásan csipegetett a tányérjába összehordott elemózsiából. Olivér tekintete Eszti homlokán legelt, nézte hídívet utánzó szemöldökét, száraz, fehér bőrét, és nézte, amint mellei szabadon, melltartó nélkül imbolyogtak tojássárga ingecskéjében, bimbói keményen ágaskodtak, hegyesen kinyomták az inget, s ha jobbra-balra elmozdultak, elhaló vonalat hagytak maguk után, olyat, ami az emlékezetben sokkal tovább él, mint a valóságban. Mintha a szem látó felületén a bimbó húzta csík nem tudna olyan gyorsan megsemmisülni, elsimulni, mint a sárga anyagon. Ez nem illúzió, gondolta, mert nem a semmiből képződik, a látszata hasonlít a valóságra, azaz nem olyan látszat, ami mögött nincsen valóság. A tojássárga anyag mellbimbók okozta kitüremkedése egyértelmű fizikai jelenség. Miközben Eszti melleinek domborulatán legeltette a szemét, valami mágneses erő visszatartotta attól, hogy Loncira nézzen. Zavarának az volt az oka, hogy szemeinek, gondolatának, képzeletének Eszti mellei voltak a központi szereplői, amit nem oszthatott meg mással. Mint egy függöny repedésében bújó bogár, olyan volt agyában a titok.

Kornél bácsi kérdésére válaszolva elmondta, hogy iskolai évadban apjával mind a ketten bejárók voltak tavaly őszig, amikor őt felvették a kollégiumba. Általában a hat-negyvenessel mentek, de ha apjának csak később van órája, akkor a nyolc-tízessel utazik Debrecenbe. Negyven perc az út. Neki tíz perc a gimi az állomástól, apjának tizenöt a Béke utcai általános iskola. Délután tizennégy-tízkor, tizenhat-harminckor és tizenkilenc-tízkor van vonat visszafelé. A vonaton apja egy társasággal barátkozik, melynek fő oszlopa a szintén hajdúkeresztesi Szabó Lajos tanár úr, aki kémiát tanít a Széchenyiben. Szabónak mindig foltos a keze bőre abból adódóan, hogy a tananyaghoz tartozó minden kísérletet végigcsinál, de mindig siet, kapkod, hogy utolérje magát, és ha csak egy pillanatra nem figyel igazán oda, máris kész a folt a kabátján. A diákok, azután, hogy a kémcsőben meggyulladt hidrogén leperzselte a szemöldökét, elnevezték Pucérnak. Aztán egy felsőtói könyvelő: Gózon Pali bácsi, meg Halmi Böske néni, aki a Vízműveknél dolgozik az irodában. Böske néninek nincsen férje, de van egy gyereke. Loncinak később elárulta, hogy állítólag egy orosztól.

Loncit a bejáró diákok érdekelték.

Hajdúkeresztesről tavaly tizenketten jártak be, szinte mindenki máshová, a Móriczba ketten, a Balassiba szintén ketten: én és egy nálam két évvel idősebb fiú; a tanítóképzőbe három lány, a többiek gépipariba, építőipariba meg közgazdaságiba. Reggel mindenki a házi feladattal van elfoglalva, pótolja, ami pótolható, vagy tanul. Hazafelé szoktunk hülyéskedni, viccelni. A lányok mindig együtt jönnek, együtt mennek. Mind a hárman felsőtóiak. Jövőre érettségiznek. Velem szóba sem állnak, de a többi fiúval sem. Mindenki káderlányoknak nevezi őket, de azt nem tudom, hogy azért-e, mert a szüleik nagy kommunisták, vagy azért, mert fenn hordják az orrukat.

A szépen terített asztal ünnepélyessé tette a verandát, és a vacsorának is ünnepi szertartás jelleget kölcsönzött. A kellékek legfontosabbika a tányér volt, a karimáján kék virágokkal mintázott lapos porcelánkorong. Mellette szalvéta feküdt, széles szalvétagyűrűben, melynek barna fatestét beégetett erdélyi minták díszítették. Tompított ezüst csillogású kések, villák vették közre a tányért, az asztal közepén pedig, mint kikötői engedélyre várakozó apró tengerjáró gőzös, kövérkésen kétrészes só- és paprikatartó lebegett, melyet szintén kék virágok díszítettek. Kék színű medúzákkal meghintett tenger alatti tájként vibrált Olivér előtt a nagy asztal, melyet a veranda üvegfala felől érkező fény táncoltatott, fénycsíkokkal és árnyékredőkkel mozgatott.

Amikor az asztalhoz leült, konstatálta, hogy a többiek is ruhájukat, hajukat rendbe szedve jöttek az asztalhoz. Mindenki késsel-villával ügyeskedte szájába a legvékonyabb retekszeleteket is. Kétségtelen, hogy Bántelekiék is veszélyben érzik féltve őrzött, nagyon egyszerű szimbólumokkal behatárolt világukat. A veszélyérzet abból táplálkozik, hogy a hatalom a rossz ízű úri világ maradványának tekinti ezeket a tárgyi kellékeket és magatartásfomákat. Benne viszont ennek hatására feloldódott az új közösséggel, a Bánteleki családdal szembeni szorongás. Tudja, mit kell tennie, hogyan kell leülnie, tudja azt is, mi következik, s minek mi a következménye. Az otthon ráerőszakolt viselkedésminták hirtelen szárnyakká váltak, melyeknek segítségével a többiekkel teljesen egyenjogú társként lebeghetett az asztal felett. Számára ünnepi vacsora lett az egyszerű péntek esti étkezésből. Díszesen elrendezve, mint várat őrző ólomkatona-csapatok, strázsált a nagy ovális tálon a nyári szalámi, a srégen szeletelt füstölt kolbász, a sárga szívű kemény tojás, a papírvékony sajtszelet, a zöldpaprikagerezdek és a félbevágott paradicsom. A hideg vacsorához mindenki kapott egy csésze citromos teát és desszertnek egy pici kocka csokoládét.

A vacsora végeztével a lányok Edit nénivel együtt a konyhába siettek, és a rövidre szabott mosogatás után a verandán téblábolva várták a drapp hosszúnadrágban feszítő Kornél bácsi vezényszavát. Miután Edit néni ruhát cserélt, fehér bokazoknit és szandált vett fel, és egy halványzöld ridikült akasztott a karjára, elindultak sétálni. A veranda kulcsát Edit néni tette a táskájába, a nagy kapukulcsot pedig Kornél bácsi a nadrágzsebébe. Ahogy kiléptek, a szembeszomszéd Csurdina a kerítés mögül átköszönt az utcán, de nem kérdezett semmit, csak nézte őket. Csurdina a helyi besúgó, legalábbis ezt mondják róla. Kornél bácsiék házából rá lehetett látni Csurdina magaslest helyettesítő, a figyeléshez csupán földi felszerelést biztosító, minden oldalra nyitott, drótkerítéses birtokára. Olivér fejébe feltolult a kérdés: talán ráállították Kornél bácsira, akinek egyetlen bűne, hogy a múltban a Károlyi grófok kisszentkirályi birtokán főkertész volt? Nem volt valami nagy állás, fizetésből élt ő is, mint a többi alkalmazott. Persze lehet, hogy a besúgó mást is tud Kornél bácsiról, olyasmiket, hogy katona korában kikkel volt egy szakaszban, hogy netán elment a Mindszenty celebrálta máriapócsi búcsúra, vagy olyan légből kapott marhaságot, hogy az a lány, akinek gimnazista korában tette a szépet, disszidált, s most a Szabad Európa Rádióban műsorvezető, és még más elképzelt hülyeséget.

Elöl a három fiatal, Olivér középen, jobbján Lonci, balján Eszti, s mögöttük a két felnőtt. Úgy néztek ki ebben a formációban, mint egy ötlovas orosz fogat a sztyeppén, amikor a gyeplőt egy láthatatlan kéz fogja a vidáman lépkedő ötös mögött. Olivér szerette a dinamikus jeleneteket, és látatlanban a sztyeppét is szerette, talán a magyar őstörténet révén, ahol képzeletében mokány magyarok nyargalnak apró lovaikon egészen a láthatárig. A Bem József utcán indultak el. Kornél bácsi elmagyarázta, hogy a ’48-as szabadságharc idején ebben az utcában volt egy sorozóiroda, ahol fölvették honvédnak a jelentkezőket. Itt kimondottan Bem apó seregébe verbuváltak. Innen származik az utca neve, s ezzel függ össze az is, hogy a városban nagy a Bem-kultusz, a Petőfi teret is azért nevezték el Petőfi térnek, mert oda torkollik a Bem utca. Bizonyára ebből született az a legenda, hogy egy szép napon maga Bem apó eljött megnézni a várost, ahonnan olyan sok katonája származott.

Hajdúkeresztesi szobájában asztalára hajolva lerajzolta a Bem József utcát, aztán a teret s az Erdőalja utcát mint kiindulópontot, s ahogy kifeküdtek keze alatt az utcák, azon gondolkozott, hol lehetett az ifjúságot elnyelő háború kapuja, a sorozóiroda, ahol lelkes, tejfeles bajszú ifjak csillogó szemekkel, már-már hősnek érezvén magukat, jelentkeztek a bokros szemöldökű toborzó őrmesternél, aki megkínálta őket egy kupa borral. Olivér egy kis kereszttel jelölte meg az iroda vélhető helyét.

Ma már történelmi tény, magyarázta Kornél bácsi, hogy Bem apó soha nem járt Várszegen, de a város elöljárói sokáig szentül meg voltak győződve, hogy nemcsak itt járt a városban, de meg is szállt az Aranysarkantyú Fogadóban, az áruháznak most otthont adó épületben, amelyikről lesír – ha valaki figyelmesen szemügyre veszi –, hogy szerkezetileg nem áruháznak építették. Egy helyi tanár, Bodó Nagy Béla rombolta le a Várszegen járó Bem legendáját, a két háború között. Kapott is érte. A helyiek mind a mai napig nem tudják neki megbocsátani.

Másik nagy legendája a városnak II. Rákóczi Ferenc titkosügynöke (mely tevékenység szöges ellentéte a besúgásnak), aki várszegi lakos volt, ehhez semmi kétség nem fér, de nem tudni, hogy pap volt-e vagy kereskedő, katona vagy tehetős városi ember, sőt a nevét, a pontos nevét még ma sem tudja senki, pedig több történelemtudós kutatott utána. Minden kutatónál négy név emelkedik ki a lehetségesek közül (mind a négy latin név, ami arra enged következtetni, hogy álnév): Petrus Terra a leggyakrabban előjövő titkolt személynév. A történészek úgy vélik, hogy katona volt az illető (Olivér rögtön zsinóros kék huszármentében képzeli el, csillogó sarkantyúval és szúrós sasszemekkel), aki a Felvidéken több helyen szolgált, azaz sokat mozgott ide-oda, ez az egyik alapja titkosügynöki mivoltának, de hogy zsoldot vett volna fel, vagy ügynöki munkájáért pénzt kapott volna valakitől, annak semmi nyoma. Várszeggel kapcsolatban a nevét mintegy mellékesen említik a hadba szólíthatók között. Petrus Aquilla a másik lehetséges fedőnév, akinek a foglalkozása ugyanolyan ködbe vész, mint rendszeres tartózkodási helye, bár úgy tűnik, többnyire Várszegen élt, de másutt: Egerben, Kassán is feltűnik, ebből következtetnek arra, hogy hírszerzéssel foglalkozott. A legtöbbet Sextus Propertiusról tudnak – természetesen nem a híres latin költőről van szó!, jegyzi meg zárójelben Kornél bácsi –, ő pap volt, a kutatók két várszegi plébánián találkoztak a miséző egyházszolgák között a nevével. Feltételezik, hogy papként sokfelé bebocsátást nyert, s gyóntatóként sok mindent hallott, amiről mások nem tudhattak. A negyedik ügynökjelölt Octavianus, akinek nincs keresztneve, de van foglalkozása: kereskedő volt. Lovakat, szarvasmarhákat szállított Olaszországba. Ezzel a feltevéssel rokonszenvezett leginkább Olivér: egy cserzett arcú, földig érő subában jövő-menő, debreceni tájszólással beszélő kufárt képzelt el, aki sem ránézésre, sem habitusra nem hasonlítható össze a kifinomult velencei kalmárokkal, akik fondorlatos nagyvilági allűrjeikkel ugyanolyan jártasak a főúri palotákban, mint a poros vásártereken.

Kornél bácsi látszólag élvezettel mesélt a város múltjáról, tanárosan folytatta a séta közbeni ismeretterjesztő előadást: Várszeg egy jelentéktelen nagyfalu volt a múlt század legelején. A kiegyezés után indult meg a városban az élet. Főleg a kereskedelem. Azt a városatyát, aki a Malom Részvénytársaságot összeverbuválta, s aki elsőnek ajánlott fel a földjéből egy darabot vasútállomás céljára, Görögnek hívták, bizonyára azért, mert Görögországból származott ide. Az indóházat azonnal megépítették, s egy szép napon megérkezett a vaspálya is, melynek – mindenki úgy képzelte el – a túlsó vége Budapest.

Kornél bácsi, akárcsak Olivér apja, nehezen tudta saját értékeivel – amelyek egy letűnt világ középosztálybeli rendje és szokásmódja katekizmusának a termékei – összeegyeztetni a jelen adottságait, amelyekre legtöbbször valamilyen csavarintott gondolatmenet csattanójával reagált, kicsit gúnyos, fogai között kacagásszerűen kidarált szavaival. Olyan ez náluk, mint kamasz fiúknál a másikon túltevő nagyotmondás kényszere (és öröme), de ki az ő ellenfelük? A körülöttük zajló élet vagy saját maguk? Kornél bácsi különösen a hirtelen kiköpött szisszeneteket szereti, mintha egy dús levelű orgonabokorból lépne ki váratlanul, mely sokkal magasabb nála, s nyílvesszőjét szemvillanásnyi célzás után a közeli cseresznyefa ágán ülő, hivalkodó madárra lőné ki. Séta közben elébük került egy rövidnadrágos, platinaszőke, kihívó frizurájú, jó húsban lévő városi fiatalasszony, akin a világos rövidnadrág egyik szára alatt – ott, ahol a naptól érintetlen bőr fehér színe az enyhén lebarnult felülettel találkozva választóvonalként mutatkozik – incselkedően meg-megcsillant selyembugyijából egy halványkék csíkocska. A választóvonal és a csík egymásnak feleselve váltakoztak, amit ritmikus látványként észlelt a külvilág, melynek oka a kellékek olyan illeszkedése volt, amit a járás szétzilált és újra helyreállított, célja pedig (tudatosan vagy tudatosság nélkül) a figyelem felkeltése. „Ennek tán még az is kilátszik, ami a fehérneműje alatt van” – recsegte félhangosan Kornél bácsi. A szőke fiatalasszony, mintha huzat csapta volna meg, megrezzent, de nem merte a fejét hártafordítani. Edit néni nagyon nem szerette ezeket a megnyilvánulásokat. „Ne legyél ilyen vulgáris, fiam.” A szülők előtt kullogva Loncival és Esztivel halkan kuncogtak a beköpésen, de ebbe a langyos jókedvbe mintha valahonnan beszivárgott volna a kétely, azt sugallva neki, hogy a lányok valójában nem értenek egyet apjukkal. Főleg nem Lonci, aki – később Olivér egyre jobban felmérte – igen jól beleilleszkedett az érdes új világ kínálta puhább horpaszokba. Neki minden úgy jó, ahogy van, azaz lehetne valamivel jobb is, de nem erre teszi a hangsúlyt. Lonci igyekszik megérteni a szüleit, de a szüleitől is elvárja, hogy megértsék őt. Nem tartja magát önzőbbnek, vulgárisabbnak, mint az előző nemzedék bociszemű leányai. Anyjáéknak, főleg a vidéki kisasszonyoknak, a jó házból való polgárleányoknak a rövid fekete szoknyából és gumis szárú fekete nadrágocskából álló tornaruha jelentette a feslettség előtti határvonalat.

Átmentek a Bem utca másik oldalára, ezzel bal kézre kikerülték a szépen parkosított Petőfi teret, a két lány, látszólag tudatosan, az Alszegi út felé kanyarította a családot. A számára váratlan útiránynak Lonci bejelentése adott értelmet:

– Azt mondják, az olaszok készítik a legjobb fagylaltot.

– Igen – kapta el a fonalat Edit néni –, a háború előtt Pesten, meg máshol is, olasz fagylaltosok vitték a prímet. Én, amikor Pesten jártam anyámmal, Nyíregyházáról egy napig tartott vonattal az út, mindig bementünk a Toscanába, ahol Giovanni Tomazi készítette a fagylaltot, a neve kint volt a kirakatban – egyszer elolvastam, s örökre megjegyeztem. Dús, fekete szemöldökű, kopaszodó emberke volt, aki nagyon mulatságosan beszélt magyarul, de a fagylaltja tényleg császári volt. Na de itt se rossz. A régi cukrász dolgozik ma is, alkalmazottként.

A térnek ezt az oldalát három-négy ablakos földszintes házak veszik körül, melyek mind mintha egy fél emelettel magasabbak lennének a kelleténél. Ahol két ház nem ér össze, ott magas fal köti egymáshoz őket. Nagy, nehéz fából készült boltíves kapu barnállik az ablakoktól balra, s a nagy kapu közepén skatulyányi kivágatnak tűnik a kiskapu, mely a lakókat szolgálja. A házak előtti széles aszfaltjárda a nyári hőségben úgy megpuhul, hogy meglátszik benne a cipősarok nyoma. A járda mellett szépen gondozott szilfák állnak. Igazi kisvárosi hangulat lengi be a teret, legalábbis ő ilyennek képzeli el a kisvárosokat. Az úttestet zöldessárga, fényes keramitborítás fedi. Debrecenben a Csapó utcán látott ilyet az Alföldi-palotától véges-végig a piacon, egészen a Csapó-kanyarig.

A Velencei fagylaltozó a nyárnál is nyáriasabban, messziről jelzi hollétét az ajtaja fölé akasztott színes üveghengerrel, mely vidám, mint egy miniatűr farsangi kosztüm, kis sárga kalappal és testhez álló zöld-fehér-piros csíkos felöltővel, melyen nincsenek gombok, nincs gallér sem, azonban alul nyitott. Ezzel reklámozza és kínáltatja magát az üzlet, ehhez párosul a hideg fagylaltosüstökből párolgó vaníliaillat, mintha Velence nedves levegőjének különös varázsát akarná felidézni, persze a tenger sós lehelete nélkül (ami miatt egy kicsit csonka a tökéletes illúzió, vélte Olivér, anélkül, hogy fogalma lett volna, milyen a sós lehelet). Az emberek gondolaként ácsorognak a járda mellett, hajlongnak, lebegnek, mintha a víz hintáztatná őket, és előrehajló felsőtesttel, előrenyújtott fejjel védekeznek a tölcséren ülő fagylaltgombócból elcsöppenő cukros morzsák szoknyát-nadrágot fenyegető, áldatlan foltjai ellen.

A kirakat mellett három lépcső vezetett az üzleti szintig. Bent hosszú üveges pult, melynek első harmadát a fagylaltosrészleg foglalja el. Jókor értek oda, a süllyesztett bödönökből színesen kivilágló fagylaltmasszák mind frissek voltak, puhák, ugyanakkor tökéletesen tartották a gömbös kanállal kiásott üregek formáit is.

Edit néni csokoládét és kávét kért, erre rákontrázva Kornél bácsi és Eszti tiszta vaníliát, a színskála kiegészítéseképpen Lonci és Olivér epret és citromot. Ők is, mint a legtöbb fagylaltozó, templomba betérő öreg emberek mozdulatát utánozták, a tölcsérre kissé ráborulva folytatták sétájukat, bekanyarodtak a Batthyány utcába. A Ságvári-kertről elmondta Kornél bácsi, hogy gondozása a városi kertészetre tartozik. Szívesen lemondanának róla. Minden szombati bálozás után a virágágyak olyanok, mint egy háború végi hadszíntér. Az lenne a legkevesebb, hogy az emberek lopják a virágot, de megtapossák az ágyásokat, sőt, néha bele is feküsznek. A kultúrházat már a háború előtt megépítették, de a parkosításra csak később került sor. Két házat bontottak le, mindkettőt odaát, a börtön oldalán, azoknak a bontott tégláiból készült a kerítés. Olivér, miközben megrajzolta magának a Ságvárit és környékét, pontosan emlékezett arra, hogy rákérdezett a börtönre: talán azért bontatták le a házakat, hogy lakóépület ne legyen a közvetlen szomszédságában? A házak rossz állapotban voltak, szólt a válasz, Kornél bácsi hangjában a leghalványabb nyoma sem volt bárminemű elérzékenyülésnek vagy megilletődésnek. Mint minden hozzá hasonló ember, ő is a társadalom természetes nyúlványának tekintette a fegyintézetet. Vannak büntetendő cselekmények, amelyekért szabadságvesztéssel fizet az elkövető. Annak talán a szikrája sem merült fel benne, hogy esetleg itt, ebben a Rákosi vezette országban – nemcsak a titkok homályába burkolt államvédelmi börtönökben – tisztességes embereket is fogva tartanak, olyanokat, akik soha nem vétettek még egy légynek sem. A fegyház – folytatja Kornél bácsi a kőkerítéssel kapcsolatos történetet – már állt, amikor Kisszentkirályról idejöttünk, azért, mert itt Edit néni is el tudott helyezkedni. A két rogyadozó ház is ott állt, mind a kettő a város tulajdona volt. Egy időben még arról is szó volt, hogy esetleg kívül-belül renoválják őket, s városi alkalmazottakat meg rendőröket költöztetnek be. Végül is a lebontás mellett döntöttek. Ekkor az öregek hátramaradtak, és apja helyett Lonci vette át a szót.

– A Ságvári a fő-fő kultúrház Várszegen. Van egy másik az állomás közelében, meg van a színház. Most itt bejövünk a parkba, s majd lent megyünk ki. A Ságváriban van egy mozi is, az Árpád, de a Kossuth Lajos utcán lévő Béke a legnagyobb, és van itt a Ságváriban egy nagyterem, ott szokták a szalagavatókat meg a farsangi meg a szüreti bálokat rendezni. A nagyteremben néha koncerteznek meg esztrádműsort adnak. Nemrégen volt itt a Tabányi. Ismered? Tangóharmonikázik, és van a zenekarában egy hawaii gitáros is.

– Egyszer láttam Debrecenben, a Bika nagytermében játszottak, de már hallottam tőle ezt-azt a rádióban.

– Latabár is volt már itt.

Lonci észrevette, de nem nagyon értette, hogy Olivér ezekkel nincs igazán tisztában.

– Persze, mondta Olivér Loncinak, Debrecenben ilyesmire a Bika nagytermét használják, ott szoktak szerepelni az esztrádzenekarok meg a Pestről jövő színészek. Szalagavatókat is szoktak ott rendezni, de a Magyar–Szovjet Baráti Társaság nagytermében is, a Vöröshadsereg útján. Voltam egy Hajdú Péter-matinén is, nagyon klassz volt. Bejáróként este nem tudtam bent maradni Debrecenben, kollégistaként pedig ritkán kapunk esti kimenőt.

Lonci meg Eszti nemrégen látták a Mágnás Miskát, ott, az Árpád moziban.

– Láttad-e? – kérdezték.

– Láttam.

– Emlékszel, mikor a két Latyit ellepik a pihetollak? Meg arra, hogy „Rongy ő”?

A lányok belemelegedtek a nevetésbe. Eszti kacajjal vegyítve csak annyit mondott, hogy „Pixi”, mire Lonci rávágta, hogy „Mixi”. A Pixi gróf meg a Mixi gróf. Rongy ő. Emlékszel, amikor a vásárban a pult fölött úszik a kalapjuk?

A Ságvári bár bejárata, melyet piros felirat hirdetett, az épület bal sarkán nyílt. Lonci azt is tudta, hogy éjfélig nyitva van.

– Te voltál már bárban?

– Persze. A Pálmában, a Nagyerdőn, ahol dzsesszzongorista játszik esténként meg vasárnap délután is. A vasárnap délelőtti atlétikai versenyek után szoktak oda benézni a bejárók.

A bizonytalan ceruzavonásokkal megrajzolt térkép olyan, mint egy női arc, melyen pírral bevetett mezők, orrnyereghez vezető kapaszkodók, szemnek álcázott tavak és vérbő ajkak között egy meredek árok, mint a Tordai-hasadék, adják a topográfia kellékeit, vagy olyan a térkép, mint egy domború szoborváz, amely girhes vonalai ellenére harmonikus és rendezett együttesnek néz ki, nem sugall ürességet, mert a tér minden szegletét beszövi, nem úgy, nem olyan laposan, mint egy pókháló, hanem mint egy ketrec drótbordái, melyek pucérok és kemények. Fel tudjuk ruházni béléssel, válltömővel akkor is, ha nem ismerjük a térképhez tartozó térbeli idomokat. Fel tudjuk öltöztetni házakkal, fákkal, nyakkendőként futó járdákkal, ablakok csillogásával, kerítések uszonyaival. Akkor bezzeg sivatag uralkodott fejében az elképzelt térkép vonalai mögött és fölött, amikor Várszegre menet a vonatban felmondta magának az utcákat az állomástól Bántelekiékig. Batthyány utca, Kossuth Lajos utca, úgy, ahogy Kornél bácsi leveléből bemagolta, Csákány utca, Petőfi tér, Mester utca, Erdőalja utca. Még evés közben is mondta. A vonatablakból nem látott házakat, a táj, mint a szopó-fekvő mangalica kismalac, enyhén domború és csíkos volt, mindenütt az aratás utáni tarló kellette magát, ahol kombájn aratott, ott hullámos frizurával, elfelejtett tincsekkel, ahol emberi kéz kaszált, ott majdnem kopaszon. A vasúti töltés vasalt lópatára emlékeztetett, a telefonpóznák hangosan surrogva futottak visszafelé, röviden bekukkantottak kigúvadt porcelánszemükkel az ablakon. Tudta a sorrendet, egyik utcanevet a másik után, de azt nem, hogyan viszonyulnak egymáshoz: követik-e vagy keresztezik egymást, leágaznak, kiválnak, netán egymásba torkollnak. Batthyány utca, Kossuth Lajos utca, Csákány utca, Petőfi tér, Mester utca, Erdőalja utca. Nevetségesnek tűnik, ha visszagondol rá, hogy azon is fönnakadt, milyen hosszúak lehetnek. Cikcakkot látott maga előtt.

Batthyány utca, Kossuth Lajos utca, Csákány utca, Petőfi tér. Négyzet alakúnak képzelte el a teret, talán Ladányban látott egyszer egy kocka alakú parkot, a háború alatt, amikor két bombázás között Berta nénihez rohantak az óvóhelyre, ahol minden gyerek egy rúd csokoládét kapott a szomszéd fűszerestől, aki Berta néni mindig mosolygós, kerek arcú lányát, Micit szerette volna elvenni. Mindenki nagyon félt, a bombák robbanása úgy megmozgatta a földbe vájt bunkert, mintha rugós matracon ugráltatta volna az egymás kezét fogó bunkerbelieket. Ő már az állomáson félt, amikor a külső vágányon hirtelen lefékezett szerelvényből ejtőernyősként ugrált mindenki kifelé, s rohant a várossal ellentétes irányban. Ők, ketten anyjával, a város felé futottak. Az emlékezetében vibráló ladányi park poros volt, Mester utca, Erdőalja utca, ugyanakkor otthonos, a Petőfi tér, talán a közeli hegyeknek köszönhetően, mindig, mintha zuhanyozó alól lépne ki, harmatos, üde, friss, tiszteletet parancsoló. Mici nemet mondott a fűszeresnek, mert volt egy titkos katonatiszt szeretője, aki a háború alatt gyakran eljárt hozzá Egerbe. Lett egy gyereke is tőle, aki csecsemőkorában meghalt. A háború után a tiszt eltűnt, Mici várta egy darabig, aztán hozzáment egy vasutashoz. Csúszó-mászó pondró az elképzelt utcák rajza: pucéron kígyózó féreg, amelyiknek a feje hátracsúszott gerince közepéig, és lobogva halad, de nem előre, hanem keresztben, mint a rák. Apja meg Kornél bácsi Kisszentkirály alatt a csobogó Túrban sokat rákásztak fonott kosárral. A két család közötti barátsághoz Kisszentkirályon a folyócska langyos vize is hozzájárult. Még elemibe sem járt, szomszédok voltak, de emlékszik a rák pirosra főtt ollójára. Olyan közel laktak a Túrhoz, hogy a legkisebb áradáskor behallatszott a folyó csobogása a hálószobába. A háború alatt szétváltak útjaik, de tartották a kapcsolatot, a hajdúkeresztesi hosszú téli estéken sokszor előjöttek a szentkirályi évek, a nyugalom évei. A családok szorgalmasan leveleztek, számon tartottak minden születés- és névnapot.

Amikor két-három nappal hazaérkezését követően, miután teljesítette anyja kérését, ivóvizet (amit családilag jóvíznek neveznek) hozott az artézi kútról, Várszeg felidézésében megint a kisszentkirályi boldog évekhez jutott, anélkül, hogy aprócska szobájának plafonjára nézett volna, amely nézés mindig a világgá ábrándozást indítja el fejében; annak ellenére nem tudott megszabadulni félelmetes emlékeitől, fekete emlékeinek ablaktalan tömbjétől, melyből lehetetlen rálátni a való világ lehetséges mozgásterére, ahol a szorongatott helyzetű egyednek is kell legyen némi szabad tetülete, hogy minden erejével igyekezett elhessegetni azokat. A családra ránehezedő, létező, de megjelenésében lappangó rettegés új dimenziót hozott agytornáinak világába. Megjelent a valós fenyegetés, amelyből bármelyik pillanatban mindennapi létük tetőcserepeit tördelő jégesőként csaphat le a speciális rendőri figyelem. A családra nézve a baj már maga a figyelem, mert különösen falun, ahol nem lehet elbújni a városi sikátorok labirintusában, ahol nem lehet a villamosról leszálló tömegbe beleolvadni, ahol a köves úton kerékpározó fiatalasszony vagy a járdán szembejövő gyalogos nem ismeretlen ember, hanem pontosan behatárolt névvel, lakhellyel, a falu által elfogadott íratlan erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező valaki, akitől a rendőr a nevét, a korát, a lakhelyét, a foglalkozását meg se kell kérdezze, hiszen ugyanúgy ismeri, mint bárki a faluban.

Nagyon nehéz felügyelet alatt élni, különösen akkor, ha vannak dolgok, amelyeket nem lehet elfüggönyözni a kíváncsiskodó elől, hiszen ha más nem, akkor a bolti vásárlás, a bakancs, a nadrág, a ruházat minősége is árulkodó lehet. Olivér gyorsan felmérte, hogy a hívatlan hivatalos személy (párttitkár, tanácstitkár, tanácselnök, rendőr stb.) az ő udvarukba is belát a napszítta, sötétszürke, itt-ott rozsdaszínű folttal tarkított, a fa belső szerkezetének kibontott rajzolatát mutató kerítés fölött, ha egy kicsit felágaskodik, ha lábujjhegyre áll, mert a kerítés tetején hatvanfokos szögben elhelyezett esőterelő deszka sincs elég magasan ahhoz, hogy a betekintést minden esetben meghiúsítsa. Amikor annak idején a kerítést felhúzták, szegényebb, helyileg értelmezhető gazdagság szerint rétegezett, de nyitottabb volt a világ.

A ténynek és a formának mintegy magyarázataként: a gyerekkori félelem természetrajza habzott fel lelki szemei előtt: azt bogozgatta, miért ijednek meg a kicsik az egértől, a póktól, a bogártól. Mi lehet az Isten emez apró teremtményeitől való félelem igazi oka? Bizonyára sok egyéb között a pici állatkákra emberi mércével ráruházott csúnyaság és a testük felületének tapintásából adódó idegenségérzet. A gyereknek az állatka annyira idegen, annyira utálatos, hogy viszolyog attól, hogy hozzányúljon, azaz nem meri megérinteni. Fél tőle. Fél. A rettegés univerzumában ettől a félelemtől radikálisan különbözik az emberi létet érintő fenyegetés, az például, hogy apját, anyját a Bántelekiékkel való baráti kapcsolat révén rendőrileg megtámadják, letartóztatják. Falusi szemmel ez még akkor is szégyen, méghozzá micsoda szégyen, ha az ok nem tartozik a falu erkölcsei szerint bűnnek minősíthető cselekedetek közé. A falusi ember tulajdonképpen azt szégyelli, hogy nem volt elég okos, nem volt elég furfangos „ezekkel” szemben ahhoz, hogy ez semmiképpen ne következzen be, azaz olyan helyen mutatkozott, ahol nem kellett volna, olyasvalamit mondott, amit nem kellett volna, öltözetével, udvarával láthatóvá tette, s ezzel rosszakaróinak jelezte gazdaságának normális körülmények között büszkeségre okot adó állását.

Az emberi kapcsolatok legkülsőbb körében, az általános falusi vagy városban háztömbi, netán üzemi közösségben mindenki élete veszélybe kerül, amikor – bár nem lenne szabad – a rájuk nézve veszélyt jelentő valamit (akármit, ami renszerellenes) sokan kimondanak, s ebből kifolyólag félhetnek attól, hogy eladdig titkos vágyuk felfedését megtorlás követi. A belsőbb körökben a félelemre okot adó titok elhallgatása többrendű, ugyanis vannak olyan titkok, melyeknek retorziója nem mondható automatikusnak (például X fiatalembert Y feleségével látta valaki), és léteznek olyan titkok, melyeknek kimondása egyenlő a társaságon belüli önrombolás enyhébb vagy súlyosabb bekövetkeztének a valószínűségével (például elmondani valaki olyannak, akire nem tartozik, hogy felszedtem egy nemi betegséget, orvoshoz járok vele). Ebben a mindennapokat befogó körben a félelemnek családonként más és más a struktúrája. Az anyák vonzáskörében a teljes hírzárlat járja. Minek elmondani, akár a szomszédnak is, hogy éppen mi a bajunk. Ha kell, egy közmondást is segítségül hívnak: ne szólj szám, nem fáj fejem. Ezen a ponton álmodozásaiba egy kis logikát és tudománynos fejtegetést is bevonva Olivér úgy véli, különösen a parasztasszonyoknál járja ez a bezárkózás – ők mintha atavisztikusan tudnák, hogy ez a helyes életvitel. Olivér már régen rájött arra, hogy anyja is azok közé tartozik, akik a hallgatást tartják a legcélravezetőbbnek, meg azt, hogy semmiben ne különbözzünk a többiektől, a közösséget alkotó emberektől. Az egyediséget kiemelő, más szóval a feltűnéssel járó néven nevezés, az ebből adódó megkülönböztetés nemcsak a közösség tagjainak a figyelmét kelti fel, hanem a hatalom képviselőiét is. Ettől kezdve nem lehet eltűnni a nyájban, nem lehet elbújni a közösség szürke ködében. Ez a félelem lényegesen különbözik a szúró, hasító félelemtől, ez a levegőt veszi el a tüdőtől. A titkok fegyelmezett megtartása a közösség összekötő erejévé válik, malterjává. A jól felépített közösségben, anélkül, hogy kimondanák, tudják a másik politikai véleményét.

Agya hirtelen témát váltott: fölsejlett előtte a téli esték gyakori házi játéka, amikor fáradt szemeire hivatkozva apja abbahagyja az olvasást, s anyja az asztalnál ülve széles mozdulattal kiborítja a cipősdobozból a fényképeket.

– Juditom, hoznál nekem egy pohár vizet, de nehogy kiloccsanjon a képekre, így is elég megviseltek, sárgák, rongyosak.

– Ugyan, miket beszélsz, csak azok a képek sárgák, amelyeket nem fixált rendesen a fényképész, rongyos szélűek pedig a te katonaképeid.

Apja bizonyára sokáig hordhatta zubbonya zsebében a képeket, az egyiken retusált arcképe látható, a másikon mosdik egy patakban.

A fényképesdoboz mélyén reménnyel bélelt békés hétköznapok lebegtek, néha felszínre úszott belőle egy hajdan kivételesnek számító esemény: a kopasz nyíregyházi nagypapa névnapja cigánybandával, vagy szépasszonyok csíkos fürdőruhában a Túr partján, színesen, némelyek szirommintásan, mintha egy virágbolt kirakatában a cserepes virágokat helyettesítenék, egy másik fényképen: kukoricasütés nyárson, mellette egy sárgás felvételen az őszi vadászat kezdete puskás férfiakkal, fejükön hetykén félrecsapott kalappal. Az egyik fényképen Olivér fejét is egy felnőttől kölcsönzött zergetollas fejfedő díszíti, büszke tartásán az aránytévesztésnek nyoma sem látszik. A kerekes kút előtt Edit néni térdén ül a kis Lonci, és savanykásan grimaszol. Kecsesen felemelt napernyő alatt kamasz lányok (kik?), fess férfiak (ezeket sem tudta névvel felruházni Olivér) ünnepi feketében. A legizgalmasabb képek egy téli utazást örökítenek meg: a hintószerű szánon, mely elé két fényes szőrű lovat fogtak be, a hátrafelé néző ülésen kucsmás férfiak ülnek irhabundában, velük szemben a nők rókaprémes gallért viselnek, összecsúsztatott kezeiket valamilyen nemesebb szőrméből készült muff védi a hidegtől, és deréktól lefelé irha lábzsák tartja alsó végtagjaik körül a meleget. Egy másik szikrázó téli, a Bánteleki-házra néző fényképen a lovak vidáman trappolnak a szán előtt, melyen ezúttal csak álló férfiak láthatók, egy-egy üveggel a kezükben, mintha nagy jókedvükben újév reggelén egy lányos házhoz igyekeznének boldog új esztendőt köszönteni. A kisszentkirályi közös emlékek, mint perzsaszőnyegből egy tű, nehezen kerülnek elő. Neki, Olivérnek, a téli emlékek maradtak frissebbek. A legelő szélén emelkedő dombra jártak szánkózni; a Bánteleki lányok egy hosszú, többszemélyes ródlival, ő egy rövidebbel, amin legfeljebb ketten fértek el. A lányok nála nagyobbak voltak, a másfél és a négy év különbség abban a korban nagyon sokat számít, általában a lányok voltak megbízva az ő felügyeletével.

A közeli kaszáló alacsonyabbik felére összegyűlt vízből alakult tó jege és a szánkózódomb között telt el a tél, meg a meleg szobában, ahol Bántelekiéknél a lányok babáztak, a két kislány öltöztetett, vetkőztetett, neki meg a babaház körüli rendezés, a kis, színesre festett, fából faragott tehenek, lovak, kutyák, tyúkok, libák elhelyzése adott igen szórakoztató tennivalót. Ha a Péterfy-házba jöttek át a lányok, akkor a kis vonattal játszottak, melynek rugóra járó mozdonya az ovális sínpályán három kocsit húzott. A lányok főleg apró babáikat utaztatták valamelyik tető nélküli, nyitott tehervagonban.

Bántelekiékkel olyan volt a kapcsolatuk, mintha rokonok lennének, az ő meghívásuknak tett eleget, amikor az egy szem gyermeküket féltő szülők áldásával, az aratási lázból alig felépült alföldi falu emeletes indóházának váróterméből kisétált a poros vágány mellé, és vonatra ült. Senki se gondolta, hogy dráma vet véget a vakációzásnak. Az egyre gyorsabban kocogó vonatból visszatekintve az állomást árnyékoló nyárfák ezüstösen kisebbedtek a láthatár pántlikáján. Ilyesmi lehet a honvágy csírája, gondolta akkor, a nagykorúságát megpecsételő utazás kezdetén.

Miután Adonyban átszállt, zárt ablakú, pormentes fülkét választott, hogy világoszöld rövidnadrágján folt ne essék. Mindig nagyon tudott cipőjére, ruhájára vigyázni, de a szükség is rákényszerítette, nagyon leszegényedtek, csak a régi dicsőség fényében tűnt úgy, hogy nem az egyetlen váltás fehérnemű van éppen rajtuk, van nekik másik is, azaz tartják magukat. A Rezsőéknek, kebelbéli jó barátjának a szomszédságában lakó Csengerinének sem futotta többre két-három nyári blúznál, ezeket kombinálta szoknyával és színes zoknival, akkor volt a legelegánsabb, amikor idősebb barátnőivel találkozott, akik tarkán és csacsogva körültáncolták egymást, mint madárházban a sárgarigók. Ha férfihoz vitte útja (ez Olivér külön bejáratú feltételezése), akkor vásott eleganciával öltözött: sárgát kékkel párosított, pirosat barnával, és úgy meredtek előre kikeményített mellei, mint az ágyúgolyók. Csengeriné, jóllehet elvált asszony volt, Hajdúkeresztesen nem tartozott a szegényebbek közé. Vadonatúj biciklije volt, melynek fekete vázán finom piros csík futott végig, és a kormányán egy rugóból kiálló rudacskán zászló lobogott. A Csepel feliratú masina küllői úgy villogtak a napsütésben, mint a karácsonyi csillagszórók. Eszti telt hajlatai emlékeztették Olivért Csengerinére, kellemesen domborodó hasa, ringó csípeje, Edit néninek a járása meg a testtartása.

Ahogy Adonyból elindult a vonat, elővette szalvétába csomagolt uzsonnáját, két szelet vajas kenyeret, és komótosan falatozni kezdett. Vigyázott, hogy se a ruhájára, se a földre ne essen morzsa; evés után a tájat mustrálta, de úgy, hogy valójában nem látott semmit, mert az volt az érzése, mindig ugyanaz következik: aratás utáni friss tarlóra tarló, akácfára akácfa. A fülkében egyedül utazott, a kalauz rögtön Adony után rányitott, aztán többet nem szólt hozzá. Az utolsó kilométereken a táj megváltozott, más arcot mutatott: a természet könnyű hegyi felöltőre cserélte ki alföldi sárga szalmakabátját, több lett a fa, kevesebb a tarló. Gondolatait az ismeretlennel való szembesülés foglalta le, azon morfondírozott, tud-e tájékozódni a városban, megtalálja-e Bántelekiéket.

Az állomás környékét skiccelte fel az előtte fekvő papírra. Pontosan emlékezett rá, hogy hol az állomás, merre néz. A rajz éledni kezdett, fekvő helyzetéből fölállt, és elindította Olivérben az emlékezés folyamát. Amikor leszállt a vonatról, a szerelvény mellől szemlélődve felmérte a terepet. A peron elhagyatottnak látszott, mint egy téeszesített alföldi tanya ősszel, amelyikből már kiűzték az utolsó öregasszonyt is, csak egy-két penészes gyökerétől elszakított fűszál mozog az enyhe fuvallatban. Vékony oszlopain zöld olajfesték fényeskedik, padlatát kopott mázos keramittéglák borítják, a váróterem ajtaját két ablak fogja közre, az ajtó fölött felírás díszeleg. Divat lett a jelmondat, a gimnázium bejárata fölött is vörös betűk virítanak, a 3.C-sek rakták fel a nagypofájú Majorossal az élen: Jó tanulással harcolunk a szocializmusért. A füstös váróterem ajtaja nyitva volt, azon keresztül jelezte egy tábla a kijáratot. Nem tetszett neki, hogy semmi nem úgy és nem ott van, ahová elképzelte. Az útvonal cikázott az agyában, Batthyány utca, Kossuth Lajos utca, Csákány utca, Petőfi tér, Mester utca, Erdőalja utca. Átkelt a vágányokon. Az állomás területét szemlélve a rendőrség meg a mindenhonnan látható drótkerítés azt az érzést keltette benne, hogy itt nagy titkokat rejtenek, melyeket sem látni, sem sejteni nem szabad. Egy színes illusztrációkkal diszített meséskönyvben, melyet tízéves korában olvasott, találkozott ilyen bekerített titokkal: a Zöldkorona-sziget kalózvezérének sziklakertje volt így elkerítve: magas kőkerítés, vaskapu és szakadék zárta körül, minden sarokban puskás-jatagános haramia állt őrt, s ahova ember nem jutott, ott vérebek vigyázták a terepet, a kerítés mögé még kígyóderekú szeretőjének, Rozitának sem volt betekintése. Okkal, mert nemcsak gyémántot és aranyat rejtegetett, hanem rabszolganőket is, közöttük a szépséges Melinda hercegnőt. Az állomás kijárata fölé tornyosuló agresszív vörös csillag felerősítette Olivérben a szorongást. Megszeppenve várta az állomáson túli világot. Rendezett környezetet, aszfaltozott kies teret várt, autóbusz-megállóval, dinnyeárussal, a tér közepén fekete földpárnán piros és kék virágokat, melyeket mint szépasszonyok nyakláncát a gömbölyödő szőrmegallér, magasra fésült pázsit vesz körül. Könnyen fel tudta idézni megrökönyödését: amikor kilépett a füstös-kopott oroszlánketrecből, koszos macskakövek fogadták, és két kopottas emeletes ház, melyek a városba induló Batthyány utcát fogták közre. Az otthon sokat emlegetett Várszeg, mely a levelekből egyszerre kívánatos és bensőséges kisvárosként jelent meg a szeme előtt, hirtelen elvesztette otthonosságának, meghittségének a báját. Mire gondolt? Debrecenben a Mester utcán vagy a Nyíl utcán sorakozó szinte emberi tulajdonsággal felruházható, félig behunyt ablakszemeikkel barátságosan mosolygó kisvárosi házakra, vagy Ladányban, a városba vezető út mentén sorakozó parasztportákra, melyek előtt kikövezett járdaszalag virít.

Az állomásról kivezető kapu olyan volt, mint egy országhatár. Annak örült, hogy rögtön meglátta a járda szélén Kornél bácsi elmaradhatatlan vadászkalapját. Azonnal megismerte az erőt és biztonságot árasztó férfit, aki viszont bevallotta, hogy az érkezők közül kizárásos alapon válogatta ki őt, az egyetlen rövidnadrágos kamaszt. Kezet fogtak, megölelték egymást. Kornél bácsi atyai hanghordozással kérdezősködött, hogy s mint telt el az utazás, hogy vannak a szülei, majd halkabbra fogva a szót – ma is látja a mozdulatot, ahogy önkéntelenül közelebb hajol hozzá – óva intette, vigyázzon a szájára, itt hangosan csak köszönni szabad és vizet kérni, mert a szomszéd is besúgó.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben