×

Advocatus diaboli, Koncz István

Márkus Béla

2009 // 02
„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / s minden míve tünő szárnya körül lebeg!” – idézhetném beköszöntőül azt a klasszikusunkat, Berzsenyi Dánielt, akit a magyar költők közül a hetven éve született és immár tíz éve halott Koncz István talán a legtöbbször idézett. Ó, a szárnyas idő: épp jövőre, szeptember 14-én lenne harminc éve, hogy itt, Kanizsán az első kötetét kézbe vehettem a nekem szánt és a teljes nevével aláírt különös ajánlással: „szeretettel és hogy szeresse”. Mi volt ebben a meglepő, a szokványostól elütő? Nyilván az óhajtásának, a (szeretet)vágyának a kinyilvánítása. Mint ahogy kétnyelvű versválogatásának – a magyar mellett melyik volt a másik, a Judita Salgo fordította? a szerb-horvát, ahogy annak idején nevezték? vagy „csak” a szerb, vagy „csak” a horvát? – dedikációja is váratlan volt alig több mint egy évre rá, egészen pontosan 1979. december 25-én. Azzá tette, hogy ünnepi alkalommal, karácsony első napján íródott, és még inkább, hogy most már „nagy szeretettel és félve” küldte, ha emlékeim nem csalnak, postán, azokkal az újévi jókívánságokkal együtt, amelyek első találkozásunk után szilveszter tájékán évről évre rendre megérkeztek tőle. Kapcsolatunk jóformán ebből állott, ám nem merült ki ebben, hozzátartozott még, minthogy személyesen soha többé nem találkoztunk, az ünnepélyes formaságok híjával egy szertartás is. Részemről – az Alföld ilyen-olyan szerkesztője voltam sokáig – levélben, a kéziratok kérésének, részéről, üdvözlőlapon, újévi kártyán a küldés elhárításának szokásossá váló, kötött formája. E hagyományos magyarázkodás, „félve” kitalált mentegetőzés sorából egyszer-kétszer ha kilógtak félmondatos ígéretei, arra vonatkozóan, hogy mégis rászánja magát, és eljön egy kúrára, nem Debrecenbe, hanem a hajdúszoboszlói fürdőbe. Ahol a „vajdaságiak” közül az irodalomtörténészek többször megfordultak, annak a Kovács Kálmánnak, tanáromnak, majd rövid ideig főszerkesztőmnek a jóvoltából, aki a hatvanas évek elején Újvidéken volt vendégtanár, jól ismerhette hát Bori Imrét, Szeli Istvánt, Juhász Gézát, de Fehér Ferencet és Papp Józsefet is, akik a költők képviselőiként jöttek a Hajdúságba. Őket ismertem előbb, míg aztán az emlegetett, csaknem harminc évvel ezelőtti írótáborban az alatt az egy hét alatt, amíg a nemzetközi írótábor tartott, a többieket is megismerhettem. Aki erre leginkább alkalmat adott és teremtett, nappal a főtéren lévő irodájában, esténként pedig valahol a templom háta mögött álló házában, az volt, ő volt Koncz István.

Többekkel, azóta közelebbi ismerősökké vagy tán barátokká lett írókkal, irodalomtörténészekkel próbáltam megosztani azóta az élményemet és a kételyemet, vajon jól emlékszem-e, hogy mindjárt az írótábor első napján, vagy legalábbis akkor, amikor a Magyar Írószövetség küldötteiként Ilia Mihály tanár úrral megérkeztünk, különös helyzetbe csöppentünk bele. Azt tanácsolták a helyiek, hogy az ügyvédi iroda egyik szobájából a másikba lehetőleg ne menjünk át, vagy Bori Imre, vagy Bányai János társaságában maradjunk, mert ők ketten (most éppen) nem szívelik egymást. Attól is óvtak aztán, hogy a környék iskoláiban, könyvtáraiban tartott felolvasó-délutánokkal foglalkozzunk – noha akkor még, legalábbis Kanizsán, talán az értelmiségiek érdeklődését, kíváncsiságát tanúsítva, telt ház fogadta az efféle találkozókat. A „vidékiek” befogadástörténetét utólag is csak üres lapok örökíthetnék meg, íratlanul is jelezve költő s közönség közös hangjának hiányát. Ha ők nem találtak is egymásra, egymásra leltek, még pontosabban egymásnak estek viszont a találkozó különböző nemzetiségű (nem a magyar) résztvevői – a legeslegutolsó pillanatig vártak ezzel, addig a Tisza-parti búcsúebédig, a kondérban főzött halászléig vagy pörköltig, ki emlékszik már rá, amelynek elfogyasztása előtt töménnyel ütötték agyon – az időt. Mint a bogrács vize, forrt az indulat másutt, máskor is – Koncz István hajlékában az édesanyja hamar magunkra hagyott, hogy Gion Nándorral vitázzunk a szabadságnak arról a fokáról, ahová egyfelől Jugoszlávia, másfelől pedig a szovjet katonákkal őrzött Magyarország jutott. Nyilvánosan persze nem politizáltunk, a tanácskozáson tán a könyvkiadás váltott ki kisebb indulatokat. Ilia Mihály nem sokkal később kelt és persze hogy most, Koncz István képeslapjainak keresése közben megtalált levelének tanúsága szerint is. Szeptember 29-én többek közt ezt írta: „Nékem is jó volt néhány napra átmenni a szomszédokhoz és ott lenni velük, veled is. A szokásosnál csöndesebbek voltak és a szokásos Újvidék–Szabadka vita – amíg ott voltam – nem robbant ki. Talán később sem, mikor már csak te képviselted a hazát közöttük. Ide sűrűn átrándulnak – akár csak egy vasárnapi ebédre is – és meglátogatnak. Nem könnyű az életük és nem könnyűek a vitáik sem. Nem játszhatjuk meg velük szemben az igazságtevő nagyobbik fiút, mert az az ő bőrükre megy. Még a bántásaikat is elviselem és ezt ajánlom mindannyiónknak, mert nekünk kell több türelmünknek lenni. Örülök, hogy ott voltál te is, mert láttad, ismerted őket, ők meg téged. Még a soha nem író Tolnai is írt egy sort valami későbbi találkozóról és jelzi, hogy Márkus komát is üdvözli általam. Örülnék, ha utad a szerkesztői munkához is segítene, éppen a kapcsolatokkal segítene.” A kapcsolatok kialakultak ugyan, ám különösen a kanizsai vendéglátónk esetében, mint volt róla szó, nem tárgyiasultak: nem öltötték a kézirat formáját magukra. A házigazda – ismételhetném ma, mint régen, némi évődéssel – elhárítóként viselkedett. Ahogy a munkahelyén – így rögződött bennem –, otthon is a csendességével volt jelen. A szótlanságával szinte. Mint aki nem akar igazságot osztani, de heveskedni se. Derült inkább az érveken, fanyar, félbehagyott mosolyaival. Az egymástól eltérő vélemények között egyensúlyozott, kiegyensúlyozottnak mutatkozva. Kerek szemmel követte később azt is, ha nem a viselkedése, szerepe, hanem a foglalkozása s névtáblája sugallatára, bizalmaskodóan „advocatus diaboli”-nak szólítottam.

És ma, az Ex-Symposion emlékszámának (1997/19–20.), nem utolsósorban pedig a zEtna kiadónál megjelent Összegyűjtött verseinek (2005) a többszöri lapozgatása, jegyzetelgetése után úgy látom, volt valóban valami az egész alkatában, ami illett az „ördög ügyvédje” hivatásához. Ahhoz a középkorból átörökített és önként vállalt szerephez, amely abból eredt, hogy a boldoggá vagy szentté avatási perben a kijelölt személynek a hibáit, bűneit éppúgy föl kell sorolni, mint az érdemeit, amire külön személy, az advocatus dei volt hivatott. Már csak az életében megjelent két önálló verseskötet címét nézve is, az Átértékelés, aztán az Ellen-máglyák nem azt a szerzői (olvasási) ajánlatot hordozza-e, hogy a dolgok, ügyek, eszmék többféleképpen megragadhatóak, és szükség is van a mérlegelő megítélésükre? Vagy nem a megváltoztathatatlannak hirdetett, megmerevített, kötelező (hit)tételek ellen perel-e, az eretneklázadást, de a boszorkányüldözést is emlékezetbe emelve, a máglya képe? Ahogy a Koncz-bibliográfia tán legszínvonalasabb darabja, Elek Tibor Ex-Symposion-beli tanulmánya (Pusztulás és pompa az örökös meghasonlásban) felveti: a kép, egy interjú és egy korai vers tanúsága szerint is, eredetileg a szabadon gondolkodás üldöztetéséből fakadó szorongáshoz kapcsolódott. Ennek a nem is annyira távoli és nem is annyira ismeretlen veszélytől való félelemnek, kínos bizonytalanságnak a megjelenítése, érzékletes kifejezése – a költői hitvallásra, az alkotói alapállásra vonatkozóan a tanulmányíró ezért hivatkozhat egyetértően Bosnyák István gondolataira. Ezek értelmében az ellen-máglya „nem az önkéntes alkotói mártírium prófétikus vállalásának, hanem az ironikus-keserű elutasításának a programja”. Ám miért is (lett) volna, minek érdekében ez a megtagadott alkotói önfeláldozás, ha nem a kényszerű dogmák elfogadása és elfogadtatása, sőt hirdetése miatt? Ily módon az advocatus diaboli szerepében legalább annyira tiltakozhatott a gondolatok egy irányba terelése, tételekké és tanokká merevítése ellen, mint amennyire védte saját művészi önállóságát. Mindezért a sokat idézett „tájvers”, A szép Tisza és más kezdő s befejező sora, a keretet nyújtó, a szakaszok menetét mederbe záró felkiáltás, „A part ellenségem!” is értelmezhető úgy, mint ellenszegülés mindenféle korláttal, korlátozással szemben, a dolgok, ügyek, eszmék szabad folyása érdekében? Hogy a mélyből, hol „a Tisza lelke bújik”, felszínre kerülhessen minden, ami érték, ami álom, ami szép: „gyöngykagylók rejtik, / aranyhalak őrzik / a Tiszát”. És még tovább, a szellemi szuverenitás, a gondolkodói következetesség tanúsítójaként ott áll az Élet, halál közben, a maga kételyeivel és szorongásaival: „hinni is lehetne talán, – oly teljes a határ, / s a reggeli szellő is oly szabad, lobogó sörényével a mén / s az üldözött gondolat, – akár a légszomj, akár az összhang, – / véres idill s félelem egyformán fojtogat, – / súlyos ez a reggeli lég, s a vers is zúdul a tájra; / élet, halál közben az út itt elvezet Árkádiába”. Legvégül, az ördög ügyvédje maga választotta, kötelességszerűen végzett dolgához az a vers, ahol ismét feltűnik az idillikus költészetből (és persze a Csokonai-pörből) ismert ország, a boldogság, a gondtalan pásztorok országa. A „(mérete kék idő-Árkádia)” nehezen fölfejthető komplex kép, és mint Koncz István alig vagy egyáltalán nem ismert, holott maradandó értékű elbeszélése, A kék madár égbe száll, Maeterlinck poétikus mesejátékát, A Kék Madarat idézi ez a költemény is, a Tarr Lőrinc lovag úr útja. Az „advocatus diaboli”-szerep szempontjából beszédes a cím, hiszen azt az utat említi föl, amely az ördög uralkodásának birodalmába vezet. Az pedig, hogy a költő – a „Lantos”, az „igric” – szerepét, illetve a hitét ettől a kalandtól elválaszthatatlannak tudja, akár magától értetődő is lehetne, hiszen irodalomtörténeti tény, hogy a valóságosan létezett Tar Lőrinc pokoljárását Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte. A hittel kapcsolatban pedig lényeges mozzanat, hogy mint Koncz költészete általában, ez a vers is híján van minden rekonstrukciós szándéknak, nem törekszik a jelent és a múltat egymással szembesítve, például a történelmi haladást hangsúlyozva helyreállítani azt a középkori felfogást, amely a pokolnak valóságos teret, helyszínt tulajdonított, a le- vagy a bejáratát az írországi Szent Patrik kénes barlangjában találva meg. De nincs igyekezete arra sem, hogy időszerűvé tegye, akár az irónia eszközeivel is, amit a barlangba bejutó Tar Lőrincről annak idején följegyeztek, nevezetesen, hogy hitetlen volt, hogy kételkedett a kereszténység egyes tanításaiban. Ahogy a vers kezdődik – „Egyre valószínűtlenebbé váló élet / rácsai a képzelet útvesztője, jó lovag úr” –, ebben a rejtélyes indításban talán a labirintusba-zártság látomása, „káprázata” villan fel, majd hozzákapcsolva az „okos szó égethet”, valamint a „feszít az eszme” tapasztalatát, „túl a szabályokon, eljut a bálvány trónusáig”. Vagyis odáig, ahová csak az „útonálló varázslat” juttathatja, a „műkedvelő szabadság / himnuszos bizonysága”, ha „lidércek és pátosz a költemény társai” – azaz minden a képzelgés, a „köd-fedezék kísértő hada”, a „körmönfont szertartás” ellen, a józan számvetés mellett szól. Talán egyetlen más versének lírai hőse sem tölti be így, ennyire teljesen az ördög ügyvédje szerepét, mint a pokoljárt Tar Lőrinc útjáról beszélő. Talán senki másban nem erősebb a bizonyosság, hogy reménytelenül hiábavaló „sanda áldozatként” építeni „hit-mocsár templomot a szivárványnak”, és hogy a „távlat-homály az adott világot elpusztítja”. És talán nincs még egy másik versbeli én, aki az őt körülfolyó szertartások, varázslatok, lidérces kísértések ködét azzal az elszántsággal oszlatná szét, ahogy a ritkán emlegetett Pilinszky-költemény, A szerelem sivataga beszélője is teszi: „kioltom a káprázatokat”. Öntörvényű létezésének, szellemi függetlenségének záloga ez. Az alkotásé, a szépség létrehozásáé, illetve a csodálásáé pedig a lélek adása vagy eladása.

E változatokat a Törvény fogalmazza meg, az advocatus diaboli felhívó feladatát is kijelölve: „Engem agg Faust ördöge szólítson, / alapításra vagy pusztulásra”. A motívum: Faust eladta a lelkét az ördögnek, a hagyatékban maradt töredékek, vázlatok között a Walpurgis-éjben is felbukkan. E látomásban az „ügyes kellékes képzelete” szerint a seprűnyélen röpülő boszorkány a Kedves mint „igényes statiszta” alakjával azonosul, s ez „cicomázza a röhejt”. A megnevezések itt Koncz István költészetének jellegzetes helyszínére mutatnak: a színházra. Azt az alapgondolatot hordozzák, hogy színház vagy még inkább cirkusz, bohózat az egész világ. Ideillő versek a pálya különböző szakaszaiból: A rossz szerep szerint „csupán a pusztulás kivárása / a szerelem”; a Jó mulatság a „kivárni bölcsen egy / utolsó felvonást” mint marasztalást viszi színre, az ugyancsak beszédes című Pantomim azt a nézőt láttatja, aki beletörődik, „hogy semmi sem mozdul már többé”. A Torzók jó színésze „nem vár már semmi / újat, fatálisan végzetes napjai után”. A Tücskök, szitakötők úgy látja, csak a „rossz szerep ötlete / igaz”, a Harlequin lázadása a porondot láttatja, s a nézőt, aki nevet, „mikor majd / egymást józanon és okosan / felfaltátok”. Cirkuszi tehát a világ, tele trükkel, „ostoba, pofátlan attrakcióval”, a „bohócok diadalával”. A József Attila-i gesztussal saját születésnapjára ajánlott 47 nem kerek szám jelenti ki: „már-már az illúzió is / távlat s a pokol ott a nyomában / a színek is visszafogottak oly / kilátástalan a szeretet oly kilátástalan / a gyűlölet s csak végtelen huzavona / a látványos ceremónia a halálos / ítéletig”. Igen korai, 1958-as megjelenésű az a többrészes vers, A költő pogány áldozata – néhány alcím: a magány, az alkohol, a színház, a halál, az öngyilkosság, a szerelem –, amelynek énje így kiált fel: „Színész szerettem volna lenni!”, s hogy miért, így indokolja: „igazságokat mondani hangosan, mert derekabb, / mint csendben megalkudni színész életünkkel”. Az egy évvel későbbi keltezésű, mindeddig kiadatlan költemény, a Jó barátságban a halállal vallomástevője szerint „nincs már jelentésük a dolgoknak”, ezért azt tanácsolja, mintegy önbiztatásként is, hogy „tartsd magad”, s hogy az ember a halál szavára hallgatva „bölcs hősiességgel játssza meg szerepét”. Ennyire hivatott, ezt bírja ki, legyen bár színész, hétköznapi ember vagy poéta – tanulságos lehet összevetni az „anti ars poetica” alcímű költeményt, A mérnök halálát József Attilának nem az Ars poeticájában, hanem A város peremén zárlatában szereplő gondolataival. A költő itt mint „(az adott világ varázsainak mérnöke) / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát”. Koncz István lírai hőse harmónia helyett érthetetlen költeményről beszél, gúláról, amelynek csúcsán a mérnök áll, lenéz, „s a rabszolgacsorda / húsában korbács magyarázza / a művet”, míg „újra kezdi a mérnök: / emberi és állati szarból / isteni szobrot mintáz, – / dús választás-eszme a nagy / ihlet, – / tarló s arató szolgál körül, / s a bazárban tündököl a história”.

Akármelyik kötetét ütnénk föl, s akármelyik darabját az összegyűjtött verseknek, mindegyik a „csalás a létezés” megfellebbezhetetlen ítéletét hirdeti. Az emberek „e szűk világban külön világok”, akik nem vetnek számot azzal, hogy „vak erő így hát az értelem is, és csak börtön a társadalom, / vésznek, pestisnek küldhette az embert, nyilván, világra / egy pusztító isten vagy démoni fátum” (Tábortűznél).

Kiábrándultság és kilátástalanság teljesebb és sötétebb már nem is lehetne. Az idegenség tudata, a bűnös bűntelenség érzete sem nyomasztóbb. A magára utalt ember sem a valóságos világot, sem a a tapasztalaton túlit, az érzékfelettit nem tekintheti otthonának. „Szerettem s féltem élni is, azt hiszem, / önnön törvényem volt a mércém, / s nem érdekelt a jelenlét, a valóság…” – vall az Eltűnt idő lírai személyisége; „nem igazabb a / szférák zenéje, mint az otromba keselyűrikácsolás” – hangzik a Jelentés. Minden mondat az egzisztencialista sorsélmény híradása. Annak nyilvánossá tétele, hogy nincs biztonság és nincs menedék, a család sem az, és a szerelem sem. Társadalmi célok, célképzetek sem lelkesíthetnek, vonzhatnak, ha – mint A hűségről című, 1958 júliusában keletkezett és talán „az eltemetetlen halottat”, az ekkor kivégzett Nagy Imrét idéző vers láttatja – „a történelem tekergő labirintusa / vesz körül bennünket gyászoló hűség”. Börtön és szabadság egyre megy, akár téma, akár valóság – állítja egy másik vers (Edgar Allan Poe olvasása közben), anélkül, hogy e végkövetkeztetés előtt egymással feleseltetné az érveket és ellenérveket, számba venné az okokat. Így jut el az élet visszavételének gondolatáig, a „lehet-e még, – szabad-e még hitelre adni / s venni / maradáshoz, megmaradáshoz okot / (ürügyet) koholni” vívódásáig (Visszavonás). Különös költészet keletkezik így – nyelvi eszközeiben, fogalmazásmódjában, sőt motívumaiban is mer meríteni Berzsenyi és a romantikusok költészetéből, de az igénytelen, hanyag beszéd nyomai is megmutatkoznak. Inkább fogalmakat használ, semmint képeket, hogy ez utóbbiakból metaforaláncokat alkotna, az igen kivételes. Talán mert a világ, a természet látványaiba sem bír belefeledkezni, elvonatkoztatja őket, s így lesz a hold egy „hatalmas égi hulla”. Nem leli aztán az öröm, a derű, a jókedv vagy az önfeledt játék alkalmait sem. Ösztönvilága, érzéki kísértései, érzelmi fellobbanásai kívül esnek a versek világán. Az egyik legszebb, önéletrajzi elemeket is hordozó költeménye, az Eltűnt idő hőse a vágyakat is úgy nevezi meg, hogy nélkülük „kiég bennünk az éltető szomorúság”. A megszüntethetetlen lelki fájdalom kifejezésében – ahogy a Margaréták mondja – valóban Poe a „hollós, szomorú” mestere, de Valéryt is segítségül hívja, s így gyászolja meg Ezra Poundot, ismét a színház világát idézve: „mulatságos karnagy volt / ő is ő is ő is ő is / semmi értelmet nem talált / az értelmen túl kalandozott” (Fekete-fehér operett). A magyar költők közül ebben a kalandozásban olyan társakra találhatott, mint Weöres Sándor, mint Pilinszky János. Vagy mint Szilágyi Domokos, Erdélyből, akivel versenyre kelhetett volna, ki a borúlátóbb, kit éltetett tovább a szomorúság. Sírfelirata lehetne, egy másik erdélyi költőre, Dsida Jenőre is emlékeztetően az Élmény, in perfectum utolsó szakasza: „Én mindig egyedül éltem, / de biztonságban és szeretetlenül, / senkinek sem tartozom, csak épp, hogy / itt járt Koncz István, feljegyzem emlékezetül”.

Most, tíz év távlatából látszik csak igazán, hogy ez a baljóslatú, a hitetlenség és kétségbeesés komor szólamainak összhangját megszólaltató líra nem a kort, ennek társadalmi, történelmi valóságát értékelte át, hanem a létezést magát, az ember s az emberiség drámájaként. Sokkalta inkább folytatója, örököse így – egy vers is megidézi – Madách Tragédiájának, mint amennyire elindítója, őse az Új Symposion-mozgalomnak és szereplőinek. Ennek taglalása s bizonyítása messzire vezetne, hosszúra nyúlna. Most talán elég annyit mondani: hangjának, modorának méltósága mellőzött minden kíméletlen élcelődést, tartózkodott annak megítélésétől, hogy mi a „vajdasági életérzéses, Cefre Tóni-s, couleur locale-os, tópartias, provinciális primitivizmus”. És sohasem hevült föl annyira, hogy akár tréfásan is, így támadjon vagy hárítson el egy támadást: „Nem vagyunk egyazon palik se fájdalomban, se halálban”. De bizony hogy azok vagyunk, osztozunk A kék madár égbe szállt hősének sorsában: a maga igazát (és persze önmegvalósításának lehetőségeit) kereső Liptai Léderer Péter Pálhoz hasonlóan a végén egy betűvé, egy máshogy is olvasható nagy O-vá kerekedünk, egy nagy O-vá teljesedünk ki.

*

Ennyi volt, amit az 55. magyarkanizsai írótábor Koncz István-emlékestjén felolvastam. Két nappal később, a Provincializmus – egészséges regionalizmus című tanácskozáson viszont annak a meghívottnak a reszortját vállaltam, aki ugyan – arra való tekintettel, ami mindig rövid, s ez az idő – nyilvánosan nem fejti ki a gondolatait, ám magánbeszélgetésekben megjegyzéseket fűz az elhangzottakhoz, előhozakodik régóta gyűjtött példatárának darabjaival. Esetleg még vitázik is, noha nem mindenkivel szemtől szemben. Ami gyávaságra, kétszínűségre is vallhat, de a bizonytalanságra is: hátha rosszul hallotta, félreértette az előadók egyikét-másikát. Aztán amikor nyomtatásban is megjelennek – példának okáért az Aracs október 23-i számában – a felszólalások, olvasásuk közben rá kell jönnie, hogy sajnos, bizony, jól hallotta, ami jobb lett volna tán, ha elszáll a füle mellett.

Mert már annyiszor fölemlegették az elmúlt másfél évtizedben. Unos-untalan előhozták. Mint ahol megállt idő, s változatlanok maradtak a módszerek is: nevezetlenül hagyva, kit állítunk pellengérre, de azért számítani rá, hogy nem a levegőbe beszélünk, vagy ha mégis abba, ott is körvonalazódik annak a figurája, akit sokan és sokadszor bélyegzünk meg. Ez ellen a – számomra teljesen provinciális – megnyilvánulás ellen talán lesz még alkalmam föllépni – Magyarkanizsán, Nagy József és Tolnai Ottó (nemcsak választott) szülőföldjén is.

Elhangzott a Magyarkanizsai Írótábor Koncz István-emlékestjén.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben