Köszöntjük a 75 éves költőt.
Távcsövek
Ragyog a mennybolt, tiszta a lencse,
A Magellán-galaxis, minő szerencse,
A csővégen; mint porcukor a tortán,
Világok pislognak az éji portán.
A fotonok röpte oly sok ezredév,
Minden felpillantás régmúltat idéz.
Tán már kihunyt e távoli világ,
Tán már rekviem a magnifikát.
Tán már nekem is készülnöm kellene,
Hogy porrá váljék, mi porból vétete.
Hisz atomjaimmal egylényegű vagyok,
Mint azok a távoli csillagok.
Mikroszkópom is van, mint mindenkinek,
Mivel az ember önmagát nézi meg.
Legbelül egy részecske repes ott,
Melyet az ember léleknek szokott
Nevezni: valójában egy elektron,
Ki egy atomban érzi magát otthon.
S ha kirepül az éjbe, azt kérem csak,
Porcukorszemként világíthassak.
Triptichon
Hogyan írjunk körömverset?
Foggal és körömmel,
Észak- s Délkörömmel,
Búval és örömmel.
Követés
Kazinczy, híven követlek, tőlem telhetően;
Bessenyei, becsültelek, az elfutó időben;
Mikszáth, alakom már köb-cös a köbön, hozzád illően.
M’illumino d’immenso
Hogyha egyszer hősködőn
Túlnézünk az ősködön
Ott kushad egyedem-begyedem
A borsszem világegyetem
Légy jó
Légy jó, légy jó, az anyám mondogatta,
Légy erős, légy erős, mondta az apám.
A polgárleány a nemest akarta,
A dzsentrifiú meg-megbódult talán,
S e bódulatos szerelemből én
Talányos keverékként megszülettem,
S éltem a jók között gyengén
S a kárhozottak között erősen.
Haiku
Olyan az ember,
Mint a lehelet, napja
Átfutó árnyék.
Sóvárgás
Ez az idő a lélek rostját
Fölfejti, és a gyürkét
Simára gyúrja. Giccsfestőként
Égkékre mázolja a szürkét.
Ez az idő ma könnyet árul,
Meséket mond el a hazárul.
Őszutó
Még zöldek a tölgyek s az örökzöldek, de a nyárfa, a nyírfa pucér.
Lám, a langy ki-kihagy, bekukkangat a fagy, a ritkuló fű csupa dér.
Sikkangat a szél, szaladnak a felhők, fent és lent a nyírfalevelek,
Űz az öregség meg a betegség, holott maradnék még itt teveled.
