×

Babits Mihály nyomában

Rónay László

2009 // 02
Az elmúlt esztendőben a szokottnál is többet emlegettük. Az évfordulós Nyugat ürügyén is, hisz a folyóiratot a legnehezebb években is irányította, s maga miatt is, születése évfordulóján. Volt egy korszaka irodalmunk történetének, amikor gyanakvással értékelték életművét, s nem is azok, akik a Baumgarten-díj főkurátorára nehezteltek megérdemeltnek vélt jutalmuk elmaradása miatt, hanem akiknek irodalomképe az Újhold programtanulmánya nyomán a költő szemléletét kétségekkel megítélő Lukács Györgyéhez igazodott. Több mint tíz évnek kellett eltelnie, mígnem megindult a rehabilitása, s olyan alapvető monográfiák megjelenését követően, amilyenek például Rába Györgyéi, végre elfoglalhatta helyét a huszadik század legjelentősebb magyar írói között. Megélénkült életműve filológiai feldolgozása is: Kelevéz Ágnes fontos tanulmánya a költőre irányította a figyelmet, Sipos Lajos irányításával a Babits-kutatócsoport jóvoltából regényeinek és leveleinek kritikai kiadása folyamatosnak mondható, Téglás János pedig tanítványaival bibliofil remeklésekben idézi iskolája egykori tanárát.

A legújabb publikációk közül a Nap Kiadó „In memoriam”-sorozatának újdonsága a Ferencz Győző válogatásában, szerkesztésében és összeállításában megjelent Légy ellenállás című kötet érdemel megkülönböztetett figyelmet, hiszen az író életének, elveinek és fogadtatásának legjellemzőbb dokumentumait tartalmazza. (Sajnálatos hiánya, hogy Sipos Lajos írásai közül egyetlenegy sem szerepel benne.) Az „In memoriam”-sorozatot alighanem Domokos Mátyás kezdeményezte, s felmérhetetlen érdeme, hogy az írókra összpontosít, kedvet csinál műveik olvasásához, megismertet korukkal, személyiségükkel, tehát irodalom- és nem elméletközpontú.

Ilyen ez a kitűnő gyűjtemény is. Összeállítójának nem lehetett könnyű dolga, amikor a Babitscsal foglalkozó hatalmas terjedelmű szakirodalomból és emlékezésekből válogatott, hiszen akár öt-hat hasonló kötetet is kiadhatott volna. Ferencz Győző érdeme, hogy az általa közreadott anyagból végül is az író és irodalomszervező jelentősége hitelesen tárul fel, hiszen nemcsak megérdemelt dicséreteivel és pozitív értékeléseivel szembesít, hanem nemes konzervatizmusát s ennek következményeit ugyancsak érzékelteti, s befogadásának korántsem egyértelmű folyamatát is bemutatja. E vonatkozásban tanulságos Pándi Pál Babits Mihály két frontja című bírálata, amely ötven éve jelent meg a Népszabadságban.

Aligha lehet vitatni a bíráló hozzáértését, érezni, hogy tisztában volt Babits műveinek értékeivel, átérezte szerepe fontos voltát, ugyanakkor korlátjának vélte művészetfelfogásának lényegét: emelkedettségét és minden romlandótól való távolságtartását. A gyűjtemény címében szereplő „ellenállás” fogalma is erre utal: Babits – és jó néhány kortársa – az irodalom feladatát a lélek nemesítésében látta, s igyekezett szembesíteni az élet és halál legfontosabb, nyitott kérdéseivel, ahogy ezt az Esti kérdés végsoraiban fogalmazta meg. Emellett nemzedéke legetikusabb tagja volt, s az őt ért, sokszor méltatlan gyanúsítgatásokkal és támadásokkal szemben szilárd és következetes erkölcsi magatartást tanúsított. Méltán lett a róla szóló kötet címe Légy ellenállás:



Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

E költemény legjellemzőbb sorainak sugallata szerint osztotta ciklusokba Ferencz Győző a kiválasztott írásokat. Az elsőben (Foglalj magadnak tért a levegőből) a költő életrajzának eseménytörténete tárul föl, a másodikban (Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás) fogadtatásának, a körülötte dúló viharzásoknak jellemző írásaival szembesülhetünk, majd a halála okozta veszteséggel (Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő), végül értékelésével (Makacs csontod a virág alatt).

A sorozat eddigi köteteivel ellentétben e gyűjteményben Babits Mihálynak egyetlen írását sem olvashatjuk. Ezek indirekt módon, bírálói vagy méltatói műveiben szerepelnek idézetekként, olykor nem a költő szándéka szerint való értelmezésben. Jó példa erre Lukács György Babits Mihály vallomásai című tanulmánya. A gyűjtemény értékelő írásainak többsége – talán érthető – költészetével foglalkozik, és kevesebb szó esik regényeiről, tanulmányairól, esszéiről (amelyek között remeklések is vannak), valamint költészetfelfogásáról, holott e téren mintha nemzedéktársai előtt járt volna. Regényeiről máig megoszlanak a vélemények. Vannak szélsőségesen negatív értékítéletek (például Szabó Dezsőé), s ezekkel perlekedő lelkes méltatások is (gondoljunk Kolozsvári Grandpierre Emil értékelésére). Az persze nem csoda, hogy Karinthy Frigyes vonzalmat érzett az Elza pilóta iránt, de talán említést érdemelt volna a Tímár Virgil fia után kirobbant indiszkrécióvita is, amelynek napjainkban is van időszerűsége. Ugyanakkor a válogatásból pontosan kirajzolódik a Babits-életmű iránt nemzedékről nemzedékre megmutatkozó érdeklődés és megértés, amely az újholdasok tisztelgése után is olyan kitűnő írásokat hívott életre, mint a Várady Szabolcsé, Balassa Péteré vagy Reisinger Jánosé. S ezek érvényességét az sem homályosítja el, hogy van, aki Babitsot unalmasnak, meghaladottnak érzi (egy ilyen véleménnyel vitázott Rába György a Vigilia múlt évi novemberi számában).

Karinthy kapcsán el kell mondani, hogy a Nyugat nagy nemzedékének írói elsősorban neki köszönhették, hogy el- és befogadásuk aránylag gyorsan ment végbe. Az Így írtok ti derűje olyan érzésekkel telítette a kor irodalomtörténetét, amely abból többnyire hiányzott. Ignotus elmélyült, komoly elemzésének (Levelek Íris koszorújából) szinte kiegészítése Karinthy paródiája, ami a költőnek épp azokat az erényeit (kivételes formakultúráját) mutatta meg, amelyek kezdettől elismerést arattak, s azokat a modorosságait tűzte tollhegyre, amelyek ellen maga is küzdött.

A derűs, megértő hang, ami Karinthy írását jellemzi, ott bujkált Ignotus rövid kritikájában is, amelyben Babits „roppant tudása” ellenpontjaként ennek „bájosságát” méltatta. Nem tudom, vajon az „In memoriam”-sorozat nagy nyugatosait bemutató gyűjteményeiből szándékosan maradtak-e ki az Így írtok ti megfelelő részei, azt azonban tapasztalatból mondhatom, hogy ezek születésük után majd egy évszázaddal is figyelmet keltenek, segítik az írók befogadását. Karinthy sok humoreszkje elhalványul a múló időben, ám az Így írtok ti (és a Tanár úr kérem) semmit sem veszített hamvas derűjéből, amelyre kiváltképp napjainkban volna nagy szükség, hiszen a műelemzések egyre fennköltebbek és méltóságosabbak, jóllehet a tárgyalt művek olykor ellenállnak e megközelítési módnak.

Babits (és a Nyugat) fogadtatásának sokat emlegetett támadása Rákosi Jenőé volt a Budapesti Hírlapban. A „Dunántúli” néven rohamot indító szerző szemére lobbantják, hogy a költő elleni vadászat kürtjelét ő fújta meg. A már említett befogadási folyamat változását az is jelzi, ahogy a „parnasszusi gőg” és a „paraszti fennhéjázás” vétkeiben elmarasztalt „szegény idegbeteg” Ady után fellépő költők általa írt jellemzése a mai olvasóban olthatatlan derűt kelt: „Ez az iskola ma csakugyan nem rózsáskert…, hanem bolondokháza, tele betegekkel, akik ki isten fiának, ki üvegből valónak, ki Gábor arkangyalnak, ki a római pápának, ki vicispánnak tartja magát.” A támadás megszületésének évében, 1915-ben mindenesetre már visszhangja volt Ady és a nyomába lépők alkotásainak, hiszen Rákosi aggodalmasan szemlélte, hogy a fiatalok „megkótyagosodnak” az újabb líra „misztikus értelmetlenségei” miatt, s az ifjú tehetségek megzavarodva tévelyegnek „e hóbort félhomályában”. Ezekről a Rákosi Jenő által felkarolt ifjú tehetségekről írta Krúdy Gyula (Egy verssor körül) a Magyarországban: „Kupa Árpád volt idejében a legjobb regényíró, Mikszáth és Jókai nevét nem szívesen nyomtatta le lapjában; vitorla nélküli szélmalmokat szeretett felállítani újságjában, tömegét a tehetségteleneknek, akiket elmosott az idő, mint a folyam a parton a fövenyt – a legrajongóbb, az egykori legjobb, az ideális magyar hírlapíró, hetvenedik évén túl egy szerelmes verssel kötekedik, amelyet bizonyára valamely hölgyhöz intézett a bolond költő. Csaknem hazaárulást emleget… Dunántúli, a legjobb magyar hírlapíró a versnek utolsó sorát kifogásolja. Ha politikai vers volna: igaza van. De egy lányról írtak itt – verset! Jó verset.”

A Játszottam a kezével körüli hercehurca is azt a tapasztalatot erősíti, hogy a művészetekbe való direkt politikai beavatkozás mindig visszájára fordul, mert időleges, romlandó célokat szolgál. Igaza volt Hatvany Lajosnak (A költő a bíróság előtt című glosszájában írta a Pesti Hírlapban): „kétségbe kell esni, ha a legtisztább szándékú és a világ zűrzavarát a legfájóbb lélekkel megszenvedő poéta gondolatának szabadságát éri a legkisebb bántalom.”

Érdekes és jellemző, hogy a cudar világból a hegyélre húzódó, legtisztább szándékú költő újra meg újra támadások kereszttüzébe került. Barátainak egy része elhidegült tőle, akiket tanítványnak szánt, elhagyták és szembefordultak vele, akiket épp nem jutalmazott, rossz hírét keltették: gyakran azt vetették szemére, hogy engedett a hatalom elvárásainak. Paradox módon mégis évről évre növekedett a tekintélye: a harmincas évek elején indult fiatalok számára az általa irányított Nyugatban való megjelenés jelentette az íróvá üttetést, maga Babits pedig az erkölcs mércéjét. Erről bárki meggyőződhetik, aki végigfutja a Vallomások a Nyugatról írásait, mert megérezheti, hogy Babits valamiképp összeforrt a Nyugattal, a „hegyi költő” hovatovább túlnőtt önmagán, jelképpé vált: „az írástudó hűségének paradigmájává”. Nem prófétának született – írta Pilinszky (Holt próféta a hegyen) –, meg is vallotta a Jónás könyvében. „Isten hívása s a sors, a háborús idők rettentő szorítása kellett ahhoz, hogy új, hatalmas szavait kipréselje a szörnyű kórtól fuldokló torokból. Babits kései költészete az erkölcsi imperatívusz csodája. A »szemérmes« költőről, aki hosszú ideig antik maszkok mögé rejtette arcát, ugyan ki hitte volna, hogy utolsó idejére a legmeztelenebb, legvérzőbb szavú tanítója lesz nemzedékének?”

Babits szellemi nagyságáról, belső meggyőződésből táplálkozó lelkierejéről remek képet rajzolt Márai Sándor Lélek című emlékezésében. A két halálra kiszemelt író, Kosztolányi és Babits találkozását (talán az utolsót) villantja fel; Babits szavait idézve: „Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek.” Nem vigasztalt hazug reményt keltő szavakkal. Arra célzott, hogy a megpróbáltatásokban salaktalanná váló lélek küldetése lényegére összpontosíthat. De ezt Márai sokkal szebben fogalmazta meg:

„Ez a hat év, a szenvedésnek ez az emberhez nem méltó, agyafúrt, cseka-iskolákban is utánozhatatlan magasiskolája számára kilobbanó élete legsűrűbb, titokzatos erőforrásokból táplálkozó munkaideje is volt… Ez a lélek időtlen példát mutatott, hogy a hívő, szellemi ember megveti az anyag árulását, ez a lélek nem alkudott meg az anyag otromba lázadásával, égett, utolsó pillanatig. Babits betegségének története a szellemtörténet egyik legnagyobb példája maradt. Talán csak Nietzsche szenvedett így – másféle klinikus feltételek mellett –, s verekedett értelme utolsó villanásáig a szellem jogaiért. Az emberi szellem ellenállóerejét ritkán hirdette ilyen fensőbbségesen egy máskülönben oly érzékeny, rebbenő, nyugtalan ember, mint Babits e hat évben. A mű nemcsak betű, hanem magatartás is. Babits haldoklása éveinek idejében írott műveivel bebizonyította, hogy a világ minden támadása erőtlen az emberi szellemmel szemben. Addig élt, amíg az utolsó betűt le nem írta, amíg pontot nem tett műve végére. Ilyen hatalmas a lélek? Igen, ilyen hatalmas.”

Fel kell vetnünk egy kérdést. Vajon a mai világban szükségünk van-e erre a hősies lelkületre, arra az értelmiségi magatartásra, amelyet Babits valósított meg? Ma is olyan tisztelet övezi-e munkásságát, amilyet a kötetbe válogatott írások legjava sugall? Vannak-e, lesznek-e olyan elkötelezett elemzői és népszerűsítői életművének, amilyen Nemes Nagy Ágnes volt, s amilyen Rába György és Sipos Lajos? Néhány éve ezzel a címmel írtam jegyzetet: Kell-e nekünk Babits Mihály?, s a kérdésre ma is csak azt válaszolhatnám: kellene. A problémát az jelenti, hogy Kosztolányiról elmondhatjuk: a bátyánk, Babits azonban olyan távolságra emelkedett eszméi szárnyán, ahová nehezebb követni. Vannak általánosan ismert, népszerű versei, mint az Esti kérdés, a Jónás könyve, a Jónás imája, népszerűsége és olvasottsága mégsem vetekszik Kosztolányiéval, József Attiláéval, talán még Szabó Lőrincével sem. Nyugalmasabb korok eljövetelével talán változik majd a helyzet, a jelen azonban nem a következetesen etikus, a nemes eszményeihez fogcsikorgatva is ragaszkodó Babitsnak kedvez. S ez még akkor is így van, ha az említett kutatók és műhelyek kitartó szorgalommal tárják föl életművét. A szenvedésről, az ember kiszolgáltatottságáról olyan vallomások születtek, mint Pilinszky Jánoséi, Radnótiéi, akik a fiatalabbak körében több olvasót hódítottak meg, mint az általuk is tisztelt „hegyi költő”.

Az okokat nyomozva nemcsak a változó ízlésre hivatkozhatunk, bár annak is nyilván része van a befogadói tudat változásában, amint a kánon nemzedékről nemzedékre módosul. Babits „hajója” persze nem süllyedt el, de futása mintha meglassult volna. Ezzel kapcsolatban érdemes arra emlékeztetnünk, hogy még a hozzá oly közel álló, gondjaiban osztozó Illyés Gyula is szinte hódolattal idézte költőtársát verseiben is, róla szóló vallomásaiban is. Az esendő, betegségekkel sújtott író valamiképp kiemelkedett korából, s az ilyen lenyűgöző személyiségek csodálatot keltenek, de egyfajta kisebbrendűségi érzést is okoznak az elfogulatlan szemlélőben. Többen említik Babits kivételes műveltségét, szerteágazó tudását, amely például az európai irodalom történetét bemutató hatalmas esszéjében is megmutatkozott, de költeményeit is gyakran átjárta. Talán ez az egyik magyarázata az iránta megmutatkozó csodálatnak, amelyből azonban hiányzik az átélés és azonosulni tudás. „Légy ellenállás” – figyelmeztetett. Legtöbbünkből azonban hiányzik ennek merészsége, mert kényelmesek, beletörődők lettünk. Akikben még érintetlen volt Babits szellemisége – mint éppen Illyésben –, azok megőrizték szellemi szuverenitásukat, s nehéz időszakban is magatartásmintát adtak. De az ő lelkületük is lassan-lassan kivész utódaikból. Az írástudó hűségét (ez Poszler György tanulmányának címe) ámulattal szemléljük, de követésére óvatoskodva vállalkozunk. Márai Sándor – mint Halotti beszéde tanúsítja – még a messzeségből is hallani vélte Babits szavát, s naplóiban nemegyszer idézte példáját. (Ez utóbbi azonban kétségkívül veszített vonzerejéből, tegyük hozzá, nem Babits hibája miatt.) Még a hazaszeretet érzülete is közhelyes szólamokká szegényedett, holott ő halála előtt egy évvel ódai szárnyalással fogalmazta meg hazája iránti hűségét, amely akkor megriasztotta a cenzorokat, noha a haza iránt tanúsítandó érzület mércéje lehetne:

Minden voltál már nekem, édes hazám!

De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.

Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled

S mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.

Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,

Mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,

Mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,

Mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

Említettem, hogy Babits esszéi a műfaj magasrendű megnyilatkozásai. Azt szoktuk mondani, akkor születnek esszék, amikor írójuk szilárd meggyőződést szeretne kikovácsolni a maga számára, meghaladva megrendült világnézete korlátait. Babits esszéire nem egészen érvényes ez a vélemény: világnézete – például a hite is – változott, de megrendüléséről, kétségeiről más műfajokból, elsősorban költeményeiből szerezhetünk ismereteket. A megrendült, ideáljait kereső korban Babits szilárdan állt őrhelyén: „A teljesség egységét vagy az egység teljességét az önmagához való hűség, az ellentétekből épülő belső harmónia következetessége adja” – írja találóan Poszler György. A belső harmóniát az általa oly mélyen ismert irodalom, a könyvek világában találta meg. Ebben a világban talált békés otthonra.



Mikor még gyermek voltam,
szomorú és szerény
egy nagy könyvtárszobába
kerültem egyszer én,
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!

A birtokba venni vágyott világ nem ütött rajta sebeket. Annál többször sebezték meg kortársai, kivált a Baumgarten-alapítvány évenkénti díjai és jutalmai után. Jellemző ebben a vonatkozásban Császár Elemér széljegyzete, melyben egyebek között ezt írta: „A Baumgarten-alapítvány Babits ítélkezésével megszűnt az lenni, aminek Baumgarten szánta, és mi mindannyian reméltük: már nem közműveltségi tényező, a nemzet irodalmi életének szerve – alig több Babits egyéni akciójánál.”

Az „egyéni akció” évről évre sértődések, haragvó írások szülője lett, ez azonban mit sem változtatott azon, hogy a díj a legmagasabb irodalmi kitüntetésnek minősült, és jelentőségét az sem veszélyeztette, hogy a második világháború idején egy kifejezetten jobboldali irodalmi díjat is alapítottak.

Schöpflin Aladárnak igaza volt: Babits üldözött vad lett. „Hetek, hónapok óta minden felől, a legellentétesebb helyekről folyik ellene a támadás, amely költői értéke, irodalmi pozíciója, sőt emberi jelleme ellen is tör. A politika szélsőjobbjáról és szélsőbaljáról jönnek ezek a támadások, de koncentrikusan egy cél felé vannak irányítva: Babits Mihály hitelét megingatni, őt a közösség előtt kompromittálni, s őrajta keresztül a Nyugat pozícióját gyengíteni.”

A Nyugat azonban megmaradt, bár nehéz éveket élt át. Babits pedig talán a támadások tüzében edződve új magaslatra érkezett a Jónás könyvével és a Jónás imájával. A legszebb, a jövő ismeretében szívszorító méltatásukat Bálint Györgynek köszönhetjük (Jónás példája): „Forró hit és tűnődő szkepszis hatja át: hit a küldetésben és szkepszis hatóerejét illetően. A szkepszis nem csökkenti a hit hőfokát: a küldetésben akkor is hinni kell, ha eredménye bizonytalanul távoli, és vállalása veszélyes:

…szavaim hibátlan
Hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran
Szólhassak, s mint rossz gégémből telik
És ne fáradjak bele estelig,
Vagy míg az égi és ninivei hatalmak
Engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.

E kívánsággal végződik a nagy költemény utóhangja. Költő és próféta programja 1939-ben nem lehet tisztább és merészebb. Bölcs és heroikus fénye vakítóan hatol át a hanyatló esztendő gyanús félhomályán.”

Szerkesztői bravúr, hogy e megértő és beleérző elemzés után Lukács György 1941-es tanulmánya következik, amely később meghatározója lett a marxista Babits-kritikáknak (Babits Mihály vallomásai). A Moszkvában élő bölcselőnek nem lehetett sok ismerete arról, mit jelentett és milyen visszhangot vert (máig) a Jónás könyve és imája. Lukács a „fatalisztikusan liberális történetfilozófia” vétségét olvasta a költő fejére, ugyanakkor elismerte őszinteségét, amely „ott látszik a legvilágosabban, ahol életének ezt a tragikus széttépettségét, világnézetének ezt a reménytelen össze nem hangzását fenntartás nélkül, nyíltan kifejezésre hozta”. De „…a művészi tökéletesség elismerése nem jelenti azt, hogy szemet szabad hunyni a világnézeti széttépettség felett. Ez a széttépettség kétségbeesett, az életet magától eldobni akaró pesszimizmus és ugyanakkor kétségbeesett optimizmus: Isten, de csak Isten, nem emberek, nem az emberek cselekvése, majd csak eligazítja a világ sorsát. És azt lehetne mondani, hogy ez az optimizmus még sötétebb színezetű, mint a nyíltan kifejezésre jutó pesszimizmus, még telibb van kétségbeeséssel.”

Ha ezt a tanulmányt Pándi Pál későbbi bírálata mellé helyezzük, nyilvánvaló, hogy közös bennük az a „húzd meg, ereszd meg!”-módszer, amely Babits elfogadását és elfogulatlan méltatását akadályozta. Inkább meggyőzhet Lengyel Balázs önéletrajzi elemekkel átszőtt hittevése (A Babits-élmény nyomában): „Azt a bizonyos »vétkesek közt cinkos, aki némá«-t nem a Jónás könyvében fedezte fel, nem csupán onnan véste az agyába a kortárs Babits-olvasó. Bele volt írva többszörösen, folyamatosan az egész költői és gondolati életműbe, mely a harmincas években szerzett tapasztalatom szerint – s ma sem látok okot, hogy itt revideáljak – az egész magyar irodalmat tekintve egyike az erkölcsileg legmélyebben elköltelezett, a béke és az emberség ügyéért legbátrabban harcoló életműveknek.” S ez akkor is igaz, ha a költőre különböző negatív jelzőket ragasztottak. Lengyel Balázs az 1951-es írószövetségi közgyűlés szónokának büszke szavait idézi: „felszámoltuk a babitsi l’art pour l’art hervadó virágát, az Újholdat.”

Illyés Gyula, Babits egyik hűséges örököse találóan összegezte az irodalmi harcokban szerzett kissé csüggesztő tapasztalatait: „a tekintélyek egykori harca… a katalaunumihoz hasonlóan a legjobb küzdők elhulltával is folyik” (Babits szemébe nézni). S ezek is az ő szavai: „A szerencsés nagy népek mellett mi bizony írói értékek dolgában is szegények vagyunk. De annyira még nem, hogy konokan épp a kincseink kiszórásával fitogtassunk bőséget.” Mintha azoknak szánta volna figyelmeztetését, akik közönyösen, értetlenül állnak szemben Babits életművével. S az alázatos számvetés alighanem rávezet arra az értékítéletre is, amelyet A matéria Babits verseiben című tanulmányában Lator László fogalmazott meg. A Gyümölcsbe harapva szinte érzéki képeit elemezve Babits képalkotásának kivételes bőségét méltatva teszi fel a kérdést: „Innen van-e hát Babits verseinek testes-érzékies ragyogása? A valóságnak, az anyagnak a verseibe bele-belekerülő s töredékesen is olyan lázasan izzó elemei, részletei világítják át a verset? Bizonyosan innen is – de mennyi minden egyébtől! Beszélni kellene a Babits-vers másfajta – s koronként változó – matériáiról is. Arról a szecessziós kárpithullámzásról, amely első korszakában egyszerre hat képeinek (többnyire stilizált képeinek), színeinek derengésével-villogásával és olykor diszharmóniával fűszerezett, túlfinomult vagy éppen túlhajtott zenei hangzataival, ritmikai formáival, az ódont, a választékost olykor megkontrázó stiláris elemeivel, s különösen a háborús évektől, talán a Húsvét előtt-től, az indulat, a gondolat, a gyötrődés állandó erős áramingadozását olyan híven leképező, közbeékelt mondatokkal, mondattöredékekkel, sokszoros határozós szerkezetekkel, rendetlen szórendekkel, hézagokkal megtört, kificamított, mégis, kanyarogva, szerteágazva is pontosan a távoli főmondatokba futó nagy periódusaival, versei mindig mértanian tiszta szerkezetével, s a szellemnek azzal az ajzott légkörével is, amely, akárhogy is, maga is súlyosan anyagszerű.”

Nem kétséges, hogy a Légy ellenállással a Nap Kiadó és elsősorban Ferencz Győző felbecsülhetetlen szolgálatot tett Babits Mihály ügyének, hogy ne csak objektív távolságból, hűvös tisztelettel tekintsünk rá, hanem szívünkbe fogadva legyen példaadónk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben