×

Beavatás

Czakó Gábor

2009 // 02
Ádventi szalmaszál

Ádventben járunk. A szó a latin adventus Domini kifejezésből ered, jelentése: az Úr eljövetele. Régen a karácsony előtti hat héten át tartott, ezért november közepén kezdődött. Utóbb Szent András napján, november 30-án kezdődött. Az emberek szerdán és pénteken böjtöltek, szombatonként nem ettek húst, és minden hajnalban misére mentek. A hajnali misét latinul roráténak nevezzük. A szó jelentése: harmatozzatok. A „Harmatozzatok, égi magasok” kezdetű, ilyenkor szokásos énekről. Székelyföldön a hajnali misén adták elő a betlehemes játékot is.

Az utóbbi időben a november 27-e és december 3-a közötti vasárnap az első napja, Krisztus Király ünnepe, az egyházi év kezdete. Így az ádvent hossza 21 és 28 nap között ingadozhat december 25-től visszaszámolva.

Az ádvent ilyen módon való megülése magyar eredetű. Tőlünk terjedt el az Osztrák–Magyar Monarchiában, majd a lengyelek közt s Közép-Európában.

Az advent Krisztusvárás volt nékünk... az olyan volt, hogy vártunk, kértünk, örültünk. Az advent András napja után kezdődött. András napja zárta be a muzsikát. Amikor már közelgett, tudtuk, hogy jaj, vége a vígságnak. András-napkor mentünk az első hajnali misére. Mikor jött adventnak az első napja, mi már készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben. Édesanyánk mondta: Gyűjtögessétek a Kisjézus jászolába a szalmaszálakat, nehogy kevés legyen alatta. Na de ez azt jelentette, hogy most már evésben-ivásban, nótázásban egyaránt tartóztassuk magunkat.” (Advent Mezőkövesden; Gari Margittól gyűjtötte és megírta Fél Edit – Vigilia, 1985/12.) Sokfelé ma is szokás a szalmaszálgyűjtés: a gyermekek jócselekedetük után tehetnek egy-egy szalmaszálat a Megváltó jászolbölcsőjébe.

A keresztény ember ünnepeire virrasztással, várakozással, böjttel készül. E hármasság célja az éberség fölszítása, hogy készek legyünk az ünnep megélésére. Az éberség nem a szem, hanem a lélek megnyitása.

*

A karácsonyi gyermek, a Világ Világossága nem villanyerőmű, nem az utcákat, a lakásokat, az áruházakat, még csak nem is a templomokat világítja meg, hanem a lelkeket. „Minden embert megvilágosít, ám nem mindenki fogadja be.” A világosság nem azonos a fénnyel. A fény fotonok áramlása, külső, fizikai jelenség. A Világosság belül, a lélek mélyén gyullad föl. Ragyogását azok fogadják be, akiknek „hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek”, akik „hisznek a nevében, akik nem vérnek vagy testnek a vágyából, nem is férfi akaratából, hanem Istenből születtek.” (Jn 1,9–13). Akik újjászületnek hitükben – tanítja Jézus Nikodémuson keresztül mindannyiunknak. Vágyunk-e újjászületni?

Az ádvent világosság-gyakorlat.

Az éberség, lelkünk tüzének fölszítása az újjászületés előkészülete. A Világosságon nem múlik, ő eljön. Bod Péter írja az ádvent négy vasárnapjáról: „a Krisztusnak négy adventtussa, eljövetele vagyon. Midőn a testben megjelent. – Ez a Karácsony. – Midőn a szívbe bészáll, és az embert megtéríti. – Ez volna az újjászületés. – Midőn halála óráján elmégyen az emberhez. – Átsegít bennünket. – Midőn eljő az utolsó ítéletre.” – Hogy az örök életbe befogadjon. Ha mi befogadtuk őt.

Vajon mi befogadjuk-e őt? Milyen egyszerűen mondta a mezőkövesdi parasztasszony, Gari Margit: „mi már készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben”. Hogyan kell szállást készítenünk Istennek a szívünkben?

*

A nagy misztikusoktól tudjuk, hogy miután megélték az Ő „lépteit a szellőben”, többé semmire sem vágytak jobban, mint ugyanerre, hogy újra és újra, mert ennél csodálatosabb élmény nincs. Ennek gyakorlati útja a tisztaság, a jóság, a szépség, az igazság és a szeretet mentén vezet. Az újjászületésbe, az egyszerűségbe. Böjte Csaba így szokta leleplezni a misztika titkát: ha valaki éhes, akkor annak enni kell adni. Lásd Mt 25,35–36. „(…) mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek.” Ez természetesen nem belátás, hanem megvalósítás, a Világosság tetteinken keresztül hatol belénk. Azoknak a szalmaszálaknak a révén, melyeket például nélkülöző gyermekek megsegítésével gyűjtöttünk.

Manapság, az ún. szociális kérdések fölmerülésekor civilizációnk értekezleteket hív össze, bizottságokat alapít, „projekteket” indít menedzserekkel, igazgatóságokkal – és felügyelőkkel, akik megeszik a jótékonyak által összeszedett kenyeret.

Az ádvent, az Úr eljövetele igazi megoldást kínál.

*

Egyszer egy idős pap mesélte, hogy karácsonykor betolakodott hozzá egy környékbeli mocskos csavargó. Kényszerítette, hogy adjon neki enni-inni, viszonzásul förtelmesen viselkedett. Amikor végre elment, az öreg plébánosba belehasított a Világosság: egész életében rendesen ellátta papi hivatalát, hitoktatott, imádkozott, tanult, doktorált is, de saját kezűleg soha életében egy pohár vizet nem adott senki nyomorgónak…

A misztika végtelenül tiszta és egyszerű. Mindenki számára nyitott, mert a gondolat és a tett összekapcsolása. Hajdan tömegek élték. Semmi köze a tanultsághoz, és még kevésbé az okoskodáshoz, mely örökké a villanykapcsolót keresi – a világosság helyett.

Vajon rakosgatjuk-e a szalmaszálakat a Kisjézus jászolába? Vagy belevetjük magunkat december konzumidióta őrületébe, hogy megtömjük a multik zsebét? Megúszhatjuk-e a jótetteket azzal, hogy szeretteinket elárasztjuk fölösleges szamárságokkal?

Elvek

Talán senki sincs, aki ne élt volna át olyan eszmecserét, amelyben valaki érvelés helyett így zárta le a vitát: ez nálam elv. No igen, az elv adu ász, mindent visz. Ha kicsapják az asztalra, vége az okoskodásnak, nincsenek ellenérvek, sőt, emberek sincsenek. Emlékszünk a szocializmus elveire, amelyek százmilló embert daráltak le, és ismerjük a kapitalizmus elveit is, melyek a piac, a pénz és a fejlődés nevében a bolygó lerombolására törnek. Az elv jó magasan lebeg fölöttünk, majdnem olyan, mint a kinyilatkoztatás.

*

Van néhány „elvből nem szavazó” barátom. Az egyik például monarchista. A pártok undok csatája nem érdekli, ő majd a királyválasztásra nevez be… Addig, nagyjából sohanapján kiskeddig, lebeg a világ fölött, mintha fölfúvódott volna. Hamvas Béla szerint az „elv fétis, amelybe a primitív ember lelkét bezárja. Fekete ruhájáról, kenetességéről ismerhető föl, képes még az emésztést is megzavarni. Nem lehet sétálni sem tőle: egyedül a nevetés képes elűzni.”

Az elvek embere sosem nevetgél. Lelkét az elv megkaparintotta, lenyelte, és azonmód bálvánnyá változott, amely áldozatát butaságra és huszonnégy órás keserves szolgálatra kényszeríti.

*

Százféle elv létezik. Az egyik szerint az ember nem ehet kolbászt vagy babot, netán langusztát, a másik szerint karcsúnak és fiatalosnak kell látszani, a harmadik szerint nem házasodhatunk, a következő tiltja, illetve előírja a kopaszságot.

Mi volna az elv? A szó maga nyelvújítási, ám a magyar gyöknyelv lévén nem előzmény nélküli. A Czuczor–Fogarasi-szótár írja: „1) Általán, ami elűl van, ami másokat megelőz, mi jó előre történt, és lett, V. ö. ELŐ. fn. 2) Ismeretfő, kutfő, melyből valamely eszmét merítünk. Különösen 3) oly gyakorlati okfő, mely vezérli akaratunkat, cselekvényeinket.” Az elv tehát megjelenése után menten átveszi hangoztatója fölött a hatalmat. A magyar egységlogika jegyében egyszerre lesz ok és cél, amely mintegy belülről vezérel bennünket. Távolról nézve emlékeztet a kinyilatkoztatásra, a helyes és szép élet útmutatója szerepében tetszeleg, ám áldozatul esett az okoskodásnak. Eszme lett belőle, majd kényszerzubbonyt kapott, amitől ideológiává görcsösödött, s végül tablettává sajtolódott.

*

Mesterünk mit tett? Amikor összeszedte tanítványait, rögtön elvekbe ütközött. Jn 1,45: „Fülöp találkozott Nátánáellel és közölte vele: »Megtaláltuk azt, akiről Mózes törvényében és a prófétáknál szó van: a názáreti Jézust, József fiát.« »Jöhet valami jó Názáretből?«, kérdezte Nátánáel.” [Ebből az is kiderül, hogy a jól megcsontosodott elv valódi neve előítélet.] »Jöjj, nézd meg«, felelte Fülöp. Mikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: »Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!«” [Jézus tudta, hogy mit mondott róla Natanaél, aki szavát dicséretnek vette, azonnal magára ismert, és elve elillant.] »Honnan ismersz engem?«, kérdezte Nátánáel. Jézus így felelt: »Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.«” A fügefa alatt őrizgethette Natanaél élete legféltettebb titkát. S a Mester átlátott rajta. De most hagyjuk. Térjünk arra, hogy elküldte apostolait, hogy minden népet beszéljenek rá – elvei ellenére – az örök életre.

*

Ő maga hirdette az Országot, s bizony rábeszélt rengeteg embert, akik csapatostul követték! Leggyakrabban az átvilágítás módszerét használta: tanulságos, amint a házasságtörő nőt kövezni akarókat szembesítette saját viselt dolgaikkal, mire azok belátták, hogy vagy ők rosszak, vagy az elveik. Csatlakozni akart hozzá a gazdag ifjú, önként, lelkendezve, ám Jézus lelohasztotta: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem!” Kiderült, hogy a fiatalembernek a vagyona az elve, az pedig nem engedi az örök életbe. Különleges, posztmodern figura, lelkileg kortársunk Pilátus, akinek kegyelmet ajánlott: „aki igazságból való, hallgat szavamra”. A helytartó – foglalkozására nézve az igazság szolgája! – azonban nem az igazságból való volt, nem is arra tartott, mert a reálpolitika nevű csalafintaságot élte, visszakérdezett: „Mi az igazság?” Neki a XXI. századi – antikrisztusi? – értékmentesség, mondhatni, elvtelenség volt az elve.

Az elvtelenség amúgy a farizeusi elvesség másik neve.

*

Az Isten Országának hirdetése elvrombolás: számoljuk össze a szombati csodákat, a kézmosás, a böjt elmulasztását stb. Az Úr nem az elvek foglya: Ábrahám mekkorát alkudott vele Szodomáért, a kánaánita asszony pedig a kislánya egészségéért! Állandóan olyan alakokkal mászkált, evett és beszélgetett, akiket az elvhű zsidók messze elkerültek.

Nem az elveiért halt meg! Ellenkezőleg: az elvek rabjai ölték meg. Kajafás főpap pontos számítást is végzett: „Ti nem értetek semmit. Nem látjátok át: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” Mondani sem kell, hogy nem önmagát gondolta föláldozni a népért. Hanem valaki mást. Éppenséggel az Istent…

Ugyan mit érnek Isten Országában az elvek? Bevihetők-e oda? Vagy bűneinkkel együtt lefaragják rólunk a purgatóriumban, ahogy az Álomban tanultam…

*

Mindannyiónknak szoktak lenni elvei. Öncsalás azt gondolni, hogy az elvek személyes, benső ügyek. Mivel az Országba nem vihetők be, külsők. Persze lehetnek fontosak – valamennyire. Amíg sánták vagyunk, addig szükségünk van rájuk mint mankókra. Ha azonban például a Nyolc Boldogság valamelyikében: az igazságban, a lelki szegénységben, a szelídségben tudnánk élni – ha tehát a Boldogság állapotunk volna –, akkor elhajíthatnánk őket.

Erények múltán

Hölgyeim és uraim, ne haragudjanak, de most egy iszonyatosan ocsmány szó következik, amit manapság jobb helyen tilos kiejteni. Aki káromkodik, gyalázza Istent, mások anyját, a sajátját, a tulajdon gyermekét vagy hazáját, azt észre sem veszik, de aki ezzel a szóval próbálkozik, az a legjobb esetben kelekótyának, maradinak és nevetségesnek minősíttetik. No, lesz, ami lesz, kimondom, ez egy jó erős, kétszáz évnél öregebb ház, csak nem dől össze: erény.

*

Az erények a fölületes szemlélő számára az elveknek egy bizonyos csoportját alkotják.

A keresztény fölfogás szerint három az isteni erények száma: hit, remény, szeretet – ez utóbbi az összes többi alapja. A fő erkölcsi erények négyen vannak: lelki erősség, okosság, mértékletesség, igazságosság, az egyéb erények pedig: tisztaság-szüzesség, türelem, jóság, kegyesség, irgalmasság, imádság mint az Istennel való kapcsolatteremtés gyakorlata, éberség, vagyis a Magasságos előtti nyitottság, nagylelkűség, önzetlenség, önmegtagadás, alázatosság, egyszerűség.

A hinájana buddhizmus öt erény teljesítését várja el mindenkitől: a nem-ártást (ahimsa), az igazmondást (satya), a nem-lopást (asteya), az erkölcsösséget (brahmacárya) és a józanságot (suramatta), a gyakorló buddhistáknak kerülniük kell a tíz rosszaságot (dasa-síla) is: először a Test három rosszaságát, úgymint az ölést (panatipata), a lopást, az erkölcstelenséget. Másodszor a Nyelv négy rosszaságát: a hazugságot (musa), a rágalmazást, a durva beszédet és a haszontalan fecsegést (tiracchanakatha), harmadszor pedig a Szív három rosszaságát: a mohó vágyakozást (lobha), a gyűlölködést (dosa) és a tudatlanságot (moha). Látjuk, hogy a kereszténység többlete a hit, remény, szeretet, de a többi erény nagyjából hasonló. Az iszlám öt oszlopa, a hit, az imádság, a Ramadán-böjt megtartása, a zakat, a szegények javára szolgáló vagyonadó és a mekkai zarándoklat.

Mindenütt léteznek még olyasféle polgári erények, mint hazaszeretet, hűség, bátorság. Most már tetszenek sejteni, hogy mi a baj az erényekkel.

*

Amerikában s általában a globalista civilizáció vezető országaiban apránként, de könyörtelenül gyomlálgatják a kereszténység tanításait, ünnepeit, jelképeit a közéletből, s ahonnan csak tudják. Az EU törölte a kereszténységet előzményei közül. Nem véletlenül. Néhai Antall József, az utolsó európai lovag azt írta, hogy „Az európai ember keresztény, az is, aki ateista”. Nos, tévedett. A kereszténység, de a buddhizmus, az iszlám és a többi világvallás erényei is hiányoznak Gazdaságkor eszmetárából. Sőt, a régebben a tudatalattiba száműzött vétkek kerültek hatalomra. „Házasságtörés, hazugság, irigység, kevélység, tisztátalanság, önzés, kapzsiság, dicsőségvágy, hiúság stb.: ma mindezekkel a tulajdonságokkal mint az emberek természetes megnyilvánulásaival lépten-nyomon lehet találkozni a különféle médiumokban.” Korunk népnevelőiben: a filmekben, tévében, de az ún. „magas művészet” kiállítótermeiben és irodalmában is – írja Buji Ferenc ad-Darqawi Az emlékezés rózsakertje című művéhez készített előszavában.

Az említett bűnök nem holmi polgárpukkasztó tréfák, hanem a versenytársadalom fejlődésének szigorú előföltételei. Először talán Mendeville fogalmazta meg A lázadó kas című poémájában (1705), hogy „Államukban virult az élet [vagyis az erkölcsi rendből kitört méhek kaptárában], naggyá tette a bűn s a vétek / (…) millió szegénynek munkát adott a fényűzés, / s gőgtől nyert élést nem kevés. / Irígység, hívság, karba kart, / föllendítették az ipart, / s az állhatatlanság hibája / ételbe, bútorba, ruhába, / e nevetséges gyengeség lett / hajtója a kereskedésnek. / Törvényük csakúgy, mint ruhájok / ki volt téve a változásnak, / mert ami egy nap tiszta, szent, / fél évre rá bűnszámba ment.” A XVIII. század végén Adam Smith erkölcstantanár az önzésben fedezte föl a gazdasági fejlődés motorját, s nem is tévedett.

Buji Ferenc így folytatja: „Olyan világban élünk tehát, amely minden ízében támadólag fordul szembe azokkal az értékekkel, amelyek a tradicionális társadalom sajátjai.”

Természetesen nincs szó holmi értékválságról, amiről lila szociológusok és újságírók szoktak értekezni. Az értékek nem kerülhetnek válságba. Az emberek annál inkább, ha az őket megtartó erények gyakorlásában megakadályozzák őket. Most valami ilyesmi történik.

A Paradicsom elhagyása után kialakult vallási társadalmat Gazdaságkor alapjáig lebontja, és helyébe merőben újat akar építeni, amelyben az erény, a bűn vagy akár az illetlenség emlegetésének nincs helye. Gondoljuk el, mi történne a világelfogyasztói civilizációval, ha a mértékletességet, a tisztaságot és az egyszerűséget, a bölcsességet gyakorolnánk. Hová jutna a sajtó, a reklámipar és a politika, ha a tetten ért hazugot menten kiseprűznék a közéletből? Igaza van Hamvasnak, aki Az igazságtalanságról című esszéjében így vélekedett: „Jó állampolgár valaki addig, amíg a társadalomnak nem okoz kárt erényeivel.” Az lenne csoda, ha Gazdaságkorban a gazdaságtalan erények nem kerültek volna ki a köznevelésből, a művészetből, az irodalomból és persze a szórakoztatásból.

*

Édesanyám tanítónő barátnője, bizonyos Ilonka néni, nyugdíjaztatása után s a kommunizmus végóráiban már bátran járt templomba, sőt, lelki vigaszt hordott az ismerőseinek. Ez úgy történt, hogy készített valami ajándékot, például csontot a kutyának, aztán elment látogatni. De nem jött be, hanem a kertkapuban kiabált: Bözsikém! Bözsikém! Édesanyámnak föl kellett állnia a munkájából, kimenni az utcára, és hosszas kézitusa után bevonszolni Ilonkát. Ilonka ugyanis jó volt, nem akart zavarni, csak egy kis lelki vigaszt hozott, meg egy csirkecsontot Borzasnak. De Ilonkám, gyere csak be, ha már idáig eljöttél. Odabent előkerült valami sütemény, mire Ilonka: nem, köszönöm, nem azért jöttem, hogy kiegyelek benneteket a házból. Vesződséges kérlelés után megfogott egy almás pitét, kettétörte, felét a szájába tette, a másikat vissza a tálba.

Általában addig maradt, amíg ezt a mondatot nem hallotta: ó, Ilonkám, hogy te milyen jó vagy! Ekkor fölszedelőzködött, hogy máshonnan is begyűjthesse ugyanezt a hazugságot.

Helder Camara, a nagy latin-amerikai püspök mondá: „Az első fölébredt bűneiből, a második mikor ébred föl erényességéből?”

*

Az elfojtott gonosz indulatok és ösztönök helyén ma az erények raboskodnak a tudatalattiban. A korszellem zárta be őket.

Lehet, hogy az új korfordulat akkor következik be, amikor a leláncolt jóság, igazságérzet, szeretet lázad föl, s tör a napvilágra?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben