×

A „szekfűológia” újabb (kis)állomása

Szekfű Gyula és nemzedéke a magyar történetírásban

Monostori Imre

2009 // 02
Habár nem végeztünk konkrét – összehasonlító – vizsgálatokat, mégis erősen gyanítjuk, hogy a 20. századi magyar történetírók közül Szekfű Gyuláról – aki a legnagyobbak egyike volt – írtak a legtöbbet a kortársak, illetőleg az utókor igencsak különböző szellemi irányokat és súlyokat képviselő érdekeltjei és érdeklődői. Vagyis úgy gondoljuk, hogy a Szekfű Gyula-recepció – avagy miként kissé ironikusan e szóban forgó tanulmánykötet egyik szerzője nevezi: a „szekfűológia” anyaga, vagyis a róla szóló irodalom – a legterebélyesebb. (Igazán itt lenne az ideje, hogy ezt a recepció-bibliográfiát valaki összeállítsa és kiadja, már csak azért is, mivel tiszta képet nyerni az egészről csakis a rendelkezésre álló források teljességének az ismeretében lehet.)

Szekfű Gyula halálának ötvenedik évfordulóján (2005-ben) az Eötvös-kollégium – több társintézményével karöltve – konferenciát szervezett egykori diákja (1900–1904) és némely kortársa életművéről, méghozzá többnyire fiatal kutatók részvételével. Ez utóbbi kitétel azért fontos ebben az ügyben, mert érezhető (e kötetben is) az újabb törekvés arra, hogy a Szekfű-életmű körül hosszú évtizedek alatt kialakult frontvonalak időnkénti keménységét (néha már könyörtelenségét) az ifjabb kutatók enyhíteni próbálják.

A tanulmányok sorát az előbb járó történésznemzedék jeles képviselője, Gergely András előadása nyitja: Szekfű és a „harmadik Magyarország”, azaz a népi mozgalomhoz közeli, meglehetősen heterogén összetételű fiatal értelmiségi szellemi irányzat viszonyát mutatja be. Szekfű nem rokonszenvezett az ifjúság bizonyos köreinek elkülönülési törekvéseivel (lásd polémiáját a Bartha Miklós Társasággal), ugyanakkor támogatta azokat a szándékokat a „harmadik Magyarország” (virtuális) képviselőinek a részéről, amelyek a középosztálynak a parasztságból fölemelkedő tehetségekkel való erősítését szorgalmazták. (Ebben Németh Lászlóval is egyetértett a harmincas évek közepén, habár Németh egy teljesen új középosztály megteremtéséért szállt síkra.) Gergely András ismerteti a népi műveltség dolgában a negyvenes évek elején lezajlott vitát, Szekfű progresszív megnyilvánulásait, de rámutat arra, hogy ez a fajta konzervatív szemlélet bizonyos arisztokratizmussal párosult, amennyiben Szekfű azt vallotta, hogy – például – „a tudomány befogadására csak kevesek, a független és iskolázott elmék képesek”, s nem tartotta a tömegeket alkalmasnak arra, hogy valódi érdekeiket felismerjék. Óva intett viszont a népi mozgalom radikalizálódásától. Végül is soha nem tartotta vezetésre alkalmasnak a népet – állapítja meg helyesen Gergely András –, ezt a funkciót – vallotta konzekvensen – csakis a nemzeti középosztály töltheti be.

Rendkívül érdekes írás az Újváry Gáboré Szekfű Gyula és Hóman Bálint párhuzamos, majd egymástól elváló életpályájáról. Számos hasonló vonás jellemezte indulásukat társadalmi és tudományos téren, ugyanakkor alkatuk, világképük, ideológiai beágyazottságuk bizonyos különbözőségeket is mutatott. Mindenesetre Újváry Gábor e tanulmánya – annak szemlélete – ígéretes megerősítés arra nézve, hogy a (legszélesebb értelemben vett) történeti jelenségek megértése során a plurális igazságok létezését (avagy az igazság plurális létezését) mindenféle gát és görcs nélkül lehessen elfogadni. Tesz is egy kis kitérőt a szerző, amelyben arra figyelmeztet, hogy „a történelemben sohasem létezik egyfajta igazság; ha ezt hisszük, akkor fölösleges történészeknek lennünk. […] Éppen ezért teszik rosszul a két világháború közötti korszak kései elemzői, amikor nyíltan valaki oldalára állnak a szellemi nagyságok közötti korabeli vitákban, mintegy utólag is igazságot osztva.” Ő maga ehelyett inkább mindkét historikus legjobb teljesítményére hívja fel a figyelmet, olyan történetíróként jellemzi mindkettőjüket, akik szakmájuk legjobb műveit alkották meg (nyilván több más történetírói nagyság – volt belőlük jó néhány a 20. században – életművének a legjobb teljesítményével párhuzamosan). Újváry Gábor nyugodt tempóban szemlézi Hóman és Szekfű együttműködésének főbb állomásait. (A magyar történetírás új útjai, a Magyar történet – ez utóbbi éppen Hóman kezdeményezése nyomán kezdődhetett el –, az Egyetemes történet szerkesztése, mindketten szerzői a Szent István Emlékkönyvnek, s együttműködtek a Magyar Szemlében stb.) Eltávolodásuk Hóman miniszterségének idejére (1933–1942) esett, amikor is Szekfű már szembefordult korábbi eszményével, a „keresztény-germán” kultúrközösséggel; míg Hóman – habár sohasem hódolt be a nemzetiszocialista eszméknek – mindvégig úgy látta, hogy Magyarországnak az erős Németország mellett van a helye. Történeti munkássága során viszont távol tudta magától tartani a politikai szempontokat – Szekfűről ez kevésbé vagy egyáltalán nem mondható el. Mindenesetre: Hóman a jelzett időben inkább jobbratolódott, Szekfű viszont ellenkezőleg: erősen konzervatív jobboldalisága a háború vége felé már színtiszta „baloldali” platformot foglalt el. (Beleértve 1945 után a Szovjetunió idealizálását s a kommunista párt nemzetbarát szerepének elfogadását és hirdetését.) Hóman jó miniszter volt, de mégis: tiltakozott ugyan Magyarország német megszállása ellen, ám ez a megszállás az ő politizálásának a csődjét is jelentette.

Talán a legizgalmasabb tanulmány ebben a kötetben Őze Sándor írása: Szekfű Gyula török koros munkássága. Arra figyelmeztet, hogy a szekfűi életmű megértéséhez és kritikai értékeléséhez nélkülözhetetlen ismernünk a nagy történetíró felfogását a 16–17. századi török világról, mivel minden további történetírói konstelláció elvi gyökere innen ered, illetve számos nagy munkájában tér vissza a „török kor” traumatikus következményeire.

Számára „a török kor az európai harmóniából való kizökkenést jelenti”. Ez a csaknem két évszázad (a Rákóczi-szabadságharc végéig) polarizálta a teljes magyar anyagi és szellemi valóságot, de – Szekfű szerint – csak az egyik pólus a valóságos, a lehetséges, az előremutató. A másik – például az egész erdélyi kora újkori történelem – értelmetlen, politikailag megalapozatlan, hamis realitás. (Őze Sándor mindvégig hosszú lapalji Szekfű-idézetekkel operál, állításai cáfolhatatlanok. Az igazi nagy kérdés viszont az, hogy kinek van/volt „igaza” a magyar történelem egészét, teljességét tekintve – vagy ezzel ne foglalkozzunk?) Bethlen Gábor-monográfiájában például hősének „patetikus dicsérete minden esetben a lejáratási szándékot ellensúlyozza”. Későbbi munkáiban is rossz színben tűnnek fel az önálló erdélyi politika irányítói. A Magyar Történet Szekfű által írott köteteiben Őze szerint a szerző „trianoni szemüvegen át nézte a történelmet”. Vagyis: az erdélyi másféle fejlődési út már Trianont előlegezte, amennyiben megosztotta nemcsak a korábban egységes magyar államot, de a teljes magyar kultúrát, mentalitást, „nemzeti lelket” is. „Az igazi »bűnös« Szekfű koncepciója szerint, aki véglegesítette a szakadást, az már Bethlen Gábor.” Ebből az áldatlan helyzetből a Habsburgok által vezetett felszabadító háború mentette ki az országot, amely így térhetett vissza a nyugati kultúra körébe. „Szekfű egy fikció rabja. A fikció egy keresztény egységes Európa és egy integer Magyar Királyság területi visszaállíthatósága. Mindez vonatkozik a török korra és párhuzamosan saját korára is.” Szekfű szerint az európai modernizációs törekvések csakis Bécsen keresztül érkeztek, a protestáns kultúrát mélyen rangja és jelentősége alatt kezelte. Valójában azonban – állítja Őze – a legújabb kutatások szerint korántsem volt olyan súlyos a török kor negatív mérlege, miként azt Szekfű – még a 19. századi demográfiai vizsgálatokra támaszkodva – leírta, jellemezte. Következésképpen a Habsburg-ház „fölemelő” törekvéseinek értéke sem lehetett akkora, amekkorának Szekfű beállította.

Fontos kérdéseket vet föl továbbá Őze a későbbi Szekfű-recepció néhány problémájáról. Végigfut az 1945 utáni történészviták Szekfűt érintő fejezetein, Mód Aladár „400 év”-kocepciójának problematikus kérdésein, az ehhez kapcsolódó Molnár Erik-vitán, majd Szűcs Jenő 1966-os különös Szekfű-bírálatát (Szellemtörténet és nacionalizmus) mutatja be. „Szűcsöt is csak egy hajszál választja el – írja –, hogy ne vádolja Szekfűt nácizmussal a népi írókkal kötött antifasiszta koalíció kapcsán; a sorokban az a groteszk, hogy maga is […] a »szekfűi« módszert használja Szekfű jellemzésére: miközben vádolja, dicséretekkel halmozza el.” (Szűcs Jenő az 1939-ben írt A magyar jellemről című Szekfű-esszét elemezve jutott arra a következtetésre, hogy: „A »keresztény-germán kultúrközösségtől« az »ősi magyar jellemig«: Szekfű, a szellemtörténet vezető egyénisége itt politikai értelemben a hajó kormányát a német szellemi orientáció irányából egy »harmadikutas naciaonlizmus« irányába fordította.” Ezzel azonban veszedelmes precedenst teremtett. A szóban forgó Szekfű-esszé ugyanis – Szűcs Jenő szerint – „impresszionista ötletszerűséggel maga kapcsolt egymásba és fűzött önkényes logikai láncra a forrásokban fenntartott, együvé nem tartozó, egymásra »hasonlító«, de merőben különnemű jelenségeket”.

A hetvenes és a nyolcvanas években folytatódott a török korról és Erdély szerepéről a (néha rejtett) vita. A Szekfű-vonal továbbvivői (Kosáry Domokos, Szakály Ferenc és mások) mellett azonban egyenrangú szerepet vittek az e tárgykörben más véleményen levők, elsősorban az R. Várkonyi Ágnes nevével fémjelezhető történészek.

Figyelemre méltó Őze Sándor summázata a Szekfű-recepció és az éppen aktuális magyarországi politikai változások összefüggését illetően. „Nem véletlen, hogy a változó helyzetekhez (1956) igazodott a Molnár Erik-vita után a Szekfű-recepció, ahol a vita centrumában a hatvanas–hetvenes években többször előkerülő török kor, a végvári katonaság, Mohács állt a centrumban, vagy a rendszerváltás utáni generáció európai uniós csatlakozása által gerjesztett szekfűi elméletek felmelegítése, ahol a török kor ismét a kiindulópont lett.”

Bensőséges írás e tanulmánykötetben Papp Barbara tanulmánya, a Katolikus történetírás Magyarországon – Szekfű Gyula katolicizmusa. A szerző szisztematikusan összegyűjtötte e hatalmas életműben végigvonuló, a katolicizmushoz (a valláshoz és az egyházhoz, a katolikus szellemi államirányításhoz stb.) kapcsolódó eszmefuttatásokat, megállapítva, hogy a nagy történész nemcsak személyét tekintve volt mélyen hivő katolikus, de történetírói munkásságát is áthatja ez a világkép. A katolikus hitigazságok – hangsúlyozza a szerző – „történelemszemléletét is jelentősen befolyásolták”. Szekfűnek a magyar középkorról szóló írásaiban lépten-nyomon hangsúlyozódik a keresztény (katolikus) eszme nemzetfenntartó ereje, az ország, az állam szuverenitását erősítő hatása. A protestantizmus megjelenésével viszont „a magyarság, a magyar faj és lélek egysége – úgy vélte – immár megszűnt: ezután két testvérlélek élt együtt tovább: a tiszai, racionális, szabadságpárti, hevesebb és szenvedélyesebb protestáns, és a dunai-dunántúli jámbor, lojális katolikus”. Szekfű nem tekintette kimagasló jelentőségűnek a megszületett és megerősödött protestáns magyar kultúrát. A 18. század hőse „Szekfű szemében: Mária Terézia, ez a jó katolikus asszony, akinél »a felvilágosodás népboldogító eszméi mélyen vallásos kedélyen át sugároztak a nemzetre«”. Ezzel szemben – Szekfű szerint – a felvilágosodás és a liberalizmus hanyatlást hoztak a nemzetre. A 19. és 20. század fordulója táján a katolicizmus már nem volt képes a közvélemény számára útmutató erő lenni. Úgy ítélte meg, hogy a korabeli magyar élet öt legnagyobb „antinómiája” között az egyik a felekezeti. Vagyis a katolikus–protestáns ellentét, legalábbis feszültség. Történetírásában, publicisztikájában „az »udvarhű, katolikus« és a »függetlenségi, protestáns« vagy – ha úgy tetszik – a »katolikus, labanc« és »protestáns, kuruc« kettős jelzők szinte állandósultak”. A katolikus hitélet nem udvarhűséggel párosulva Szekfűnél nem talált megértésre. Szemében mindvégig az udvarhűség volt a legnagyobb személyes érdem.

Gondos filológiai munka Molnár Antal tanulmánya Szekfű Gyula és a tudós bencés szerzetestanár, Vanyó Tihamér mester–tanítványi kapcsolatáról, majd barátságáról. (Miközben áttekinti a magyar katolikus egyháztörténet-írás helyzetét is a két világháború között.)

Bőséges osztrák forrásokra is támaszkodik Ress Imre alapos munkája, melyben a bécsi történész Ernst Molden három évig tartó Eötvös-kollégiumbeli tanári működését  mutatja be, háttérben Szekfű Gyulával. (Szekfű véleménye alapján nevezték ki a fontos posztra, 1912-től 1914 végéig tanított igen változatos, sokszínű „tanmenet” szerint.) A szerző végigkíséri Molden későbbi bécsi pályafutását, melynek határköve az általa alapított, az Eötvös-kollégium mintáját is követő tudományos műhely működése – miközben Szekfű Gyula idehaza a szovjet típusú átalakulást írásaival és személyes szerepvállalásaival igazolta.

Papp István írása a Mályusz Elemér elleni, 1945-ös politikai rendőrségi vizsgálatról szól. A szerző hangsúlyozza, hogy nem a szokványos igazolási eljárások egyikéről (tehát az egyetemi katedráról) volt szó ebben a vizsgálatban, hanem Mályusz személyes szabadságáról. A sajátos nyomozás során öt egyetemi hallgató tanúvallomását vették fel, ám ezekből nem lehetett politikai vádakat kovácsolni Mályusz ellen (sőt, némiképpen az ő javára billent a mérleg nyelve). Szekfű Gyula (mint kari dékán) vallomásával viszont – fölülemelkedve a köztük két évtizede tartó szakmai (és ideológiai) vitán – megmentette kollégáját a súlyos elmarasztalástól.

Sajátos nézőpontból vizsgálja a Szekfű Gyula-recepció elvi kiindulási pontjait Baráth Katalin („Nemegyszer szuggesztív erejű”. Retorikai szempontból a Szekfű-szövegek újraolvasásához). Megállapítása szerint az itteni megközelítések többségét átszövik az arisztotelészi retorikában megtalálható, a „törvényszéki beszédhez sorolható” jellegzetességek, még azokat is, amelyek a rehabilitáció igényével lépnek fel, azzal együtt, hogy célkitűzésük „az elítél és felment gyakorlatpár” helyett „az értékelő és magyarázó mozzanat” attitűdjének a képviselete. A szerző – némiképp arisztokratikus színezetű – ítélete szerint a „kontextusfüggő kritika manapság már nehezen nyújt olyan interpretációs lehetőségeket Szekfű Gyula életművének vagy bármely művének megközelítéséhez, amely az erkölcsi előjelek kitételén túl egyéb, érdekesebb, produktívabb eredményre vezetne”. Ehelyett azt javasolja, hogy tekintsük sajátos „kommunikációs helyzetnek” Szekfű Gyula szövegeit, és azt vizsgáljuk meg, miként érvényesülnek benne a rejtett retorikai fogások, azaz Szekfűt mint rétort, mint szónokot érdemes leginkább tanulmányoznunk. Tehát a szekfűi szövegek mint retorikai szituációk értelmezendők. (Például: az előadás céljai közt fontos szerep jut annak a szempontnak, hogy az előadónak lepleznie kell a hallgatóságot befolyásolni akaró szándékát.)

Baráth Katalin a Három nemzedéknek a Trianon óta című „ötödik könyvét” elemzi. Sarkalatosnak tartott jellegzetességként hatásos retorikai szituációnak tartja például a következő szekfűi törekvést: „az idő egy adott szeletéből kibontott jelenséget olyan totalizáló történetmagyarázó konstrukcióvá gyúrni, amely visszamenőleg könnyen érvényesíthető, előretekintve pedig magyarázóelvként használható”. Retorikai eszköz Szekfűnél mindenki, akit írásaiban megidéz (Széchenyi, Kemény, Bethlen stb.). Az arisztotelészi leírás kategóriái szerint Szekfű bizonyítási eljárásai is három síkon érvényesülnek: „az első a szónok jellemében van, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig magában a beszédben […].” Baráth Katalin Szekfű-idézetei kétségkívül meggyőzőek feltételezései alátámasztására, ám a summázó lezárással a történészek aligha érthetnek egyet. „A tükörfényesre csiszolt narratívákon az olvasó külsőleg nehezen talál fogásra alkalmas felületet – már csak ezért is érdemes belülről próbálkozni, remélve, hogy a hogyan szól kérdése olykor frissebb válaszokkal gazdagít a miről szól firtatásánál.” (Kiemelés a szerzőtől.)

Magának e szóban forgó kötetnek a többi tanulmánya viszont arra bizonyság, hogy a „miről szól” firtatása sem hiábavaló, sőt igazából mégiscsak ez a legérdekesebb, a legfontosabb feladat. (Szerkesztette Paksa Rudolf. Argumentum – Eötvös József Collegium, 2007)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben